Pesti Hirlap Vasárnapja, 1937. január-június (59. évfolyam, 2-26. szám)

1937-02-21 / 8. szám

Egy darab történetet beszélek el erről a kedves marosmenti város­ról, s annak nevezetességéről, a Bethlen-kollégiumról. Nagyenyed a XIII. században szász telepítés folytán keletkezett. A reformáció és a nemzeti fejede­lemség emelték jelentőségre e kis várost. Minthogy az erdélyi fejede­lemség létalapját a magyarság és protestantizmus képezték, ezek ha­tása alatt Enyed is átalakult, amennyiben lakossága csakhamar protestáns és lassanként magyar lett. 1564-ben Enyeden tartották azt a nevezetes zsinatot, amely ki­mondta a Luther- és Kálvin-féle egyházak szétválasztását s megala­pította Erdélyben a reformált ma­gyar egyházat. Báthori Gábor 1613-ban nemesi kiváltságokkal ruházta fel Enyedet, 1658-ban pedig II. Rákóczi György a polgárokat felmentette a közter­hek viselése alól s egyben nemesi rangra emelte őket. Miután 1658-ban a tatárok fel­dúlták Gyulafehérvárt, Apaffy Mi­hály fejedelem 1662-ben a Bethlen­­kollégiumot áthelyezte Enyedre s ettől az időszaktól kezdődik a vá­rosnak egész Erdélyre, sőt a Király­hágón túlra is kiterjedő jelentősége. Ugyanis a nemzeti fejedelemség megszűntével Gyulafehérvár vég­kép elvesztette régi vezérszerepét, mert az uj országos kormány szék­helye — ideiglenesen — Nagysze­ben lett s bár Gyulafehérvár kato­nai erősséggé s a római katolikus püspökség székhelyévé emelkedett — sem Erdélynek, sem Alsófehér vármegyének fővárosa nem lehetett többé. A katonaság és a püspökség ugyanis az újonnan épült várban helyezkedett el s kitelepítették on­nan a régi polgárságot, a megyét, a református egyházat és az iskolákat. Enyed a Rákóczi-féle szabadság­­harcban is híven és dicsőségesen állott a nemzeti ügy mellett, ami­ért 1704-ben szomorú napokat kel­lett átélnie. 1784-ben itt talált védelmet a déli Erdély magyarságának jórésze a Hóra-féle lázadás ellen s ugyan­ezen évben lett székhelye az erdé­lyi református püspökségnek is. 1716-tól 1784-ig nem volt állan­dó székhelye Erdély akkori legna­gyobb egyháza püspökeinek. Ha fa­lusi papot választottak püspöknek, az egyház kormánya is falun ma­radt, így a világhírű tudós, a lel­kes magyar író, Bod Péter püspök is Magyarigenben élt és halt meg. Végre az 1784. évtől kezdve a püs­pököknek is Enyed adott állandó lakást. Az 1848-iki szabadságharcot megelőző időkben az erdélyi refor­mátusoknak sem teológiai akadé­miájuk, sem tanítóképző intézetük nem volt, hanem a kolozsvári, ma­rosvásárhelyi és udvarhelyi főisko­láknál egy­-egy, a nagyenyedi Beth- NAGYENYED­ ­en-kollégiumnál pedig két tanár készítette elő a növendékeket — két éven keresztül — leendő pályá­jukra. E rendszer fogyatkozásait érez­ték is úgy a tanárok, mint az anya­­szentegyház egyaránt. 1842-ben, gróf Mikó Imre elnöklete alatt, a tanügy rendezésére bizottságot ne­vezett ki a konzisztórium s Bodola Sámuel nagyenyedi tanár, később püspök, a többi főiskolák tanárai­val. 1847-ben emlékiratot dolgozott ki, melyben a „vallás tanítóinak teljesebb mértékű kiművelését“ sürgették s Nagyenyedet jelölték meg e célra s mellé egy „népiskolai tanítókat képző intézet“ fölállítását is kimondták. Azonban a szabadságharc, mely­nek az országban egyik leggyászo­sabb helye éppen Enyed lett,­­ út­ját állotta a jószándéknak. A város nagy részével együtt a híres Bethlen-főiskolát is lerombol­ták. A régi Apaffy-féle négyszögben épült egyemeletes, zsindelyes fede­lű épület, a nyugatra néző szárny felerészének kivételével — melyben az auditórium volt — leégett és tel­jesen rommá lett. Még a földszinti rész szobáinak boltívei is — legna­gyobbrészt — beszakadtak. Nem is épült fel többé, soha. 1704-ben, vi­rágvasárnapján, az enyediek ide menekültek Tige császári ezredes csapatai elől, az égő városból. A XVIII. század vége felé — pontosan 1776—1777-ben, az Apaffy­­féle u. n. ó-kollégium nyugatra néző szárnyával szemben — egyeme­letes épületet építettek. Ez volt az „Uj-kollégium“, me­lyet 1848-ban az oláhok leégetni nem tudtak, annak ellenére sem, hogy a szobákba mindenféle gyú­lékony anyagot hordtak össze. A szobákból kicsapó lángok az épület falát egész hosszában bekor­mozták. A Bethlen­ utca bal során levő épületek kivételével leégtek az összes tanári lakások, a régi püs­pöki lak, melyben Bodola Sámuel, a hittan tanára, a városháza mellett levő, hol Szász Károly, a jogtudo­mányok és a várbeli, hol Vajna An­tal, a pedagógia tanárai laktak. A szabadságharc lezajlása után Wohlgemuth főiskoláról tudni sem akart s Enyeden csak elemi iskola fölállítását engedte meg. A kivételes viszonyok kénysze­rítő hatalma kivételes intézkedése­ket tett szükségessé. A tervezett „papnevelde“ és „népiskolai tanító­kat képző intézet“ fölállításáról szó sem lehetett. A főkonzisztórium 1850-ben Török János marosvásár­helyi teológiai professzor mellé Bodola Sámuel, Salamon József kolozsvári teológiai professzor mellé pedig Incze Dániel nagyenyedi teológiai professzort helyezte. 1850-ben Salamon József indít­ványára a zsinat elhatározta egy teljes papnevelde felállítását s ezzel kapcsolatosan két ifjúnak külföldre küldését, hogy az egyik orientalistá­nak, a másik tanítóképezdei igaz­gatónak képezze ki magát. 1852-ben Antal János helyett Bo­dola Sámuel püspök vette át a ve­zetést. Ugyanebben az évben kimondta a zsinat, hogy a papnevelde szék­helye Nagyenyed legyen s ha ez most nem kivihető, ideiglenesen he­lyezzék Marosvásárhelyre, de az 1854-ik évi zilahi zsinat úgy dön­tött, hogy a papnevelde ideiglene­sen Kolozsvárra kerüljön. A Bethlen-főiskola, mihelyt a vi­szonyok engedték, vissza is köve­telte mind a teológiai szemináriu­mot, mind a tanítóképezdét. Ez utóbbi már 1858-ban, a teo­lógia pedig 1862-ben Kolozsvárról Enyedre került, mígnem a kilenc­venes évek közepén — végkép bú­csút mondott Enyednek — az „Er­délyi Ref. Egyházkerület teológiai fakultása“ címmel, Kolozsvárnak, mint ref. püspöki székhelynek ju­tott. Nagy­enyednek Erdély művelődés­­történetében s magyar nemzeti mi­voltának megerősítésében — külö­nösen a mohácsi vész utáni idők­től kezdve — jelentős szerep jutott. A székely vármegyék tanulni vá­gyó fiainak volt igazi Almamatere Ha a szegény fiút hetekig tartó uta­zás után Enyedre vitte atyja s ott azt mondta: — Látod, fiam, ez a te házad, ez a te csűröd, ez a te kerted! — És valóban az a százados áldott ház, a kollégium, annak csűre, kertje táp­­lálgatta és tette emberré őket. A magyar tudományosság egén hány meg hány ilyen fényes csillaga van a hazának, kik az enyedi kol­légium nélkül ott maradtak volna — az örök semmiségben! Ki tudná szeret-számát adni az olyanoknak, kik falujokból úgy mentek el, mint kis gyermek és mint na­gy emberek úgy jöttek meg! Apáczai Csere Já­nos, Páriz Pápai Ferenc, Tóthfalusi Kiss Miklós, Bethlen Gergely, He­gedűs Sámuel, Herepei Ádám, báró Kemény Zsigmond, Bolyai Farkas, Köteles Sámuel, Körösi Csom­a Sán­dor, Barabás Miklós és még sok­sok száz magasröptű lélek melen­gető bölcsője a nagyenyedi Bethlen­­kollégium volt. A sok viszontagságot átélt város az utóbbi időben szép fejlődésnek indulva, haladt a korral. Volt tanít­ványai, kik a kollégiumból kikerül­tek, de életútjuk ismét Enyedre ve­zetett: tudományuk, hazafiságuk és szabadelvűségük hamisítatlan bélye­gét rányomták úgy a kollégium szellemi életére, mint a város társa­dalmi irányítására. És akik messzire kerültek a ne­velő édes­anyától, azok is kedves emlékekkel, édes hozzávágyakozással gondolnak rá és Nagyenyed váro­sára. Enyedi Véndiák, 40

Next