Képes Vasárnap, 1939. január-június (61. évfolyam, 1-26. szám)
1939-01-01 / 1. szám
szabályai szerint, lassú félfordulattal, szívem magasságába emelve a tőrt, amelyet bearanyozott e pillanatban az augusztusi napfény megolvadt anyaga. E pillanatban még én voltam az első toreádor Spanyolországban. E pillanatban még én voltam az, kinek arcképét megtalálhatta minden spanyol leány fésülködőasztalán, igen, Isten bocsássa meg, közvetlenül a Szűzanya háromszínnyomásos képe mellett... E pillanatban még én voltam az, akit reménytelenül szidtak a fiatalok, e lázas forradalmárok, akik ócsárolták művészi modorom, klasszikus hülyének neveztek, mert tiszteltem munka közben a hagyományokat, s úgy éltem, ahogy illik: szemtől-szembe és udvariasan ... Ma nem divat ez már. Abban a pillanatban még én voltam a csillag, kinek egy-egy vendégjátékára messze földről zarándokoltak a nézők, különvonatok hozták a tömegeket Sevillába, s a királynő és az infánsok is megjelentek az arénában, mikor én léptem föl, egy időben, mikor még voltak Spanyolországban igazi toreádorok, igazi bikák, igazi királynők és valódi infánsok. De akkor Maga felsikoltott, s én elvétettem a szúrást. Miért sikoltott, csodálatos Hölgy. .. Kezét a gyertyafény felé tartotta és hosszan nézte. Aztán sóhajtott. „Abban a pillanatban, mikor Maga felsikoltott, már tudtam, hogy pályámnak vége — írta. — A szúrást elvétettem és a tömeg kifütyült. A magamfajta ember nem bukik lassan, lépcsőzetesen. Én csak egyszerre bukhattam, a magasból a mélybe, a sikerből a megsemmisülésbe. Csak a középszerű ember tud lefelé botorkálni a meredély peremén, óvatosan, guggolva, négykézláb mászni a bukás felé . . . Nekem így kellett zuhannom, a legnagyobb pillanat szikrázó fényességéből a sötétbe. A szúrást elvétettem és a tömeg fütyült. A bika nekem ugrott, s akkor volt még egyfajta menekvés számomra — életemet már nem menthettem volna meg, de kimerem és dicsőségem igen. Tűrnöm kellett volna, hogy felökleljen a fenevad ... de én menekültem, csodálatos Hölgy, bakkecskeszerű ugrásokkal szaladtam a kerítés felé, én, az espada, a félisten, Spanyolország első, ünnepelt toreádora! Életem megmentettem, minden más odaveszett. A hírnév, a nyolcezer pezetás felléptidíj, s mindazok hódolata és lelkesedése, akik hittek bennem, a Lisszaboni sikátorok.