Képes Vasárnap, 1941 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-26 / 39. szám
Elefántbébi született az Állatkertben Sokat írtak már az állatok csodálatos ösztönéletéről, azokról a különös sajátságokról, amelyeket nem tudunk magyarázni, amelyek előtt töprengve, elgondolkozva, sőt legtöbbször egészen értetlenül állunk. Ki tudná megmagyarázni, hogy a méh honnan ismeri a területkihasználás legpontosabban kiszámított mérnöki elvét, miért építi mézsejtjeit hatszögletűre a lépben? Vagy micsoda gondolat vezeti a fürkésző darázs fullánkját, mikor olyan megdöbbentően bölcs előrelátással gondoskodik az eljövendő nemzedék életéről? Mindez titok és rejtély, csak tapasztaljuk ezeket a természetrajzi „jelenségeket“, de magyarázni, megérteni, eredetére rámutatni bizony nem tudunk. Itt van azután még egy igen különös, igen csodálatos dolog. Némelyik állatfajta, ha rabságba került, nem szaporodik. Vagy ha mégis életet ad egy-egy kicsinyének, gyermekét születése után azonnal megöli, csakhogy ne kelljen neki is rabságban élnie. A tigris például megfojtja fogságban született kölykeit, az elefánt pedig hatalmas patáival veri agyon újszülött borjait. De úgy látszik, történnek „kivételek“ is. Legalább is erre mutat az a természettudományi „csoda“, hogy a budapesti Állatkert egyik nőstény elefántja „elfogadta“ rabságban született gyermekét, táplálja, szoptatja a kicsit. Ez bizony nagyon ritka kivétel. A pesti Állatkertben ez a harmadik eset, hogy elefántborjú született, két más alkalommal az anyaállat szülés után azonnal agyonverte kicsinyét. Hiába lenne minden emberi óvatosság, még ha sikerülne is a kis elefántborjút mingjárt születése után „kicsempészni“ anyja ketrecéből, akkor sem lehetne felnevelni, mert az elefántborjút hiába próbálják mesterséges után táplálni, hamarosan elpusztul. Az elefánt teje nemcsak színében és sűrűségében különbözik más tejtől, például a tehénétől — színe ugyanis opálos, áttetsző és jóval sűrűbb is annál —, hanem bizonyára belső összetételében is tartalmaz valami egészen különös és sajátságos anyagot, csak így magyarázható, hogy nem lehet semmi más tejjel pótolni és az elefántborjú hamarosan éhenpusztul. * Ezek után érthető, hogy mindenütt nagy érdeklődést keltett ez a csodálatos kivétel. Mala — az anyaállat erre a szép indus névre hallgat — nemcsak táplálja kis elefántbébijét, de az anyai szeretet minden jelével védi, gondozza is a kicsit. Malának ez az első „gyermeke“. Nem régóta lakója az Állatkertnek, 1938-ban cserélték a híres hannoveri Rice állatkereskedő cégtől. Most húsz éves, ami az elefánt átlagos korviszonyait nézve, nagyon is fiatal kor. Néhány „adatot“ az elefántapáról is elárulhatunk. Harmincnyolc éves, még 1912-ben került a budapesti Állatkertbe, az állatkert megnyitásakor, tehát joggal nevezhetjük „őslakónak“, Szultánnak hívják. De térjünk vissza Maiéhoz. Kicsinyét nagyon szereti és nagyon félti. Ha csak közeledik is valaki idegen — egyetlen ápolóját kivéve —, dühösen fáj és toporzékol a ketrecben. Ingerülten csapkod hatalmas fülével és ormányával. Az anyai szeretet „gyengéd“ jeleivel veszi körül bébijét, maga támogatja, ha meg-megremeg gyengécske lábain, maga tanította meg a táplálkozás legősibb, legösztönösebb kezdeti formájára. Maga támasztotta fel a kis elefántborjút, mikor egyszer alvás közben elesett. Malának egyébként jó dolga van. Napi szénaadagját — amely eddig hatvan kiló volt — felemelték. Annyit ehet, amennyit akar. Sőt még külön abrakot is kap, krumplit, répát, korpát és egyéb tejképző táplálékot. A „kis“ bébi nyugodt és jókedvű. Születése órájától kezdve a „maga lábán jár“, bár a lábai még gyengécskék és meg-megremegnek a hatalmas súly alatt. Ugyanis a bébi nyolcvanöt kiló. A kis elefántbébi pedig, szegényke, mit sem tud arról a másik világról, amelyet akkor ismert volna meg, ha történetesen ott születik az indiai őserdők mélyén. Persze a kis elefántbébi minderről semmit sem tud, ösztönös mozdulattal keresi meg anyja emlőjét, ha éhes, ösztönösen támaszkodik rá ormányára, ha álomba szenderül. És ki tudja, felrémlik-e ebben az álomban annak a világnak a képe, melyet szülei elveszítettek? Felrémlik-e legalább halvány megsejtése annak a boldogságnak, amelyet ő sohasem fog megismerni? A szabadság fékevesztett, szivetszorító boldogsága ... Aligha. Mert ha tudná, hogy mit veszített, nem keresné olyan mohón anyja tápláló emlőit. Sőt talán — azt mondják, az elefánt a legokosabb állat — maga hajtaná oda fejét anyja hatalmas patája alá, hogy az egyetlen csapással zúzza szét a rabságban és rabságra született gyermekét... P. P. Elefántbébi született a budapesti Állatkertben. A rendkívüli „családi eseményről“ itt mutatunk be néhány kedves képet. Alsó kép: Maja, az elefántmama, gondosan őrzi kis újszülöttjét. (Hölzel felv.) A „csecsemő“ még kissé bizonytalanul áll a lábán. Az elefántmama egy kis csemegét kér. A pihenő elefántbébi. Anya és gyermeke. 637