Pesti Hirlap, 1842. november (192-199. szám)

1842-11-03 / 192. szám

sági eszmével össze nem zavara, sem a’ holtaknak az élők birtoka fölött örök tulajdoni jogot nem en­gedett; ámbár minden fogalomzavartól ’s névhiu­sá­­gi törekedéstől — mint alább látandjuk — egészen ment ez sem maradott. Angolhonban a’ földbirtokosokat két nagy osz­tályra lehet választani. Az első osztályba tartoznak azok, kiknek birtokuk minden substitutiótól ment. Ezek tökéletes, teljes tulajdonosai jószágaiknak; azokat szabadon eladhatják, életükben vagy halá­luk esetére elajándékozhatják, sőt gyermekeiket az örökösödésből ki is tagadhatják , ’s határtalan ren­delkezési szabadsággal birnak; mert az angol tör­vény a’ mi értelmünkben vett ősiségről semmit sem tud; de ha végrendelet nélkül haltak meg, javaik első­szülött fiókra szállnak.­­ Másik osztályba tartoznak azon birtokosok, kik javaikban substitutio (vagyis, mint ők nevezik, e­n tail, latinul: feud­um­­ a Ilian­tum) által korlátozvák. Az e’ részbeni törvény azon­ban koránsem engedi meg, hogy valaki a’ tulajdoni jogot magával sirba vigye, ’s határozatlan időkig rendelkezhessék; sőt még csak az ő halála után szü­letendő legelső nemzedéket sem foszthatja meg a’ tulajdoni jogtól, tehát a’ rendelkezési szabadságtól, hanem csak azokat, kik vele együtt egyszerre élet­ben vannak. — Ugyanis a’ substitutio csak élő sze­mélyekre terjedhet, ’s egyre azok közül, kik ezek­től származandnak. E’ szerint a’ nagyatya, kinek fia ’s unokája életben van, substitutionális rendelet által javainak haszonvételét fiának hagyhatja, en­nek halála esetére unokáját substituálhatja szintúgy haszonvevő gyanánt, olly módon, hogy azon jószá­got el ne idegeníthesse, hanem épségben tartozzék majdan születendő gyermekére hagyni; kinek kezét azonban már meg nem kötheti, ez tulajdonossá lesz, a’ törvény említett korlátai között uj substitutiót ala­píthat , ’s ahoz tetszése szerinti föltételeket köthet, vagy pedig azt egészen megszüntetheti, szóval egé­szen szabadon rendelkezhetik , ’s e’ jogot, ha 21 esztendőt ért, atyja megegyezésével már atyja éle­tében is gyakorolhatja. — E’ szerint tehát Angolhon­ban a’ substitutióval terhelt jószágok legalább min­den harmadik nemzedéknél a’ holtak körmei közül kimenekszenek, és szabad forgásba visszakerülnek; és ha mind e’ mellett is a’ substitutiók ismét meg is­mét megujittatnak, ha vannak esetek, hogy egy bi­zonyos jószág hóditó Vilmos ideje óta maiglau mindig ugyanazon egy nemzetségnél maradott, ezt nem a’ törvény holt betűje, nem a’ halottak despo­­tismusa, hanem az élők szelleme okozá ; ’s ez nem csak nem a’ szabad rendelkezés eltörléséből, hanem egyenesen a’ szabad rendelkezésből eredett; ’s az ilyen nemzetségi conservatio nem egy töredékeny csemete, melly támaszt soha sem nélkülözhet; ha­nem ép, egészséges élőfa, melly önerejével él és növekszik. — A’ melly nemzetség, mig létezik, ma­ga magát nem tudja conserválni, az nem érdemli, hogy különös törvények ’s privilégiumok által con­­serváltassék; a’ melly pedig magát conserválni ké­pes , az természetellenes katatalomra nem szorult. — Az angol törvényben azon aristocraticus irányon kivül, mellynek a’ római substitutióban semmi nyo­ma, mi csak egy anomáliát látunk, azt t. i., hogy a’substitutio két nemzedékre terjedhet; holott tiszta fogalom szerint egyetlenegyen túl nem mehetne. — Ezen eltérés azonban sokkal kisebb, mint a’ majo­rátusok eszméjében rejlő örökös substitutiónak gondolata, melly a’ földet századokon át tulajdo­nos nélkül hagyja. A’ szárazon unalmas elemezés ’s felhozott példák lehetségessé teszik az alkalmazást minden további motivatio nélkül kimondanunk. — Mi, minthogy a’ múltakra visszatérni lehetetlen, a’ már létező majo­rátusokban és senioratusokban a’ mostani birtokoso­kat örökösöknek, azokat pedig, kik a’birtokban következendnek, helyettesített örökösöknek vélne tekintendőknek; ’s így a’ már létező majoratusokat nem a’mostani birtokosok halálával m­üntetnek meg, hanem az utánok következő nemzedékre is (de to­vább nem) kiterjesztenek, olly módon, hogy ezek,mint substituált örökösök, szabadon rendelkezhető teljes tulajdonosokká váljanak; miután mostani törvénye­ink szerint is a’ hagyományos szerzeményesi jogok­kal bir. — E’ szerint a’ már létező majorátusok el­törlésében a’ törvény otalmába vetett reménynyel ke­letkezett érdekek egészen azon pontig lennének kí­mélve, meddig a’majorátusokban rejlő jog fogalma megengedi. Jövendőre nézve a’ substitutio iránt vé­leményünk a’ mondottakból önkényt következik, nemzeti szinh­áz ügyében. (Gróf Festetics Leo.) Hírlapjainkban sokat olvastam más nemzeti színházunkról, ’s a’ mennyit olvastam, annyi volt a’ nézet, ’s annyifelé oszlott a’ véleménye­k a’ színház kormányzásában, ki annak kezelésében, ez irányában , amaz színészeiben kereste a’ hibát, de valódi sebeit, a’ nemzeti színház ez után bizo­nyosan ránk következendő elvérzésének okait, (cse­kély véleményem szerint legalább) alig érintette va­laki. — Kívánnék én is ez ügyben szólani; de gond­ba, búba merülve, alig tudom hol kezdjem, annyi a’ baj. — Pedig a’ szinházról szólani, ügyét for­­t­gatni, dolgát méltányolni kell; a’ dolog ország dol­ga , az ü­gy, nemzet ügye, a’ tárgy komoly, ’s an­nak méltósága mélyebben fekszik, mint színházi előadásokban, kérelmes mulatozásban ’s a’ puszta időtöltési élvezet gyönyöreiben. Szólani róla kell! — ’s azért ki az őszinte szóval napfényre­ nyúljon ki ki önkeblébe, ’s vessen számot honszeretetével; kit az igazság igéje megbánthat, az ön magát — ’s nem „hazáját“ szereti. — Jól tudom én, hogy jelen csekély közlésem koránsem merithet ki mindent, mit a’ színház ügyében mondhatni; mert erről könyveket lehetne szerkezni. — előrebocsátom tehát, hogy nekem jelenlegi szándékom csak az, miszerint a’ kö­zönség elébe terjeszszem némi aggodalmimat, mely­­lyeket a’ fenforgó körülmények mellett, többé el nem hallgathatok. Olvasom a’ hírlapokban mikint a’ nemzeti színház igazgatására csőd van hirdetve nov. 14-ikére; és — ez felszólamlásom valódi oka. — Midőn a’ magyar színház „nemzeti színház“-zá lett, hálával fohászkodtam fel az egekhez, örömömben, hogy szemtanúja lehettem azon kornak, hol a’ ma­gyar nemzet a’ szép művek ügyében megtevé az el­ső lépést, ’s nem sajnálta nevezetes áldozatit. Örül­tem , mert varázsrajzokkal festettem magamnak a’ nemzeti színház azon jövendőjét, miszerint egykor mint nemzeti nagy intézet, díszszel és illendőséggel párosítva, vezetendi be a’ nemzetet a’ művészet kincstárába; uj pályákat nyitand hazánk ifjúságá­nak, ’s általában a’ művészet áldásait, műveltséget, szelídséget, a’ valódi szépnek megismerését, árasz­­tandja szeretett hazánkra. És bármi szomorú kor­szakokon láttam is a’ nemzeti színház ügyét keresz­tülgázolni, nem féltettem azt, hiszen „előttünk a’ diaeta“— gondolám magamban, addig majd csak eltengődik valahogyan, akkor pedig lássunk hozzá, hogy a’ „nemzeti színház“ „nemzeti intézet“ nevére méltó is legyen. — De most, midőn a’ csőd újra hir­detve van, midőn a’ dolog úgy áll, hogy a’ színház akárkinek is „magányvállalatul“ átadassák, csak hogy fenálljon, — vége van minden nemesebb jö­vendőnek, ’s a’ nemzeti színház azon ponton áll, hogy csak annyiban lesz „nemzeti“, mennyiben a’ nemzet közáldozatát „privát ember“ erszényé­be fizetjük! — Jósolom azt, hogy mihelyt privát ember kezére kerül, — vége minden szebb jövendő­jének , ’s nem lesz belőle egyéb, mint egy „közönsé­ges czudar komédiaház“, mellyel az, ki annak kor­mányát átveszi, — igen természetes ösztönnél fog­va, úgy fog vezetni, hogy minél nagyobb legyen keresete ! nem leszen belőle más, mint olly intézet, mellyről a’ nemzet levette kezét, mert megunta a’ fá­radságot, ’s pedig úgy vette le, hogy inkább fizet, mintsem ismét valaha fáradozik ; nem lesz belőle más, mint a’nemzeti jóakaratnak, haladási vágynak szomorú romja, — azoknak örömére, kik a’ jelenkor­hoz illő szabad haladást sem szeretik; — nem lesz belőle más, mint nevetséges példája annak, mikint lehessen fizetési készségben kimeríteni az ország béketürelmét; botránkoztató példája annak, mikint kormányi jóakarat és országos áldozatok mellett is, a’ legszebb dolgok nyomorúságosan elveszhetnek, csupán azért, mivel a’ lovat farkánál kantározni nem lehet! — Pedig ne gondoljuk, hogy ez máskint lesz, vagy hogy igy nem lesz, hahogy a’ dolog csődre kerül. Mi tagadás benne, kiki közülünk ismeri közös hibánkat , melly századokig bi­lincsben tartotta eszünket, akaratunkat, az indo­­lentiát! ha csőd által privát kézre kerül a’ színház kormánya, úgy fog az maradni per omnia sae­­cula saeculorum, akármikint legyen szerkez­­ve a’ szerződés, akármi hatalom legyen fentartva az ország részére! — nem jő az vissza többé az ország kezére; mert: sokkal kevesebb fáradságból áll a’ szerződést mindig újra aláírni, mint a’ színház ügyét vezetni; mert, ha más okból nem, unalomból elhűl minden nemesb és méltóbb eszme, ’s bárminő irányt vett is az ügy, csak fel ne akadjon, meghagyjuk benne, mig csak lehet: „hiszen a’ dolog megyen, de azzal, hogy mikint megyen, ’s valljon nem mehetne e jobban, méltóbban? azzal utóbb vesződni bizony restellünk. — Ha végtére különös okoknál fogva a’ vállalkozó csőd alá kerül, akkor talán visszaveszi az ország; de évek után ott lesz hol ma áll; ’s kénytelen leend vele évek után azt kezdeni, mit ma kezdhet, ’s minek gyümöltseit szedhetné már akkor, midőn majd még csak magvát lesz elvetni kénytelen. Mikor a’ házasúlandók legjobb akarattal össze­kelnek, kiki nézi a’ vőlegényt, nézi a’ menyasz­­szonyt, ’s derék vagy törpe ivadékot jósol, így volt a’ magyar színházzal is ! — Mikor legjobb akarattal összeállottak néhány érdemes hazánkfiai, és sok mél­tatlanság, éretlen hiúság ’s durva büszkeség miatt némelly igen jeles férfiú a’ sorból kiállott, akkor azt jósoltam: „semmi sem lesz belőle.“ Nem volt iga­zam! lett belőle, de roszabb a’semminél; mejd pe­dig mi nehéz illyesmit jóvá tenni! — A’ színház ak­kori felállítása privát vállalat volt, ’s mint ollyanhoz köze senkinek sem lehetne ; de minthogy az ország azt átvette, itt az ideje róla szabadon szólani, annyival inkább, mert kiki tudja,hogy a’ magányvál­lalatnak 50 ezer forint volt a’ dija, ’s hogy ezt az ország meg is fizette. Ezen nevezetes adóssági ösz­­veg csak mégis oda mutat, hogy valahol és valami­ben hibának kellett lenni; mert különben honnan venné magát illy pénztárhiány?! — Erre talán azt viszonozza „valaki“, (?) hogy a’ pénztárhiány csak a’ közönség részvéllenségéből eredett; üres volt a’ ház mindig, ’s igy bizony nem csuda a’ pénz­tárhiány ! — Igaz, de miért üres a’ ház ? — Azt, a’ mi megtetszik, hamar megkedveljük, ’s csak azon vagyunk, hogy minél hamarabb létesítsük; de azzal, ha valljon ezen kedvelt „micsoda“ nem alap­szik e valami más elkerülhetlen „micsodán“? azzal már —tisztelet, becsület,de igazság is!—rend­szerint nem igen vesződünk. Így voltunk színházunk­kal is. Megszerettük az eszmét, hogy színházunk ne­künk magyaroknak is legyen; ’s csakhamar neki állottunk s felépitettük a’ színházat, és senki sem kérdezte : valljon illy intézetre szükséges e valami előkészület ? Párisban az Academie Royaleban vagy Sz. Pétervárott a’ muszka nemzeti színházban a’ színdarabok és operák minden tökéletességgel felru­házott mesteri előadása igen sok és nevezetes elő­készületeken alapszik. Mi nem kérdeztük : mik ezen előkészületek? csak felállítjuk, a’ színházat, ’s előké­szület nélkül sükert követelünk. — Ha így lehetne a’ dolgot vinni, az bizonyára igen kérelmesen esnék; de minthogy ez lehetetlenség, azért hát a’ ház üres. — Megépítjük a’ házat, de hová? és hogyan? „Ott azon tájon van a’ magyar publicum“ — hallók mondatni ’stb. Színházra nézve előttem az lesz a’ magyar publicum, melly oda bemegy (hacsak a’ magyar publicum alatt a’ kerepesi­ úton járó gödöllői ’s jasz-kun libaárusokat nem értjük), de mégis oda építjük, hová kimenni senki,sem szeret,’s aztán cso­dáljuk, hogy a’ház üres! És, ha még fölveszszük, hogyan van az épitve? ! Boldog isten ! tudnék én ar­ról szólani, ki a’ terveket láttam, mellyeket egy, kö­zönségesen tisztelt atyámfia Párisból nagy költségén meghozatott! — Ha valaki egy régi színházat részén által, restelni fogja azt uj modorra átalakitni; de mikor valaki újat épit, ’s más becsületes ember őt tervekkel, sőt még helylyel, de pénzzel is kínálja, ’s mind ezeknek ellenére mégis felépül egy színház, mellyben olly kérelem, olly dísz, olly ízlés nincs, melly a’ bemenést kedvessé tenné, akkor ne csodál­juk, ha üres a’ ház ! ’s igy ha a’ színház minden em­ber szokott útján kivűl esik , ’s ha talán az ember addig csavarog, mig oda kerül, ott minden kére­lemben szűkölködvén, kénytelen magát egész estén át elkinozni; ha mindezenfelül a’ színészi előadás sem történhetik olly töekélylyel,mint olly helyen történhet­nek, hol a’ szükséges előkészületi intézetek azt lehe­tővé teszik; ha ezt mind (de teljes részrehajlás nél­kül) fölveszszük, kérdem: honnan vegye magát a’ részvét, és nem természetes e, hogy majdnem min­dig üres a’ ház ? — Erre azt mondhatná valaki: a’ német színház-épület sem különb, de még a’ bécsiek sem ! — Igaz, de elég ezudat is az mind, a’ hány van. Ha már újat építünk, miért nem olly modorban, melly a’ kor kivánatinak megfelelve nyújthat kérel­met ’s élvezetet? — Midőn az országgyűlés a’ 400 ezer forintot egy nemzeti színházra megajánlotta, a’ fenálló magyar szinházról csak igen nehezen akart tudni valamit. Uj építésről volt szó, ’s tudja isten, hogyan, hogyan sem? végtére esikugyan még’s át­vette a’fenálló szinházat, és az „nemzeti szín­házzá“ lett. — Eleget sajnáltam azt, mert véle­ményem az volt, és az marad örökké, hogy ha nem­zeti színházat akarunk, úgy nem a’ színház felállítá­sán kell kezdeni,’s ha szerencsétlenül ott kezdenénk, akkor csak nagy áldozattal hozhatjuk helyre elköve­tett hibánkat. — Ki egy nemzeti színháztól egyebet nem kiván és nem is vár, mint azt, hogy oda 7 óra­kor estve, ha akar , bemehessen, ’s kérelmes kar­székbe vetvén magát (ha van illy karszék), előtte fölgördüljön a’ kárpit, ’s annak rendében leperegjen a’színdarab vagy opera, ’s ő ott élvezési gyönyör­ben mulasson vagy alhassék, annak minden szíves­séggel, de egyszersmind minden őszinteséggel is, azt mondom: „uram, drágalátos személyünk nem a’ fő­dolog!“ — Mit és mennyit várok én egy nemzeti színháztól, az talán abból világlik ki legjobban, ha elmondom, hogy csekély véleményemben minő inté­zetet képzelek magamnak egy nemzeti színház alatt. — Nemzeti színház alatt magamnak olly intézetet képzelek, hol az, mit estvénként ott előadva látunk, más helyes anyaintézetek utolsó szüleménye. Vagy­is , képzelek magamnak olly intézetet, hol estvén­kint a’ nemzet önmaga tanúbizonysága lehet annak, mikint haladnak a’ művészet pályáján ezen anyainté­zetek ’s velők a’ nemzet; olly intézetet, honnan kiki a’ művészet ’s valódi szép bájerejének áldásával in­dul ki haza felé. — Ha felfogjuk általán véve, hogy színházban mi szükséges, mielőtt a’ kárpit felgördül? mennyi ’s mi különféle fáradozásba kerül az, mit egy húszassal akarunk megfizetni? mennyi kéz fog­lalatoskodik, mielőtt a’ súgó jelét adná: tömérdek do- 7z .

Next