Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-20 / 271. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993 NOVEMBER 20., SZOMBAT Felülvizsgálják a romtemplom restaurálási terveit Zsámbékra érdemes odafigyelni A zsámbéki romtemplom valósággal megbűvöli valamennyi látogatóját. Az ég felé törő tornyok, a csonkaságukban is lenyűgöző falak régmúlt korokban élő eleinket idézik, általuk az Isten felé vágyódást, a megnyugvást — a képzeletet ugyanakkor arra sarkallják, hogy a csonka falakat templommá egészítse. A hatást elsősorban a település magaslatára emelt, késő román kori gót alkotás szépsége váltja ki. Ezért ragaszkodunk féltő gonddal mindennek a szépségnek a megőrzéséhez, s bizonyára ezért bolydult fel a közvélemény, amikor a közelmúltbeli restauráláskor a romtemplomhoz nem illő „beavatkozásokat” tapasztalt. A Magyar Művészeti Akadémia képviseletében Melocco Miklós szobrászművész és Jánossy György építész megbeszélésre kérte a restaurálást végző Műemlékvédelmi Hivatal képviselőit azzal a szándékkal, hogy elképzeléseik megváltoztatásra bírják őket. Eszmecseréjükről Fejérdy Tamást, a hivatal elnökét kérdeztem. A technika hibádzik? — Az egész ügyet kissé túldimenzionáltnak tartom — jelezte előre az elnök úr, mikor telefonon találkozót kértem. És vélhetően annak a reményében is vállalkozott a beszélgetésre, hogy egyben tisztázhatunk a templomrom restaurálásával kapcsolatos néhány félreértést. A munkát a legveszélyeztetettebb déli szárnyon kezdtük. Az állékonysági problémák miatt itt kellett a legtöbbet hozzáépítenünk — és ennek mértéke váltotta ki részben a kritikát. Tudom, hogy Melocco Miklós és a közvélemény azt szeretné, ha az általuk megismert állapotban változtatás nélkül, vagy legalábbis minimális változtatással őriznénk meg a romtemplomot. Mi is ezt szeretnénk. Csakhogy a technika még nincs azon a szinten, hogy a romokat egy színtelen-szagtalan folyadékkal leöntve, biztonságos megtartását elérhetnénk. Mégis megteszünk, amit tudunk, hogy minimálisra csökkentsük a hozzátételt: a déli kapuelőtér alapfalaira felépített csorbázatos falakat máris visszabontottuk. — A megszokott látványt féltő kritikusainknak azt is tudniuk kellene — folytatta a Műemlékvédelmi Hivatal elnöke —, hogy a mai romtemplom három korábbi restaurálás és természetesen hozzáépítés eredménye: a múlt század végi Möller-féle, a harmincas évekbeli Lux-féle és a hatvanas évekbeli Szanyi-féle munkálatoké. Az első restaurálásról készített fényképeken aztán magam is látom: a főbejárat fölötti lépcsőzetes boltív, az északi templomtorony kiegészítése és a téglaráépítés a főhajó déli falának teljes hosszában a romtemplom karakterét kiemelve alakította ki a ma megszokott látványt. A hitelesség érdekében a műemlékvédelemben a lehető legkevesebb hozzáépítésre törekszünk. A módszert az állagmegóvás és a falak biztonságos megtámasztása érdekében alkalmazzuk. A sokak által — egyébként jogosan bírált — déli lépcsőtorony például a templomtorony megtámasztását is szolgálja, s egyben óvja a falat a kőépület legnagyobb ellenségétől: az ázástól. A kritikát jogosnak tartom — A legtöbb kritikát éppen ez a vörös téglából felhúzott hengertorony váltotta ki, amelyet a nagyméretű kváderkövekből készült romtemplomhoz építettek. Építészetileg elhibázottnak és enyhén szólva nem szépnek tartják a kiromlást imitáló rést a tornyon, amelyen keresztül beton csigalépcsőre látni — jegyeztem meg. — A kritikát jogosnak tartom — volt a válasz —, noha az építész szándéka is helyes volt. Hiszen nem tudjuk, hogy a torony melyik részén készült eredetileg, és milyen formájú volt a csigalépcsőt megvilágító ablak. A hitelesség kedvéért választotta az építész a mesterséges kitörést, amelyet megbeszéléseink eredményeképpen meg fogunk szüntetni, a hengertornyot befedjük és a lépcsőtorony testét befalazzuk, lefedését megváltoztatjuk. Kik döntenek? — Rendelkezésükre áll-e romtemplom hosszú távú restaaurálásának és megőrzésének terve, amelyet a külső szakemberek véleményezhetnének, hogy tanácsaikat az érdemi munkálatok megkezdése előtt felhasználhassák? — A hivatal szakembereiből összehívunk egy bizottságot, hogy a tavaszi építkezésekig felülvizsgálja a meglévő, de bírált hosszú távú restaurálási koncepciót. A munkát Sedlmayr János Ybl-díjas építész fogja majd össze. A bizottságba Vándor András szerkezettervezőt, Valter Ilona régészt, Sütő József kőszobrász-restaurátort, valamint állandó külsős szakembereinket: Vajda József geológust és Sávoly István mélyépítészt hívtuk meg. Az átdolgozott koncepcióról kikérjük majd a Magyar Művészeti és a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Építész Kamara és a Budapesti Műszaki Egyetem szakembereinek véleményét, és a további munkákat az egyeztetett tervezet alapján végezzük majd — mondja végezetül Fejérdy Tamás, aki láthatóan nyitottan várja a romtemplom ügyéért aggódók jóhiszemű tanácsait. — Zsámbék minden odafigyelést megérdemel — szögezi le. — Szükségesnek is tartom, hogy restaurálási elképzeléseinket újra és újra felülvizsgáljuk. D. Veszelszky Sára Gödöllői gyerekrajzok sikere Indiában A családból hozta a képzőművészet szeretetét Először úgy érzem, három éve tanít László Lilla rajzpedagógus a gödöllői Erkel Ferenc Általános Iskolában. Aztán beszélgetés közben rájövök, hogy igencsak rosszul értettem. Leginkább azért lehetett a félrehallás, mert nem gyakori, hogy valakinek harminchárom éve ugyanegy munkahelye legyen. —Ez az első munkahelyem — erősíti meg László Lilla —, ahol már harminchárom éve tanítok. Mikor idejöttem, még csak egyszerűen Imre Utcai Általános Iskolának hívták ezt az iskolát. Gödöllői vagyok, bár Debrecenben születtem, de tízéves korom óta Gödöllőn élek. Körülöttünk gyerekek rajzolnak. Ötödik osztályosok. Talán közülük kerülnek majd ki azok, akik újabb sikert érnek el rajzvilágversenyeken. László Lilla tanítványai 1970 óta rendszeresen részt vesznek az Indiában, Új-Delhiben évente rendezett S’Hankar’s rajzversenyen és kezdettől, hat éve Japánban, a másfél évenkénti Kanagawa biennálén. Nem csupán a résztvevők, de a díjazottak között is mindig ott vannak. A legutóbbi S’Hankar’s világversenyen a nyolcadikos Kutsera Péter Nehru-ezüstérmet nyert el rajzaival, a szintén nyolcadikos Láng Tímea pedig korcsoportdíjat kapott, ami harmadik helyezésnek felel meg. László Lilla folyamatosan gyűjti az újabb rajzokat, melyekből kiválasztja a legközelebbi pályamunkákat. Mutatja őket, magyarázza: — Alakos ábrázolásokat várnak ezeken a világversenyeken. A részletes térkitöltést szeretik, és azt ha a gyerekek a maguk világából választják a témát. Ha játszóteret rajzolnak, parkot, kerékpárversenyt, utcarészletet, repülőteret, pályaudvart. Jó téma a lakodalom, a piac. Jó lehetőség a kedvenc állatok ábrázolása és minden olyasmi, melyben az őszinte, ösztönös érzéseik megnyilvánulhatnak. Otthon megrajzolják a képet, itt az iskolában befejezik, általában temperával vagy vízfestékkel, ritkábban pasztellkrétával. Most nemrég küldtem el Japánba negyven festményt, csupa a természet világából merítő gyerekmunkát, mert oda a következő versenyre a környezetvédelemmel kapcsolatos képeket várnak. —A rajzórákon kívül is foglalkozik a gyerekekkel? — kérdem. — Nincs külön szakköröm. Régen volt. Az egyetemen is volt, a művelődési házban is volt, még a régi épületben, a Kossuth Lajos utcában. Szadán országos képzőművészeti tábort vezettem három nyáron át. Ennek is tíz éve már. Rajzoltuk amit ott a faluban láttunk, a szeretetotthonba jártunk be portrékat készíteni. Ez elmúlt, de így, csak az iskolai foglalkozások során is tudom a tehetséges gyerekeket segíteni. Mert sok tehetséges gyerek van. — Lettek-e tanítványaiból?képzőművészek — Hogyne! Petrovics József Kanadában szobrász, Pálos Miklós grafikus. Fábián Dénes, Bada Márta itt Gödöllőn dolgozó képzőművészek. Zajzon Ágnes Hódmezővásárhely festője. Az idén vették fel két tanítványomat a képzőművészeti szakközépiskolába, Sziráki Mariannát festő szakra, Koós Árpádot játékkészítő szakra. Mint munkahely-változtatásra nem, László Lilla arra sem törekedett, hogy csak festőművészként dolgozzon. Rudnay Gyula unokahúgaként a családból hozhatta a képzőművészet szeretetét, a magyar táj szeretetét. Tájképet fest elsősorban, évszakok váltakozásában változó tájakat. De mintha mindennél fontosabb lenne számára, hogy tudását átadja, hogy a mások sikerének örüljön. Most annak, hogy decemberben az indiai magyar követségen átadják Kutsera Péter és Láng Tímea díját. Nádudvari Anna Székely népmese. Undi S. Mariska (a Gödöllői Művésztelep egykori tagjának) freskója a Fehér Kereszt Kórház várótermében. PMH-Galéria * PMH-Galéria * PMH-Galéria Ilosvai Varga István: Önarckép piros háttérrel Ilosvai Varga István valódi festői világa Szentendrén való letelepedése után (1935) teljesedett ki. Itt talált rá a városképben adott, s a festői látásmódjában igényelt poétikus, ugyanakkor szerkesztett térkonstrukcióra — írja Bodonyi Emőke, a december 5-ig tartó szentendrei emlékkiállítás rendezője. A tizenöt éve elhunyt művész (1895-ben született Kunhegyesen) tájképeinek kizárólagos témája a kisvárosi utca, a teret behatároló falak és a járókelők együttese. Tájképein, portréin, elsősorban önarcképein és csendéletein a szerkesztett rend és kolorit egyensúlya követhető nyomon. Kritikusai a szentendrei posztimpresszionisták közé sorolják. Jelen emlékkiállításának anyagát a Ferenczy Múzeumban lévő gazdag Ilosvai-gyűjteményből válogatták. Képünkön az 1938-ban festett önarcképe látható. Hetvenévesek lettek Isten éltessen,/ Állami Hangversenyzenekar! (Folytatás az L oldalról) A nemes értelemben vett amatőr együttest a közgyűlés 1939-40-ben helyezte hivatalos státusba és nagy összeget szavazott meg fenntartására. Ekkor bővült ki a szakképzett muzsikusokból álló Budapesti Hangversenyzenekar tagjaival, és indult töretlen fejlődésnek. Az ostrom okozta rövid kényszerszünet után, már 1945-ben újjászerveződik. 1952-ben lesz gazdája az Országos Filharmónia, és veszi fel a Magyar Állami Hangversenyzenekar nevet. Élére Ferencsik Jánost hívják meg. A hírneves karmester 32 éven át, 1984-ben bekövetkezett haláláig vezette a nevével összeforrott — és a kezei között világhírűvé érett — zenekart. Ferencsik helyét csak három év elmúltával töltötték be. A zenekar kívánságára az 1984-es karmesterverseny győztesét, Kobayashi Ken-Ichirót, hívták meg fő-zeneigazgatónak. A zeneigazgatói tisztet Lukács Ervin tölti be. hoz A zenekar születésnapjaméltóan Kobayashi olyan darabokat tűzött műsorra, melyekben együttese minden erényét megcsillogtathatta. Liszt Les Preludes című szimfonikus költeményében és Kodály Galántai táncok című darabjában a zenekar szólistái is megmutathatták kiváló tudásukat (érdemes külön kiemelni Varga István klarinét-, Drahos Béla fuvola- és Kiss József oboaszólóját). Míg Ber oz,,Fantasztikus Szimfóniája” az összjáték biztonságára, a különböző pompás zenekari színek feltárására adott ünnepi alkalmat. A ráadásként felcsendülő „Rákóczi-induló” hab volt a születésnapi tortán. A Zeneakadémia öreg falai ritka ünneplésnek lehettek tanúi az egyes műsorszámok után. Az átszellemült zenekarnak és a tagoknak egyenként köszönetet mondó apró, madárcsontú Kobayashi meghatottan fogadta a szűnni nem akaró, méltón kijáró ünneplést. A köszönet és hála nemcsak a születésnapi koncertnek szólt, hanem a hazai nagyzenekarokat fenyegető közelmúltbeli eseményekkel egy emberként szembenéző zenekarnak, amely a nehézségeket leküzdve, megújulva és megerősödve lépett a nyolcadik x-be. Hogy a hosszú múlt során felhalmozott értékes örökség birtokában szolgálja tovább a művészetet. (veszelszky)