Pedagógusok Lapja, 2003 (59. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-15 / 1. szám
LIX. ÉVFOLYAM A PEDAGÓGISOK SZAKSZERVEZETE HÍRLAPJA ÉS HÍRLEVELE __________________2003. JANUÁR 15._________________ ALAPÍTVA: 1945-BEN ÚJRA LENDÜL AZ INGA? Sokkhatásként érte a pedagógustársadalmat az oktatási tárca karácsonyi meglepetéscsomagja, a közoktatási törvény módosítására vonatkozó javaslatsor. Hiszen mindenkiben felrémlett az elmúlt évtized átírási gyakorlata, amikor minden kormányzati ciklusban átszabták ágazatunk alapvető jogszabályát. Többszörösen is indokolt az aggodalom, hiszen a korábbi módosítások lényegbe vágó oktatáspolitikai irányváltások is voltak, egyik szélső állásból a másikba lendítve az ingát. 1996-ban egy túlközpontosított folyamatszabályozás után a tartalmi szabályozás egy rendkívül liberális irányba lendült ki. Ennek ellenhatásaként 1999-ben a kerettantervek elfogadásával megpróbálták ezt az ingát visszalendíteni. Mindez a pedagógusközösségeket folyamatosan a helyi programok, tantervek újragondolására, átdolgozására késztette, s egyúttal túlmunkára, harcra nemcsak a jobb megélhetésért, hanem szűkebb szakterületük pozícióinak védelméért is. Kollégáink többsége belefáradt, belefásult a küzdelembe, mindenekelőtt azért, mert időről időre érzékelte ennek hiábavalóságát. Ráadásul lépten-nyomon, az iskola falain belül és kívül szembetalálkozhatott a bizonytalanság jeleivel, az oktatási rendszer egyre ziláltabb állapotával, a társadalmi és demográfiai változások miatt az iskolára háruló pénzügyi és szakmai gondokkal, új kihívásokkal. Egyre több olyan jelzéssel is, hogy az iskola, a pedagógus nem tölti be szerepét, nem felel meg az elvárásoknak. Mindezt ilyen meg olyan hazai és nemzetközi vizsgálatok is alátámasztják. Most pedig megint itt van az új átírás, a közoktatási törvény szakaszainak közel kétharmadát kisebb-nagyobb mértékben módosító javaslatkor. Pedig a tanévnyitók idején még felhőtlennek látszott az égbolt. A pedagógusok, közalkalmazottak sütkérezhettek az átlag ötvenszázalékos béremelés csiklandozó napsugaraiban. Olvashatták, hallhatták az új (régi) oktatási vezetők nyilatkozatait arról, hogy a közoktatásnak végre nyugalomra és biztonságra van szüksége, a tantervek étvizedes háborúja helyett az iskola békéjére. Azt is hirdetve, hogy a stabilitás mellett szükség lesz ugyan változásokra, ám ezek megfontolt, alapos vitában kiérlelt, szakmai konszenzust kereső lépések lesznek. Kétségtelen, hogy ilyen érvelések elsősorban a szocialista oktatáspolitikusok szájából hallatszottak. Ám a liberálisként számon tartott régi-új miniszter is higgadt, megfontolt oktatásirányítást sejtetett: „Ami a problémákat illeti, a helyzet nem változott, a megoldási lehetőségek azonban mások. Kétszer nem lehet ugyanabba a minisztériumba lépni, és másodszor nem lehet ugyanazt a reformot elkezdeni.” Ehhez képest mindenki kellemetlen meglepetésként szembesült azzal, hogy a tárca a költségvetési törvényhez kapcsolva - nyilván pénzügyi alku gyanánt, hiszen ezáltal kevesebb pedagógusra lesz szükség - egyeztetés és mindenféle szakmai átgondolás nélkül beterjesztette a tanulók kötelező óraszámának csökkentésére vonatkozó javaslatot. Az érvelések között pedig ott volt, hogy visszaállítjuk az 1998. évi állapotot. Közben számos tanulmány szól arról, hogy a túlterheltség nem elsősorban a kötelező óraszámból fakadt, s a hátrányos helyzetű tanulók számára az iskolában töltött minél több idő ad lehetőséget a nagyobb esély megteremtésére. A tanulói óraszám csökkentésének és a közoktatási törvény módosítására vonatkozó néhány más elképzelésnek jelentős pedagógusálláshely-csökkentő hatása is lehetséges. Szakmai érvekkel indokoltak ugyan a változások, ám jogosan merül fel a gyanú, hogy mögöttük finanszírozási megfontolások (is) vannak. Az a fiskális szemlélet ugyanis, amely árgus szemmel egyoldalúan csak a diák-tanár-arányszámra figyel, a kormány színétől függetlenül mindenkor jelen van. Ezért is szükségesek még a döntés előtti időszakban a nélkülözhetetlen hatástanulmányok. A törvénymódosítás másik sok - nemcsak szakmai - vitát kiváltó kérdésköre a követelményrendszer, az értékelés, a bukás, az osztályismétlés ügye. Első megközelítésben a reagáló szülők, pedagógusok többsége helyteleníti a tervezett lépéseket. Úgy vélik, hogy ezek olyan lazítások, amelyek gyengítik a kötelességtudat kialakítását, a teljesítményre való ösztönzést, a motivációt, nemcsak a kudarc, hanem a siker lehetőségeit is. Sokak szerint a szélsőségesen liberális, soha semmit nem büntető, csak pozitívan értékelő oktatási rendszer a magyar közoktatás problémáit nem oldja meg, hanem gyarapítja azokat. Az újabban, a PISA-2000-felmérés kapcsán is sokat említett finn és svéd példák azért nem meggyőzőek, mert a számtalan negatív hatás miatt kezdődött el ezek felülvizsgálata. Mi hát a megoldás? Mi viszi a magyar közoktatást vargabetűk nélkül előre? Alapos előkészítésre, széles körű érdekegyeztetésre, egymást meggyőző, konszenzuskereső szakmai vitákra van szükség, amelyek esélyt adnak a kiegyensúlyozott lépések megtételére. Nemcsak szűk szakmai körök véleménycseréjére, hanem a gyakorló pedagógusok hatékony bevonására. Ehhez természetesen kellő idő kell. Ám csak ekkor teremtődik meg az esély a kormányzati ciklusokon átívelő oktatáspolitika kialakítására. Árok Antal A TARTALOMBÓL: • A SZAKSZERVEZETI ÉLET ESEMÉNYEI • AZ MKB NYUGDÍJPÉNZTÁR KÖZGYŰLÉSE • TÉZISEK A PSZ XVII. KONGRESSZUSÁRA • CSALÁD ÉS ISKOLA AZ EZREDFORDULÓN • SZAKSZERVEZETI KITÜNTETÉSEK • EMLÉKEZÉS A DONI KATASZTRÓFÁRA EURÓPA AZ EGYSÉGESÜLÉS ÚTJÁN PL-ÚTMUTATÓ: KÖLTSÉGVETÉS 2003. FIGYELEMRE MÉLTÓ LEGFELSŐBB BÍRÓSÁGI ÍTÉLET; A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI NYUGELLÁTÁS VÁLTOZÁSAI; JOGI PANORÁMA