Pesti Hirlap Vasárnapja, 1937. január-június (59. évfolyam, 2-26. szám)
1937-02-21 / 8. szám
Egy darab történetet beszélek el erről a kedves marosmenti városról, s annak nevezetességéről, a Bethlen-kollégiumról. Nagyenyed a XIII. században szász telepítés folytán keletkezett. A reformáció és a nemzeti fejedelemség emelték jelentőségre e kis várost. Minthogy az erdélyi fejedelemség létalapját a magyarság és protestantizmus képezték, ezek hatása alatt Enyed is átalakult, amennyiben lakossága csakhamar protestáns és lassanként magyar lett. 1564-ben Enyeden tartották azt a nevezetes zsinatot, amely kimondta a Luther- és Kálvin-féle egyházak szétválasztását s megalapította Erdélyben a reformált magyar egyházat. Báthori Gábor 1613-ban nemesi kiváltságokkal ruházta fel Enyedet, 1658-ban pedig II. Rákóczi György a polgárokat felmentette a közterhek viselése alól s egyben nemesi rangra emelte őket. Miután 1658-ban a tatárok feldúlták Gyulafehérvárt, Apaffy Mihály fejedelem 1662-ben a Bethlenkollégiumot áthelyezte Enyedre s ettől az időszaktól kezdődik a városnak egész Erdélyre, sőt a Királyhágón túlra is kiterjedő jelentősége. Ugyanis a nemzeti fejedelemség megszűntével Gyulafehérvár végkép elvesztette régi vezérszerepét, mert az uj országos kormány székhelye — ideiglenesen — Nagyszeben lett s bár Gyulafehérvár katonai erősséggé s a római katolikus püspökség székhelyévé emelkedett — sem Erdélynek, sem Alsófehér vármegyének fővárosa nem lehetett többé. A katonaság és a püspökség ugyanis az újonnan épült várban helyezkedett el s kitelepítették onnan a régi polgárságot, a megyét, a református egyházat és az iskolákat. Enyed a Rákóczi-féle szabadságharcban is híven és dicsőségesen állott a nemzeti ügy mellett, amiért 1704-ben szomorú napokat kellett átélnie. 1784-ben itt talált védelmet a déli Erdély magyarságának jórésze a Hóra-féle lázadás ellen s ugyanezen évben lett székhelye az erdélyi református püspökségnek is. 1716-tól 1784-ig nem volt állandó székhelye Erdély akkori legnagyobb egyháza püspökeinek. Ha falusi papot választottak püspöknek, az egyház kormánya is falun maradt, így a világhírű tudós, a lelkes magyar író, Bod Péter püspök is Magyarigenben élt és halt meg. Végre az 1784. évtől kezdve a püspököknek is Enyed adott állandó lakást. Az 1848-iki szabadságharcot megelőző időkben az erdélyi reformátusoknak sem teológiai akadémiájuk, sem tanítóképző intézetük nem volt, hanem a kolozsvári, marosvásárhelyi és udvarhelyi főiskoláknál egy-egy, a nagyenyedi Beth- NAGYENYED en-kollégiumnál pedig két tanár készítette elő a növendékeket — két éven keresztül — leendő pályájukra. E rendszer fogyatkozásait érezték is úgy a tanárok, mint az anyaszentegyház egyaránt. 1842-ben, gróf Mikó Imre elnöklete alatt, a tanügy rendezésére bizottságot nevezett ki a konzisztórium s Bodola Sámuel nagyenyedi tanár, később püspök, a többi főiskolák tanáraival. 1847-ben emlékiratot dolgozott ki, melyben a „vallás tanítóinak teljesebb mértékű kiművelését“ sürgették s Nagyenyedet jelölték meg e célra s mellé egy „népiskolai tanítókat képző intézet“ fölállítását is kimondták. Azonban a szabadságharc, melynek az országban egyik leggyászosabb helye éppen Enyed lett, útját állotta a jószándéknak. A város nagy részével együtt a híres Bethlen-főiskolát is lerombolták. A régi Apaffy-féle négyszögben épült egyemeletes, zsindelyes fedelű épület, a nyugatra néző szárny felerészének kivételével — melyben az auditórium volt — leégett és teljesen rommá lett. Még a földszinti rész szobáinak boltívei is — legnagyobbrészt — beszakadtak. Nem is épült fel többé, soha. 1704-ben, virágvasárnapján, az enyediek ide menekültek Tige császári ezredes csapatai elől, az égő városból. A XVIII. század vége felé — pontosan 1776—1777-ben, az Apaffyféle u. n. ó-kollégium nyugatra néző szárnyával szemben — egyemeletes épületet építettek. Ez volt az „Uj-kollégium“, melyet 1848-ban az oláhok leégetni nem tudtak, annak ellenére sem, hogy a szobákba mindenféle gyúlékony anyagot hordtak össze. A szobákból kicsapó lángok az épület falát egész hosszában bekormozták. A Bethlen utca bal során levő épületek kivételével leégtek az összes tanári lakások, a régi püspöki lak, melyben Bodola Sámuel, a hittan tanára, a városháza mellett levő, hol Szász Károly, a jogtudományok és a várbeli, hol Vajna Antal, a pedagógia tanárai laktak. A szabadságharc lezajlása után Wohlgemuth főiskoláról tudni sem akart s Enyeden csak elemi iskola fölállítását engedte meg. A kivételes viszonyok kényszerítő hatalma kivételes intézkedéseket tett szükségessé. A tervezett „papnevelde“ és „népiskolai tanítókat képző intézet“ fölállításáról szó sem lehetett. A főkonzisztórium 1850-ben Török János marosvásárhelyi teológiai professzor mellé Bodola Sámuel, Salamon József kolozsvári teológiai professzor mellé pedig Incze Dániel nagyenyedi teológiai professzort helyezte. 1850-ben Salamon József indítványára a zsinat elhatározta egy teljes papnevelde felállítását s ezzel kapcsolatosan két ifjúnak külföldre küldését, hogy az egyik orientalistának, a másik tanítóképezdei igazgatónak képezze ki magát. 1852-ben Antal János helyett Bodola Sámuel püspök vette át a vezetést. Ugyanebben az évben kimondta a zsinat, hogy a papnevelde székhelye Nagyenyed legyen s ha ez most nem kivihető, ideiglenesen helyezzék Marosvásárhelyre, de az 1854-ik évi zilahi zsinat úgy döntött, hogy a papnevelde ideiglenesen Kolozsvárra kerüljön. A Bethlen-főiskola, mihelyt a viszonyok engedték, vissza is követelte mind a teológiai szemináriumot, mind a tanítóképezdét. Ez utóbbi már 1858-ban, a teológia pedig 1862-ben Kolozsvárról Enyedre került, mígnem a kilencvenes évek közepén — végkép búcsút mondott Enyednek — az „Erdélyi Ref. Egyházkerület teológiai fakultása“ címmel, Kolozsvárnak, mint ref. püspöki székhelynek jutott. Nagyenyednek Erdély művelődéstörténetében s magyar nemzeti mivoltának megerősítésében — különösen a mohácsi vész utáni időktől kezdve — jelentős szerep jutott. A székely vármegyék tanulni vágyó fiainak volt igazi Almamatere Ha a szegény fiút hetekig tartó utazás után Enyedre vitte atyja s ott azt mondta: — Látod, fiam, ez a te házad, ez a te csűröd, ez a te kerted! — És valóban az a százados áldott ház, a kollégium, annak csűre, kertje táplálgatta és tette emberré őket. A magyar tudományosság egén hány meg hány ilyen fényes csillaga van a hazának, kik az enyedi kollégium nélkül ott maradtak volna — az örök semmiségben! Ki tudná szeret-számát adni az olyanoknak, kik falujokból úgy mentek el, mint kis gyermek és mint nagy emberek úgy jöttek meg! Apáczai Csere János, Páriz Pápai Ferenc, Tóthfalusi Kiss Miklós, Bethlen Gergely, Hegedűs Sámuel, Herepei Ádám, báró Kemény Zsigmond, Bolyai Farkas, Köteles Sámuel, Körösi Csoma Sándor, Barabás Miklós és még soksok száz magasröptű lélek melengető bölcsője a nagyenyedi Bethlenkollégium volt. A sok viszontagságot átélt város az utóbbi időben szép fejlődésnek indulva, haladt a korral. Volt tanítványai, kik a kollégiumból kikerültek, de életútjuk ismét Enyedre vezetett: tudományuk, hazafiságuk és szabadelvűségük hamisítatlan bélyegét rányomták úgy a kollégium szellemi életére, mint a város társadalmi irányítására. És akik messzire kerültek a nevelő édesanyától, azok is kedves emlékekkel, édes hozzávágyakozással gondolnak rá és Nagyenyed városára. Enyedi Véndiák, 40