Pesti Hirlap Vasárnapja, 1937. január-június (59. évfolyam, 2-26. szám)

1937-02-21 / 8. szám

TESTVÉRE I­SÉP* A TERMÉSZETIKEN A természet gyermekei mind­nyájan testvérek. Kezdjük mindjárt a születésnél. Múltkor egy nagyon kedves, fia­tal asszony így szólt hozzám: El se képzelheti, hogy a kisleányom milyen zavarba hozott. Tudja, hogy jó háziasszony vagyok és a tyúk­­tenyésztés egyik szenvedélyem. Hát éppen a kotlós alatt nézem a tojá­sokat. A kotlóst leveszem a fészké­ből. Alatta két frissen kelt csibe. Azt mondom a leánykámnak: — Látod, kicsikém, a tojásból most költötte ki a tyúkmama ezeket a csibéket. „Mondd, anyukám — feleli a kislány —, engem te költöttél ki a tojásból? . . ..“ A tojás, mint a születés bölcsője! Ismeri mindenki a földi világ csodaszép teremtményeit, a pillan­gókat. Ezeket a virágos rétek fölött szállongó pompás ékszereket. Ho­gyan születnek ezek? Az anya vala­melyik fa kérgére rakja a petéit. Meleg tavaszi napon e petékből kel ki a hernyóraj. Élősködnek a pici férgek a levélzeten, míg megnőnek. Aztán bábbá alakulnak. Mennyire hasonlítanak a bepólyázott kisde­dekhez! A bábból lesz a pillangó, mely rövid életét virágillatok közt tölti. Szálljunk le a saras mocsárba. Odarakja a békaanya petéit. Ezeket a tojásokat is kikölti a nap s egy­szerre csak apró halacskák úszkál­nak a pocsolyában. A nép ebihal­nak nevezi. Ezek a békaporontyok. Ezek is átalakulnak később, akár­csak a hernyók. De a gyík, vagy an­nak óriási alakja, a krokodilus, már nagyobb tojásokat rak, egyszerűen bele a homokba s ott költi ki a nap melege. Tojásból kel a kígyó is. És tojás a bölcsője minden madárnak. Ott ébred életre az utód és ott nő addig, amig napvilágra nem kerül. Hát azok a pici magvak, melyek­ből a virág, vagy a faóriás kel ki, nem uj életet rejtő peték-e? Alak­juk ezeknek is a tojás kerekded­­sége. Sőt a magból kicsírázó új élet is átalakuláson megy át, míg a pa­lántából erős növénnyé fejlődik. Mi ez, ha nem a teremtmények közt való hasonlóság. És mivel a világteremtő erő a földet kerekre szülte e­lme, minden teremtményének élete a földanya alakjával kezdődik. Beszéljünk-e még másféle rokon­ságról is? Beszéljünk-e arról, hogy a belső szervek, a szív, máj, tüdő, belek ál­lattestvéreinknél is megvannak, csak úgy velejük nem termel olyan gondolatokat, mint az emberé és nyelvük másképpen beszél. Az állatok vérkeringését a nö­vények nedvkeringése pótolja. Az élesebb szemű megfigyelőknek bizonyára már feltűnt az is, hogy a fáknak éppúgy megvannak a kezeik és lábaik, mint az embernek. Ha az ember ég felé tartja karjait, keze fején szétágaznak az ujjak. Csak­hogy a fán tíz ujj helyett ezernyi van és ezek is szerteszét ágaznak. A díyasok, jó görög mitológiában a fák nimfái, a­ fával együtt születnek, benne laknak, mig a fa él s aztán vele együtt pusztulnak el. íme, a fa megszemélyesítve. Dante alvilági út­ján érinti azt az erdőt, melyet bősz vihar ráz meg, minden fa egy-egy jajveszékelő törzs, ég felé ágazó karjaival. Dóré ezt megrázó erővel rajzolta meg. De a fa szerencsétle­nebb teremtmény, mint az ember mert röghöz kötött. Lába, vagyis a gyökérzete földbe nőtt s egész éle­tét egy helyen éli le, bár a helye sokszor kietlenül sivár. Az ember és állat oda mehet, ahol az élete kedvezőbb, a madár el is szállhat távoli világrészekbe. A madárnál a kezeket a szárnyak pótolják, legye­­zőszerűen szétnyitható tollakkal. Ugyanígy a halak uszonyai kezet és lábat pótolnak, hogy a vízben mo­zoghassanak. Beszéljünk-e arról, hogy a fának és virágnak éppúgy van lelke, mint az állatnak és embernek? Hogy a fák bús sóhajai, a virágok édes illa­ta, azok életéhez van kötve, mint az ember sóhaja és ifjú testének illata. A kivágott fa, a kitépett virág épp­úgy élettelenül hever, mint a halál­tól lesújtott ember. És az életösz­tön éppúgy él minden növényben, minden rovarban, minden állatban, él a teremtés óriásaiban és a szinte láthatatlan penészgombákban. Az élet mindenütt sarjad, fejlődik, ter­­mékenyül, hogy szaporodjék és a teremtés művének nagyszerű össz­hangjából a legparányibb sejt se hiányozzék. Az élet szüntelenül tart. Ahogy a fa élete a téli tetszhalál után újra tavaszi virágzásba borul, nyáron újra termést érlel, az em­beri test elhalt, elhasznált részei is újraélednek. A kihullott haj, akár­csak a lehullott falevél, újrasarjad, az állatok szőrözete, a madarak tolla, a hüllők bőre újra kinő, az ásvány­világ új érceket és drágaköveket termel. Hát szerelem dolgában? Nem furcsa-e az, hogy a békák össze­ölelkeznek, a galambok csókolódz­­nak, az imádkozó sáska szerelmes csókja olyan heves, hogy egysze­rűen leharapja udvarlója fejét, a pókhölgy (mely tízszer akkora, mint a pókifjú) előbb három-négy udvar­lóját megeszi, míg az ötödiket bol­dogítja . . . Mit mond a költő? „Úgy szerettem, majd megettem“. Pedig ez az emberekre vonatkozik. És nem különös-e az, hogy em­beri életünkhöz folyton a természet­ben keressük a hasonlóságokat? A szerelmesünk miért „drága ró­zsám“, édes violám“, szeme miért kék nefelejcs, ajka eperajak, a me­nyecskénél érett meggy, a szép női nyak, hattyú-nyak, termete: őz-ter­­met. A lányka foga drága gyöngy­sor, könnyei: gyémántcsöppek, ne­vetése: galambturbékolás, a vénasz­­szony rikácsol, mint a kotlóstyuk, a gyermek őztekintetű, a vén ra­vasz, vércseszemű. Miért mondjuk az emberre, hogy birkafejü, hogy rókapofáju, majom­­képű, hogy fasorra van, vagy pisze bulldog­orra, ha nincs álla, varjú­­pofáju, ha túlkövér, medvefejü, ha sima tarkójú: tökfejü, a nagy hom­­loku: bölényfejü, a nyomott, kis homloku: ürgefejü. Jellemünkben az egész állatvilág szerepel: hű, mint a kutya, szelíd, mint a galamb, hiú, mint a páva, szürke, mint a veréb, dühös, mint a tigris, gyáva, mint a nyúl, bátor, mint az oroszlán, ravasz, mint a róka, vad, mint a bika, szemtelen, mint a darázs, szorgalmas, mint a méh, fürge, mint a gyík, lomha, mint a lajhár, alattomos, mint a kígyó, ostoba, mint a tyúk, vérszopó, mint a pióca, lágyszívű, mint az őzike. A jó szív: arany, a hideg, érzé­ketlen márvány. Az egyik jellem: sziklaszilárd, a másik: puha agyag. A hasonlatok úgy teremnek, úgy virulnak, mint a sok gaz és virág a réten, mint az erdők rengeteg bo­zótja és fája. Életgondjaink olyanok, mint a rovarok rajzása. Vágyaink jönnek és elszállnak, mint a vándorló dar­­vak és messze húzó vadlibák. És sorsunk az, hogy mindennap lássuk a nap ébredő keltét és bú­csúzó nyugtát, a sötét, vagy csilla­gos éjszakát. Azután ennek is vége­­szakad. Sorsunk közös: születünk, élünk, meghalunk. Bús téli éjeken, mikor mindent halálosnak látszó hideg hólepel bo­rít, a föld kérgén már szivárog a mélyből felszálló meleg, már kipat­tan a hóvirág kis hagymája, már zsendül az ibolya töve és lassan, szinte észrevétlenül megérkezik az uj élet. A virágok nevető arcocskája mo­solyog ránk, mint a csecsemő édes, ártatlan szemei. Uj születés, új élet! Ha ez sem volna, akkor mi vi­gasztalná küzdelmekben kifáradt, beteg lelkünket? Kérdi-Kovács László.

Next