Pedagógusok Lapja, 1984 (40. évfolyam, 1-24. szám)

1984-01-15 / 1-2. szám

Tanárnő GYES-en Sok iskolában tekintenek ferde szemmel azokra a fiatal tanár­nőkre, akik családot alapítanak, gyereket várnak, szülnek. Helyet­tesíteni kell majd őket, s ennek megszervezése egyetlen iskolában sem könnyű. Helyettesítik Szabó­­né Jakatics Katalint is, a székes­­fehérvári kisegítő iskola gyógype­dagógusát, aki szeptember óta van gyermekgondozási segélyen az első gyermekével. Úgy tervezi, másfél évig, de ha közben meg­érkezne a második gyermek, ak­kor meghosszabbodnék a „hiány­zása”. Szabóné 1979-ben végzett a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. Egy évig Budapesten, a csepeli továbbkép­ző iskolában tanított havi kétezer­négyszáz forintért. Ebből kellett kifizetnie a pedagógusszálló bé­rét és fedeznie létfenntartása költségeit. Egy év múlva férjhez ment, Székesfehérvárra költözött, ahol gépészmérnök férje révén szép lakótelepi lakáshoz jutottak. Ebben a barátságos hajlékban kérdezem a tanárnőt, hogy elége­dett-e a helyzetével. — Kis iskola a mienk, jól is­merik egymást a kollégák, a vi­szonyunk is jobb egymáshoz, mint az előző munkahelyemen volt. Ir meghitt, barátságos a légkör, sen­ki sem tett például megjegyzést a szülés miatti hiányzásomra. In­kább drukkoltak, hogy ne legyen baj sem velem, sem a gyerekkel. Nem lett. Rendszeresen megláto­gatnak a kollégák, sőt voltak már itt a tanítványaim közül is né­­hányan. Azt hiszem, így természe­tes ez egy nyolctantermes iskolád­ban, egy száznál alig valamivel több gyereket nevelő közösség­ben. — Itthon tartózkodása idején kieshet a rutinból, elfelejtheti a szakm­át, lemaradhat a többiek mögött. — A főiskoláról kilépve tarso­lyunkban volt a legkorszerűbb el­méleti és némi gyakorlati tudás is. Négy év alatt különösen a min­dennapi tanításban, a nevelésben, a gyerekekkel és a munkatársak­kal való szót értésben­ f­ejlőd­tem sokat. Ezzel egyidejűleg­­ kissé el­távolodtam a szakmai elmélettől, nem tudtam kellően figyelemmel kísérni a legújabb kutatásokat. Itthon, a gyerekek mellett jut idő olvasgatásra, tájékozódásra. Hiányzik az iskola, a tanítás, de némi vigaszt nyújt a televízió. Rendre megnézem az iskolatévé adásait. Minthogy följárnak hoz­zám a tanártársaim, nem szaka­dok el teljesen az iskolától, tudok a tantestület napi gondjairól is. Ha időm van, s ha a fiamat már kocsiban tologathatom, magam is benézek majd az iskolába. Úgy gondolom, kölcsönösen kell keres­nünk annak a módját, hogy a gyermekgondozás évei ne jelent­senek hátrányt se nekem, se az is­kolának. — Mielőtt gyerekgondozási se­gélyre ment, mennyi volt a fize­tése? — Háromezer-kétszáz forint. Kilencszázzal több, mint ameny­­nyivel négy éve kezdtem. De en­nél többet kerestem minden hó­napban a túlórákkal, a helyette­sítésekkel. Csakhogy az utóbbi időben, a szülés közeledtével már nem voltam olyan jó erőben, ke­vesebb többletmunkát vállaltam. — Nehéz kenyér a gyógypeda­gógusé, aki egy osztálynyi, külön­leges bánásmódot igénylő gyerek­kel foglalkozik. Fölkészítették erre? — Igen. És nem voltak illú­zióim. Nem ért meglepetés. Illet­ve ha ért, az csak kellemes volt. Azt hittem ugyanis, hogy a buda­pesti iskola után nehéz lesz meg­szokni a vidéki, bizonyára mos­toha körülmények között dolgo­zó, rosszul felszerelt iskolát. De itt semmivel sem rosszabb a tár­gyi ellátottság. Minden eszköz megvan az új módszerek szerinti tanításhoz. Igaz, egy kicsit zsú­foltabban vagyunk, mint a fővá­rosban voltunk, de jobb a légkör a tanáriban. A gyerekek? Velük se­hol sem könnyű foglalkozni, de annyira nem is nehéz, hogy csa­lódást okozna, elkeserítene, a pá­lya elhagyására késztetne. Ne fe­ledje, ezekkel a gyerekekkel csak a kívülállók nem tudnak foglal­kozni, számukra jelent megoldha­tatlan feladatot egy-egy értelmi fogyatékos tanítása, nevelése! Ne­künk, szakmabelieknek nem olyan nagy gond ez. Végtére erre készül­tünk négy éven át. Persze, más a gyakorlat, mint az elmélet, de aki jól elsajátította a tudnivaló­kat, annak a gyakorlatban sincse­nek különösebb problémái. Nem magamat dicsérem, ezt tapaszta­lom valamennyi kollégámnál. — Milyennek látja a pedagó­gusok rangját, presztízsét? — Szülőfalumban, Hosszúpe­­resztegen mi, tanulók és a szü­leink is tiszteltük a tanárokat. Előkelő helyük volt a település hierarchiájában, s ez ma sincs másképpen. Legföljebb a távol­ság szűkült a rangsor végén és az elején levők között, a megítélés mértéke pedig mára sokkal in­kább a gyarapodás, az anyagi jó­lét lett. Budapesten, ahol főisko­lára jártam, s ahol rövid ideig ta­nítottam is, kevésbé érzékeltem a falura jellemző rendet. Főként újságokból, cikkekből, tudósítá­sokból tudtam meg, hogy hánya­dán állunk a pedagógusokkal, mennyire kevésre taksálják őket. Persze, ezek a híradások rendre a jól kereső orvosokkal, ügyvédek­kel, agronómusokkal vetették ösz­­sze a tanárokat. A szülők mégis tisztelnek bennünket, ezt tapaszta­lom itt, Székesfehérvárott is. Ta­lán azért, mert tudják: kevés pén­zért nehéz munkát végzünk. Várdai Gábor Karczaginé László Enikő: Egy kis terefere A Pedagógusok Lapja A képernyő előtt Veszélyes kérdések Nem a decemberi adás volt 1983-ban az első, amely azt bizonyítot­ta, hogy megérett a Családi kör: felnőtté vált. Pongrácz Zsuzsa író jóvoltából a képernyő előtt ülve már-már elfeledtük, hogy valami­féle „szülők-nevelők akadémiáján” vagyunk. Valódi tévéjáték per­gett előttünk, igazi dráma, amely inkább csonthéjba zárt kérdése­ket nyitott föl, semmint emészthetetlen válaszokat igyekezett belénk sulykolni. A „Furcsa fegyelmi” című játék arról szól, hogy a kemény, régi­módi nagymama és a szigorú, gyerekverős apa rabságában él a már megnyomorodott lelkű anya a szelíd, halk szavú kislányával. A kö­zépiskolás leányzót nemcsak a széltől, hanem a fiúktól is óvják, mégis teherbe esik, de ezt — a barátnőjén kívül — csak az osztály­főnöknőjének vallja be, mert retteg az apja nadrágszíjától. Miután a jóságos nagyapa az apa nevében engedélyt ad unokájának a küret­­re, a lány az osztályfőnöknő segedelmével a kórházban „titokban” elveteti a magzatát. Azonban minden kiderül, és az apa követelésére a tanárnőt fegyelmi elé állítják, ahol enyhe elmarasztalásban része­sül. A film egyrészt a rossz szülői nevelési módszerek súlyos követ­kezményeivel akar megrettenteni, másrészt fölteszi a kérdést, hogy helyesen cselekedett-e a tanárnő, amikor a szülők bevonása nélkül segített a tanítványának. Ez a kérdés újra meg újra visszatér a film­ben, és az egyetlen érv az osztályfőnök igazolására mindig az, hogy ha föltárta volna a szülőknek a lányuk állapotát, akkor az apa a nadrágszíjjal félholtra verte volna a ,.gyereket”. Megvallom, nekem bizonytalannak és halványnak tetszik ez az érv, különösképpen az eset súlyosságához mérten. Mert ha életfontossá­gú — sőt élet­„veszélyes” — ügyekben pusztán azért szövetkezünk titokban a tanítványunkkal, nehogy az apja megverje, akkor meg­buktunk pedagógiából. Csodálom, hogy a tévéjátékot egyébként ki­tűnően megíró Pongrácz Zsuzsa kihagyta azt az érvet, amely a ha­sonló esetekben valóban lélekgyötrő dilemma elé állítja a pedagó­gust: tudniillik, hogy a bajba jutott diáklányok általában ön­­gyilkossággal fenyegetőznek arra az esetre, ha a szüleik meg­tudják az igazat. Ha az író ezt hozta volna föl a tanárnő „igazolásá­ra”, akkor egyértelműbben elfogadnák kolléganőnk magatartását, mint így. A másik hiányérzetem az, hogy a fegyelmi tárgyaláson nem volt jelen a szakszervezet képviselője a tanárnő „érdekvédőjeként”, és ilyképpen valóban „Furcsa fegyelmi" volt ez a mai, meglehetősen szakszervezet-központú világban. De tulajdonképpen nem azért fog­tam tollat, hogy a dicséretes tévéjáték hibáit soroljam — hiszen csupán a fenti két kifogásom van vele kapcsolatban —, hanem azért, hogy szólhassak egy sokkal fontosabb kérdésről. Mindannyian, akik tanítottunk már nyolcadikban vagy középis­kolában, jól tudjuk, hogy gyakran találjuk szemben magunkat sú­lyos kérdésekkel, amelyeket a tanítványaink tesznek föl nekünk. Hozzám például azzal fordult egyszer egy másodikos gimnazista növendékem, adjak tanácsot, elkezdje-e a nemi életet vagy ne. El­mondta, hogy már nehezen bírja tartani magát, és most éppen na­gyon jóban van egy kislánnyal, aki ugyancsak másodikos gimnazis­ta, és aki nemcsak szívesen hajlana a nemi együttlétre, hanem egyenesen sürgeti azt. Mit mondhattam volna neki? Tanács helyett hosszan elbeszélget­tem vele néhányszor erről a problémájáról, fölhívtam a figyelmét a korai nemi életnek elsősorban a társadalmi következményeire, de szabad választást hagytam neki(k), tegyék azt, amit jónak látnak. A fiú úgy látszik, megértette a lényeget, mert megtartóztatásra szán­ta el magát, aminek viszont az lett a következménye, hogy a lány azt hitte, a fiú nem szereti őt eléggé, és szakított vele, hogy nemso­kára egy másik fiúnak a partnere — de már nemi partnere — le­gyen. Mindezt úgy tudtam meg, hogy az én fiútanítványom öngyil­kosságot kísérelt meg bánatában, de szerencsére túlélte. A fenti példából is látható, hogy azok a kérdések, amelyeket főként a középiskolás tanítványainktól kapunk — ha megbíznak bennünk —, nem egyszeri faggatózások, hanem veszélyes kérdések, mert fiatal életek, nyiladozó sorsok függhetnek válaszainktól, az állás­­foglalásunktól. Bizony, a jó nevelő, akiben — ismétlem — a tanít­ványai megbíznak, és aki előtt föltárják sok-sok legbensőbb titku­nkat, állandóan olyan borotvaélen táncol, mint a filmbeli kolléganő, mert nem tudhatja, hogy „bölcs" nevelői szavának mi lesz a hatása. Utólag persze mindig könnyű megállapítani a felelősségét annak, aki nem közömbös a diákjai problémái, bajai iránt, pedig az kiszá­míthatatlan, hogy akár a legkörültekintőbb felnőtti-nevelői szónak mi lesz a következménye a tanítványunk életében. Sőt, tévedéseink bennünket is érzékenyen sújthatnak. Mit tehetünk hát? Legyünk óvatoskodók, rafináltak, a fiatalok problémáit — amelyeket elénk tárnak — megkerülök? Csak, hogy elhárítsunk magunktól minden, esetleges felelősséget? Nem, nem! Akkor már inkább vállalni kell a fegyelmi veszélyét — mint azt a filmbeli tanárnő tette —, de barátként, segítőtársként, partner­ként részt kell vállalnunk a fiatalok problémáinak a megoldásá­ban — ha, ismétlem, megtisztelnek bennünket a bizalmukkal. Minden kollégámat óvnám azonban attól, hogy határozott, kemény tanácsokat osztogasson. A legtöbb, amit ilyen helyzetekben tehetünk, hogy felnőtti tapasztalattal és bölcsességgel megpróbálunk ráállni az ő hullámhosszukra, és velük együtt igyekszünk addig boncolgatni a nyomasztó kérdéseket, amíg a kiútnak, a megoldásnak legalább valami halvány fénye föl nem dereng előttünk. A felelősséget azon­ban nem vehetjük le a vállukról. Döntéseikért, tetteikért a tizen­hat évesek már maguk felelnek. Győri György Ami megérthetetlen Elfogadom, megértem, hogy korlátozottak a pénzügyi lehető­ségeink. Azt viszont nem tudom elfogadni, hogy a pénzügyi érve­ket kibúvónak használják azok, akiknek módjuk lenne javításra, de hozzánem értésből, kényelem­szeretetből, változtatni nem tu­dásból vagy nem akarásból a „majd lesz valahogy” álláspontra helyezkednek. A legtöbb esetben olyan dologról van szó, amelyhez pénz nem is szükséges, vagy ha igen, az nem jelentős összeg. Ezeknek az elbagatellizálása vi­szont tantestületek hangulatát, munkakedvét ronthatja meg már az induláskor. Néhány példát említek fontos­sági sorrend nélkül. A hibás tantárgyfelosztás. A pe­dagógusok egy része túlórák töme­gének a terhét kapja, mások alig valamit. Az is bosszantó, ha az, aki napközis álláshirdetésre je­lentkezett, a szaktárgyi tanításra kap beosztást, s a másik, aki rég­óta szeretné ugyanezeket a szak­tárgyait tanítani, napközis beosz­tásban marad. A rossz órarend. Egyik napra öt tanítási és három tanulószobai óra jut, a másik napra mindössze két óra, de az egyik kilenctől tízig, a másik tizenkettőtől egyig, hogy rámegy az egész délelőtt. Tájékozatlanság. Eggész évben nem tudja senki, hogy miből te­vődik össze a fizetése, mert fize­tési szalagot egyszer sem kap. Kioktatás segítés helyett. Gyo­morfekéllyel műtött pedagógust osztanak be az étkeztetéshez fel­ügyelőnek, holott neki időben és nyugodt körülmények között kel­lene étkeznie — otthon. Vagy nyugdíj előtt álló, idegileg kifá­radt pedagógust késztetnek túló­rák elvállalására. Magyarázat: „Aki beteg, menjen táppénzre, de aki nincs táppénzen, az bárhová beosztható.” Felelősségáthárítás: A hiányos drótkerítés megjavítása helyett a napközis nevelők fokozott figyel­mét kérik, nehogy a forgalmas útra kiszaladjanak a gyerekek. Ugyanitt évek óta nem hintáztak a kis napközisek,­­mert elkopott a tartógyűrű, s­ a balesettől­ rettegő napközis tanár jobbnak látta le­szerelni a hintát. Így csak a va­son lógnak, egyensúlyoznak a vak­merőbbek. Aránytalanság. Tizennégy em­ber pontosan annyi helyen fér el, mint egy. Két egyforma szoba használata ugyanis úgy oszlik meg, hogy az egyikben tizennégy ember szorong (a beosztottak), míg a másikban egy (a főnök), összevont iskoláról lévén szó, ahol másik épületben külön igaz­gatói iroda, külön helyettesi iroda, külön GAMESZ-iroda is található, az előbbi két egyforma szoba szöz­­falát talán át lehetne törni. Gazdálkodás. Az eladott iskola­­épületek árából nem a megma­radt iskolaépületet újítják fel (vi­lágítás korszerűsítése, vízvezeték a lavórok helyett stb.), hanem a pénzt „átcsoportosítják” a műve­lődési ház felújítására. A példákat sorolhatnám tovább. Az ilyen visszásságokat nem szün­teti meg semmiféle varázsszó, „majd ha a gazdasági helyzet megengedi”. Itt csak a szemlélet­­változás segít. Virányi Györgyné L»111— Ilii !■!!■ Will HU»« I» A siófoki szanatórium ajánlása Még kevesen tudják, hogy a SZOT Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatósága a nyári üdülési szezon befejezése után a követ­kező nyári idény kezdetéig üdü­­lőszanatóriumként működteti a siófoki Bányász-üdülőt. A beuta­lás orvosi javallatait és ellenja­vallatait a beutalójegyekhez mel­lékelt tájékoztató, valamint a Szakszervezeti Értesítő szeptem­beri száma tartalmazza. Az eddigi tapasztalatok szerint a beutaltak többsége emésztőszervi, mozgás­­szervi és érrendszeri panaszok­kal kerül ide, de vannak műtét vagy baleset után lábadozók is. Az üdülőszanatórium felsze­reltsége színvonalas, korszerű gyógykezelést tud nyújtani, s ez kétségkívül javítja a beutaltak állapotát, közérzetét. Érdemes szolgáltatását igénybe venni. AZ EGRI NYUGDÍJASOK csoportja megalakulásának 25. évfordulója alkalmából a múlt év végén, december 5-én baráti találkozót rendezett Eger városi bizottságunk és a pedagógus nyugdíjasklub. A meleg hangu­latú ünnepségen sokan részt vet­tek, és felidézték az elmúlt ne­gyedszázad színes élményeit. A nyugdíjas pedagógusok értékes könyveket kaptak ajándékba.

Next