Pedagógusok Lapja, 1986 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1986-01-15 / 1-2. szám
2 Nagyi, mesélj! Valósággal könyörögnek unokáim, ha betegek, vagy ha látják, hogy ráérek: — Nagyini, mesélélj! — Miről meséljek? Hófehérkéről? Jancsi és Juliskáról? — Nem! Nem! — tiltakoznak. — Arról mesélj, amikor ti kicsik voltatok! Ráállok, mert érzem, hogy valójában a mese varázsával, az élőszó közvetlenségével és hitelességével a múltra, a „történelemre" kiváncsiak. Gyermekkoromban én sok mesét kaptam, főleg anyai nagyanyámtól. Jobban ismertem elődeinket, mint anyám. Nem minden gyermeknek van lehetősége arra, hogy élvezze a nagyszülők közelségét. A szülőket pedig — majdnem minden korban — az idő, az elfoglaltság sürgeti, nyomorgatja. Nekem is ez a sors jutott. Nagyanyám szavai, dalai még most is bennem élnek; magamban hordozom sértetlenül, kitörölhetetlenül. Ezekhez hozzáteszem a saját gazdag élményvilágomat, és elmondom unokáimnak, részben tanulságul: „Láttam sötét felhők közt a kék eget... Észrevettem a legapróbb élőlényeket... Kerültem a rosszat, tettem a jót, szépet ... Szántam a nyomorultakat, a segélykérőket. Mindenre figyeltem, semmit ki nem hagytam ... Szeretetből éltem, szeretetet adtam.” Elmondom még nekik örökségül: honnan jöttek. Ismerjék a múltjukat! Építsenek rá szebbet, jobbat, úgy adják tovább Utódaiknak az örökséget! Nagyanyák, nagyapák! Mi, akik a természet rendje szerint egyre gyakrabban járjuk a múltat, ezekre a „barangolásokra” vigyük magunkkal unokáinkat is! Meséljünk minél több igaz történetet! Úgy válunk majd unokáink életében olyan emlékké, amelyhez mindig visszatérhetnek, amelyből újra feltöltekeznek. Ez az erőforrás nem lebecsülendő örökség a nemzedékek láncolatában. Thuránszky Lehelné Közoktatási tanácskozás Nagyobb felelősséghez nagyobb önállóságot Az iskola működésének és belső életének továbbfejlesztéséről nyílt vitát indított a Művelődési Minisztérium testvérlapunk hasábjain. A pedagógusok véleményét szakszervezetünk a megyei köznevelési felelősök közreműködésével összegezte. A részükre szervezett központi értekezleten sokféle vélemény, nézet találkozott, ütközött egymással, ami természetesnek tekinthető, hiszen tisztségviselőink sok ezer pedagógust képviseltek. Kollégáink különbözőképpen fogadták az országos vitát elindító cikksorozatot. Többségük elismerte a vitaindító koncepció előremutató jellegét, azt, hogy híven tükrözi az oktatási törvény szellemét. Ennek ellenére a felszólalók kétkedően nyilatkoztak az elképzelések realitását illetően. Korábbi kedvezőtlen tapasztalatokra hivatkozva, óvatosan úgy fogalmazták meg fenntartásaikat, hogy csak a szükséges feltételek megteremtésének ütemében, fokozatosan kellene a koncepciót megvalósítani. Helyes-e a szakmai önállóság tervezett növelése? Ez volt a koncepció egyik legvitatottabb elve, amelyet kollégáink sokféle nézőpontból vizsgáltak. A célt és a vele járó nagyobb felelősséget senki nem kifogásolta. Felvetették viszont, hogy a növekvő szakmai önállóság feltehetően még jobban differenciálni fogja az intézményeket. A hivatalosan elismert és támogatott sokszínűség, különbözőség megbontja azt az egységet, amely az esélyegyenlőség feltétele és az állami iskolai végzettség tekintélyének az alapja volt. Megfogalmazódott az is, hogy a nagyobb szakmai önállóság csak a személyi és tárgyi feltételek megfelelő színvonalú javulásával együtt képzelhető el. Vagyis igényesebb nevelői munkát csak jobb körülmények között dolgozó, az eredményekben jobban érdekelt, felkészültebb pedagógus tud végezni. A fenntartással kapcsolatos hatáskörök és a felelősség tervezett decentralizálása ugyancsak viták forrása volt. A törekvés jobbító szándékát senki nem kérdőjelezte meg, ugyanakkor a többség vitatta egy esetleges ilyen intézkedés kedvező hatását. Kifejeződött az az igény is, hogy a fenntartók különböző színvonalú gondoskodását központi normatívák is befolyásolják. Ez utóbbiak tegyék lehetővé a kiemelt fejlesztést, ne legyenek forrásai a lefelé nivellálásnak, tükrözzék az ellátott feladat nagyságát és bonyolultságát — hangoztatták az értekezleten. A pedagógusok többsége a nagyobb szakmai felelősséget csak úgy tudja elképzelni, ha nő az intézmények gazdasági, munkajogi önállósága. Kollégáink ugyanakor félnek is a nagyobb önállóságtól. Tisztségviselőink úgy vélik, nincs meg az intézményekben az a szakértelem, amely a megnövekedett önállóság előnyeit ki tudná használni. Mit jelent számunkra az intézmények belső életének átalakítása? Ez a másik nagy kérdés, amelyre kollégáink választ keresnek. A vitaindító koncepció ezzel foglalkozó része is felemás fogadtatású volt. Az elvekkel a többség ez esetben is egyetértett, a gyakorlati megoldásokat, a végrehajtás mikéntjével szemben azonban eltérő álláspontra helyezkedett. A problémakörrel kapcsolatos vita középpontjában a megnövekedett nevelőtestületi jogkör állt. Az érvek és ellenérvek hasonlóak voltak a köznevelésben közöltekhez. Kollégáink többsége szerint a központilag megvont határokon belül az egyes kollektívákra kellene bízni belső szervezetük és működésük kialakítását. De ez a szabadság nem szolgálhat a színvonaltalanul végzett munka magyarázatául, indokául. Az intézményi statútumok elkészítéséhez azonban kollégáink központi segítséget is igényelnek. Heves viták kereszttüzében állt a vezető megbízások tervezett módja és a munkaközösségek megváltozott szerepe. Az igazgatók kinevezésével kapcsolatos nevelőtestületi jogkört többen támadták, mint védték. A vitaindító koncepciót ellenzők azzal indokolják véleményüket, hogy a tervezett nevelőtestületi hatáskör intézményesíti és konzerválja az igénytelenséget, utat nyit olyan esetleges érdekeknek, amelyek akadályozzák a színvonalasabb munkát. Általános volt az a vélemény, hogy a tervezet túl nagy követelményeket támaszt a vezetőkkel szemben, ugyanakkor nem növeli az érdekeltségüket. Félő, hogy az ellentmondás növekedésével erősödni fog a kontraszelekció a vezetők körében is. Kollégáink — a munkaközösségekkel kapcsolatosan — megkérdőjelezték az órakedvezmények rugalmas, intézményen belüli elosztásának elvét. Megítélésük szerint az ilyen intézkedés több bonyodalmat okozna, mint amennyi előnnyel járna. Beszédtéma a tanáriban Egy főverekedős és társai VAJTHÓ LÁSZLÓ meséli az alábbi kis történetet a „Tanári emlékeim” című írásában. „Volt egy sakáldiákunk. Főverekedős. Meg kell hagyni, csupaszom volt. Egyre-másra panasz volt ellene. Bírta is a büntetéseket. A végén alig volt barátja, elhúzódott tőle a legtöbb tanár is. Az ipse kezdett megszeppenni. Ilyen vedlő pillanatban csaptam rá. Félrehívtam. S elkezdtem szerepemet... — Tudod, neked az a bajod, hogy rendkívül sok nőiesség van benned. E tekintetben édesanyádra ütöttél. Apád sokkal keményebb természetű. Te olyan érzékeny vagy, mint a hámozott tojás, a legkisebb érintésre fájón reagálsz, innen heveny indulatosságod ... Pedig, ha kissé uralkodni tudnál magadon, mindenki megszeretne ... ... Na, most menj szépen haza, s gondolkozz! Szállj magadba! Gondold meg, nemcsak magad vagy a világon. S főként: aki gyengébbre sújt, avégén önmagát sújtja agyon. Mit mondjak?... A fiú maga lett a tapintatosság, az apját a direktor elé menesztette, hogy ő becsületszóra így meg így dolgozik ezután, példás magatartással, máskülönben magától levonja a következtetéseket, stb... Igyekezzünk valami jót tenni mindenikkel, ahol lehet! Könnyíteni a sorsán, védelembe venni, ha rászorul, s ha megérdemli. Aztán hamarosan az ujjunk köré csavarhatjuk. Csak feleslegesen ne parancsolgassunk neki, ne sértsük meg az önérzetét, becsvágyát, inkább élesszük azt a saját javára !” Hasonló jelenetet bizony magam is átéltem. Évekkel ezelőtt a budapesti Arany János 12 évfolyamos iskolában nevelőotthon is volt. Az iskola a hegyoldalba épült. Az északi fekvésű osztályok ablakai több emeletnyi magasságban helyezkedtek el. Egy alkalommal benéztem egy ilyen osztályba, és ott láttam Balogh Pistát, amint az ablakon lovagolt. Szóltam neki, hogy ez milyen veszélyes. Hozzátettem még azt is, hogy „rád az életben még igen nagy szükség van, jó lenne, ha vigyáznál magadra”. Nagyon meglepett a válasza. Közölte velem, hogy „rám senkinek sincs szüksége”. Ezzel megindult köztünk a beszélgetés, amelynek folyamán láthatóan visszakapta önbizalmát, megnyílt, és érzékelhetően örömöt okozott számára, hogy vele nemcsak hivatalosan érintkezett egy felnőtt, hanem partnernek, embernek tekintette. A KÉT PÉLDA nem azt jelenti, hogy mindig jónak, engedékenynek, megértőnek kell lennünk. De tapintatosnak igen. Emlékszem egy esetre a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumból. Az azóta elhunyt Hanák Tibor, aki a fizikát tanította, az egyetemen évfolyamtársam volt. Tőle tudom azt, amit most leírok. A szertárból elindult fizikaórát tartani. Kezében tálcával, rajta a kísérlethez szükséges eszközökkel ért el a tanterem ajtajáig. Ott már várta egy árulkodó, kellemetlen, „nyálas” tanuló. Közölte: „Varga Jancsi azt mondta nekem, hogy menjek az anyám ...”. Hanák Tibor komolyan ránézett a tanulóra: „Fiam, most nem mehetsz sehová, mert fizikaóra lesz”. Ennél nagyobb pedagógiai tapintattal ezt a dilemmát nem is lehetett volna megoldani. Elvette az élét az árulkodásnak, és annak is, hogy az „ügy” kivizsgálásával kellemetlen percek teljenek el a fizikaóra rovására. ITT AZ IDEJE, hogy az elmondottakból általános pedagógiai tanulságokhoz jussunk. Legelőször azt kell megfogalmaznunk, hogy az agresszió agressziót szül, tehát veréssel, testi fenyítéssel nemigen lehet eredményt elérni. Tanulság az is, hogy a pedagógus a nevelőmunkája közben a legváltozatosabb helyzetekbe juthat. Olyanokba, amelyek számára újak, tehát a megoldásukhoz nem rendelkezik előzetes tapasztalatokkal, megfelelő rutinnal. Az ilyen esetekben a direkt, kemény eljárások nem célravezetők. Olyan pedagógiai magatartást kell tanúsítanunk, amelyet a tanuló nem vár, és az éppen ezért gyakorol rá nagy hatást. Van még egy tanulság. A fiatalok szeretnének a felnőttekhez felnőni, a partnereik lenni. Egyszerű módon, egyszerű eszközökkel eleget tehetünk a fiatalok eme kívánságának. Tekintsük őket a partnereinknek! Mi ettől nem leszünk kisebbek, a fiatalok pedig érettebben fognak viselkedni, dolgozni. Mi is nyerhetünk, ők is nyerhetnek. Többször tapasztaltam tanításaim során, hogy a tanulókkal, való „megegyezés”, az irántuk tanúsított tapintat sokkal hatásosabb, mint bármilyen más pedagógiai eljárás. Megegyezést pedig általában partnerek szoktak kötni. Lénárd Ferenc Pedagógusok Lapja Az intézmények társadalmi kapcsolatainak tervezett átalakításával kollégáink alapjában egyetértenek. Megbarátkoztak az iskolatanácsok gondolatával is, de a működésüket illető elképzeléseik nagyon eltérőek voltak. Csupán abban volt egység, hogy az iskolatanács megalakításában, működésében mindenki a lehető legteljesebb önállóságot igényelte, ugyanakkor azt kérte, hogy központi minták, szervezeti modellek közzétételével orientálja a minisztérium az intézményeket. A tanulságos, sok információval szolgáló vitát szakszervezetünk központja összegezte, és azt — mint a pedagógusok véleményét — megküldte a Művelődési Minisztériumnak. Zárda Gábor Az elnökség ülése idei első és a jelenlegi összetételében az utolsó ülését tartotta meg január 9-én szakszervezetünk elnöksége. A testület mandátuma ugyanis a XII. kongresszusig érvényes. Az elnökség — Szűcs László vezetésével — két témát vitatott meg és hagyott jóvá. Elsőként — Tolnai József osztályvezető előterjesztésében — megtárgyalta a Pedagógusok Szakszervezetének állásfoglalását a közoktatás VII. ötéves tervi fejlesztése társadalmi-gazdasági programjának minisztertanácsi előterjesztés-tervezetéről. A testület úgy döntött, hogy véleményét eljuttatja a Művelődési Minisztériumnak. Ezt követően szakszervezetünk idei költségvetését fogadta el az elnökség; a napirend előadója Síkhegyi Magdolna osztályvezető volt. Közös pontokra leltek Francia pedagógusok látogatása Decemberben szakszervezetünk vendége volt a SNES (a francia Középiskolai Tanárok Országos Szervezete) kéttagú küldöttsége: Roger Vila főtitkárhelyettes és Eugenio Bressan, a nemzetközi kapcsolatok ügyvezető titkára. Egyhetes tanulmányútjukon a középfokú oktatással és a tanárképzéssel, valamint a magyar pedagógus-szakszervezeti mozgalommal ismerkedtek. — Eltérő társadalmi berendezkedésű országok képviselői milyen hasznosítható tapasztalatokat szerezhetnek egymásnál? — kérdeztük őket. — Nemcsak országaink társadalmi berendezkedése, hanem szakszervezeteink helyzete, felépítése is eltér egymástól — válaszolta Roger Vila. — Franciaországban több szervezetbe tömörülnek a pedagógusok, ki-ki képesítése és felfogása szerint. A SNES két szakszervezet egyesüléséből alakult 1966-ban: a modern és a klasszikus tárgyakat oktató tanárokéból, valamint a technikát tanítókéból. Noha az ugyanilyen típusú szervezetből is akad nálunk néhány, tagjaink létszámát tekintve — 73 ezren vagyunk — az elsők között helyezkedünk el a középiskolai tanárok szakszervezeteinek sorában. Látogatásunk során mi azok,kat a pontokat kerestük, amelyek mindkét országban azonosak vagy hasonlóak. — Melyek ezek a közös pontok? — Például, mi csakúgy, mint önök, szeretnénk elérni, hogy minden gyerek továbbtanulhasson. Ma nálunk a középiskolásoknak csak egyharmada érettségizik le. Az ezredfordulóig jó lenne megvalósítani, hogy már nyolcvan százalékuk juthasson el a továbbtanulásra jogosító próbatételig. Továbbá: önökhöz hasonlóan mi is azt valljuk, hogy a társadalom fejlődése döntően az iskola mai helyzetétől, színvonalától függ, amit viszont a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülése befolyásol. Ezzel pedig gondok vannak nálunk is. — Az én ismereteim szerint Franciaországban a szellemi teljesítménynek rangja van ... — Nálunk a társadalmi megítélés nem választja szét a kétkezi munkás és az értelmiségi teljesítményét — helyesbít a főtitkárhelyettes. — A kvalifikált munka számít mindenekelőtt, amelyhez azonban csakugyan elengedhetetlen a magas tudásszint. Ezért a középiskolai tanár például jóval többet keres, mint egy átlagos szakmunkás, ám sokkal kevesebbet, mint az iparban foglalkoztatott mérnök. Ez pedig ellentmond a „minőségi” társadalmunkban hirdetett céloknak. Súlyosbítja a gondot, hogy a mai gazdasági helyzetben nem várható látványos javulás, miközben szembe kell néznünk azzal a reális veszéllyel, hogy a pedagógusok kötelező óraszámát emelni fogják, feladataikat pedig kiterjesztik. — Franciaországban a nemzeti jövedelemből mennyi jut az oktatásra? — Mintegy 17 százalék .— válaszolja Eugenio Bressan. — Csakhogy ebben benne van az egymillió oktatásügyi dolgozó bére, még a nyugdíjasok járandósága is. Sok emiatt a vitánk a kormánnyal, a minisztériummal, annak ellenére, hogy a miniszter is azt vallja, amit mi, azaz: legnagyobb gazdagságunk az intelligenciánk, tudásunk. Ezzel pedig élni kell, amíg nem késő. Milyen eredménnyel zárult magyarországi útjuk? — Meggyőződtünk róla, hogy országaink pedagógusait sok közös kérdés foglalkoztatja — mondja Roger Vila —, amelyekre hasonló megoldásokat is keresünk. Nagyobb a siker reménye, ha a fő gondok megoldásában együttműködünk azoknak az országoknak a pedagógus-szakszervezeteivel, így az önökével is, amelyek az iskola, a pedagógusok ügyét kiemelt politikai kérdésként kezelik, amely nemcsak az adott társadalom fejlődésére, hanem a béke kiteljesedésére is hatással van. (gy. sz. é.) Vendégeink: Eugenio Bressan és Roger Vila (Szabó J. Judit felv.) Az Urrutiák hősi példája nem csak a chilei társakat bátorítja A közelmúltban, 84 éves korában elhunyt Cesar Godoy Urrutia, a Chilei Pedagógusok Szövetségének elnöke, egyik alapító tagja, a nemzetközi pedagógusmozgalom kiemelkedő képviselője. Szakszervezetünk nevében dr. Voksán József főtitkár a mozgalom központjához, az AGECH-hez címzett táviratban fejezte ki részvétét, és szolidaritását az oktatás demokratizálásáért, a nevelők helyzetének jobbításáért, az emberi jogok érvényesüléséért tovább harcoló szakszervezeti vezetőknek. Málír marfranlíiládi nkrrcína a nobróc offtilfo a latn amerillai nek és egyike a latin-amerikai oktatási dolgozók vezetőinek. Mindig megőrizte vonzalmát a tanítás iránt. A katonai kormányzat nem engedte vissza az országba. Mexikóból a következő üzenetet küldte hazájába: „Nyolcvanegy évesen és hét év száműzetés után el akarom mondani honfitársaimnak, különösen tanártársaimnak, hogy még soha nem éreztem magam annyira a testvérüknek, mint most. Büszke vagyok arra, hogy tanítók gyermeke lehettem és hogy munkám nagy részét az élet megjavításáért vívott harcnak szentelhettem . . ." Legutolsó, életrajzi kötetében, az „Egy agitátor bűnlajstromá”-ban valósághűen tárja az olvasó elé a chilei nép küzdelmét, megnyomorítását és a közös harcban való felemelkedést. Cesar Godoy Urrutia testestől lelkestől humanista ember lévén elszántan tiltakozott a mindent eltipró elnyomás ellen, a haladó pedagógusoknak az országból való kitoloncolása ellen, követelte a demokratikus oktatási rendszer Mély megrendülést okozott a hír: 84 éves korában Santiago de Chilében elhunyt Cesar Godoy Urrutia. A rendőrségi elnyomás ellenére is ezrek és ezrek vettek végső búcsút decemberben az ismert chilei tanártól, a volt parlamenti képviselőtől, a kommunista vezetőtől. A chilei főváros központi temetőjében a szónokok sora mondott búcsúbeszédet, méltatva a chilei forradalmárok tanítómesterét, az újságírót és irodalmárt, akinek művei között olyan könyvek találhatók, mint az „Írástudatlanság Latin-Amerikában”. A Chilei Pedagógusok Szövetsége nevében Jorge Pavez búcsúztatta az elhunytat. A Kommunista Párt nevében a volt szenátor, Alejandro Toro szólalt fel a volt parlamenti képviselők egy tagjával egyetemben. Külföldről részvéttáviratok sorát küldték a családnak, az elhunyt özvegyének, valamint azoknak a szervezeteknek, amelyekben Cesar Godoy Urrutia tevékenykedett. Az elhunyt alapítója volt a Chilei Pedagógusok Szövetségevisszaállítását. A Pinochet-rezsim ugyanis szétzúzta a korábbi iskolát: olyan oktatási modellt vezetett be, amely kizárólag a nemzeti és nemzetközi monopóliumoknak kedvez. Ez a politika azonban — miként a szakszervezeti vezető is rámutatott — egyenlő a rombolással, az állami támogatás felszámolásával, a tervezés, a nevelés leépítésével és annak a magánoktatással, valamint a fizetett oktatással történő helyettesítésével. A demokrácia és a humanista oktatás chilei visszaesését Cesar Godoy Urrutia csak átmeneti jelenségnek tartotta. És valóban: a pedagógusok minden nehézség, megtorlás és megfélemlítés ellenére is újjáépítették szervezeteiket és kemény, egyre elszántabb harcot vívnak a népelnyomó kormányzat felszámolásáért. Nem volt hiábavaló a forradalmár tanító harcos élete. A Cesar Godoy Urrutiák példája nemcsak az otthoni társakat bátorítja a szebb és a jobb jövőért való küzdelmükben, hanem utat mutat mindazoknak is, akik a haladásért, az egységesen emberibb arculatú világ megteremtéséért harcolnak, a Föld bármely pontján élnek is. Nem véletlen tehát, hogy a chilei szakszervezeti vezetőről már halála után néhány nappal iskolát neveztek el Berlinben. Joaquin Hormozából 1986. január 15.