Pedagógusok Lapja, 1989 (45. évfolyam, 1-24. szám)

1989-01-20 / 1-2. szám

45. ÉVFOLYAM, 1-2. SZÁM A PEDAGÓGUSOK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA 1989. JANUÁR 20. •­ARA: 5 FT ÜLÉSEZETT A KÖZPONTI VEZETŐSÉG Ez év májusára összehívták a szakszervezet XIII. kongresszusát Rendhagyó, központi vezetőségi ülést tartott január 5—6-án Bu­dapesten, az Építők Szék­házá­ban a Pedagógusok Szakszerve­zete. A kétnapos tanácskozásra nemcsak a testület tagjait hívták meg, hanem — mintegy 160 ezer szakszervezeti tag képviseletében — 64 alapszervezeti titkárt is, te­kintettel arra a hat napirendre, amelynek mindegyike lényegében a mozgalom megújulásával volt kapcsolatos. Az első vitaanyag — az 1989. évi költségvetést tárgyaló ország­­gyűlésnek a közoktatást érintő döntéseit minősítő állásfoglalás­a a pedagógus-szakszervezet tör­ténetében először került vezetői testület elé. A kv méltányolta a kedvező intézkedéseket, ugyan­akkor hangsúlyozta, hogy a leg­fontosabb, a 40 százalékos alap­­béremelés az idén nem valósul meg, ezért ezt a követelést nem lehet a napirendről levenni. A központi vezetőség ezután kimondta, hogy a Pedagógusok Szakszervezetének XIII. kong­resszusát az eredetileg tervezett­nél előbb, ez év májusára össze kell virni. A testület elfogadta az elnökségnek a XIII. kongresz­­szus előkészítésére és választási határozatára szóló javaslatát. A szakszervezet megújulása ér­dekében felhívással fordult a pe­dagógusokhoz, az oktatásügy dol­gozóihoz, és a tagság elé vita­anyagot bocsátott a közoktatás helyzetéről és igényeiről. A tanácskozás második napján tárgyalta a testület az idei szak­­szervezeti költségvetés tervezésé­nek szempontjait, illetve a Peda­gógusok Szakszervezete érdek­ér­­vényesítő munkájának eszközeit. A költségvetés kapcsán több mint négyórás, éles vita alakult ki az alapszervezetek részesedéséről a tagdíjbevételekből. Végül a kv úgy döntött, hogy az alapszerve­­zetek részesedése a korábbi 50 százalékról 65 százalékra emel­kedjék. A testület ragaszkodott ehhez az arányhoz, még annak tudatában is, hogy így kevesebb támogatás jut a SZOT és a köz­ponti vezetőség számára. A központi vezetőség számba vette az érdekérvényesítő munka során alkalmazható alapvető esz­közöket is. (Az ülésről a részletes tudósítást és az elfogadott doku­mentumokat lapunk mellékleté­ben adjuk közre.) Miért utasították vissza Pécsett a tanárok a november 7-i jutalmat? Lemondott a november 7-i ju­talmáról Pécsett a Széchenyi Ist­ván Gimnázium és Szakközépis­kola hatvan tanára. Elhatározá­sukat azzal indokolták, hogy a ki­osztható összeg egy főre jutó há­nyada megalázóan csekély, a ju­talomkeret semmiféle differen­ciálást nem tesz lehetővé. Mind­ezt állásfoglalásban fogalmazták meg, ezt aláírták, s eljuttatták a Baranya Megyei Tanács mű­velődési osztályához. „Tudjuk, hogy a jutalom nem jár, de ez a minimális összeg (magasabb fizetésű, idősebb pe­dagógusoknál nettó 700-800 Ft) az egyévi munkát nemhogy elis­merné, és a jutalmazottak iránt a tantestület többi tagjának meg­becsülését idézné elő, inkább el­keseredést, munkánk lebecsülésé­nek érzését, egymás iránti bizal­matlanságot, a közösség megosz­tását eredményezi”. A Széchenyi gimnázium és szakközépiskola tanárai — hetük­kel beszélgettünk az igazgatói irodában — elmondták, hogy először a pedagógusnapi jutal­mak kiosztásakor döbbentek rá, milyen hatással van az új adó­rendelet az amúgy is szerény­ ju­­talmakra. A keret eleve csekély volt: „Ebben a helyzetben nem tartalmi, hanem matematikai megosztást kell végezni ahhoz, hogy valaki minimális nettó ösz­­szeget kapjon. Van, aki pedagó-­ gusnapon sem kapott, az előbbi okok miatt, pedig javasolták.” — Hogyan született meg az el­határozás, hogy visszautasítják a jutalmat? — Iskolánkban a munkaközös­ségek döntenek a jutalmak öt­hatodáról, az igazgató az egyha­­todáról és ez az előterjesztés ke­rül az iskolavezetés elé. De ho­gyan lehet bruttó 9000 forintot szétosztani egy hattagú munka­­közösségben, amilyenben én is dolgozom? kérdezi Újvári Lászlóné magyar—orosz szakos tanár, az iskolai szakszervezeti bizottság titkára. — „Te jól dol­goztál ugyan, de most egy másik kollégának kellene kapnia a ju­talmat” — így folynak a megbe­széléseink. Egyszer az egyik, máskor a másik kolléga mond le a társa javára, aki valamiért jobban megérdemli az elismerést. Most ezen a munkaközösségi megbeszélésen kiderült, hogy olyan csekély a szétosztható ösz­­szeg, amivel pedig ellensúlyozni szerettük volna a pedagógusnapi jutalmazás hibáit, hogy tulajdon­­képijen nincs értelme felvenni. — Ugyanígy látta a többi kol­léga is, és egyszerre megszületett az­ elhatározás, hogy eleve visz­­szautasítjuk a november 7-i ju­talmat — mondja Nagy Lajos ta­nár. — Ekkor beszéltünk Erhardt Imre igazgatóval — folytatja Új­vári Lászlóné —, hogy így nem kell a pénz, költsük inkább bár­mire, az iskola javára. Vegyünk belőle fűtőolajat. Ezt azonban nem lehet megtenni. Amellett, hogy alacsonynak tartják a pedagógusok jutalom­(Folytatás a 7. oldalon) Iskolák évszázadai Egy évtizede hagyomány, hogy a Magyar Pedagógiai Társaság Veszprém megyei neveléstörténe­ti csoportja évenként tanácsko­zást tart, amelyen a legújabb ta­nulmányok, felolvasására, illetve ismertetésére kerül sor. Az is ha­gyomány, hogy megemlékeznek a megye jelentős pedagógusszemé­­lyiségeinek évfordulójáról. A leg­utóbbi ülés középpontjában az iskolák államosítása negyvenedik évfordulójára készült, vagy eh­hez kapcsolódó írások álltak. Pintér László, aki maga is te­vékeny résztvevője volt az isko­lák államosításának, eredeti do­kumentumok és naplójegyzetei alapján idézte fel a sorsdöntő na­pokat, heteket. Hosszabb tanul­mány részeként dolgozta fel ezt az időszakot Kardos Géza, aki a balatonfüredi, és Pacsulié Fodor Sári, aki a várpalotai iskolák történetét kutatja. Tóth József, a tapolcai polgári iskola első igaz­gatója, a neves botanikus, geoló­gus és szakíró Rédl Gusztáv élet­útját mutatta be. Rákóczi István a szentgáli iskola esti oktatását, Tanai Károlyné az egykori bala­tonfüredi óvónőképző pedagó­giai munkáját, Balassa Benő Lo­­sontzi Hármas Kis tükrének ki­adástörténetét ismertette. Né­meth Kálmánné az óvónők élet- és munkakörülményeiről készí­tett felmérést. A tanácskozás résztvevői tájé­koztató javaslatot fogadtak el egy megyei neveléstörténeti tár­saság létrehozására. (tölgyesi) A MAI, CSÖPPET SEM EGY­SZERŰ társadalmi valóságban fölerősödik az emberekben a kí­váncsiság : milyen jövő vár itt ránk, Közép-Európában, azon a 93 ezer négyzetkilométeren, ami a hazánk? Az én fantáziámat leg­inkább az a reménykedés moz­gatja, hogy milyen lesz az­­élet Magyarországon a talán nem túl távoli jövőben? Úgy képzelem, hogy a jövőben többen lesznek nálunk a haza ügyének valódi elkötelezettjei, mint a lekötelezettek. Nem lesz meg nem harcolt, készen kapott osztályöntudat. Mindenki — be­leértve a párt és a kormány tag­jait is — annyi tiszteletet és meg­becsülést élvez majd, amennyit személyisége, munkája és máso­kért vállalt tettei alapján meg­érdemel embertársaitól. Több és tettekben megnyilvánuló figyel­met fordítunk majd nemzeti ér­tékeinkre, mert csak így marad­hatunk talpon más nemzetek kö­zött. A hazafias nevelést — a ko­rábbi gyakorlattal ellentétben — nem fogjuk összetéveszteni a ko­szorúzásokon, felvonulásokon és a papírízű, kampány jellegű tilta­kozó nagygyűléseken burjánzó látványos magakelletéssel. A frá­zisokat a léggömbökkel együtt egyszer és mindenkorra szélnek eresztjük. Azt képzelem, hogy az idegen feliratú trikókat viselő, de nyel­veket alig tudó fiatalok március 15-én a maguk készítette kokár­dát tűzik ki, nem pedig az élel­mes kereskedők által árultakat. 1848 eszméjének, nemzeti iden­titásunkhoz szükséges jelentősé­gének a méltatásáról sem az osz­tályfőnök, sem az ifjúsági moz­galmak, sem a szülők nem fog­nak megfeledkezni. Hiszen azt is megértjük, hogy a naptárban pi­ros betűs, munkaszüneti nap lesz a nemzeti ünnepünk. A munkanélküliség réme sen­kit nem fenyeget majd, mindenki olyan munkaterületen dolgozhat, amit szeret és amihez ért. A múlt rossz emléke lesz csupán a sok kényszerpálya. Sokkal kevesebb lesz a csalódott ember. Az ön­gyilkossági, válási statisztikában és az alkoholfogyasztásban a vi­lágranglista utolsó helyére vere­kedj­ük vissza magunkat. A feltalálóknak nem kell majd bevonulniuk az elmegyógyintézet­be, és nem kényszerülnek külföld­re távozni a konvertibilis ötlete­ik, találmányaik megvalósítása miatt. Még életükben és a saját munkahelyükön megkapják mél­tó elismerésüket (a honoráriumot, jogdíjat stb.). És végre hiány­cikk lesz ,a sok hiánycikk! GYÓGYÍTHATÓ LESZ A BÁK és az AIDS; nem szedi többé ál­dozatait a szívinfarktus. Megvaló­sulhat a sérült, megváltozott munkaképességű emberek, köz­tük a fogyatékosok ezreit érintő humánus, valódi társadalmi re­habilitáció. Az állami gondozot­tak intézeteit ,gyermeküdülőkké, nevelési központokká alakítják. A társadalom felnő a gyerekek­hez. Nemcsak alkalmi vezércik­kek sugározzák majd a gyermek­szeretetet. gyermekközpontú Lesz életünk minden területe A csa­ládcentrikusság nem deklarált szólam, hanem a családok pénz­tárcájában is megmutatkozó rea­litás lesz. Csakis uszodával és tornate­remmel ellátott iskolák épülnek, amelyekből a tágas ebédlőt sem „felejtik ki”. Megszűnik a nap­közik zsúfoltsága és gyermekmeg­őrző jellege. Megszűnik végre a munka és munka közötti erősza­kolt megkülönböztetés, megkapja az őt megillető társadalmi rang­ját az értelmiség vitathatatlanul produktív szellemi munkája is.­em csupán magasztos szép sza­vakkal előadva, hanem erkölcsi­leg és anyagilag is megalapozva. Korszerű mozik és mindenki előtt nyitott sportlétesítmények működnek majd országszerte. El­veszti „bundáját” a futball és a versenysport. Kevesebb sportmű­sort közvetít a televízió, mert nem lesznek „ülve-sörözve” sport­­rajongók, ők maguk is sportolni fognak. S az átlag állampolgár sem csak a focit tekinti igazi sportnak. MEGSZŰNIK A LAKÁSHI­ÁNY. Lakásainkban nemcsak lak­ni fogunk, hanem élni is, a la­kás adta — több generáció együttélését szolgáló-lehetőségek­kel. Ember léptékű otthonok és nem betonbunkerek épülnek. A korszerű lakásállomány lehetővé teszi a rugalmas lakáscseréket is. A magyar városok kialakítják majd egyedi városképüket, mert megtanulunk tájba illő házakat építeni. Műemlékeinket a legkor­szerűbb eljárásokkal konzervál­juk , minőségileg is kifogásta­lan anyagokkal. Tisztább lesz vá­rosaink levegője, a Trabantok és társaik végleg bevonulnak a köz­lekedési múzeumba. Nemcsak észérvek alapján okoskodva, hanem érzelmileg is elfogadjuk a más vallású, más kultúrájú, a miénktől eltérő bőr­színű embereket. Nem lesz táp­talaja az egymásra acsarkodás­­nak. Megszűnnek a faji előítéle­teink más kultúrájú honfitársa­inkkal szemben. Nem lesznek ott­hontalan magyarok többé a saját szülőföldjükön. Így lesz-e? Mindaz, amit itt le­írtam, merő fantazmagóriának tű­nik mostanság, de legalább ál­modni merjünk nagyot, álmodoz­va óhajtani, és naponta tenni ér­te, hogy a nem túl távoli jövőben kiegyensúlyozott, békés körülmé­nyek között, emelkedő életszínvo­nalon élhesse minden magyar itt­hon is az életét. TUDÓSÍTÁS A JÖVŐRŐL ÍRTA: ILOSVAI FERENC MELLÉKLET A KÖZPONTI VEZETŐSÉG ÜLÉSÉRŐL 3—6. O. Eötvös-hét Diósdon Eötvös József nevét vette fel a diósdi általános művelődési köz­pont általános iskolája, az iskola alapításának 175. és a népoktatá­si törvény elfogadásának 120. év­fordulóján. Ebből az alkalomból a múlt év végén Eötvös-hetet rendeztek a főváros határán, lé­vő településen. A gazdag eseménysorozat ré­szeként kiállításokon mutatták be a tanulók legszebb képzőművé­szeti- és fotóalkotásait és iskola­történeti kiállítást is nyitottak. Eredményt hirdettek a pedagógu­soknak és a tanulóknak kiírt pá­lyázatokon és komplex társada­lomtudományi vetélkedőt rendez­tek a körzet tíz iskolájának csa­patai részvételével. Különleges tudományos ese­mény színhelye is volt Diósd; előadásában dr. Simon Gyula, a Magyar Pedagógiai Társaság társelnöke vont párhuzamot az 1868. évi Eötvös-féle, valamint az 1985. évi oktatási törvény között. Az ünnepélyes iskolagyűlésen dr. Fodor Péter, a Művelődési Mi­nisztérium főosztályvezetője mél­tatta az intézmény munkáját és nyújtotta át a névadást tanúsító oklevelet. A jeles évfordulók alkalmából több pedagógus részesült kitün­tetésben. A diósdiak kirándulást is szer­veztek Ercsibe, ahol koszorút he­lyeztek el Eötvös József sírján és megtekintették az Eötvös-em­­lékmúzeumot. SZAPPANOS ISTVÁN: AZ IDŐ SODRÁBAN Tragédia az iskolában Hibásak vagyunk valamennyien Egy Nógrád megyei kisközség iskolájában az ősszel tragikus kö­rülmények között meghalt egy 9 éves kisfiú, Pécsi Laci. A szomo­rú eseménnyel a napisajtó is fog­lalkozott. Az újságból, a tv-ri­­portból azonban kimaradt, hogy 1984 óta Pécsi Laci a negyedik ál­dozata az ország iskoláiban talál­ható, gyakran szakszerűtlenül el­készített, barkácsolt, rögzítés nél­kül használt kézilabdakapuknak. Miskolcon egy 16 éves fiú, Buda­pesten egy 14 éves fiú és Gyöm­­rőn egy 9 éves kislány, életét ol­totta ki a felborult kapu. ■Né Még 12 esetről van olyan tudo­másunk — csupán 1987-ből —, amikor hasonló baleset történt, ám ezek a gyerekek óriási sze­rencsével megúszták kéz-, lábtö­réssel, agyrázkódással. Sajnos, Pécsi Lacinak nem volt ilyen sze­rencséje: a 150 kilós monstrum a hasára zuhant és szétzúzta a má­ját. Akkor sem tudták volna meg­menteni, ha perceken belül a mű­tőasztalra kerül. Ugyanígy végez­hette volna az említett 12 tanuló is és ki tudja, hány társuk, akik­ről még jegyzőkönyv sem készült, mert az ijedtségen kívül nem esett különösebb bajuk. Vajon ki lesz a következő áldozat? Ha az iskolaigazgatók, a testnevelő taná­rok nem vonják ki a forgalom­ból a roncs­kapukat és a jókat nem rögzítik, félő,­ hogy újabb haláleset lesz. Csak idő kérdé­se ... (Folytatás a 7. oldalon) Öregdiákok a budai képzőben A Budai Tanítóképző Baráti Körének legutóbbi összejövete­lén az intézmény két öregdiákja emlékezett vissza tanulóéveinek élményeire, beszélt pályafutásá­ról, munkásságáról. Jassó Mihály, a Budapesti Párt­­bizottság első titkára mindenek­előtt a pedagógia és a politika kapcsolatát érintő kérdéseikre, vé­leményekre válaszolt, közvetlen szavakkal számolva be egy poli­tikus hétköznapjairól. Dr. Volly István zenekutató az éneklésnek a nevelésben betöltött szerettével foglalkozott. Rövid eszmefutta­tását követően a baráti kör tag­jaiban mintegy felhívásként meg­fogalmazódott az óhaj: gyakrab­ban szólaljon meg a népdal, a gyermekdal. Gyermekrajz­kiállítás Gyermekrajz-kiállítás nyílt Ka­zincbarcikán, a városi kiállító­teremben. A szocialista városok ötödik alkalommal megrendezett nemzetközi gyermekrajz-kiállítá­­sán több mint 150 alkotás látha­tó; a magyarok mellett Csehszlo­vákiából, Lengyelországból, a Szovjetunióból és Vietnamból is érkeztek pályamunkák. A legna­gyobb számban természetesen a kazincbarcikai gyerekek jelent­keztek. A megnyitón Kerekes László, a Művelődési Minisztéri­um főosztályvezető-helyettese mondott köszöntőt, majd átadta a díjakat, összesen tizenkilenc egyéni és két kollektív díjat ítélt oda a bírálóbizottság.

Next