Pesti Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 143-169. szám)

1990-10-01 / 143. szám

I. évfolyam 143. számsSUffip 1990. október 1., hétfő ELŐLÉPTETÉSEK A FEGYVERES ERŐK NAPJÁN A Magyar Honvédség fegy­veres erők napi központi ünnepségére szombaton dél­előtt került sor a Magyar Honvédség Művelődési Házá­ban. A rendezvényen részt vett Szabad György, az Or­szággyűlés elnöke, aki a köz­­társasági elnök nevében vezé­rőrnaggyá nevezte ki Keczer Imre, Makai Sándor és Szege­di Tibor ezredeseket. Az ün­nepségen Für Lajos honvé­delmi miniszter huszonegy honvédtisztet ezredessé lép­tetett elő. . A résztvevők megkoszo­rúzták a 15 mártírhalált halt honvédtábornoknak a műve­lődési házban lévő pannóját. Ezt követően került sor a központi koszorúzási ünnep­ségre a Hősök terén. A Ma­gyar Hősök Emlékművénél koszorút helyezett el az Or­szággyűlés nevében Szabad­ György, az Országgyűlés el­nöke, Balogh György, az Or­szággyűlés honvédelmi bi­zottságának elnöke, Király Béla nyugállományú vezérez­redes és Mécs Imre, az Or­szággyűlés honvédelmi bi­zottságának alelnökei. A Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség részéről Für Lajos honvédelmi mi­niszter és Lőrincz Kálmán al­tábornagy, a Magyar Honvéd­ség parancsnoka, továbbá a Belügyminisztérium részéről Horváth Balázs belügymi­niszter, Nováky Balázs határ­őr vezérőrnagy, a határőrség megbízott országos parancs­noka, Szabó Győző országos rendőrfőkapitány, Héra Atti­la tűzoltó vezérőrnagy, a tűz­oltóság országos parancsno­ka és Barna Sándor rendőr vezérőrnagy, budapesti rend­őrfőkapitány koszorúzott. A koszorúzási ünnepségen je­len voltak a parlamenti pár­tok, valamint az egyházak képviselői is. (MTI) FOTÓ: TOROCZKAY CSABA A KÖZLEKEDÉSBIZTONSÁG HETE ELŐTT VESSÜNK VÉGET A „STEMPLIVILÁGNAK”! BÁRTFAY GERGELY Az­ ENSZ gazdasági bizott- A­sága az 1990. október 1-7. közötti időszakot a közleke­désbiztonság nemzetközi he­tének nyilvánította. A ha­zánkban is komoly tudomá­nyos programmal szolgáló rendezvény apropóján keres­tük fel Réthy Attilát, az Autó­­közlekedési Tanintézet (ATI) igazgatóját, a Fővárosi Ta­nács Közlekedési Intézeté­nek igazgatóhelyettesét. Saj­nos, beszélgetésünk kissé ün­­neprontóra sikeredett — a hazai közlekedésbiztonság helyzete nem ad okot túlzott vidámságra. — A közlekedés résztvevői — autósok, gyalogosok egy­aránt — nap mint nap bőrü­kön tapasztalhatják a közle­kedés gondjait. Szinte folya­matosan kerülünk veszélyes, de legalábbis kínos helyzetek­be. Mivel magyarázható ez? — Két alapvető okot emlí­tenék. Az egyik az emberi té­nyező. Ezt általában túl­hangsúlyozzák, s megfeled­keznek a másik, igen lénye­ges dologról: a közlekedés­­biztonságért felelős hatósá­gok (KHVM, Belügyminisz­térium, Országos Közleke­désbiztonsági Tanács) nem kielégítő munkájáról. — Vegyük sorra az egyes problémákat! Hogyan véleke­dik például a gépjárműveze­tő-oktatás színvonaláról ? — A dolgok jelenlegi állá­sa szerint néhány hetes el­méleti és gyakorlati tanulás után bárki jogosítványhoz juthat. A papír megszerzése persze csak minimális alapot jelent, a tanulás ezzel ko­rántsem fejeződik be. Felmé­rések bizonyítják: a 6, illetve 12 hónapnál frissebb jogosít­vánnyal rendelkezők az átla­gosnál kevesebb halálos és súlyos balesetet okoznak, bár veszélyeztettségük nagyobb a többiekénél. Ez azt mutat­ja, hogy az oktatók nem dol­goznak rosszul. Csupán a le­hetőségek szűkösek, az idő rövid, képtelenség például el­térő látási és időjárási viszo­nyok között gyakorolni, pe­dig ez rendkívül fontos lenne. Meggyőződésem, hogy a 2- 3 éve autót vezetők részére továbbképzésre lenne szük­ség. Ezek az emberek már maguk mögött tudhatnak né­hány ezer kilométert és egy­két kritikus szituációt; fogé­konyak ismereteik felújításá­ra, bővítésére. — Gyakran hallani:­­ha kevesebben ülhetnének a vo­lánhoz, erőteljesebb lenne a szelekció, az sokat javítana a közlekedés biztonságán. — Ezzel nem értek egyet. Csak az egészségügyi alkal­masság jelezheti a határt. (Ebbe természetesen a pszi­chiátriai vizsgálat is beleér­tendő.) Ilyen alapon a népes­ségnek csak 2-3 százaléka szűrhető ki. A többieket meg lehet tanítani kulturáltan közlekedni.­­ Említette, hogy a ható­ságokat is felelősnek tartja a kialakult helyzetért... így igaz! Nem lehet min­dent a közlekedő kisemberre kenni! A mai közlekedésbiz­tonsági megelőző munka ha­tékonysága gyakorlatilag egyenlő a nullával, és ezt nem lehet a pénztelenséggel meg­magyarázni. A közlekedés szervezettsége csapnivaló. Aki járt nyugati nagyváro­sokban, tanúsíthatja ezt. A közlekedésrendészet bünte­téseinek visszatartó ereje csekély. Aki kétmilliós Mer­­cedessel jár, az mellényzseb­ből fizet ki háromezer forint bírságot. A jogosítvány bevo­nása sem igazán hatásos. Az emberek nagy része ilyen esetben is tovább használja gépkocsiját. A KRESZT-t túl bonyolultnak tartom. Gyako­ri változtatgatásai megjelen­nek ugyan a Közlönyben, gyakorlatilag azonban nem változik semmi. A 80-100 ol­dalas KRESZ-értelmezések­­nek pedig nincs jogszabályi súlya. Véget kellene vetni en­nek a K. und K. stemplivilág­­nak, ahol a hivatal akkor bol­dog, ha az állampolgár — már bocsánat — ötévenként elmegy pisilni az SZTK-ba! ANARCHISTA TÜNTETÉS L. LÁSZLÓ JÁNOS S­zombat délután 100-200 ri­kító ruhákba öltözött, pi­ros-sárga-zöld hajú fiú és lány gyülekezett a budapesti Vö­rösmarty téren — több anar­chista csoport tagjai indultak el innen a Honvédelmi Mi­nisztérium elé, hogy kifejez­zék tiltakozásukat a hadse­reggel kapcsolatban. Ők így emlékeztek meg a fergyveres erők napjáról. Még a tüntetés előtti napokban levelet jutta­tott el Für Lajos honvédelmi miniszterhez a NAP Anarcho- Punk csoport, melyben köve­telték a hadsereg azonnali fel­számolását, mert az „az alap­vető emberi jogok megtiprása (személyi szabadság korláto­zása); ölni tanít; testet-lelket roncsol; sok pénzt emészt föl és nem jelent potenciális vé­delmet egyetlen támadás el­len sem... Tisztelettel adó­zunk minden szolgálatmegta­gadó előtt, fölhívunk minden­kit, hogy kövesse a jó példát, égesse el katonakönyvét, boj­kottálja a sorozást, tagadja meg a bevonulást!” Mire a menet a minisztéri­um elé ért féltucatnyi rendőr­autó várta őket. A fiatalok anarchista jelszavakat kiál­toztak, többen buzdították a rendőröket, hogy dobják el egyenruháikat. Sor került né­hány katonakönyv elégetésé­re is, majd néhány beszéd hangzott el. Egy fiatalember megesküdött: „...a Magyar Köztársaságnak sem hűséges, sem hűtlen katonája nem le­szek...” A félórás demonstrá­ció a kölcsönös toleranciának köszönhetően, rendőri be­avatkozás nélkül ért véget. HELYI ÉRTÉK KŐSZEGI FERENC T­egnap nem havazott. Az ország szavazott. Hol többen, hol kevesebben — benyomásom szerint, akik az urnák elé já­rultak, azok már jó ideje tudták kit, melyik listát támogatják. Távol maradtak, akik nem ismerték a jelölteket, pártokra pedig nem akartak szavazni. Nem nevezném ezt közömbös­ségnek, egyszerűen az elmúlt hetekben, hónapokban sok volt a politikából, s a választási lehetőségek színes kavalkád­­ja inkább „blokkolt”, mint lelkesített volna. Inflálódtak a szavak is. A történelmi jelzők. Már évek óta konkrét dátumokhoz köti a politizáló közvélemény a radiká­lis változások bekövetkezését — most éppen az önkormány­zati választásokhoz. Annyit lehetett hallani, hogy ezzel a szavazással véglegesen lezárul egy korszak és a rendszervál­tozás befejeződik. Az érvelés úgy szól, hogy eddig a hatalom csúcsán, a központi intézményekben hajtották végre az át­alakulást, most pedig helyi szinten, az állampolgároknak kell közvetlen környezetükben a változtatásokat voksaikkal szentesíteni. A régi rend utolsó hatalmi bástyáit lebontani. Ez a pártok szempontjából bizonyára így is van, hiszen elemi érdeke a parlamentbe került pártoknak, hogy házukat biztosítsák a politikai, államigazgatási intézményrendszer minden szintjén. Az emberek is akkor érzékelik leginkább a rendszerváltozást, ha a maguk életében is látják: dönthet­nek, leválthatnak, saját képviselőiket emelhetik a pulpitus­ra. S akkor a régi félelmek, az „úgysem változik itt semmi”­­mentalitás eltűnhet. Ez pedig előfeltétele lehet az önkor­mányzatok autonómiájának, a szabadság megvalósításának. Kérdés persze, vajon a tegnapi szavazás és a hamarosan megtartandó második forduló kinek volt a legfontosabb. Jól­lehet a pártok teljes mellszélességgel vetették magukat a küzdelembe, mégis az volt a benyomásom, hogy szemben az országgyűlési választásokkal, most a választók kevésbé az egyes szervezetek programját, jelszavait figyelték, hanem inkább a jelölteket. Nem véletlen az sem, hogy az önkor­­mányzati választásokon olyan sok független jelölt szállt a ringbe. A falvakban, a városokban sokan gondolják ugyanis azt, hogy a megoldandó problémák kevésbé pártpolitikai megközelítést, inkább az érintett közösség egészét felölelő hozzáállást kívánnak. Nyilván tartanak attól is, hogy a leen­dő önkormányzati testületek vég nélküli pártcsatározások színterévé válhatnak. Megszívlelendő fenntartások, akkor is, ha egyetlen politi­kai párt sem örül neki, így történhetett, hogy helyenként a független jelöltekre össztűz zúdult, különböző szekerek tolo­gatásával vádolva őket. Hiszen érzékelték a pártok is: mint­ha az utóbbi időkben a szavazók egyre inkább közömbössé válnának a szigorú értelemben vett pártpolitizálással szem­ben. A történelmi jelzőkkel egyébként is óvatosan kell bánni. Az országban zajló változások ugyanis végre nem hektiku­san, hisztériában, radikális kilengések közepette zajlanak. Egyike ez történelmünk azon ritka pillanatainak, amikor a szerves fejlődés, a józan megfontolás, a délibábok kergetésé­­nek elutasítása tűnik a meghatározó politikai irányvonal­nak. Jó, hogy így történik, akkor is jó, ha sokan az erőszaktól, a számlák kíméletlen rendezésétől valamiféle lelki megtisz­tulást várnak. A gazdasági fellendüléshez azonban nyuga­lom szükséges: az országnak, szomszédainknak, és külföldi támogatóinknak, a beruházóknak is. Az önkormányzatoknak is, hogy ügyeik rendbetételéhez nekiláthassanak. Pártokkal, függetlenekkel együtt. KAMPÁNYCSÖNDÜNNEP ELŐESTÉJÉN RENDKÍVÜLI MŰSORRAL AJÁNDÉKOZTA MEG NÉZŐIT A TELEVÍZIÓ PÁRTFILMFESZTIVÁL — EGY TÁVOLMARADÓVAL Utolsó nagy körtáncukat rejtették el a nagyobb pár­tok a szombati országos Kampánycsöndü­nnep elő­estéjén a televízióban. Ez volt az a hosszú, ám annál tanulságosabb műsor, amely a hazai nemzetisé­gek (nem mindegyikének) igen tiszta, tisztességes kis blokkjával vette kezde­tét. Méghozzá olyan ele­­gánsan-egyszerűen, hogy az agitációba belefáradó boldogtalan magyar néző már-már kezdett volna föl­kiáltani: Gyerekek, megér­keztünk Európába! BENCSIK ANDRÁS Ámde ekkor jöttek a pátok. Magam csak egy kérdésre voltam pénteken kíváncsi (hogy a mai eredmények isme­retében okosabb lehessek): melyik párt melyik pártot fog­­ja mocskolni, s lesz-e olyan párt, amelyik képes lesz túl­lépni ezen, s csak arról és csak úgy beszélni, ahogy például a nemzetiségek szónokai tet­ték. (Értem alatta: a szlovák szónok nem szidta sem példá­ul a németek, sem a magyarok Istenét stb.) Mindez, hogy úgy mondjam stratégiailag érde­kelt, azaz arra voltam kí­váncsi, hogyan és mit tesznek előbb, s azt mennyire igazolja vissza a lapunkban már olvas­ható végeredmény. Íme, a rögtönzött statiszti­ka: a Fidesz, az SZDSZ, az MSZP és az MSZMP nem tud­ta megállni, hogy ne csíphesse meg a kormánypártokat. A kormánypártok csak a ma­guk programját ismertették. Mielőtt bárki a fenti té­nyekből bármit is tanulság­ként levonna, nézzük magu­kat a műsorokat. Először emlékezetem sze­rint a Fidesz mutatta be opu­sát. Már a tavaszi fordulóban megnyerőnek bizonyult a szervezet frontembere, aki ugyan nem magyar állampol­gár, nem is fiú, talán nem is fi­­deszes és az is elképzelhető, hogy fogalma sincs mekkora politikai karriert futott be ná­lunk, viszont remekül énekel egy pompás nótát, amit még most is élvezettel lehet hall­gatni. Azaz: a klip alapanyaga (egy másik klip) biztos fedezet a sikerhez. Az ifjú hölgy akár budapesti főpolgármester is lehetne, biztos sokan szavaz­nánk rá, ha a Fidesz elindíta­ná. Ezzel együtt a műsor szel­lemes, remekül fényképezett, jó ritmusban vágott és hatá­sos. Érzi a néző, hogy a Fidesz tagjai egyszer még központi fi­gurái lesznek a magyar show­­biznisznek. Ámde kellemes műélvezetének az ifjú demok­raták néhány mondattal ke­ményen odatesznek. Azért ajánlják magukat az önkormányzatokba úgy­mond, hogy az államappará­tus elnyomó keze ne nyúljon végtelenül messzire. Hohó! Mondja az állampolgár. Fiúk, ez most mi is volt? De még alig tér magához hüledezéséből, amikor jön egy ravasz kis fél­mondat: százhúsz nap köd után süssön végre már föl a napsugár! Ha nem tudnám, hogy egy parlamenti, azaz hatalomban lévő párt inszinuálja most má­sik hatalomban (kormányban) lévő társát, s mellesleg hatal­­lomban lévő önmagát, azt hi­­hetném, egy elnyomott kisebb­ség keserű kifakadása ez. Pedig csak fölösleges és ízléstelen de­magógia. Ami mellesleg önve­szélyes is. Ha végiggondolják. Jön a baj. A szocdemek ez­úttal Petrasovits Anna nélkül adják elő mindenféle emóciót és hatást mellőző szavalatu­kat. Talán megbocsátják a jegyzetírónak, ha azt mondja, kórusművükből nem sok ma­radt meg emlékezetében. Az MSZP viszont pompás és meglepő ötlettel mintegy véletlenül egy egyszerű vas­gyári munkásasszonyt kere­sett fel forgatócsoportjával az esztergapad mellett, aki merő véletlenségből éppen remekül ki volt sminkelve, éppen tu­dott kívülről egy remek szó­noklatot és mit ad Isten, hát véletlenül nem tagja a párt el­nökségének? Ha ehhez hozzá­veszem, hogy bár elégedett a maga jövedelmével (de nem úgy ám a munkatársaiéval!), viszont négy gyermek dolgos édesanyja, s férje és legna­gyobb lánya is a gyárban dol­gozik, könnybe lábad a sze­mem és a legszebb emlékű öt­venes-hatvanas évek langy hullámain ringatózom. Még az sem zavar a boldog emléke­zésben, hogy az asszonyka ke­ményen rápirít az odaföntiek­­re az idelentiek nevében. Nyil­ván Pozsgayra, Hornra és Nyersre gondol. Mi tagadás

Next