A Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének Körlevele, 2006
2006 / 1. szám
Züref a régi gimnázium évfolyamairól Az 1931-ben érettségizett osztály öregdiákjai elfogynak 2005 végén kaptuk a hírt, hogy az osztály diákjai közül Szentkúti Ferenc dr. 2003 őszén elhunyt. Ő volt az utolsó előtti, még élő osztálytárs abból az osztályból, amelyet hosszú ideig Gyorgyevics Sándor képviselt a választmányi üléseken. A 75 éves érettségi jubileumra már csak Fabinyi József dr. készülődhet, akiről a 2002/11. sz. körlevélben közöltünk rövid beszámolót. Ezzel az osztállyal érettségizett Rónay György is, valamint Roller Kálmán, Windisch-Graetz Vince és sokan mások (összesen 41-en érettségiztek akkor). Az 1932-ben érettségizett osztály hírei Ugyancsak 2005 végén érkezett Horváth Magda halálhíre, akiről hosszabb időn keresztül nem volt információnk. Ő volt az egyetlen lány az 52 érettségiző közül. Az osztályt most ifj. Mező Péter képviseli, akinek édesapja érettségizett Gödöllőn. Az osztály jövőre ünnepli 75 éves évfordulóját, reméljük, hogy a még élő osztálytársak, illetve hozzátartozók szép számban vesznek majd részt e találkozón. Ennek az osztálynak tagja Vásony György dr. is, akinek most jelent meg az élettörténete. A könyv egyes fejezeteinek elejére betett történelmi visszatekintések nagyon jó hátteret adnak az élettörténethez. A könyvet a Vásony Sándor által vezetett Ryshford Galéria Kft. terjeszti. (Bp. 1119. Fehérvári út 83.) Az 1949-ben érettségizettek egykori évfolyamfelelősének halálára Szecsődi László halálhírét kaptuk novemberben. Hosszabb ideje betegeskedett. Nyáron még megkapta a harmadik emlékkönyvet. Amikor kézbesítettük azt, Laci szeretettel emlékezett évfolyamára, amit betegsége előtt lelkesen képviselt, de az utóbbi időben már nem tudott e munkában részt venni. Az Újpest-Kertvárosi Szent István király plébániatemplomban tartott engesztelő szentmisén imádkoztunk lelki üdvéért. # * # Korrekciók Móczár Elemér visszaemlékezéseihez Legutóbbi körlevelünkben közöltük az 1944-ben érettségizett iskolatársunk visszaemlékezéseit. A közölt cikkbe - annak csekély rövidítése során - három pontatlan szövegváltoztatás került, ezeket most korrigáljuk, és elnézést kérünk ezekért Móczár Elemértől is. A 18. oldal utolsó előtti bekezdésének záró mondata helyesen így hangzik: „Az őszi hónapok alatt egész jól belejöttem a szerves kémiai preparatív munkába (az anyagok laboratóriumi előállításába).” A 20. oldalon lévő 4. bekezdés végén, a pontosvessző után a helyes szöveg a következő: „ipari vállalatokkal együttműködve, franciaországi pályafutásunk során is, mindketten több szabadalmat jelentettünk be.” A visszaemlékezés utolsó előtti bekezdésének első mondata helyesen a következő: „Ha visszanézek életemre, úgy látom, hogy ha nem is fedeztem fel a rák gyógyszerét (nem találtam fel csodákat), valamennyit mégis hozzájárultam az ismeretek fejlődéséhez.” * * # Egy pofon tanulságai Az én konviktor időmben ritkán fordult elő, hogy stúdiumunkban civil tanár legyen a felügyelő. Az egyik ilyen alkalommal - talán 1943-ban történt ez - Szemes József helyettesítette - lehet hogy életében először - az egy órára, valamilyen hivatalos okból távol tartózkodni kénytelen Révay prefektusunkat. Azt hiszem, hogy Szemesnek fogalma sem volt a stúdiumi rendről, szokásokról, mert összetévesztette azt az iskolai órák alatti fegyelemmel. Ugyanis a stúdiumunkban, a tanulási idő alatt nem volt tilos a közvetlen pulpitus-társakkal való halk rövid beszéd, az előzetes jelentkezés nélküli kimenés a katedrán tartózkodó prefektushoz, sőt az is előfordult, hogy egymást segítendő, engedéllyel, ketten együtt készítették el a házi feladatot. Vagy aki hangosan szokott tanulni, az előzetes engedéllyel kimehetett a folyosóra. Aki pedig kész volt a leckéjével, az olvashatott, rajzolhatott, csak tevékenységével nem zavarhatta a többieket. Márkus Gézával egymás mellett volt a pulpitusunk. Mindketten matek példán dolgoztunk, amikor Géza hozzám fordulva valamit kérdezett. Szemes az én válaszomat hallotta meg, és nagy hangon megkérdezte, hogy „lesz ott csend?”. Mire én udvariasan, illemtudóan és tisztelettel közöltem vele, hogy „igen”, elvégre is egy tanár kérdésére illik válaszolni. Ezt az igenemet pimaszkodásnak vélve, egy dörgedelmes „gyere ki”, majd a katedránál, előtte megállva egy kicsinek nem mondható pofon követte. No, én ebből a pofonból többféle következtetést is levontam. Az első az volt, hogy a nyelvszakos tanár úr nem ismeri a nyelvtani szabályokat, mert nem tud különbséget tenni az egyes mondatfajták és módok közt. A második az volt, hogy a tanár úr az illemszabályokat sem ismeri, hiszen én csak az illem előírása szerint jártam el, amikor kérdésére válaszoltam. A harmadik - és ez volt a legfőbb tanulság - hogy lám mégsem jó az illemszabályokat mindenkor betartani, mert a végén még meg is vernek érte. Ez utóbbi tanulságának 1945 után vettem hasznát, amikor bizonyos helyen és körülmények közt, elég szűkös szókinccsel, tegeződve emlegettek. Ilyenkor Szemes tanár úr pofonjára gondoltam, és jelzőimet válasz nélkül rájuk hagytam, így maradtak meg öregségemre saját fogaim. Nagyváradi József (1948-as évf) 3