Pesti Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 92-117. szám)

1990-08-25 / 112. szám

I. évfolyam 112. szám m mm Pesti Hírlap 1990. augusztus 25., szombat MAGYARKÉNT HALOK MEG, AKÁRHOL IS BALATONBOGLÁR A LENGYELEK SZABADSÁG-SZIGETE VOLT TELEFONINTERJÚ VARGA BÉLÁVAL KITÜNTETÉSE ALKALMÁBÓL ________M. SZABÓ IMRE________ H­ónapok óta nem hallot­tunk róla. Varga Béláról, az 1945-ös Nemzetgyűlés el­nökéről. S lám, milyen furcsa a világ. Ez bizony most hosszú időnek tűnik. Pedig az eltelt 43 esztendőben szinte semmi hírünk nem volt felő­le... Most futott be a hír, Len­gyelország távozó New York-i főkonzulja a legnagyobb kül­földi állampolgárnak adható lengyel kitüntetést adta át a napokban Varga Bélának. — Milyen alkalomból? — kérdem a nyolcvannyolcadik esztendejében járó egykori kisgazdapárti politikustól. — Ők már régebben akar­tak nekem kitüntetést adni azért a segítségért, amit én a háború alatt nyújtottam a lengyeleknek és a lengyel ál­lamnak. Ám eddig az ismert okok miatt nem kerülhetett rá sor. Most hazahívták a len­gyel főkonzulátus vezetőjét, de távozása előtt még ő akarta átadni ezt a kitüntetést. Ahogy ők mondják, ha elkés­ve is, de meg kell kapnom az elismerést... Előbb nem mer­tek adni, mert a Magyar Nép­­köztársaság, annak kommu­nista kormánya nem járult volna hozzá. Ők meg nem akartak ujjat húzni velük. Hi­szen a nevemet még leírni sem volt szabad odahaza. Hit­ler ugyanúgy gyűlölte a len­gyeleket, mint a zsidókat. S mi néhány­an, akik segítet­tünk a háború alatt, az éle­tünket kockáztattuk. — Mi az elnevezése a ki­tüntetésnek? — A Lengyel Köztársaság Parancsnoki Keresztje. Az ünnepségen legalább százöt­venen vettek részt, főleg len­gyelek, de szép számmal vol­tak magyarok is. A főkonzul megdicsért, amikor átadta a kitüntetést. Ezután én ango­lul a következőket mondtam. „Több mint ötven évvel a magyar—lengyel testvériség történetének ebben a drámai fejezetében, amelyben a gondviselés megengedte ne­kem, hogy szerepet játszak, és egy hosszú élet vége felé mé­lyen meghat az az elismerés, amelyben kormányuk nagy­lelkűen részesített engem. A múltban kaptam néhány ki­tüntetést, és néhányat nem vettem át, de higgyék el ne­kem, ez az érdemrend szá­momra többet jelent, mint bármilyen más megtisztelte­tés. Ennek két oka van. Elő­ször is gyermekkorom óta él emlékezetemben a lengyel nép szeretete, másodszor az az öt év, amelyben alkalmam volt segíteni a lengyel testvé­reimet, nővéreimet, életem legfontosabb fejezete volt. Nem mondhatom el részlete­sen azoknak az eredménydús éveknek a történetét, amikor lengyel testvéreimmel dol­goztam öt évig 1939-től 1944- ig. Balatonboglár plébániájá­nak papja voltam, rövid idővel előtte megválasztottak a ma­gyar parlament tagjává, a de­mokratikus Kisgazda Párt so­raiból. Nem kell elmonda­nom, mennyire megrázott és aggodalommal töltött el az a brutális invázió és katasztró­fa, ami lesújtott Lengyelor­szágra 1939 szeptemberében. Velem együtt sok magyar ag­gódott a lengyel népért. Ak­kor magamra vállaltam sok ezer lengyel nő, férfi, gyer­mek, katona, civil, köztük zsi­dók megmentését. Menekül­teket, akik ideiglenes vagy ál­landó menedéket kerestek Magyarországon 1939 őszén. Ezt nem tudtam volna végez­ni egyedül. Teleky Pál gróf, miniszterelnök segített en­gem, s mellette különösen két ember: Keresztes-Fischer belügyminiszter, egy nagy hu­manista hazafi, és államtitká­ra Antall József, akinek fia, milyenek a gondviselés útjai, ma az új demokratikus Ma­gyarország miniszterelnöke. Sok ezer lengyelen segítet­tem azon a szárazföldön, kon­tinensen, amit Hitler Harma­dik Birodalma uralt. Mi léte­sítettük Balatonbogláron az egyetlen lengyel gimnáziu­mot Európában, amely öt éven át működött. A lengyel katonák, tisztek ezreit segí­tettük nyugatra, hogy elérjék a szabad lengyel hadsereget Franciaország eleste előtt. Titkos utakon vezettem át sok bátor lengyel hazafit a ha­táron. Krakkóból 1941-ben Sabie bíboros rám bízott egy nagyon fontos feladatot: a lengyel ifjúság felkarolását és nevelését. Szoros kapcsolat­ban voltam a hős, bátor Ed­mond Fiatoviccsal, aki nálam lakott Balatonbogláron, együtt dolgoztunk, hogy lehe­tővé tegyük a lengyel rezisz­tencia működését. Fiatovics ezredes tragikus véget ért. A németek letartóztatták, és egy koncentrációs táborban megölték. Nekem pedig el kellett rejtőzködnöm Ma­gyarországon. Balatonboglár 1939 szep­temberétől 1944 márciusáig Magyarországon a német megszállásig a lengyelek szá­mára a szabadság szigete volt. Ragyogó fejezete ez az idő­szak a magyar—lengyel test­vériség hosszú történelmé­nek. Remélem sok új fejezet következik ezután. Mélyen meghatott az a sok látogatás, levél, dokumentum, amit az­óta kaptam, a régi boglári diá­koktól, és az én kis lengyel szigetem népétől, a lengyel egyház vezetőitől, elsősorban Glenp bíborostól. Azalatt az öt év alatt kiteljesedett az éle­tem. Azóta is köszönöm a Mindenhatónak, hogy megbí­zott ezzel a feladattal, a leg­csodálatosabbal, amit ember kaphat Krisztus tanítása óta. Segíteni és szeretni az üldö­zötteket és a szenvedőket.” Ezt mondtam abban a New York-i szép, nagy épület­ben a Lengyel Főkonzulátu­son. Egy pillanatra elnémul a telefon. — Hát ennyi történt — szólal meg ismét. — Hogyan tölti idejét, mindennapjait ismét odaát — és nem itthon? — Misézéssel és munkával. Nehéz elhatározni negyvenhá­rom év után, hogy az ember el­megy haza. Noha én a hazámat soha nem hagytam el, most is a szívemben hordozom. Talán nem érkezett még el az az idő. Az új parlament megnyitására hazamentem. Azóta engem senki nem hívott. — Miként látja New York­ból a magyar politikai esemé­nyeket? — A magyarok jobban nem csinálthatták volna, mint aho­gyan csinálták. Antall József magas kultúrájú ember, az apja mellett nőtt fel, ismeri a politi­kát. Jobban senki nem szere­pelhetett volna, jobbat a ma­gyarok nem találhattak volna, mint őt, miniszterelnöknek. — Elég heves vita zajlik most idehaza például a föld sorsáról. — Hát az nehéz ügy. A föld, amely a magyar népé... szó­val, hogyan tudja majd elren­dezni az ország ezt a rendkí­vül fontos dolgot, jó lenne tudni. — Igen, mert valamit egy­kor nagyon, de nagyon elron­tottak idehaza — vetem közbe. — Bizony elrontották 1947-ben. Mi felosztottuk a magyar földet. A Kisgazda Párt programja kezdettől fog­va az volt, a föld azoké, akik dolgoznak vele. A háború után jött a földreform, a Kis­gazda Pártból teljes erőnkkel vettünk részt benne. A kom­munisták is. S akkor jött 1947-48, és államosították­ a bolsevisták a földbirtokot. Nem tudom, mit lehet most csinálni, hogy a nép miként gondolkodik erről. Ez óriási kérdés. Akarja-e a magyar nép azoknak, akié volt a föld? így általánosságban nem hi­szem, hogy ezt ki lehet jelen­teni. Ám rendezni kell olyan bölcs megállapodással, amely gazdaságilag is megfelel az or­szág érdekeinek és a magyar nép ezeréves vágyának. A nép mindig kívánta, hogy a föld az övé legyen. Amikor mi hozzá­nyúltunk a földbirtok politi­kájához, mindig ezt mondták, s ez egyezett a emberek aka­ratával. Tudom, rendkívül nehéz helyzete van a kormánynak, és különösen nagy bölcsesség­re, türelemre van szükség. A magyar nép bölcsességére, békeszeretetére. Ezekhez a nagy ügyekhez csak így lehet közelíteni, hozzányúlni. Min­den lépést annak alárendelni, hogy az az ország érdekét és a nép vágyát szolgálja. — A koalíció is mintha ve­szélybe kerülne, éppen a föld­kérdés miatt —jegyzem meg. — Hát az nem lenne jó. Mert ha megkezdődik a bom­lás, akkor ugye folytatódni fog. A koalíció szerintem jó, támogatni kell. Azt is tudom, innen nehéz ebben állást fog­lalni. Csak azt mondom, a nép bölcsessége segíthet. Innen én csak szeretetre, megértés­re, megbocsátásra, türelemre bíztatom a magyar népet. Ha hazamennék, akkor is ezt mondanám. Türelemmel és szeretettel nyúljanak ehhez, és ezekhez a nagy kérdések­hez, amelyek a második évez­redre eldönthetik Magyaror­szág sorsát. — Mikor köszönthetjük újra itthon? — Nehéz erre felelni. En­gem az új kormány még nem hívott haza. Hivatalosan még az állampolgárságomat sem kaptam vissza. Azt, amitől Rákosiék megfosztottak. Hontalan egyén vagyok. Ugyan, amikor otthon vol­tam, járt nálam a belügymi­nisztériumtól két ember, be­szélgettünk róla. De honta­lan útlevelemmel is mentem vissza New Yorkba. Az ameri­kai állampolgárságot nem vettem fel, mert én magyar vagyok, magyar maradtam és magyarként is fogok meghal­ni, akárhol halok meg. Ott­hon szeretnék meghalni, minden magyar vágya az, hogy a földön, ahol született, ott haljon meg. Csönd ül közénk. A nagy, mégis hontalan ember elhall­gat. Aztán a világpolitikára terelem a szavakat. — A világ most roppant fe­szülten figyeli, mi történik Kuvaitban az Arab (Perzsa) - öböl térségében. — Nem kétséges, ez hábo­rús feszültség. A világot ala­posan megzavarták. Amerika népe egységesen áll a kormá­nya mögött. Amit Bush elnök deklarál, azzal a parlament, a nép teljesen egyetért, egyön­tetűen elfogadja azokat az in­tézkedéseket, amelyeket hoz. — Lesz-e háború? — Még gondolni is rette­netes, hogy háború lehet. Most, amikor a fegyverek annyira fejlettek. Borzasztó lenne. Én hiszek abban, annyira józan a világ, hogy nem kezd egy új háborút. Nem terhelem tovább ne­héz napja után. Lassan véget vetünk a beszélgetésnek. Varga Béla a száműzött ma­gyar New Yorkban megfáradt kézzel tartja a telefonkagy­lót. Búcsúzóul ennyit mond: — Kívánok nektek, a ma­gyar népnek Istentől áldást, bölcsességet, hogy a magya­rok ezekben a nehéz dolgok­ban, amelyek a második hon­alapítással egyenlők, hogy a borzalmas megpróbáltatások után, amelyet a kommunis­ták uralma jelentett, megta­lálják a helyes utat. Az igazi magyar demokrácia útját. Ez az én kívánságom. FOTÓ: TOROCZKAY CSABA, SZIGETVÁRY ZSOLT

Next