Pesti Hirlap Vasárnapja, 1933. január-május (55. évfolyam, 1-22. szám)
1933-05-21 / 21. szám
A leány pirulva fogadta a díszes köntösű fiatal férfi köszöntését. Páratlan szépségű erdei után lovagoltak. Középen Hajnácska, jobbról atyja, balról Gedő. Amint egy nagyobb tisztásra érkeztek, a leányka egyszerre elbűvölten rántotta meg pompás fehér lovának kantárszárát. Nem messzire hirtelen felbukkant Tündérvár és balfelől, néhány nyíllövésre, egy másik, amelyről látszott, hogy nem régen építették. A csendet Hajnácska törte meg. —• Mily gyönyörű látvány!... Atyám, add nekem azt a jobboldali várat! ... Huba vezér arca elsötétült. Halkan válaszolt. — Szívesen tenném, gyermekem, de nem lehet! — Miért? — kérdezte a leány szorongó szívvel. — Hiszen úgy tudom, minden a tied ezen a vidéken? — Úgy van, leánykám, az egész vidék ura én vagyok, de azt a területet, amelyen az a vár van, már odaajándékoztam hűséges alvezéremnek, Gedő úrnak, tőle nem vehetem vissza... Hajnácska felcsillanó szemmel, lopva pillantott Gedőre. Ez észrevette és meg is értette a pillantást. — Uram, —– szólt kisvártatva Gedő. — Ezen könynyen segíthetünk! Huba vezér kérdően tekintett Gedőre. — Add nekem leányod kezét, ha arra méltónak tartasz és akkor övé lesz Tündérvár, melynek közelében az én váram látszik. ígérem, hogy védő karokkal és forró szívvel viselem gondját. Huba vezér elbámult. Zavartan mormogta: —• Mit, mit?... Hiszen csak ma ismertétek meg egymást! Hajnácska és Gedő összenéztek. Aztán megszólalt a leány: — Atyám! Én már ismerem Gedő urat és ha te is beleegyezel, jó szívvel nyújtom neki kezemet... Aztán töredelmesen elmondotta azt is, amit a kard megtalálásakor elfelejtett elmesélni. Huba vezér csóválta a fejét egy kicsit, összeráncolta homlokát, de aztán megbékélten dörmögte: — Hát isten, Hajnácskához ezen a környéken, de talán az egész seregemben is, senki sem illik jobban, mint Gedő. Deli vitéz, egészséges, acélkarja és forró szive van. Majd hangosan folytatta: — No, nem bánom! Hajnácska, mégis neked ajándékozom Tündérvárát, azzal a feltétellel, amint azt Gedő mondá: Az ifjú örömmel köszönte meg vezérének beleegyezését. — Köszönöm uram, atyám! Esküszöm, hogy amit az előbb fogadtam, életem végéig hűségesen megtartom. Amint Hajnácska és én, táltosunk előtt örökre összekapcsolódunk, a Tündérvár neve Hajnácska vára lesz, így kell annak lennie, mert szebb tündért drága mátkámnál még nem látott a föld! — Jól van, — tette hozzá Huba vezér. — Két hét múlva megtartjuk a lakodalmat... De most vigyázzatok, úgy látom, valami mozog előttünk annál a nagy bükkfánál. Vagy szarvas, vagy vadkan. Álljatok meg! így lett Tündérvár „Hajnácska vára“ és ebből származott azután az „Ajnácskö“ név. ... Régi, daliás idők, hová tüntetek? Ajnácskö fölött a magyar ég kacag ugyan, de nagyon gyakran beborul, mert a vártól néhány nyíllövésre már idegen katonák csizmái tapossák az ezeréves magyar földet! Talán azt a kis gyepes tisztást is, ahol Hajnácska a vadkant elejtette, meg ahol Magyarország patronája atyjának vezérkardjához vezette a hős magyar leányt... A VÖRÖS SZIKLASZIGET Az Északi tenger szigetei közül, amelyek a fríz partvidéken terpeszkednek, Helgoland a legérdekesebb. Rozsdavörösen, mint az alkonyfényben úszó dolomitszirtek, ragyognak a táncoló hullámokból hatvan méternyire kiemelkedő sziget sziklái, sirályok röpködik körül szakadatlanul a meghasogatott falakat és a bárka, amely az idegent a gőzösről a szárazföldre viszi, viharos hullámveréssel kénytelen megküzdeni. Megkapóan változatos ennek a szigetnek a története. Valamikor a kalózok kedvenc búvóhelye volt, később dán, majd angol birtok, végül negyvenkét évvel ezelőtt az angol kormányzó szertartásosan és ünnepélyesen átadta egy porosz államminiszternek. A keletafrikai napsütötte Zanzibárért adták cserébe és az lett a hivatása, hogy a fejlődő német flotta hatalmas támaszpontja legyen, védőmű, fegyvertár és hídfő háború esetén, Németország tengeri ellenfeleivel szemben. Ezzel egy csapásra megváltozott a sziget egész jellege, végeszakadt a halászromantikának és idegenjárásnak. Az egész sziklás felföldet erődítési célokra szánták. Német tengernagyok, erődépítészek és mérnökök jöttek, fáradhatatlanul folyt a robbantás, kalapálás, kopácsolás — a műszaki emberek szívbeli örömére, de az idegenforgalomhoz szokott, gyermekkoruk óta itt élő békés szigetlakók nagy szomorúságára. Teljes húsz évig folyt ez a munka és a vörösbarna szigetország egymásután százhúsz régi jó aranymilliót nyelt el. Azután jött a háború. A polgári lakosságnak kiadták az útját és csak a katonának volt polgárjoga a szigeten. Helgoland fontos előőrse volt a német hajóhadnak. Aki Wilhelmshavenbe akart eljutni, annak előbb ezt a szigetet kellett elfoglalnia! Ismét építettek, az addigit tökéletesítették, új gépek, új milliók jöttek. Ez négy évig tartott és nem dördült el egyetlenegy lövés sem. De a hatalmas sziklatárházakból látták el magukat rendszeresen lőszerkészletekkel a búvárhajók, amíg a túlerő a halálba üldözte őket. Azután a békeszerződésnek egyik cikke elrendelte, hogy az egész nagyszabású katonai létesítmény egyetlen romhalmazzá váljék. Ez is régen megtörtént. Angol bizottság vezetése alatt annak idején másfélezer német munkásnak kellett mindent elpusztítani. Alapos munka volt. Kő kövön nem maradt. Egyetlen tollvonás semmisítette meg a német hadmérnöki tudomány minden alkotását. Félméteres páncéllemezek morzsolódtak apró szilánkokká, munkához látott az oxigénfúvó, csákányok, robbanótöltények tomboltak. Helgoland hadászati epizódja elmúlt. Ebből a szempontból a sziget ma már nem egyéb, mint a viharos tengeren szánalmasan hánykolódó hajóroncs. De Helgolandnak megmaradtak természeti szépségei és most visszatérőben van az egykori idillikus élet. A csipkés sziklatömböktől a belső lapályra vezető út temető mellett halad el. Sokan pihennek itt, akik az örökké nyugtalan hullámokban lelték halálukat. Itt áll az a kis ház, amelyen tábla figyelmezteti az utast, hogy kilenc évtizeddel ezelőtt falai között szerzette Hoffmann von Fallersleben a Deutschland-dalt. Márványtáblák örökítik meg azoknak a költőknek, énekeseknek, muzsikusoknak és festőknek lakóhelyét, akiket a vörös szikla szépsége csábított erre a helyre. Amikor a sziget az idillek tanyája volt, amikor mág halászoknak és fürdőzőknek adott szállást. Úgy, mint most újra, a vár és hídfőfejezet elmúltával... K. L. 39