Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-23 / 275. szám
6 t* r ¥> C-K merítés)jr W Kaiman 1980. NOVEMBER 23., VASÁRNAP Vadászlovaglás Az ócsai Vörös Október Termelőszövetkezet nagyvázsonyi lovasiskolája több hazai és külföldi csoportnak rendez ez évben is őszi vadászlovaglást. A Balaton-felvidéken átvezető túráknak nagy sikere van a vendégek körében. Rózsás Sándor felvétele Tizenhárman a vádlot fák padján Betörők, tolvajok, csavargók Hat-hétezer foglalkozás nélküli csavargóról tudnak Magyarországon a bűnügyi nyilvántartások. Ez azonban alighanem a lehető legóvatosabb statisztika. A hivatalos számadatokból hiányoznak a parkokban, várótermekben, romházakban alvó öregek, rongyosok, hajléktalanok, s a különböző intézetekből elszökött vándoréletet élő fiatalkorúak is. Így, igen mértéktartó becslés szerint, legalább tízezres vagabund sereggel számolhatunk, vagyis minden ezredik magyar állampolgár hosszabb-rövidebb időre dezertál otthonról. A kemény mag A csavargók, kóborlók egy része a legalitás sáncain belül marad, egy másik rétegük viszont törvényellenes akciókba sodródik vagy éppen kezdeményez ilyet. E bűnöző, csavargók közül tizenháromnak nemrég kezdődött el több hetesnek ígérkező pere a Pestvidéki Járásbíróság dr. Trautman János büntetőtanácsa előtt A bűvös számú társaságban első bűntényesek, és konok bűnözők visszaesők egyaránt találhatók. Múltjuk alapján a csoport kemény magvát a 26 éves szentmártonkátai Semperger János, a 29 éves délegyházi Kiss Ferenc és a 30 éves salgótarjáni Messzerschmidt Gyula alkotta, ők mindhárman már hat-nyolc évet töltöttek börtönökben, fegyházakban. Legaktívabbnak azonban mégsem ők, hanem a 19 éves budapesti Szomorú Pálné, a 22 éves salgótarjáni Horváth Miklós, valamint a pomázi intézetből megszökött három állami gondozott egyike, a 17 éves K. Marianna bizonyult. A főszereplők bemutatásán túl az adatok jelzik, milyen különböző (korú, múltú, lakhelyű) embereket sodorhat össze csavargás közben az utca, a pályaudvar. A Semperger-ügy egyébként több szálon futó, sokszor csak egészen lazán összekapcsolódó történetfüzér, amelynek anyagi értelemben legsúlyosabb fejezete kétségkívül a cipőlopásoké. Szomorúné örömei A mind drágább, éppen ezért a bűncselekmények célpontjául mind gyakrabban szolgáló lábbelik eltulajdonításának ötlete Szomorúnétól eredt. Az asszony az idén februárban szabadult üzleti tolvajlásokért kiszabott börtönbüntetéséből, de társaival már ugyanabban a hónapban ismét különböző áruházakban tevékenykedett. Többnyire párosával jelentek meg a cipőosztályokon, s míg egyikük falazott, a másik elmaradhatatlan sporttáskájukba süllyesztette a kiszemelt darabot. Szomorúné változó összetételű gárdával fél Budapestet végiglopta, peremkerületi boltokban éppúgy megfordultak, mint a belvárosi üzletekben, sőt egyszer sikerrel portyáztak a szigetszentmiklósi szövetkezeti áruházban is. Két hónap alatt összesen 70 pár szandált és cipőt tüntettek el csaknem 40 ezer forint értékben, hogy aztán a vadonatúj lábbeliket bizományi áruházakban értékesítsék. A fővárosi cipőkereskedők rémei — mindenekelőtt a Szomorúné és Horváth páros — olykor-olykor Aranypók üzletekben, vasboltokban, üveg- és kerámiaboltokban is felbukkantak. Látogatásuk után köntösök, porcelánházák, különböző készletek és ruhák kerültek veszteséglistára. Az akciók sikerére jellemző, hogy a csavargó pár több alkalommal szállodákban töltötte az éjszakát. Vasúti lopások A csavargó élet finanszírozásához szükséges pénzt a társaság egyik szárnya — Lamperger, K. Marianna, Messzerschmidt, valamint a csoport Benjáminjának számító 16 éves ' hélvízgy&rj&tt < MLászló — résziben betörésekből szerezte meg. Délegyházán — ahol Kiss Ferenc Kéktó sétányi nyaralója volt a csapat tanyája, három víkendházat fosztottak ki, s gumicsónakot, farmernadrágot, televíziókat zsákmányoltak. Később a közeli Majosháza lett egy újabb stenk színhelye, itt a Kapitány utca 5-ből hordtak el mintegy 8 ezer forint értéket. A bűnszövetség néhány tagja vasúti lopásokat is elkövetett. Múlt év december 27-én este egy Salgótarján felé menő személyvonaton K. Marianna emelte el elsőként egy elszenderedett utas 4 ezer forintját és 3 ezer forint értékű ruhaneműjét. Február 26-án a lány Sempergerrel és Messzerschmidttel egy mindmáig ismeretlen alvó férfi kabátját és borát vitte el a nagykátai vonaton. A két csendes vasúti tolvajlást március 16-án egy durvább követte. Semperger már a Józsefvárosi pályaudvar várótermében felfigyelt egy bőrkabátos férfira, akit később az éjjel 11 órakor induló vonaton is követett. Az idegen a kupéban felöltőjét levette, összehajtotta és az ölébe tette. Aztán sokáig semmi sem történt, de mikor Dunavarsányba befutott a szerelvény, Semperger hirtelen kikapta a kabátot az utas kezéből és elszaladt. Az erőszakos lopás 600 forint készpénzt jövedelmezett, a kabátot azonban a tolvaj — lebukástól tartva — bedobta a délegyháza tóba. Messzerschmidt-művelet A meglehetősen szokványos bűncselekmények közben Messzerschmidt egyszercsak egy briliánsnak látszó ötlettel állt elő. Az immár kilencedszer bíróság elé került vádlott egy kisiparossal másolatot készíttetett a Keleti pályaudvari csomagmegőrző automaták öt kulcsáról, majd időnként kiürítette a vasúti széfeket. Az automatákból pár hét alatt 6 ezer forint értékű árut — futballcipőt, ágyneműgarnitúrákat, hét utazótáskát stb. — lopott s adott el a Garai téri piacon. A végül pestvidéki tizenhármak is bizonyíthatóan 58 ezer forint kárt okoztak a társadalmi és 42 ezret a személyi tulajdonban. A bűnszövetség nyolc tagja előzetes letartóztatásban, a többiek szabadlábon várják az elsőfokú bíróság ítéletét. Babus Endre • Párosával a cipőboltokban • A nyaralóban ütöttek tanyát • Kulcsok a csomagmegőrzőhöz Agyafúrt őseink Egy rejtély nyomában A régészek újra feladták a leckét az antropológusoknak, az orvoskutatóknak, a történészeknek: a Tiszasülyön feltárt honfoglaláskori sírból két lékelt koponyát hoztak felszínre. A trepanáció újabb bizonyítékát adta kezünkbe a szolnoki múzeum, pontosabban Madarasi László nyári ásatásainak eredményeként — mondja erről Korek József, a Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, régészeti vezető felügyelő. — Az egyik szenzációs lelet mongoloid férfi, a másik női koponya. Rangos ősök lehettek, erre utal a csontvázak mellett aranyveretű szablya, és talált több más díszes tárgy. Mindkét koponyán egy-egy kerek — négyöt centiméter átmérőjű —behegedt lék, és mellette több kisebb lék megkezdésének nyoma látható. — A koponyalékelés iskolapéldái ezek, akárcsak a húszas években Csongrád megyében, a szőregi bronzkori temetőben talált koponyák. Felcsigázták az érdeklődést, ismét találgatjuk, kiknek a koponyáját lékelték meg annak idején, és miért, milyen eszközökkel? A honfoglaló magyarok szokása volt ez, vagy más, a Kárpát-medencében élő népeké is? Így vizsgálták, gyógyították az agy betegségeit, vagy hiedelmük szerint a rossz szellemeknek nyitottak utat? A sámánok, táltosok voltak-e, akik a lékelést végezték? A lékek szabályos formája ugyanis arra enged következtetni, hogy ezek nem sérülések, harcban keletkezett sebek, hanem a koponya agyvelő feletti részén végzett művi beavatkozások nyomai. A hegek azt jelzik, hogy a „műtét” sikerült, utána tovább élt a páciens. Mindezek csak feltevések, a rejtélyt a tudósok, kutatók — több tudományág szakértői — együttesen fejthetik meg. Bonyodalmak egy ereklye körül Nem találták helyén a szeget A tényállás röviden a következő: fél esztendeje volt egy aránylag rossz állapotban levő hidunk, egy viszonylag jó állapotban levő J. F. J. monogramos szegeccsel. És íme a mai egyenleg: van egy újjávarázsolt Szabadság-hídunk, a szegecs viszont szőrén-szálán eltűnt. De miért fontos nekünk a hídon található sok ezerből éppen ez az egy darab? A ceremónia A választ megtudhatjuk Biczó Tamás tavaly megjelent Budapest egykor és ma című könyvéből: A Szabadság-híd korábbi neve Ferenc Józsefhíd, minthogy az első szegecset az uralkodó ütötte be távvezérlésű elektromos kalapáccsal, a Fővámház előtt felállított dísztribünről. Ezt annyiban helyesbítenünk kell, hogy nem az első, hanem az utolsó szegecset ütötte be Ausztria császára és Magyarország apostoli királya. Az átadási ceremóniára a millenniumi ünnepségek keretében 1896. október 4-én került sor. S ami a továbbiak szempontjából még ennél is fontosabb a szegecs színezüstből készült A korabeli sajtó egyébként így írt az ünnepélyes aktusról: „Most Dániel Ernő kereskedelemügyi miniszter arra kérte — miután I. Ferenc József ismét hozzájárult, hogy nevét viselje a híd, s felolvasta az alapító okiratot —, hogy nyomjon meg egy, az asztalon elhelyezett gombot, hogy ezzel az utolsó szöget beleverje a hídba. A király erősen megnyomta a gombot, mire a híd felől sistergés, majd koppanás hallatszott, az utolsó szög bele volt verve a hídba. A gomb ugyanis villamos vezetékkel megmozgatott egy emelőt, mely egy kis pörölyt sűrített levegő segítségével 45 tonnás erővel zúdított a szegre.” Kegyes csalás A szög az ütés nyomán fél gömbölyűre lapult, s fején egymásba fonódva az I. F. J. (I. Ferenc József) monogram volt olvasható. Később vastag üveg védőbúra került fölé, de hogy pontosan meddig is óvta, azt csak találgatni lehet. Akárcsak a többi Duna-hidunkat, a II. világháborúban a Ferenc József hidat is felrobbantották. 1945—46-ban újjáépítették, első, részleges felújítására 1965 és 1968 között került sor, amikor is az ezüstszegecsnek már csak a híre létezett. Ekkor néhány lelkes lokálpatrióta szakember kegyes csalást követett el. Ólomalumínium ötvözetből elkészítették a hajdani szegecs mását, beleütötték a kezdőbetűket, egy bronzpersellyel leszorított plexibúrával födték be és visszatették eredeti helyére. Azazhogy egy kicsivel odább, de a lényeg, hogy megvolt az illúzió. S egy darabig még a szegecs is. Csak a lyuk Ellentétben az eredetiével, az utánzat eltűnésének a dátumát pontosan tudjuk. Egyik napilapunk ez év július 31-i számában megírta a hídavatás és a szegbeverés történetét, s ebben a cikkben olvashattuk hogy ... majdnem egy évszázad, telt el azóta, s a szegecs kitartott... Nos, mint tudjuk, nem tartott ki. Sőt most a másolatot lopták el így már csak a lyuk várja az érdeklődőket. Bár a történtek ismeretében talán szerencsésebb így fogalmazni: amikor e sorokat írtuk, még megvolt a lyuk ... Kárpáti Tamás Szállítunk — szállítgatunk négy kerékkel a semmiért Nem is volt olyan eredeti ötlet — morfondírozom a Megyeri csárda tőszomszédságában. A teherautók egyelőre semmi jelét nem adják annak, hogy sikerül a tervem: autóstoppal — szigorúan tenherautóstoppal — teszem meg Budapest—Vác—Budapest hatvan-egynéhány kilométeres távolságot, s közben megpróbálom kideríteni, ki, milyen rakománnyal, mekkora teherrel és úticéllal használja (el) a jelenlegi energiaínséges időkben a drága benzint. Mi az a cucc? A ki nem mondott beismerés — mármint, hogy hideg az van, de vállalkozó szellemű gépkocsivezető annál kevesebb — azonnal feledésbe merül, amint csikorogva fékez egy teherautó, amelyről virító vörös felirat hozza mindenki tudomására: bérautó. — Régóta szobrozik itt? — kezdi a kötelező társalgást a pilóta. Igyekszem a lehető legközönyösebb hangon érdeklődni : — Honnan, hová ebben a ronda időben? — Újpestről viszem a cuccot Marosra, az építkezésre — hangzik a válasz egy bizalmatlan pillantás kíséretében. — Mi maga, KPM-ellenőr? — szalad ki a sofőr száján a Kerdés, de mert maga is képtelennek tartja az ötletet, jót nevet rajta. — Csak érdekel — felelem. — Ha nem titok — nn az a cucc — Távvezeték, kábel, hogy lássa, nem titok. De most én keretezek: ha nem titok, maga mit keres ilyen undok időben a felfogódi autóspihenőnél? Reális képet — egy liner auiOSíopp-fogás — ez lenne az őszinte válasz, de az ember kénytelen tartani magát a saját maga gyártotta játekszavályokhoz, s a már jó előre megfogalmazott mondat így hangzik: — Ott találkozom valakivel, és rögtön utána fordulok is vissza. Nem lehet, hogy visszafele is maga lesz a joterom? Sokáig marad Nagymaroson? — Csak amíg átveszi valaki a kábeleket és ahogy fölpakoltam az újabb adagot, már fordulok is. A pvc-zsákok Vácról Csepelre furikáznak — előzi meg önszántából következő kérdésemet új keletű ismerősöm. — Sokat mondok, ha másfél óra az egész. Ha addig nem lesz szerencséje, vagy végez egyáltalán, szívesen visszaviszem Pestre — ajánlkozik a vezető, de mivel minden lényegeset megtudtam, amit nem sikerül akartam, nyilván túlságosan lelkesre a hálálkodás. — Mitől lett ilyen kuka? Másra számított? — Aligha tudnám megmagyarázni a némaságot okozó töprengés lényegét: a saját szakadra indított nyomozásnak mennyi köze van a valósághoz, a gépkocsi-kihasználtsághoz? Mennyire változtatja meg a reális képet Fortuna, a teljesen önkényesen kiválasztott helyszín és időpont? Az átlag legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a valóságban nagy ritkán jeler jelenik meg — cseng a fülembe a valószínűségszámítás professzorának kedvelt tanítása — és egyáltalán nem bánom, hogy feltűnik az autóspihenő épülete. Egy harapófogó — Most beszáll vagy nem? — érdeklődik a piros Zsiguli tulajdonosa. Néhány másodperccel ezelőtt még lelkesen integettem az út szélén, most pedig csak a fejemet rázom: nem, ne haragudjon, nem megyek. Az előző mozdulat nem neki, hanem a zöld Roburnak szólt, amely viszont lassítás nélkül folytatta útját Vác felé... Negyedóra elteltével mégis bebocsátást nyerek egy Csepel első ülésére. Jólesik a meleg és jólesik a szó: — Gyorsan, gyorsan, nagyon várnak már a cementműnél! Ez az istenverte forgalom már amúgy is elvett egy órát... Csak nem volt szívem itthagyni, ha már maga is Vácra megy. Hivatalosan indult útnak, vagy csak arra van dolga? Csak kihozott valamit? És megért ennyi fagyoskodást az a nyavalyás papír? Magának nyilván nem ... Tudom én, hogy ez hogy van: a DCM- től visszafelé nekem egy harapófogót kell vásárolnom, mert Pesten állítólag nem lehet kapni. Legalábbis olyat, amilyet a telepen használnak, nem. Most kereshetek én — én, aki még egy kiló kenyeret is csak nagy könyörgésre veszek az asszonynak, úgy utálok vásárolni... Nem, nem viszek semmi mást haza, ez az össz rakományom visszafelé. — Mégis, maga szerint mennyibe kerül egy ilyen harapófogó-fuvar megbízójának, az IKV-nek? — Nem tudom, de nem is érdekel. Biztos megéri nekik, ha küldenek. És egyébként is, a vásárlás mellett még egy dolgot rühellek: számolni. Túra a számért Három érdek képviselteti magát a Nysa ülésén. A vezetőé, aki nagyon szeretné már maga mögött tudni a délelőttöt , ugyanis mindenórás felesége szorongva várja otthon, egyedül —, az utasé,, akit hallgataggá tesz az idegesség — ugyanis nem közölték vele, miért kell lóhalálában a szobi határállomásra utaznia —, és e sorok írójáé, aki változatlanul az iránt érdeklődik : nem lett volna-e gyorsabb a vonat vagy legalábbis a személygépkocsi a tizenegy személyes mikrobusznál — ugyanis nincs meggyőződve az ellenkezőjéről. — Remélhetőleg nincs semmi baj... — próbálkozom a kérdés és reménykedés határát súroló megjegyzéssel, ami úgy látszik, csak olaj a tűzre. — Harminc év tapasztalata mondatja velem: se dicséretért, se kitüntetésért nem rendelik az embert azonnal vidékre. A legjobb esetben is arról van szó, hogy hiányzik egy szám, egy adat, egy Namost mi a teendőre a válasz. Nem mintha én olyan fontos ember lennék, csak mert gyorsabb, egyszerűbb és — persze csak mások számára — megnyugtatóbb kimenni, mint telefonálni. — Mibe kerül egy ilyen kirándulás? — Ha csak az üzemanyagot, az autó kihasználtságát — illetve jelen esetben kihasználatlanságát — számítjuk: körülbelül kétszáz forint. Ez önmagában nem tétel, de ha figyelembe vesszük az én béremet (ami szűken számolva is nyolcvan forint körül mozog óránként), a sofőr kolléga fizetését, és a kocsihiány miatt tétlenségre kárhoztatták állásidejét, kijön legalább egy ezres. Térítés fizetendő! A Megyeri csárdától a szerkesztőségig — most már nem stoppal — huszonöt percig tart az út. Ennyi időm van elmerengni a délelőtt eseményein: az általános iskola alsó tagozatában oktatott matematikai alapműveletek — összeadás, szorzás, osztás — gyakorlásának hiányán, az ami olcsó, az a drága megcsontosodott közhelynek mélyen gyökerező igazságán és a lelkiismeret-furdalás kezdeti torokkapirgálásán. Elvégre nem volt joga az út szélén álldogálónak hivatalosan faggatóznia. Még akkor sem, ha éppen néhány nappal ezelőtt hozott új rendeletet a KPM a tehergépkocsik üresjáratának korlátozásáról. Ennek alapján a jövőben minden olyan vállalat, intézmény, amelynek gépkocsija 60 kilométernél nagyobb távolságot tesz meg rakomány nélkül , térítést köteles fizetni. Láng Zsuzsa