Képes Vasárnap, 1941 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1941-09-26 / 39. szám

Elefántbébi született­­ az Állatkertben Sokat írtak már az állatok csodálatos ösztönéletéről, azokról a különös sajátságokról, amelye­ket nem tudunk magyarázni, amelyek előtt töprengve, elgon­dolkozva, sőt legtöbbször egészen értetlenül állunk. Ki tudná meg­magyarázni, hogy a méh honnan ismeri a területkihasználás leg­pontosabban kiszámított mérnöki elvét, miért építi mézsejtjeit hat­szögletűre a lépben? Vagy micso­da gondolat vezeti a fürkésző da­rázs fullánkját, mikor olyan megdöbbentően bölcs előrelátás­sal gondoskodik az eljövendő nemzedék életéről? Mindez titok és rejtély, csak tapasztaljuk eze­ket a természetrajzi „jelensége­ket“, de magyarázni, megérteni, eredetére rámutatni bizony nem tudunk. Itt van azután még egy igen különös, igen csodálatos dolog. Némelyik állatfajta, ha rabságba került, nem szaporodik. Vagy ha mégis életet ad egy-egy kicsi­nyének, gyermekét születése után azonnal megöli, csakhogy ne kelljen neki is rabságban élnie. A tigris például megfojtja fog­ságban született kölykeit, az ele­fánt pedig hatalmas patáival veri agyon újszülött borjait. De úgy látszik, történnek „ki­vételek“ is. Legalább is erre mutat az a természettudományi „csoda“, hogy a budapesti Állat­kert egyik nőstény elefántja „elfogadta“ rabságban született gyermekét, táplálja, szoptatja a kicsit. Ez bizony nagyon ritka kivétel. A pesti Állatkertben ez a har­madik eset, hogy elefántborjú született, két más alkalommal az anyaállat szülés után azonnal agyonverte kicsinyét. Hiába lenne minden emberi óvatosság, még ha sikerülne is a kis elefántbor­jút mingjárt születése után „ki­csempészni“ anyja ketrecéből, akkor sem lehetne felnevelni, mert az elefántborjút hiába pró­bálják mesterséges után táplálni, hamarosan elpusztul. Az elefánt teje nemcsak színében és sűrű­ségében különbözik más tejtől, például a tehénétől — színe ugyanis opálos, áttetsző és jóval sűrűbb is annál —, hanem bizo­nyára belső összetételében is tar­talmaz valami egészen különös és sajátságos anyagot, csak így magyarázható, hogy nem lehet semmi más tejjel pótolni és az elefántborjú hamarosan éhen­­pusztul. * Ezek után érthető, hogy min­denütt nagy érdeklődést keltett ez a csodálatos kivétel. Mala — az anyaállat erre a szép indus névre hallgat — nemcsak táplálja kis elefántbébijét, de az anyai szeretet minden jelével védi, gondozza is a kicsit. Malának ez az első „gyermeke“. Nem régóta lakója az Állatkertnek, 1938-ban cserélték a híres hannoveri Rice állatkereskedő cégtől. Most húsz éves, ami az elefánt átlagos kor­viszonyait nézve, nagyon is fiatal kor. Néhány „adatot“ az elefánt­apáról is elárulhatunk. Harminc­nyolc éves, még 1912-ben került a budapesti Állatkertbe, az állat­kert megnyitásakor, tehát joggal nevezhetjük „őslakónak“, Szul­tánnak hívják. De térjünk vissza Maiéhoz. Ki­csinyét nagyon szereti és nagyon félti. Ha csak közeledik is valaki idegen — egyetlen ápolóját ki­véve —, dühösen fáj és toporzé­­kol a ketrecben. Ingerülten csap­kod hatalmas fülével és ormá­nyával. Az anyai szeretet „gyen­géd“ jeleivel veszi körül bébijét, maga támogatja, ha meg-megre­­meg gyengécske lábain, maga ta­nította meg a táplálkozás leg­ősibb, legösztönösebb kezdeti for­májára. Maga támasztotta fel a kis elefántborjút, mikor egyszer alvás közben elesett. Malának egyébként jó dolga van. Napi szénaadagját — amely eddig hatvan kiló volt — fel­emelték. Annyit ehet, amennyit akar. Sőt még külön abrakot is kap, krumplit, répát, korpát és egyéb tejképző táplálékot. A „kis“ bébi nyugodt és jókedvű. Születése órájától kezdve a „ma­ga lábán jár“, bár a lábai még gyengécskék és meg-megremeg­­nek a hatalmas súly alatt. Ugyan­is a bébi nyolcvanöt kiló. A kis elefántbébi pedig, sze­gényke, mit sem tud arról a má­sik világról, amelyet akkor is­mert volna meg, ha történetesen ott születik az indiai őserdők mé­lyén. Persze a kis elefántbébi minderről semmit sem tud, ösz­tönös mozdulattal keresi meg anyja emlőjét, ha éhes, ösztönö­sen támaszkodik rá ormányára, ha álomba szenderül. És ki tudja, felrémlik-e ebben az álomban an­nak a világnak a képe, melyet szülei elveszítettek? Felrémlik-e legalább halvány megsejtése an­nak a boldogságnak, amelyet ő sohasem fog megismerni? A sza­badság fékevesztett, szivetszorító boldogsága ... Aligha. Mert ha tudná, hogy mit veszített, nem keresné olyan mohón anyja tápláló emlőit. Sőt talán — azt mondják, az elefánt a legokosabb állat — maga haj­taná oda fejét anyja hatalmas patája alá, hogy az egyetlen csa­pással zúzza szét a rabságban és rabságra született gyermekét... P. P. Elefántbébi született a budapesti Állatkertben. A rendkívüli „családi eseményről“ itt mutatunk be néhány kedves képet. Alsó kép: Maja, az elefántmama, gondosan őrzi kis újszülöttjét. (Hölzel felv.) A „csecsemő“ még kissé bizonytalanul áll a lábán. Az elefántmama egy kis csemegét kér. A pihenő elefántbébi. Anya és gyermeke. 637

Next