Pesti Hirlap, 1842. november (192-199. szám)
1842-11-03 / 192. szám
sági eszmével össze nem zavara, sem a’ holtaknak az élők birtoka fölött örök tulajdoni jogot nem engedett; ámbár minden fogalomzavartól ’s névhiusági törekedéstől — mint alább látandjuk — egészen ment ez sem maradott. Angolhonban a’ földbirtokosokat két nagy osztályra lehet választani. Az első osztályba tartoznak azok, kiknek birtokuk minden substitutiótól ment. Ezek tökéletes, teljes tulajdonosai jószágaiknak; azokat szabadon eladhatják, életükben vagy haláluk esetére elajándékozhatják, sőt gyermekeiket az örökösödésből ki is tagadhatják , ’s határtalan rendelkezési szabadsággal birnak; mert az angol törvény a’ mi értelmünkben vett ősiségről semmit sem tud; de ha végrendelet nélkül haltak meg, javaik elsőszülött fiókra szállnak. Másik osztályba tartoznak azon birtokosok, kik javaikban substitutio (vagyis, mint ők nevezik, en tail, latinul: feudum a Iliantum) által korlátozvák. Az e’ részbeni törvény azonban koránsem engedi meg, hogy valaki a’ tulajdoni jogot magával sirba vigye, ’s határozatlan időkig rendelkezhessék; sőt még csak az ő halála után születendő legelső nemzedéket sem foszthatja meg a’ tulajdoni jogtól, tehát a’ rendelkezési szabadságtól, hanem csak azokat, kik vele együtt egyszerre életben vannak. — Ugyanis a’ substitutio csak élő személyekre terjedhet, ’s egyre azok közül, kik ezektől származandnak. E’ szerint a’ nagyatya, kinek fia ’s unokája életben van, substitutionális rendelet által javainak haszonvételét fiának hagyhatja, ennek halála esetére unokáját substituálhatja szintúgy haszonvevő gyanánt, olly módon, hogy azon jószágot el ne idegeníthesse, hanem épségben tartozzék majdan születendő gyermekére hagyni; kinek kezét azonban már meg nem kötheti, ez tulajdonossá lesz, a’ törvény említett korlátai között uj substitutiót alapíthat , ’s ahoz tetszése szerinti föltételeket köthet, vagy pedig azt egészen megszüntetheti, szóval egészen szabadon rendelkezhetik , ’s e’ jogot, ha 21 esztendőt ért, atyja megegyezésével már atyja életében is gyakorolhatja. — E’ szerint tehát Angolhonban a’ substitutióval terhelt jószágok legalább minden harmadik nemzedéknél a’ holtak körmei közül kimenekszenek, és szabad forgásba visszakerülnek; és ha mind e’ mellett is a’ substitutiók ismét meg ismét megujittatnak, ha vannak esetek, hogy egy bizonyos jószág hóditó Vilmos ideje óta maiglau mindig ugyanazon egy nemzetségnél maradott, ezt nem a’ törvény holt betűje, nem a’ halottak despotismusa, hanem az élők szelleme okozá ; ’s ez nem csak nem a’ szabad rendelkezés eltörléséből, hanem egyenesen a’ szabad rendelkezésből eredett; ’s az ilyen nemzetségi conservatio nem egy töredékeny csemete, melly támaszt soha sem nélkülözhet; hanem ép, egészséges élőfa, melly önerejével él és növekszik. — A’ melly nemzetség, mig létezik, maga magát nem tudja conserválni, az nem érdemli, hogy különös törvények ’s privilégiumok által conserváltassék; a’ melly pedig magát conserválni képes , az természetellenes katatalomra nem szorult. — Az angol törvényben azon aristocraticus irányon kivül, mellynek a’ római substitutióban semmi nyoma, mi csak egy anomáliát látunk, azt t. i., hogy a’substitutio két nemzedékre terjedhet; holott tiszta fogalom szerint egyetlenegyen túl nem mehetne. — Ezen eltérés azonban sokkal kisebb, mint a’ majorátusok eszméjében rejlő örökös substitutiónak gondolata, melly a’ földet századokon át tulajdonos nélkül hagyja. A’ szárazon unalmas elemezés ’s felhozott példák lehetségessé teszik az alkalmazást minden további motivatio nélkül kimondanunk. — Mi, minthogy a’ múltakra visszatérni lehetetlen, a’ már létező majorátusokban és senioratusokban a’ mostani birtokosokat örökösöknek, azokat pedig, kik a’birtokban következendnek, helyettesített örökösöknek vélne tekintendőknek; ’s így a’ már létező majoratusokat nem a’mostani birtokosok halálával müntetnek meg, hanem az utánok következő nemzedékre is (de tovább nem) kiterjesztenek, olly módon, hogy ezek,mint substituált örökösök, szabadon rendelkezhető teljes tulajdonosokká váljanak; miután mostani törvényeink szerint is a’ hagyományos szerzeményesi jogokkal bir. — E’ szerint a’ már létező majorátusok eltörlésében a’ törvény otalmába vetett reménynyel keletkezett érdekek egészen azon pontig lennének kímélve, meddig a’majorátusokban rejlő jog fogalma megengedi. Jövendőre nézve a’ substitutio iránt véleményünk a’ mondottakból önkényt következik, nemzeti szinház ügyében. (Gróf Festetics Leo.) Hírlapjainkban sokat olvastam más nemzeti színházunkról, ’s a’ mennyit olvastam, annyi volt a’ nézet, ’s annyifelé oszlott a’ vélemények a’ színház kormányzásában, ki annak kezelésében, ez irányában , amaz színészeiben kereste a’ hibát, de valódi sebeit, a’ nemzeti színház ez után bizonyosan ránk következendő elvérzésének okait, (csekély véleményem szerint legalább) alig érintette valaki. — Kívánnék én is ez ügyben szólani; de gondba, búba merülve, alig tudom hol kezdjem, annyi a’ baj. — Pedig a’ szinházról szólani, ügyét fortgatni, dolgát méltányolni kell; a’ dolog ország dolga , az ügy, nemzet ügye, a’ tárgy komoly, ’s annak méltósága mélyebben fekszik, mint színházi előadásokban, kérelmes mulatozásban ’s a’ puszta időtöltési élvezet gyönyöreiben. Szólani róla kell! — ’s azért ki az őszinte szóval napfényre nyúljon ki ki önkeblébe, ’s vessen számot honszeretetével; kit az igazság igéje megbánthat, az ön magát — ’s nem „hazáját“ szereti. — Jól tudom én, hogy jelen csekély közlésem koránsem merithet ki mindent, mit a’ színház ügyében mondhatni; mert erről könyveket lehetne szerkezni. — előrebocsátom tehát, hogy nekem jelenlegi szándékom csak az, miszerint a’ közönség elébe terjeszszem némi aggodalmimat, melylyeket a’ fenforgó körülmények mellett, többé el nem hallgathatok. Olvasom a’ hírlapokban mikint a’ nemzeti színház igazgatására csőd van hirdetve nov. 14-ikére; és — ez felszólamlásom valódi oka. — Midőn a’ magyar színház „nemzeti színház“-zá lett, hálával fohászkodtam fel az egekhez, örömömben, hogy szemtanúja lehettem azon kornak, hol a’ magyar nemzet a’ szép művek ügyében megtevé az első lépést, ’s nem sajnálta nevezetes áldozatit. Örültem , mert varázsrajzokkal festettem magamnak a’ nemzeti színház azon jövendőjét, miszerint egykor mint nemzeti nagy intézet, díszszel és illendőséggel párosítva, vezetendi be a’ nemzetet a’ művészet kincstárába; uj pályákat nyitand hazánk ifjúságának, ’s általában a’ művészet áldásait, műveltséget, szelídséget, a’ valódi szépnek megismerését, árasztandja szeretett hazánkra. És bármi szomorú korszakokon láttam is a’ nemzeti színház ügyét keresztülgázolni, nem féltettem azt, hiszen „előttünk a’ diaeta“— gondolám magamban, addig majd csak eltengődik valahogyan, akkor pedig lássunk hozzá, hogy a’ „nemzeti színház“ „nemzeti intézet“ nevére méltó is legyen. — De most, midőn a’ csőd újra hirdetve van, midőn a’ dolog úgy áll, hogy a’ színház akárkinek is „magányvállalatul“ átadassák, csak hogy fenálljon, — vége van minden nemesebb jövendőnek, ’s a’ nemzeti színház azon ponton áll, hogy csak annyiban lesz „nemzeti“, mennyiben a’ nemzet közáldozatát „privát ember“ erszényébe fizetjük! — Jósolom azt, hogy mihelyt privát ember kezére kerül, — vége minden szebb jövendőjének , ’s nem lesz belőle egyéb, mint egy „közönséges czudar komédiaház“, mellyel az, ki annak kormányát átveszi, — igen természetes ösztönnél fogva, úgy fog vezetni, hogy minél nagyobb legyen keresete ! nem leszen belőle más, mint olly intézet, mellyről a’ nemzet levette kezét, mert megunta a’ fáradságot, ’s pedig úgy vette le, hogy inkább fizet, mintsem ismét valaha fáradozik ; nem lesz belőle más, mint a’nemzeti jóakaratnak, haladási vágynak szomorú romja, — azoknak örömére, kik a’ jelenkorhoz illő szabad haladást sem szeretik; — nem lesz belőle más, mint nevetséges példája annak, mikint lehessen fizetési készségben kimeríteni az ország béketürelmét; botránkoztató példája annak, mikint kormányi jóakarat és országos áldozatok mellett is, a’ legszebb dolgok nyomorúságosan elveszhetnek, csupán azért, mivel a’ lovat farkánál kantározni nem lehet! — Pedig ne gondoljuk, hogy ez máskint lesz, vagy hogy igy nem lesz, hahogy a’ dolog csődre kerül. Mi tagadás benne, kiki közülünk ismeri közös hibánkat , melly századokig bilincsben tartotta eszünket, akaratunkat, az indolentiát! ha csőd által privát kézre kerül a’ színház kormánya, úgy fog az maradni per omnia saecula saeculorum, akármikint legyen szerkezve a’ szerződés, akármi hatalom legyen fentartva az ország részére! — nem jő az vissza többé az ország kezére; mert: sokkal kevesebb fáradságból áll a’ szerződést mindig újra aláírni, mint a’ színház ügyét vezetni; mert, ha más okból nem, unalomból elhűl minden nemesb és méltóbb eszme, ’s bárminő irányt vett is az ügy, csak fel ne akadjon, meghagyjuk benne, mig csak lehet: „hiszen a’ dolog megyen, de azzal, hogy mikint megyen, ’s valljon nem mehetne e jobban, méltóbban? azzal utóbb vesződni bizony restellünk. — Ha végtére különös okoknál fogva a’ vállalkozó csőd alá kerül, akkor talán visszaveszi az ország; de évek után ott lesz hol ma áll; ’s kénytelen leend vele évek után azt kezdeni, mit ma kezdhet, ’s minek gyümöltseit szedhetné már akkor, midőn majd még csak magvát lesz elvetni kénytelen. Mikor a’ házasúlandók legjobb akarattal összekelnek, kiki nézi a’ vőlegényt, nézi a’ menyaszszonyt, ’s derék vagy törpe ivadékot jósol, így volt a’ magyar színházzal is ! — Mikor legjobb akarattal összeállottak néhány érdemes hazánkfiai, és sok méltatlanság, éretlen hiúság ’s durva büszkeség miatt némelly igen jeles férfiú a’ sorból kiállott, akkor azt jósoltam: „semmi sem lesz belőle.“ Nem volt igazam! lett belőle, de roszabb a’semminél; mejd pedig mi nehéz illyesmit jóvá tenni! — A’ színház akkori felállítása privát vállalat volt, ’s mint ollyanhoz köze senkinek sem lehetne ; de minthogy az ország azt átvette, itt az ideje róla szabadon szólani, annyival inkább, mert kiki tudja,hogy a’ magányvállalatnak 50 ezer forint volt a’ dija, ’s hogy ezt az ország meg is fizette. Ezen nevezetes adóssági öszveg csak mégis oda mutat, hogy valahol és valamiben hibának kellett lenni; mert különben honnan venné magát illy pénztárhiány?! — Erre talán azt viszonozza „valaki“, (?) hogy a’ pénztárhiány csak a’ közönség részvéllenségéből eredett; üres volt a’ ház mindig, ’s igy bizony nem csuda a’ pénztárhiány ! — Igaz, de miért üres a’ ház ? — Azt, a’ mi megtetszik, hamar megkedveljük, ’s csak azon vagyunk, hogy minél hamarabb létesítsük; de azzal, ha valljon ezen kedvelt „micsoda“ nem alapszik e valami más elkerülhetlen „micsodán“? azzal már —tisztelet, becsület,de igazság is!—rendszerint nem igen vesződünk. Így voltunk színházunkkal is. Megszerettük az eszmét, hogy színházunk nekünk magyaroknak is legyen; ’s csakhamar neki állottunk s felépitettük a’ színházat, és senki sem kérdezte : valljon illy intézetre szükséges e valami előkészület ? Párisban az Academie Royaleban vagy Sz. Pétervárott a’ muszka nemzeti színházban a’ színdarabok és operák minden tökéletességgel felruházott mesteri előadása igen sok és nevezetes előkészületeken alapszik. Mi nem kérdeztük : mik ezen előkészületek? csak felállítjuk, a’ színházat, ’s előkészület nélkül sükert követelünk. — Ha így lehetne a’ dolgot vinni, az bizonyára igen kérelmesen esnék; de minthogy ez lehetetlenség, azért hát a’ ház üres. — Megépítjük a’ házat, de hová? és hogyan? „Ott azon tájon van a’ magyar publicum“ — hallók mondatni ’stb. Színházra nézve előttem az lesz a’ magyar publicum, melly oda bemegy (hacsak a’ magyar publicum alatt a’ kerepesi úton járó gödöllői ’s jasz-kun libaárusokat nem értjük), de mégis oda építjük, hová kimenni senki,sem szeret,’s aztán csodáljuk, hogy a’ház üres! És, ha még fölveszszük, hogyan van az épitve? ! Boldog isten ! tudnék én arról szólani, ki a’ terveket láttam, mellyeket egy, közönségesen tisztelt atyámfia Párisból nagy költségén meghozatott! — Ha valaki egy régi színházat részén által, restelni fogja azt uj modorra átalakitni; de mikor valaki újat épit, ’s más becsületes ember őt tervekkel, sőt még helylyel, de pénzzel is kínálja, ’s mind ezeknek ellenére mégis felépül egy színház, mellyben olly kérelem, olly dísz, olly ízlés nincs, melly a’ bemenést kedvessé tenné, akkor ne csodáljuk, ha üres a’ ház ! ’s igy ha a’ színház minden ember szokott útján kivűl esik , ’s ha talán az ember addig csavarog, mig oda kerül, ott minden kérelemben szűkölködvén, kénytelen magát egész estén át elkinozni; ha mindezenfelül a’ színészi előadás sem történhetik olly töekélylyel,mint olly helyen történhetnek, hol a’ szükséges előkészületi intézetek azt lehetővé teszik; ha ezt mind (de teljes részrehajlás nélkül) fölveszszük, kérdem: honnan vegye magát a’ részvét, és nem természetes e, hogy majdnem mindig üres a’ ház ? — Erre azt mondhatná valaki: a’ német színház-épület sem különb, de még a’ bécsiek sem ! — Igaz, de elég ezudat is az mind, a’ hány van. Ha már újat építünk, miért nem olly modorban, melly a’ kor kivánatinak megfelelve nyújthat kérelmet ’s élvezetet? — Midőn az országgyűlés a’ 400 ezer forintot egy nemzeti színházra megajánlotta, a’ fenálló magyar szinházról csak igen nehezen akart tudni valamit. Uj építésről volt szó, ’s tudja isten, hogyan, hogyan sem? végtére esikugyan még’s átvette a’fenálló szinházat, és az „nemzeti színházzá“ lett. — Eleget sajnáltam azt, mert véleményem az volt, és az marad örökké, hogy ha nemzeti színházat akarunk, úgy nem a’ színház felállításán kell kezdeni,’s ha szerencsétlenül ott kezdenénk, akkor csak nagy áldozattal hozhatjuk helyre elkövetett hibánkat. — Ki egy nemzeti színháztól egyebet nem kiván és nem is vár, mint azt, hogy oda 7 órakor estve, ha akar , bemehessen, ’s kérelmes karszékbe vetvén magát (ha van illy karszék), előtte fölgördüljön a’ kárpit, ’s annak rendében leperegjen a’színdarab vagy opera, ’s ő ott élvezési gyönyörben mulasson vagy alhassék, annak minden szívességgel, de egyszersmind minden őszinteséggel is, azt mondom: „uram, drágalátos személyünk nem a’ fődolog!“ — Mit és mennyit várok én egy nemzeti színháztól, az talán abból világlik ki legjobban, ha elmondom, hogy csekély véleményemben minő intézetet képzelek magamnak egy nemzeti színház alatt. — Nemzeti színház alatt magamnak olly intézetet képzelek, hol az, mit estvénként ott előadva látunk, más helyes anyaintézetek utolsó szüleménye. Vagyis , képzelek magamnak olly intézetet, hol estvénkint a’ nemzet önmaga tanúbizonysága lehet annak, mikint haladnak a’ művészet pályáján ezen anyaintézetek ’s velők a’ nemzet; olly intézetet, honnan kiki a’ művészet ’s valódi szép bájerejének áldásával indul ki haza felé. — Ha felfogjuk általán véve, hogy színházban mi szükséges, mielőtt a’ kárpit felgördül? mennyi ’s mi különféle fáradozásba kerül az, mit egy húszassal akarunk megfizetni? mennyi kéz foglalatoskodik, mielőtt a’ súgó jelét adná: tömérdek do- 7z .