Pesti Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 92-117. szám)
1990-08-25 / 112. szám
I. évfolyam 112. szám m mm Pesti Hírlap 1990. augusztus 25., szombat MAGYARKÉNT HALOK MEG, AKÁRHOL IS BALATONBOGLÁR A LENGYELEK SZABADSÁG-SZIGETE VOLT TELEFONINTERJÚ VARGA BÉLÁVAL KITÜNTETÉSE ALKALMÁBÓL ________M. SZABÓ IMRE________ Hónapok óta nem hallottunk róla. Varga Béláról, az 1945-ös Nemzetgyűlés elnökéről. S lám, milyen furcsa a világ. Ez bizony most hosszú időnek tűnik. Pedig az eltelt 43 esztendőben szinte semmi hírünk nem volt felőle... Most futott be a hír, Lengyelország távozó New York-i főkonzulja a legnagyobb külföldi állampolgárnak adható lengyel kitüntetést adta át a napokban Varga Bélának. — Milyen alkalomból? — kérdem a nyolcvannyolcadik esztendejében járó egykori kisgazdapárti politikustól. — Ők már régebben akartak nekem kitüntetést adni azért a segítségért, amit én a háború alatt nyújtottam a lengyeleknek és a lengyel államnak. Ám eddig az ismert okok miatt nem kerülhetett rá sor. Most hazahívták a lengyel főkonzulátus vezetőjét, de távozása előtt még ő akarta átadni ezt a kitüntetést. Ahogy ők mondják, ha elkésve is, de meg kell kapnom az elismerést... Előbb nem mertek adni, mert a Magyar Népköztársaság, annak kommunista kormánya nem járult volna hozzá. Ők meg nem akartak ujjat húzni velük. Hiszen a nevemet még leírni sem volt szabad odahaza. Hitler ugyanúgy gyűlölte a lengyeleket, mint a zsidókat. S mi néhányan, akik segítettünk a háború alatt, az életünket kockáztattuk. — Mi az elnevezése a kitüntetésnek? — A Lengyel Köztársaság Parancsnoki Keresztje. Az ünnepségen legalább százötvenen vettek részt, főleg lengyelek, de szép számmal voltak magyarok is. A főkonzul megdicsért, amikor átadta a kitüntetést. Ezután én angolul a következőket mondtam. „Több mint ötven évvel a magyar—lengyel testvériség történetének ebben a drámai fejezetében, amelyben a gondviselés megengedte nekem, hogy szerepet játszak, és egy hosszú élet vége felé mélyen meghat az az elismerés, amelyben kormányuk nagylelkűen részesített engem. A múltban kaptam néhány kitüntetést, és néhányat nem vettem át, de higgyék el nekem, ez az érdemrend számomra többet jelent, mint bármilyen más megtiszteltetés. Ennek két oka van. Először is gyermekkorom óta él emlékezetemben a lengyel nép szeretete, másodszor az az öt év, amelyben alkalmam volt segíteni a lengyel testvéreimet, nővéreimet, életem legfontosabb fejezete volt. Nem mondhatom el részletesen azoknak az eredménydús éveknek a történetét, amikor lengyel testvéreimmel dolgoztam öt évig 1939-től 1944- ig. Balatonboglár plébániájának papja voltam, rövid idővel előtte megválasztottak a magyar parlament tagjává, a demokratikus Kisgazda Párt soraiból. Nem kell elmondanom, mennyire megrázott és aggodalommal töltött el az a brutális invázió és katasztrófa, ami lesújtott Lengyelországra 1939 szeptemberében. Velem együtt sok magyar aggódott a lengyel népért. Akkor magamra vállaltam sok ezer lengyel nő, férfi, gyermek, katona, civil, köztük zsidók megmentését. Menekülteket, akik ideiglenes vagy állandó menedéket kerestek Magyarországon 1939 őszén. Ezt nem tudtam volna végezni egyedül. Teleky Pál gróf, miniszterelnök segített engem, s mellette különösen két ember: Keresztes-Fischer belügyminiszter, egy nagy humanista hazafi, és államtitkára Antall József, akinek fia, milyenek a gondviselés útjai, ma az új demokratikus Magyarország miniszterelnöke. Sok ezer lengyelen segítettem azon a szárazföldön, kontinensen, amit Hitler Harmadik Birodalma uralt. Mi létesítettük Balatonbogláron az egyetlen lengyel gimnáziumot Európában, amely öt éven át működött. A lengyel katonák, tisztek ezreit segítettük nyugatra, hogy elérjék a szabad lengyel hadsereget Franciaország eleste előtt. Titkos utakon vezettem át sok bátor lengyel hazafit a határon. Krakkóból 1941-ben Sabie bíboros rám bízott egy nagyon fontos feladatot: a lengyel ifjúság felkarolását és nevelését. Szoros kapcsolatban voltam a hős, bátor Edmond Fiatoviccsal, aki nálam lakott Balatonbogláron, együtt dolgoztunk, hogy lehetővé tegyük a lengyel rezisztencia működését. Fiatovics ezredes tragikus véget ért. A németek letartóztatták, és egy koncentrációs táborban megölték. Nekem pedig el kellett rejtőzködnöm Magyarországon. Balatonboglár 1939 szeptemberétől 1944 márciusáig Magyarországon a német megszállásig a lengyelek számára a szabadság szigete volt. Ragyogó fejezete ez az időszak a magyar—lengyel testvériség hosszú történelmének. Remélem sok új fejezet következik ezután. Mélyen meghatott az a sok látogatás, levél, dokumentum, amit azóta kaptam, a régi boglári diákoktól, és az én kis lengyel szigetem népétől, a lengyel egyház vezetőitől, elsősorban Glenp bíborostól. Azalatt az öt év alatt kiteljesedett az életem. Azóta is köszönöm a Mindenhatónak, hogy megbízott ezzel a feladattal, a legcsodálatosabbal, amit ember kaphat Krisztus tanítása óta. Segíteni és szeretni az üldözötteket és a szenvedőket.” Ezt mondtam abban a New York-i szép, nagy épületben a Lengyel Főkonzulátuson. Egy pillanatra elnémul a telefon. — Hát ennyi történt — szólal meg ismét. — Hogyan tölti idejét, mindennapjait ismét odaát — és nem itthon? — Misézéssel és munkával. Nehéz elhatározni negyvenhárom év után, hogy az ember elmegy haza. Noha én a hazámat soha nem hagytam el, most is a szívemben hordozom. Talán nem érkezett még el az az idő. Az új parlament megnyitására hazamentem. Azóta engem senki nem hívott. — Miként látja New Yorkból a magyar politikai eseményeket? — A magyarok jobban nem csinálthatták volna, mint ahogyan csinálták. Antall József magas kultúrájú ember, az apja mellett nőtt fel, ismeri a politikát. Jobban senki nem szerepelhetett volna, jobbat a magyarok nem találhattak volna, mint őt, miniszterelnöknek. — Elég heves vita zajlik most idehaza például a föld sorsáról. — Hát az nehéz ügy. A föld, amely a magyar népé... szóval, hogyan tudja majd elrendezni az ország ezt a rendkívül fontos dolgot, jó lenne tudni. — Igen, mert valamit egykor nagyon, de nagyon elrontottak idehaza — vetem közbe. — Bizony elrontották 1947-ben. Mi felosztottuk a magyar földet. A Kisgazda Párt programja kezdettől fogva az volt, a föld azoké, akik dolgoznak vele. A háború után jött a földreform, a Kisgazda Pártból teljes erőnkkel vettünk részt benne. A kommunisták is. S akkor jött 1947-48, és államosították a bolsevisták a földbirtokot. Nem tudom, mit lehet most csinálni, hogy a nép miként gondolkodik erről. Ez óriási kérdés. Akarja-e a magyar nép azoknak, akié volt a föld? így általánosságban nem hiszem, hogy ezt ki lehet jelenteni. Ám rendezni kell olyan bölcs megállapodással, amely gazdaságilag is megfelel az ország érdekeinek és a magyar nép ezeréves vágyának. A nép mindig kívánta, hogy a föld az övé legyen. Amikor mi hozzányúltunk a földbirtok politikájához, mindig ezt mondták, s ez egyezett a emberek akaratával. Tudom, rendkívül nehéz helyzete van a kormánynak, és különösen nagy bölcsességre, türelemre van szükség. A magyar nép bölcsességére, békeszeretetére. Ezekhez a nagy ügyekhez csak így lehet közelíteni, hozzányúlni. Minden lépést annak alárendelni, hogy az az ország érdekét és a nép vágyát szolgálja. — A koalíció is mintha veszélybe kerülne, éppen a földkérdés miatt —jegyzem meg. — Hát az nem lenne jó. Mert ha megkezdődik a bomlás, akkor ugye folytatódni fog. A koalíció szerintem jó, támogatni kell. Azt is tudom, innen nehéz ebben állást foglalni. Csak azt mondom, a nép bölcsessége segíthet. Innen én csak szeretetre, megértésre, megbocsátásra, türelemre bíztatom a magyar népet. Ha hazamennék, akkor is ezt mondanám. Türelemmel és szeretettel nyúljanak ehhez, és ezekhez a nagy kérdésekhez, amelyek a második évezredre eldönthetik Magyarország sorsát. — Mikor köszönthetjük újra itthon? — Nehéz erre felelni. Engem az új kormány még nem hívott haza. Hivatalosan még az állampolgárságomat sem kaptam vissza. Azt, amitől Rákosiék megfosztottak. Hontalan egyén vagyok. Ugyan, amikor otthon voltam, járt nálam a belügyminisztériumtól két ember, beszélgettünk róla. De hontalan útlevelemmel is mentem vissza New Yorkba. Az amerikai állampolgárságot nem vettem fel, mert én magyar vagyok, magyar maradtam és magyarként is fogok meghalni, akárhol halok meg. Otthon szeretnék meghalni, minden magyar vágya az, hogy a földön, ahol született, ott haljon meg. Csönd ül közénk. A nagy, mégis hontalan ember elhallgat. Aztán a világpolitikára terelem a szavakat. — A világ most roppant feszülten figyeli, mi történik Kuvaitban az Arab (Perzsa) - öböl térségében. — Nem kétséges, ez háborús feszültség. A világot alaposan megzavarták. Amerika népe egységesen áll a kormánya mögött. Amit Bush elnök deklarál, azzal a parlament, a nép teljesen egyetért, egyöntetűen elfogadja azokat az intézkedéseket, amelyeket hoz. — Lesz-e háború? — Még gondolni is rettenetes, hogy háború lehet. Most, amikor a fegyverek annyira fejlettek. Borzasztó lenne. Én hiszek abban, annyira józan a világ, hogy nem kezd egy új háborút. Nem terhelem tovább nehéz napja után. Lassan véget vetünk a beszélgetésnek. Varga Béla a száműzött magyar New Yorkban megfáradt kézzel tartja a telefonkagylót. Búcsúzóul ennyit mond: — Kívánok nektek, a magyar népnek Istentől áldást, bölcsességet, hogy a magyarok ezekben a nehéz dolgokban, amelyek a második honalapítással egyenlők, hogy a borzalmas megpróbáltatások után, amelyet a kommunisták uralma jelentett, megtalálják a helyes utat. Az igazi magyar demokrácia útját. Ez az én kívánságom. FOTÓ: TOROCZKAY CSABA, SZIGETVÁRY ZSOLT