Pedagógusok Lapja, 1984 (40. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-15 / 1-2. szám
Tanárnő GYES-en Sok iskolában tekintenek ferde szemmel azokra a fiatal tanárnőkre, akik családot alapítanak, gyereket várnak, szülnek. Helyettesíteni kell majd őket, s ennek megszervezése egyetlen iskolában sem könnyű. Helyettesítik Szabóné Jakatics Katalint is, a székesfehérvári kisegítő iskola gyógypedagógusát, aki szeptember óta van gyermekgondozási segélyen az első gyermekével. Úgy tervezi, másfél évig, de ha közben megérkezne a második gyermek, akkor meghosszabbodnék a „hiányzása”. Szabóné 1979-ben végzett a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. Egy évig Budapesten, a csepeli továbbképző iskolában tanított havi kétezernégyszáz forintért. Ebből kellett kifizetnie a pedagógusszálló bérét és fedeznie létfenntartása költségeit. Egy év múlva férjhez ment, Székesfehérvárra költözött, ahol gépészmérnök férje révén szép lakótelepi lakáshoz jutottak. Ebben a barátságos hajlékban kérdezem a tanárnőt, hogy elégedett-e a helyzetével. — Kis iskola a mienk, jól ismerik egymást a kollégák, a viszonyunk is jobb egymáshoz, mint az előző munkahelyemen volt. Ir meghitt, barátságos a légkör, senki sem tett például megjegyzést a szülés miatti hiányzásomra. Inkább drukkoltak, hogy ne legyen baj sem velem, sem a gyerekkel. Nem lett. Rendszeresen meglátogatnak a kollégák, sőt voltak már itt a tanítványaim közül is néhányan. Azt hiszem, így természetes ez egy nyolctantermes iskoládban, egy száznál alig valamivel több gyereket nevelő közösségben. — Itthon tartózkodása idején kieshet a rutinból, elfelejtheti a szakmát, lemaradhat a többiek mögött. — A főiskoláról kilépve tarsolyunkban volt a legkorszerűbb elméleti és némi gyakorlati tudás is. Négy év alatt különösen a mindennapi tanításban, a nevelésben, a gyerekekkel és a munkatársakkal való szót értésben fejlődtem sokat. Ezzel egyidejűleg kissé eltávolodtam a szakmai elmélettől, nem tudtam kellően figyelemmel kísérni a legújabb kutatásokat. Itthon, a gyerekek mellett jut idő olvasgatásra, tájékozódásra. Hiányzik az iskola, a tanítás, de némi vigaszt nyújt a televízió. Rendre megnézem az iskolatévé adásait. Minthogy följárnak hozzám a tanártársaim, nem szakadok el teljesen az iskolától, tudok a tantestület napi gondjairól is. Ha időm van, s ha a fiamat már kocsiban tologathatom, magam is benézek majd az iskolába. Úgy gondolom, kölcsönösen kell keresnünk annak a módját, hogy a gyermekgondozás évei ne jelentsenek hátrányt se nekem, se az iskolának. — Mielőtt gyerekgondozási segélyre ment, mennyi volt a fizetése? — Háromezer-kétszáz forint. Kilencszázzal több, mint amenynyivel négy éve kezdtem. De ennél többet kerestem minden hónapban a túlórákkal, a helyettesítésekkel. Csakhogy az utóbbi időben, a szülés közeledtével már nem voltam olyan jó erőben, kevesebb többletmunkát vállaltam. — Nehéz kenyér a gyógypedagógusé, aki egy osztálynyi, különleges bánásmódot igénylő gyerekkel foglalkozik. Fölkészítették erre? — Igen. És nem voltak illúzióim. Nem ért meglepetés. Illetve ha ért, az csak kellemes volt. Azt hittem ugyanis, hogy a budapesti iskola után nehéz lesz megszokni a vidéki, bizonyára mostoha körülmények között dolgozó, rosszul felszerelt iskolát. De itt semmivel sem rosszabb a tárgyi ellátottság. Minden eszköz megvan az új módszerek szerinti tanításhoz. Igaz, egy kicsit zsúfoltabban vagyunk, mint a fővárosban voltunk, de jobb a légkör a tanáriban. A gyerekek? Velük sehol sem könnyű foglalkozni, de annyira nem is nehéz, hogy csalódást okozna, elkeserítene, a pálya elhagyására késztetne. Ne feledje, ezekkel a gyerekekkel csak a kívülállók nem tudnak foglalkozni, számukra jelent megoldhatatlan feladatot egy-egy értelmi fogyatékos tanítása, nevelése! Nekünk, szakmabelieknek nem olyan nagy gond ez. Végtére erre készültünk négy éven át. Persze, más a gyakorlat, mint az elmélet, de aki jól elsajátította a tudnivalókat, annak a gyakorlatban sincsenek különösebb problémái. Nem magamat dicsérem, ezt tapasztalom valamennyi kollégámnál. — Milyennek látja a pedagógusok rangját, presztízsét? — Szülőfalumban, Hosszúperesztegen mi, tanulók és a szüleink is tiszteltük a tanárokat. Előkelő helyük volt a település hierarchiájában, s ez ma sincs másképpen. Legföljebb a távolság szűkült a rangsor végén és az elején levők között, a megítélés mértéke pedig mára sokkal inkább a gyarapodás, az anyagi jólét lett. Budapesten, ahol főiskolára jártam, s ahol rövid ideig tanítottam is, kevésbé érzékeltem a falura jellemző rendet. Főként újságokból, cikkekből, tudósításokból tudtam meg, hogy hányadán állunk a pedagógusokkal, mennyire kevésre taksálják őket. Persze, ezek a híradások rendre a jól kereső orvosokkal, ügyvédekkel, agronómusokkal vetették öszsze a tanárokat. A szülők mégis tisztelnek bennünket, ezt tapasztalom itt, Székesfehérvárott is. Talán azért, mert tudják: kevés pénzért nehéz munkát végzünk. Várdai Gábor Karczaginé László Enikő: Egy kis terefere A Pedagógusok Lapja A képernyő előtt Veszélyes kérdések Nem a decemberi adás volt 1983-ban az első, amely azt bizonyította, hogy megérett a Családi kör: felnőtté vált. Pongrácz Zsuzsa író jóvoltából a képernyő előtt ülve már-már elfeledtük, hogy valamiféle „szülők-nevelők akadémiáján” vagyunk. Valódi tévéjáték pergett előttünk, igazi dráma, amely inkább csonthéjba zárt kérdéseket nyitott föl, semmint emészthetetlen válaszokat igyekezett belénk sulykolni. A „Furcsa fegyelmi” című játék arról szól, hogy a kemény, régimódi nagymama és a szigorú, gyerekverős apa rabságában él a már megnyomorodott lelkű anya a szelíd, halk szavú kislányával. A középiskolás leányzót nemcsak a széltől, hanem a fiúktól is óvják, mégis teherbe esik, de ezt — a barátnőjén kívül — csak az osztályfőnöknőjének vallja be, mert retteg az apja nadrágszíjától. Miután a jóságos nagyapa az apa nevében engedélyt ad unokájának a küretre, a lány az osztályfőnöknő segedelmével a kórházban „titokban” elveteti a magzatát. Azonban minden kiderül, és az apa követelésére a tanárnőt fegyelmi elé állítják, ahol enyhe elmarasztalásban részesül. A film egyrészt a rossz szülői nevelési módszerek súlyos következményeivel akar megrettenteni, másrészt fölteszi a kérdést, hogy helyesen cselekedett-e a tanárnő, amikor a szülők bevonása nélkül segített a tanítványának. Ez a kérdés újra meg újra visszatér a filmben, és az egyetlen érv az osztályfőnök igazolására mindig az, hogy ha föltárta volna a szülőknek a lányuk állapotát, akkor az apa a nadrágszíjjal félholtra verte volna a ,.gyereket”. Megvallom, nekem bizonytalannak és halványnak tetszik ez az érv, különösképpen az eset súlyosságához mérten. Mert ha életfontosságú — sőt élet„veszélyes” — ügyekben pusztán azért szövetkezünk titokban a tanítványunkkal, nehogy az apja megverje, akkor megbuktunk pedagógiából. Csodálom, hogy a tévéjátékot egyébként kitűnően megíró Pongrácz Zsuzsa kihagyta azt az érvet, amely a hasonló esetekben valóban lélekgyötrő dilemma elé állítja a pedagógust: tudniillik, hogy a bajba jutott diáklányok általában öngyilkossággal fenyegetőznek arra az esetre, ha a szüleik megtudják az igazat. Ha az író ezt hozta volna föl a tanárnő „igazolására”, akkor egyértelműbben elfogadnák kolléganőnk magatartását, mint így. A másik hiányérzetem az, hogy a fegyelmi tárgyaláson nem volt jelen a szakszervezet képviselője a tanárnő „érdekvédőjeként”, és ilyképpen valóban „Furcsa fegyelmi" volt ez a mai, meglehetősen szakszervezet-központú világban. De tulajdonképpen nem azért fogtam tollat, hogy a dicséretes tévéjáték hibáit soroljam — hiszen csupán a fenti két kifogásom van vele kapcsolatban —, hanem azért, hogy szólhassak egy sokkal fontosabb kérdésről. Mindannyian, akik tanítottunk már nyolcadikban vagy középiskolában, jól tudjuk, hogy gyakran találjuk szemben magunkat súlyos kérdésekkel, amelyeket a tanítványaink tesznek föl nekünk. Hozzám például azzal fordult egyszer egy másodikos gimnazista növendékem, adjak tanácsot, elkezdje-e a nemi életet vagy ne. Elmondta, hogy már nehezen bírja tartani magát, és most éppen nagyon jóban van egy kislánnyal, aki ugyancsak másodikos gimnazista, és aki nemcsak szívesen hajlana a nemi együttlétre, hanem egyenesen sürgeti azt. Mit mondhattam volna neki? Tanács helyett hosszan elbeszélgettem vele néhányszor erről a problémájáról, fölhívtam a figyelmét a korai nemi életnek elsősorban a társadalmi következményeire, de szabad választást hagytam neki(k), tegyék azt, amit jónak látnak. A fiú úgy látszik, megértette a lényeget, mert megtartóztatásra szánta el magát, aminek viszont az lett a következménye, hogy a lány azt hitte, a fiú nem szereti őt eléggé, és szakított vele, hogy nemsokára egy másik fiúnak a partnere — de már nemi partnere — legyen. Mindezt úgy tudtam meg, hogy az én fiútanítványom öngyilkosságot kísérelt meg bánatában, de szerencsére túlélte. A fenti példából is látható, hogy azok a kérdések, amelyeket főként a középiskolás tanítványainktól kapunk — ha megbíznak bennünk —, nem egyszeri faggatózások, hanem veszélyes kérdések, mert fiatal életek, nyiladozó sorsok függhetnek válaszainktól, az állásfoglalásunktól. Bizony, a jó nevelő, akiben — ismétlem — a tanítványai megbíznak, és aki előtt föltárják sok-sok legbensőbb titkunkat, állandóan olyan borotvaélen táncol, mint a filmbeli kolléganő, mert nem tudhatja, hogy „bölcs" nevelői szavának mi lesz a hatása. Utólag persze mindig könnyű megállapítani a felelősségét annak, aki nem közömbös a diákjai problémái, bajai iránt, pedig az kiszámíthatatlan, hogy akár a legkörültekintőbb felnőtti-nevelői szónak mi lesz a következménye a tanítványunk életében. Sőt, tévedéseink bennünket is érzékenyen sújthatnak. Mit tehetünk hát? Legyünk óvatoskodók, rafináltak, a fiatalok problémáit — amelyeket elénk tárnak — megkerülök? Csak, hogy elhárítsunk magunktól minden, esetleges felelősséget? Nem, nem! Akkor már inkább vállalni kell a fegyelmi veszélyét — mint azt a filmbeli tanárnő tette —, de barátként, segítőtársként, partnerként részt kell vállalnunk a fiatalok problémáinak a megoldásában — ha, ismétlem, megtisztelnek bennünket a bizalmukkal. Minden kollégámat óvnám azonban attól, hogy határozott, kemény tanácsokat osztogasson. A legtöbb, amit ilyen helyzetekben tehetünk, hogy felnőtti tapasztalattal és bölcsességgel megpróbálunk ráállni az ő hullámhosszukra, és velük együtt igyekszünk addig boncolgatni a nyomasztó kérdéseket, amíg a kiútnak, a megoldásnak legalább valami halvány fénye föl nem dereng előttünk. A felelősséget azonban nem vehetjük le a vállukról. Döntéseikért, tetteikért a tizenhat évesek már maguk felelnek. Győri György Ami megérthetetlen Elfogadom, megértem, hogy korlátozottak a pénzügyi lehetőségeink. Azt viszont nem tudom elfogadni, hogy a pénzügyi érveket kibúvónak használják azok, akiknek módjuk lenne javításra, de hozzánem értésből, kényelemszeretetből, változtatni nem tudásból vagy nem akarásból a „majd lesz valahogy” álláspontra helyezkednek. A legtöbb esetben olyan dologról van szó, amelyhez pénz nem is szükséges, vagy ha igen, az nem jelentős összeg. Ezeknek az elbagatellizálása viszont tantestületek hangulatát, munkakedvét ronthatja meg már az induláskor. Néhány példát említek fontossági sorrend nélkül. A hibás tantárgyfelosztás. A pedagógusok egy része túlórák tömegének a terhét kapja, mások alig valamit. Az is bosszantó, ha az, aki napközis álláshirdetésre jelentkezett, a szaktárgyi tanításra kap beosztást, s a másik, aki régóta szeretné ugyanezeket a szaktárgyait tanítani, napközis beosztásban marad. A rossz órarend. Egyik napra öt tanítási és három tanulószobai óra jut, a másik napra mindössze két óra, de az egyik kilenctől tízig, a másik tizenkettőtől egyig, hogy rámegy az egész délelőtt. Tájékozatlanság. Eggész évben nem tudja senki, hogy miből tevődik össze a fizetése, mert fizetési szalagot egyszer sem kap. Kioktatás segítés helyett. Gyomorfekéllyel műtött pedagógust osztanak be az étkeztetéshez felügyelőnek, holott neki időben és nyugodt körülmények között kellene étkeznie — otthon. Vagy nyugdíj előtt álló, idegileg kifáradt pedagógust késztetnek túlórák elvállalására. Magyarázat: „Aki beteg, menjen táppénzre, de aki nincs táppénzen, az bárhová beosztható.” Felelősségáthárítás: A hiányos drótkerítés megjavítása helyett a napközis nevelők fokozott figyelmét kérik, nehogy a forgalmas útra kiszaladjanak a gyerekek. Ugyanitt évek óta nem hintáztak a kis napközisek,mert elkopott a tartógyűrű, s a balesettől rettegő napközis tanár jobbnak látta leszerelni a hintát. Így csak a vason lógnak, egyensúlyoznak a vakmerőbbek. Aránytalanság. Tizennégy ember pontosan annyi helyen fér el, mint egy. Két egyforma szoba használata ugyanis úgy oszlik meg, hogy az egyikben tizennégy ember szorong (a beosztottak), míg a másikban egy (a főnök), összevont iskoláról lévén szó, ahol másik épületben külön igazgatói iroda, külön helyettesi iroda, külön GAMESZ-iroda is található, az előbbi két egyforma szoba szözfalát talán át lehetne törni. Gazdálkodás. Az eladott iskolaépületek árából nem a megmaradt iskolaépületet újítják fel (világítás korszerűsítése, vízvezeték a lavórok helyett stb.), hanem a pénzt „átcsoportosítják” a művelődési ház felújítására. A példákat sorolhatnám tovább. Az ilyen visszásságokat nem szünteti meg semmiféle varázsszó, „majd ha a gazdasági helyzet megengedi”. Itt csak a szemléletváltozás segít. Virányi Györgyné L»111— Ilii !■!!■ Will HU»« I» A siófoki szanatórium ajánlása Még kevesen tudják, hogy a SZOT Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatósága a nyári üdülési szezon befejezése után a következő nyári idény kezdetéig üdülőszanatóriumként működteti a siófoki Bányász-üdülőt. A beutalás orvosi javallatait és ellenjavallatait a beutalójegyekhez mellékelt tájékoztató, valamint a Szakszervezeti Értesítő szeptemberi száma tartalmazza. Az eddigi tapasztalatok szerint a beutaltak többsége emésztőszervi, mozgásszervi és érrendszeri panaszokkal kerül ide, de vannak műtét vagy baleset után lábadozók is. Az üdülőszanatórium felszereltsége színvonalas, korszerű gyógykezelést tud nyújtani, s ez kétségkívül javítja a beutaltak állapotát, közérzetét. Érdemes szolgáltatását igénybe venni. AZ EGRI NYUGDÍJASOK csoportja megalakulásának 25. évfordulója alkalmából a múlt év végén, december 5-én baráti találkozót rendezett Eger városi bizottságunk és a pedagógus nyugdíjasklub. A meleg hangulatú ünnepségen sokan részt vettek, és felidézték az elmúlt negyedszázad színes élményeit. A nyugdíjas pedagógusok értékes könyveket kaptak ajándékba.