Pesti Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-29 / 176. szám

8 INTERJÚ Igaza van, de még sincs igaza. Azt mondja, semmit sem szá­mít, hogy utána nem fordulnak meg az utcán. Ha leírom vi­szont, hogy ő volt a producere és rendezője a Lindának és az Angyalbőrnek, akkor minden a helyére kerül. Ugyanak­kor, és ez meggyőződésem, Gát György igencsak sértve érezné magát, ha nem tudnám, hogy kicsoda? SESZTÁK ÁGNES — Amikor magához ké­szültem, több ismerősöm üzente velem, hogy üdvöz­­lik a kedves Pörköltöt. Mi ez a szaftos, paprikás bi­zalmaskodás? — Nézzen rám! Nézze jól meg a hajamat, és a szeplői­­met is. Kissráckoromban, úgy öt-hatévesen gyerekszínész voltam, és az egyik világosító ragasztotta rám a pörkölt ne­vet. Sőt, később Pörki lettem. Ahogy telik az idő, úgy hívnak egyre kevesebben ezen a régi becenevemen. Sőt, ma már megtiszteltetés, ha valaki le­­pörköltözhet... — Hogyan szólítsam hát, ügyvezető igazgató úr, producer úr, filmrendező úr, vagy Mister George Gát? — Nem hiszem, hogy ez a lényegi kérdés. Az biztos, hogy ebben a szakmában mu­száj határozottnak és ke­ménynek maradni. Az idők folyamán megtanultam ige­neket, de főképpen nemeket mondani. Természetesen gyakran előfordul, hogy ezzel megbántom az embereket. Sokan azt mondják rám, hogy agresszív, összeférhetetlen vagyok. Talán már nem annyira. Sőt, nehezen ugyan, de mégiscsak megtanultam barátaim szavaival élve a „flexibilis”-ebb, kompro­­misszumosabb viselkedési módot, így aztán mindegy, hogyan szólítanak. A reakci­óm mástól függ. — Azt mondják a volt évfolyamtársai, könnyű magának karriert csinál­ni, hiszen jó családból en­gedték el. — Ez egy nagy marhaság. Az apám esztergályosként kezdte, majd kellő iskolák után tényleg a külkerben dolgozott. Egyetlen vágya volt, hogy engem a Budapesti Műszaki Egyetem villamos­­mérnöki karán lásson. Ehe­lyett én jó korán albérletbe költöztem, majd elmentem a televízióba világosítónak. El­határoztam, hogy operatőr leszek. Tizennégy évig tartott ez a mániám. Ezalatt végig­jártam a televíziózás minden lépcsőfokát: világosító, asz­­szisztens, kameraman vol­tam, közben rendületlenül je­lentkeztem a főiskolára. Pon­tosan nyolcszor. Végül arra gondoltam, elmegyek Svédor­szágba, és elvégzek ott vala­mit, mert itthon papír nélkül moccanni sem lehet. Termé­szetesen abban az évben vet­tek fel az adásrendezői szak­ra. — Első kiugró közön­ségsikere a 17 részes Lin­da. Sztárt csinált, Linda­­kultuszt teremtett, és gon­dolom, hogy keresett vele egy csomó pénzt. Arról is értesültem, hogy bőven szerzett ellenségeket, akik abban az időben magát plágiummal vádolták. — Menjünk sorba! Az adásrendezői szak óráin halá­losan unatkoztunk. Én raj­­zolgattam vagy írtam vala­mit. Egy alkalommal lemen­tem a főiskola klubjába, ahol megláttam egy lányt, aki na­gyon megtetszett nekem: Görbe Nórának hívták. Oda­mentem hozzá, és a szokásos ifjú zseni stílusában rákezd­­tem: „Te figyelj! Nem akarsz egy tévésorozat főszereplője lenni?” A kérdés tök banális és átlátszó volt, de Nóra lelke­sedett, mint egy színésznő­höz illik, és komolyan azt mondta, hogy: „Naná, de­hogynem!” Ezután már semmi dol­gom nem volt, mint az, hogy az utolsó padban elbújva, órák alatt megírjam a Linda forgatókönyvét. Utólag, ami­kor siker lett, valóban többen jelentkeztek, eredeti „szerző­ként” . Marhaság. A Lindát én írtam, én találtam ki, az én filmem, és természetesen at­tól olyan jó, hogy Szurdi Mik­lós barátommal ketten ren­deztük. — ...meg a felesége ját­szotta a főszerepet... —Na ez nem pontos. Előbb kezdtünk el járni, s utána fil­meztünk. De el tudok képzel­ni jobbat is, mint családtagot rendezni. Különben Görbe Nórából valóban sztárt csi­náltam, de ehhez kellett Nóra tehetsége és hallatlan erőfe­szítése is. Elárulom, ha magá­ban volna egy szikra tehet­ség, magából is sztárt tudnék csinálni. Ha akarnék. Mint ahogyan az lett Usztics Má­tyásból, vagy Mészáros Zol­tánból. Egyébként Nóra maximá­lisan megdolgozott a sikerért. Azt is százszor elmondtam már, hogy kifejezetten a figu­ra kedvéért tanult meg kara­­tézni, és most zöldöves mes­ter. Az alapok megvoltak, hi­szen balett-táncosnőnek ké­szült. Természetesen, ha kor­csolyabajnoknőt képzeltem volna karatés helyett, akkor Nóra ma kiválóan korizna. A film forgatókönyvével annak idején rengeteget há­zaltam. Igazából senki sem látott benne fantáziát, végül Kalmár András, a televízió szórakoztató osztályának ak­kori helyettes vezetője — egy abszolút profi — állt mellém. A siker pillanatától kezdve lettem ifjú titán, nagy talen­tum, és egyebek. Hozzáte­szem, teljes joggal! — Önbizalma, mint a tenger... — Csak megpróbálom pontosan értékelni magamat. Én nagyon jól tudom kinek csinálom a filmjeimet, és ki­számítom a várható hatásu­kat is. Azt hiszem, tudom mit akarok, és azt is hogy miért. Ezért hajtok, meg tudja hogy van az: nem hiszek a lusta zseni létezésében. A siker en­gem igazol. A Lindát számta­lan országban megvették, na­gyon nagy a nézettsége, a fia­talok körében a Lindaság kö­vetőkre talált. Ilyen egyszerű ez. — Nem vagyok a maga első számú rajongója, de mivel a fiam előre dörzsöl­te a kezét, amikor jött az Angyalbőr, melléültem és megnéztem. Elismerem, profi munka. 1991-ben egy hihetetlenül népszerűt­len, kényes témáról úgy csinálni sikeres filmet, hogy nincs benne egyetlen zombi, szexorgia és vér­fürdő sem... Gratulálok! — Na jó! Az egész a „párt­államiban” kezdődött. Még nagyban Kárpáti Ferenc volt a vezérezredes, a főtitkár is a helyén volt. Megkeresett dr. Varga István, aki a honvédség fő kultúrtótumfaktuma, hogy hát ez tragikus, milyen rossz a sereg híre, hogy javítani kel­lene a katonamorálon. Kiír­tak ugyan ezzel kapcsolatban ki egy pályázatot, de az írók által beküldött művek nem igazán olyanok, hogy... Hely­ből nemet mondtam. Azzal indokoltam, hogy az egyenru­ha látványától is borzadok. Hagyjon békén. Később el­kezdett a fejemben körvona­­lazódni valami... — Volt katona? — Nem, soha. Az a három év azonban, amíg az Angyal­bőr készült, felért egy ke­mény, alaki kiképzéssel. Más­felől: úgy látom, talán előny, hogy nem voltam katona, mert így más szemmel tud­tam nézni az egész témát. — Elvállalta... — Van velem egy csapat, mert ötletelésben a csapat­munka híve vagyok. Hol ke­vesebben, hol többen verő­dünk össze, és megindul az agyfacsarás. Akkor is hetekig görgettük ide-oda a történe­tet: olyan három testőr-féle legyen, vagy egy maroknyi katona kalandja, netán szóló­betétekkel. Végül eljutottunk valameddig, és akkor a hiva­talos szervek azt mondták, hogy oké. Büszke vagyok ar­ra, hogy a filmből minden po­litikai szál kimaradt. Sőt, ha tárgyilagos akarok lenni, az Angyalbert a rendszerváltást tette tökéletesen aktuálissá. Mi használtuk először példá­ul újra azt a szót, hogy „baj­társ”. A forgatás különben rend­kívül pontos és szigorú előké­szítést igényelt. Nem szórom a pénzt, és nem pocsékolom az időt. Igaz, nagyon komoly segítséggel, de 15-16 nap alatt leforgattuk az egyes epi­zódokat. Ez itthon csúcstelje­sítmény. — A film, ha lehet, még nagyobb siker, mint a Lin­da, és ifjabb sztárokat te­remtett. — Külön érdekessége, hogy Urbán honvéd szerepe a forgatás megkezdése előtti napig másra volt kiosztva, a Független Színpad egyik szí­nészére. Akkor este eljött hozzám, és közölte, hogy ennyi pénzért nem vállalja a főszerepet. Megzsarolt. Ezt így nevezik. Én megmutat­tam hol az ajtó, és másnap reggel Mészáros Zoltán állt a kamerák mögé. A film külön­ben valóban nagyon népsze­rű, a katonák körében divat lett az Olajbogyó megszólítás, a nóták platinalemezesek, a katonaruháknak felment a feketepiaci áruk.­­ A kritika, mint álta­lában más munkáit, ezt is fanyalogva és fenntartá­sokkal fogadta. Azt mond­ta, ennek a filmnek semmi köze a Magyar Néphadse­reghez. — Mondhatnám azt is, amit Medgyesi Ferenc mon­dott, amikor valaki a lószob­rára tett anatómiai megjegy­zéseket: „Ez nem ló... Ez szo­bor”. Ez nem sereg... Ez film. Mese. Olyan mese, ami való­ban feszegeti a merev, KU.K. kereteket, ami a jelenleginél oldottabb, emberibb őrmes­ter közlegény viszonyt mutat fel. Egy természetesebb, vál­lalhatóbb magatartásmintát kínál. A filmnek — meggyő­ződésem — a maga helyén na­gyobb a haszna, mint a kato­nai Szolgálati Szabályzatnak. Ugyanakkor tudom, hogy vol­tak laktanyák, ahol megtil­tották a sorozat nézését. Ami pedig a kritikákat illeti: szó­rakoztatni akarok, profi szin­ten. Aki ezt nem érzi ki a film­jeimből, az nem ért meg az egész törekvésből semmit. — Mit szóltak az új honvédség képviselői? — Ezt sem tudom igazán hova tenni. Raffayék megnéz­ték az első darabot, jól szóra­koztak, kitüntettek egy dísz­karddal, aztán valahogy elfo­gyott a lelkesedés. Nem va­gyok én sértődött, csak az dü­hít, hogy a folytatás egész egyszerűen a napi politikai harc áldozata lett. Különben szívből remélem, hogy ez a di­rekt politikai kötélhúzás le­­csillapszik, a kormány meg­erősödik, és két-három év múlva ránk köszön az áhított konszolidáció. Én ebben na­gyon hiszek, és erre számítok is. —Maga akkor volt a té­vében produceri osztályve­zető, amikor ez a szó még nagyon kapitalistául hangzott. Mit tesz Isten, ma a tévé a producerek Mekkája, maga meg nincs ott. — Nagy tévedés. Én jelen­leg a „Tele-P-Art” ügyvezető igazgatója vagyok, és munká­imra igényt tart a televízió. Nem vagyok ott, ez igaz, de kimondva, vagy elhallgatva életem legnagyobb szerelme a tévé, amiért élek és halok. — Micsoda érzelmes vallomás... — Nevezze, aminek akar­ja. Különben nem tagadom, romantikus, érzelgős pali va­gyok, akit egy jó történettel könnyekig meg lehet hatni. — Magát? Aki gazdag, erőszakos és céltudatos? — Hol vagyok én gazdag? Nézze meg az ingemet, hátul lyukas, a cipőm széttaposott, a farmerom fakult, kopott. Az én gazdagságom az ötletem, az energiám és a munkabírá­som terméke. Nagy túlélő va­gyok, s bármi rossz történik velem, abban megkeresem azt a kicsi jót, amit csak én lá­tok. Munkabírásom határta­lan, s hogy ezért még pénzt is kapok, az kész ráadás. Ne­kem a pénz azért kell, hogy Jancsó Miklós le tudja forgat­ni soron következő filmjét. Nincsenek különösebb igé­nyeim. A Belvárosban la­kunk, kocsim nincs, ez az Au­di a cégemé, Nórának van egy kis autója, nem dohányzom, és a filmjeimben is szigorúan tilos rágyújtani. Ha látná a la­kásunkat, igen csodálkozna, mert nincs benne semmi procc. Én, így vagyok egy szu­perboldog, szuperelégedett,­­szuperjó közérzetű tag, aki nagyon szeret dolgozni, és imádja a családját. — Megható, de többen diszkréten figyelmeztet­tek, bánjak csínján a ma­gánéleti kérdésekkel, mert éppen most válnak. — Nahát, nem maga az el­ső, akitől ezt a hülyeséget hal­lom. Először is nem válunk, mert Görbe Nóra az élettár­sam, másodszor sem válunk, mert nagyon jól megvagyunk, harmadszor, kapcsolatunk meglehetősen hosszúnak ígérkezik, mivel a lányom ál­landóan azt duruzsolja a fü­lembe: „Papa, mikor születik egy újabb testvérem?” — Az előbb bevitt a stú­dióba, ahol az aktuális Gát—Szurdi-produkciót próbálják. Mellesleg ettől zeng a sajtó. — Igen. A címe: „Família Kft.”. Egy vállalkozó család­ról szól, több száz folytatás­ban. A pletykákkal ellentét­ben nem lesz a Szomszédok paródiája, sem a Dallas ve­­télytársa. Egy tévés Szabó családot tervezek, ami heten­ként fél órában szórakoztatja az embereket. A főbb szerepe­ket Esztergályos Cecília, Szombathy Gyula, Töreky Zsuzsa, Balázs Péter, Suka Sándor, Bod Teréz és egy tíz­éves ikerpár játssza. Ebben a filmben is debütál két új sztá­rom: Xantus Barbara és Ká­rász Zénó. Mindketten Gór Nagy Mária színitanodájából jöttek. Nézze meg őket egy év múlva. A film fantasztikusan elsöprő sikert fog aratni. Az operatőr Szalay András, és Gulyás Buda, a műfaja „situ­ation comedy”, vagy szappan­­opera, ahogy magának job­ban tetszik. — Egy ilyen sikeres em­­bernek, aranykezű zseni­nek, munkakutyának van-e ideje valami ha­szontalan hobbira ? — Meglepődik, szabad­időmben főzni szeretek, és imádom nézni ahogy a bará­taim betakarítják a főztömet. — Mondjon egy finom ebédet! — Borjúpörkölt lecsóval. — A receptje? — Ne keverjük a dolgokat. Majd elolvashatja egy általam kiadott szakácskönyvben. —A kapacitását gondo­lom korántsem köti le a Família Kft. — Valóban. Itt ült nálam két órát és hallotta, hogy ez alatt befutott jópár komoly üzleti ajánlat, milliárdos összegekkel, hiszen a Tele P­­Art jogosítványa akár moz­donyeladásra is érvényes. Na­ponta kapok állásajánlatot, emellett azonban van néhány magánhasználatú álmom is. —Ennél banálisabb új­ságírói kérdés nincs, de kérem beszéljen akkor az álmairól. — Szeretném megrendez­ni a Tizennégykarátos autót, úgy, hogy benne maradjon Rejtő Jenő. Szeretnék vissza­menni szerelmemhez, a Ma­gyar Televízióhoz. Annak ide­jén kaptam egy halvány meg­hívást az egyes csatornához. Nem vállaltam, mert az egyes profilja nem az én stílusom. Tudom persze azt, hogy én mit akarok. Profi, szórakoz­tató, kereskedelmi csatornát igazgatni. Még nem hívtak, még várok. Elpusztíthatatla­­nul optimista vagyok, és tu­dom, hogy a dolgok öntörvé­­nyűek. Egyszer rájönnek, hogy ezt én tudom csak iga­zán szuperül megcsinálni, és akkor szólnak. — Szóval akkor, túl azon, hogy maga zseni, egy elpusztíthatatlan opti­mista, filmrendező, üzlet­ember, édesapa, producer és kemény legény, szakács, forgatókönyvíró és dísz­kardos álomkatona is egy­­személyben... — Az vagyok. BESZÉLGETÉS A LINDA ÉS AZ ANGYALBŐRBEN PRODUCER-RENDEZŐJÉVEL,GÁT GYÖRGGYEL Találkozásom egy tevékeny zsenivel Gát György A forgatás szünetében Esztergályos Cecília, Balázs Péter és a rendező fotók: koncz Pesti M Hirlap II. ÉVFOLYAM 176. SZÁM 1991. JÚLIUS 29., HÉTFŐ

Next