Pesti Hírlap, 1845. július (495-512. szám)

1845-07-22 / 507. szám

Kedd 507-PESTI HÍRLAP Megjelenik e’ lap minden héten Landtner Lajos kiadó-tulajdonosnál nyolc iránt a’ines Julius 22.1845. TARTALOM. Tévedések. III. Szemere’ jelentésének folytatása az Írói jogokról. Törvényhatósági dolgok: Zala (beik­tatás a’ Részek’ ügye ’stb.) Kraszna (a' Részek’ állapota, pénz­­tárörzés feletti viták.) Vegyes közlemények: Iparközi mozgalmak. Múzeumi jelentés. Ki­l.W. Hirdetések. iflACiYAROR^ZACi és ERUéíIíY. TÉVEDÉSEK. III. Az „emberjogokat“ emlegettük mi­napi czikkü­nk’ végén, ’s ellentétül azokat, kik emberjo­gokról semmit sem akarnak tudni, hanem csak az „egyes nemzetek’ jogairól.“ Helyén lesz, úgy hisszük, jelenleg még egypár szót tennünk ezen antagonismusról, mert e’ kérdés’ feloldása, mindenszerte elágazó eredményeinél fogva , ko­ránt sem üres speculatio, hanem a’ társadalmi tudományok’ ollyatén problémája, mellynek megfejtését szükségképen kell megkísértenünk, miután csak ez után eszközölhetni, hogy némi fénysugár essék azon mestersé­gesen is ápolt chaoszra, mellyel az észjog’ vagy mint ná­lunk még örömestebb nevezik, a’ természetjog’ tételei sze­rint építendő status’ védői egy oldalról, ’s a’ másikról meg’ azok idéztek elő, kik az ész’ pallérkodását a’ statusépület’ emelkedésénél fölöslegesnek, sőt kártékonynak, ’s csak bábeli zavar’ nemzésére alkalmatosnak tartják, mert sze­rintük benső, az ösztön által vezérlett, az ész’ superspela­­tióját kirekesztő szükségességnél fogva alakul az emberek’ oldalbordái körül a’ status, mint a’ csiga’ hátán a’ ház. — Philosopháljunk egy kissé, hacsak kicsapongásból is; a’ józan életmód mellett néha egy kis excessus igen üdvös az egészségre nézve, mert írva áll Hippocratesben: nor­malem , qui agunt vitam , dum aegrotant gravius aegrotant. Ollyatén természetjogot, minőt német szomszédaink—de roszul fej­ttem ki maiamat,’s látom, hogy Zrínyi’ szavaival kell élnem,— minőt „a’németek, nem szomszédainkat értem, hanem az imperiumbelieket“, hoz­tak be iskoláikba,hol tételről tételre szerkesztetik együvé, előlegesen, szabadelvű, vagy poshadt elvek’ nyomán —a’ szerint, mint a’ vegyü­lék megren­deltetett — a’ status, ’s hol aztán az axiómák és corollariu­­mok’segédével összeférczelt theoriára rászegeztetik a’con­­cret állodalom, mint feszületre a’test, — illyetén természet­­jogot mi is kissé pogány ideológiának tartunk. — A’ status­nak társadalmi szerződés’utjáni alakulását sem hisszük olly értelemben , mint azt Rousseau és Fichte tanították. Mi úgy vélekedünk, hogy az ember azért él társaságban, mert e természeténél fogva nem élhet, ’s ennélfogva nem is élt soha társaságon kívül,épen úgy, mint nem éltek a’ méhek, nem a’ hangyák, nem a’ hódok, kikről köztudomású dolog, hogy ámbár közgyűlést legfelebb költeményekben tartottak, ’s ámbár e’ szerint nem volt alkalmuk a’ társadalmi szerző­dés’ aláírására felhatalmazottakat választani, még sem ba­rangoltak soha ridegen és külön-külön az erdőkben, mint az a’ farkasok és medvék’ szokása. A’ felebbieket tehát, mint imént mondottuk, mi nem hisszük. De még sokkal nagyobb távolságban állunk azoktól, kik mikor a’ publicistái keresztvíz’ fölébe tartattak, a’ helyett, hogy ellenmondanak volna a’gonosznak, ellentmondottak az eszmének; kik csak a’ puszta , meztelen tényt látják min­denben: az eszmét sehol és semmiben; kiknek a’birtok épen úgy csak tény, mint a’szabadság csak tény; kik nem tudom micsoda physical compendium’ tanai szerint az ég villámait leidézö vakmerőségnek tartják a’ társadalmi szerkezet elemeit analysis’ útján nyomozgatni, ’s kiknek állodalmi synthesisök aztán természetesen olly borzasztó, mint a’lomhár’ élete,ki csak azon fáról tud valamit,mellyhez őt nyomorúsága odaenyvezte , ’s arról is csak azt és csak annyit, hogy leveleit nyöszörögve leehetni. Az ember csodálkozik , hogy mernek illy nézetek isten’ szabad ege alatt nyilvánulni, hogy állíthatni fel olly rendszert, mellynek alapelve isten’ fuvallatát kitörölni az ember’ lelkéből ! — ’S ne vádoljon bennünket senki túlzás­sal. Az, ki nem tud semmit emberjogokról, az a’jog’ős­­eszméjét tagadja, az annyit cselekszik, mint ha a’ szépnek eszméjét tagadná , mellyet például a’ festészetben a’ legpa­­rányiabb fedezet’ alakításáig , az ecset’ minden előleges közbenjövetele nélkül a priori lehozni akarni, való igaz , egy­­­el­en vállalat lenne, de mellyről hinni, hogy csak M*rve­s*emélete után adá az első szikrát az emberi realismus * ~~ ha 83 felfogás va£y a’ legpogányabb ma­ e­ Isten’ szellete lebeg vala a’ vizek felett,­­ ezt olvas­suk a genes,iben a teremtés előtti időszakról; ’s ez annyit ,s jelen , hogy a jog eszméje elöbbvaló a’ positiv törvé­nyek feletti okoskodás eredményénél , mellyel azt számo­san vajmi örömest azonosítani szeretnék. Az olvasó látta már eddigien is , hogy mi a’ gyökeres reformot nemcsak rontás’ hanem építés’útján is, azaz rend­­sz­eres politicai tanok­ foganatosítása által véljük eszközöl­hetőnek, ’s hogy ennélfogva hozzánk azért nem csatlakoz­nia, mert subversiv elvek’ hirdetéséről vádoltatánk az el­lenfél’ nehány embere által, — idétlen félelem lenne. Ne higgye például senki, hogy midőn mi az emberjogok mellett in abstracto szólalunk fel, hogy akkor valami egyedül üd­­vözitőt látnánk épen azon formulában , mellyet a’ Consti­tuante’ emberei alkotmányuk’ elejébe tűztek; mert mi azok közé tartozunk, kik úgy vélekednek, hogy midőn az em­beri jogok’ catalogusát hirdeti a’ praeco , akkor az emberi kötelességek’ lajstromát is kell elősorolnia, amazoknak tu­dása ezeknek ismerete nélkül könnyen veszedelmessé vál­­hatandván: — ’s mi úgy vélekedünk , hogy formális tekin­tetben is csak keveset nyer a’ törvénykönyv , ha illyetén csarnok ragasztatik elejébe; mi megelégszünk, — de en­nél kevesebbel aztán be nem érjük, — mi megelégszünk , ha annak megismerését halljuk a’státusférfiu’szájából, hogy a’ törvénykönyv , ha már nem szolgálhat codexü­l a’ nagy emberi családnak , nem mecklenburgi és schwerini jogok’ alapításával, hanem a’ jogoknak Mecklenburg és Schwerin’ számárai rendszeritésével foglalkozik. Bocsássa meg az olvasó ezen kissé elvont tárgyalást, mellyet minapi czikkelyünk’ végsorai szükségessé tettenek; mi az olvasót nem azért hoztuk e’ mezőre, hogy­­ ez’ után a’közügyek’gyakorlati kezelésétől távolabb ejtessék, ’s nem azért, hogy minmagunk a’ positiv ismereteket mint conditio sine qua nont feltételező részletességek’ vitatása alól meneküljünk , de mi visszamegyünk a’ fölé elvekig, hogy annál mélyebben hathassunk a’részletekbe, azon el­vekig , mellyekröl tudjuk, hogy a’ haladás’ hívei nem fog­nak fölök visszaborzadni, ha mécset tartunk elejökbe; mi azokat újra és újra emlegetjük, mert tudjuk, mert érezzük, hogy öszves erőnk ez’ elvekbeli kiindulásunkban rejlik;mert akarjuk, hogy a’ részletességek’ tárgyalásánál csak úgy adjanak hitelt nézeteinknek az olvasók, csak úgy ne saj­nálkozzanak felettünk, mint a’ legjogosabb tévedések’ töm­kelegében barangolók felett , ha a’felebb kifejtett alapelv’ lüktetését fogják az általunk indítványozott intézkedések legparányiabbjában is észrevenni. ’S ne gondoljon az olvasó azokkal, — mi ugyan egy mákszemnyit sem gondolunk velők, — kik minden mé­lyebbnek látszó tétel után hepp­et kiáltanak, mint a’ kö­zépkor’ kupakpolgárai a’ bűvösök után , ’s kik a’ calculus integrális és differentialis’ formuláinak terméketlenségéről regélnek, mert az Euclides előtti eljárás’ felfogásáig eljut— miok is főfájásba került a’ jámboroknak. Soh’ se borzadjon vissza az olvasó a’ „tudós“ epithetontól. Ha nem akar silány lenni, kell, hogy tudós legyen a’ publicista. „Ha ön’ theo­­riáját követem játékomban, mondá egy hires művész Voltai— renek , azt fogják hirdetni a’ criticusok : que j’ai le diable au corps.“ — „De mikor kell, que vous agiez le diable au corps“ válaszolá az oppositionak ferneyi nagy mestere. Jöni fog az idő, ’s a’pirosság, mellyet a’ láthatáron szem­lélünk,már annak előestvéje,midőn a’csatát vesztett felületes­ség kétségbesetten fog felkiáltani: egy kis tudományt,egy kis tudományt,odaadom valamennyi­ rögeszméimet egy kis egész­séges tudományért; és jöni fog az idő,mikor a’mi politicai im­­pr­ovisatoraink, érezvén, mint vész lábuk alatt a’ föld, ’s látván, hogy csak a’ túlparton találhatni biztosítékokat, ama’ parton, mellyet ők interdictio alá helyeztek, — két kézzel fognak segéd után nyúlni, mellyet a’ szerény theoreticusok fel nem találtak , ’s igy érdem­ök vajmi csekély , de mellyet lelki­­ismeretes olvasás közben a’ státusok’ életkönyvéböl vontak ki. ’S ezen theoreticusok, ezen szobatudósok szerencsések­nek fogják magokat tartani, ha még szolgálhatnak ügynek és embereknek, ha az eseményeknek önmagára hagyott fo­lyama nem sodorja a’ segíteni kívánókat is a’ mélységbe. De ez mára elég, mert szerfelett komolyakká váltunk.­­Más alkalommal még visszatérünk a’ tévedésekre. — Sz. L. SZEMERE BERTALAN’JELENTÉSE AZ IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI JOGOK’ BIZTOSÍTÁSÁRÓL. (Folytatása:) írói jogok’ biztosítása végett hozott törvényekkel, mely­­lyeknek hiányát régenten fejedelmi kiváltságok pótolák, idegen nemzeteknél már a’ 17-ik században találkozunk, jelenleg pedig nincs nemzet kívülünk Európában , melly e’ részben törvénynyel nem bírna. De a’ törvényhozások a’ mint megegyeznek abban , hogy az irói tulajdon örökösnek még nem mondathatik ki, ép’ úgy különböznek egymástól az idöhosz’ meghatározásában. A’ minthogy e’ tulajdon az iró’ halála után Spanyolországban 10 évig, Németföld’ leg­több országaiban 30 évig, Oroszországban 35 évig, Fran­­cziaországban az 1810-ki törvény szerint 20 évig tart, de 1840-ben 50 év inditványoztatott, és az Angol birodalom­ban az 1842-ki törvény után a’ munka’ első megjelenésétől 42 évig tart, de itt is az író’ halálától számítandó 60 év’, Északamerikában pedig az örökösség’ kimondása sürgette­­tik Véleményem szerint azonban az irói jogok, úgy az iroda­ion, mint az irók’érdekében, félszázadra lennének biztosítan­­dók , mert bár a’ lángész belső magas ösztönéből sokszor önkényt is megnyílik, de mégis, kivált korunkban, a’ juta­lom’ reménye gerjeszti nagy munkákra az embereket, ’s látjuk, hogy az irók rendszerint a’ nép’ szegényebb so­rából kerülnek ki, mert a’ gazdagok,közepette szabad in­­tézvényeknek, a’politicai pálya’ingerétől hódittatnak meg. ’S mi az , mi az írónak ’s művésznek kellő léleknyugalmat és bátor kitartást különösebben ad szellemi foganzásaiban ’s ezeknek kivitelében? Annak tudása, hogy midőn ő felső hivatása szerint az emberiség’ örömére ’s javára fáradozik, a’ süker’ esetében egyszersmind nejéről és gyermekeiről is gondoskodva lesz. E’ három lény képezi a’ legbensőbb csa­ládi kört, ez igy öszve van forrva, az erkölcsi életet nem lehet, ’s nem szabad eltépnünk, ’s ezek közül egynek hasz­nát csak úgy vehetni, ha a’ többiről gondoskodunk. — ’S mig ezek lefutják pályájokat, avagy az élet’szélére jutnak el , arra legalább félszázad kívántatik, külön­ben az özvegynek ’s gyermeknek az apa’ elhalása után csak a’ jobb napok’ kétszer kínos emlékezete marad, különben rövid határidő’ felállítása mellett gyakran meg fognak újulhatni azon botrányos jelenetek, hogy ezek magok ín­ségtől gyötretvén , mások, idegenek gazdagodnak meg azon munkából, mellynek az apa talán épen áldozata lön. ’S ez annyival nagyobb figyelmet érdemel, mint hogy , ha a’ ha­táridő 40 évben állapittatik meg, tulajdonának hasznát a’ család valósággal csak 30 évig, ha 50ben állapittatik meg, csak 40 évig veszi. Ez már igy az ipar’ természetében fek­szik. T. i. midőn közeledik az idő, mellyben a’ munka közbirtokká fog válni, az ipar megáll és várakozik, a kiadó nem jelenti magát, a’ tulajdon az ellenérdekek’ cselei miatt meddő telekkint hever. ’S ezeken kívül még két szempontot nem mellőzhetek el. Egyik, hogy rövid határidőt nem szabni épen a’ tudomány­os művészet’ alapérdekében igen kívánatos, mert író és mű­vész saját dicsősége miatt is annál inkább törekszik nagy kitűzést igénylő remek­művek’ alkotásán, ezeknek haszon­vétele iránt mennél hosszabb időre biztosittatik. Tudjuk , a’ classicus művek nehéz fáradságnak ’s messzebb haladt életkornak drága gyümölcsei. ’S ha az iró’ halála után rövid határidő állíttatnék föl, ebből mi igazságtalanság fogna kö­vetkezni? Az, hogy az ifjabb években ’s gyorsan irt munka sokkal huzamosb oltalomban részesülne, mint az, mellyre az iró egész életerejét költvén el, azt halála elött csak kevés­sel végezhette be. ’S ez annál fontossabb tekintet, mennél szomorúbban tapasztalhatni a’ világirodalomnak elborittatá­­sát fölületes munkáktól; 's nem ezeknek van szükségök hosszabb határidőre , mert ezek nem remélvén életet az iró’ halála után, miként mulékony napi érdekekre számitvák,ugy jutalmaikat a’ rövid napok meg is adják, arra szükségök azon munkáknak van,mellyek nem egy órában fogantatván,’s esztendők’ hosszú sorának erőfeszítése által hozatván létre, kezdetben rendesen, sőt gyakran hosszan félreismertetnek, talán, hogy aztán századokon keresztül csodáltassanak. ’S a’ hosszabb határidő’ szükségét nem is fogjuk tagadhatni, mi­dőn látjuk, miképen a’ tudományos ’s mélyebb értelmű mun­kák nemcsak nálunk, de még a’ legvirágzóbb irodalmakban is lassú keletűek , ’s emlékezetünkbe hiván Smith Ádám’ példáját, kinek munkája korszakot csinált ’s második kia­dását ő még sem érhette meg; Humeét, kinek, mig classi­cus történeti művéből egypár száz példány elkelt, igen sok évek folytak ki, és Herderét, kinek 1807-ben megjelent összes munkái még most sem keltenek el teljesen. Ha az irói jogok hajdan biztosítva voltak volna, most ki mérkőzhetnék kincsre nézve Shakespeare’ örököseivel, ’s bár Milton 8 aranykaért (guinee) adá el hires „Elveszett paradicsomát,m­illyen jogbiztositék mellett szorultak volna-e szépunokái közalamizsnára, miután e’ költemény világszerte csaknem annyi példányban adatott el, mint Feneion’Telemaqueja, melly 10,000,000 (tiz millió) példányban van elterjedve? És e’ körülménynek megfontolása vezet át. A’ második szempontra. T. i. nálunk különösen azért szükséges a’ hosszabb határidő, mert nemzeti irodalmunk­nak , ’s igy íróinknak és művészeinknek is összesen’s egé­szen nem annyira jelene van , mint csak jövendője, részint azon hidegség miatt, mellyel még most itt a’ sokaság, tudo­mány ’s művészet iránt viseltetik , részint azon nyelvbeli nagy különbféleségnél fogva, melly által nehezítve van az olvasó közönség’ szükséges szaporodása. E’ kor , íróinkat ’s művészeinket tekintve , inkább a’ tűrésé, kevésbbé a’ di­csőségé ; egészen a’ fáradságé , csak némileg a’ jutalomé, ’s rájok nézve a’ dicsőség’ és jutalom’ hatalmas ösztönének hiányát egyedül annak reménye pótolja ki, hogy a’ kijelölt 50 évi határidő alatt a’ megérdemlett fény és díj majd talán családjokra fog átszállhatni. Ha tölök e’ reményt is meg­vonjuk, nem ismerem az ingert, mi lelkeikben ösztönül ma­radna olly művek’ alkotására, mellyek őket halhatatlanokká tevén, egyszersmind a’ nemzetnek dicsőségére szolgálnak. Ezek vázlatban alapokai azon rendeleteknek, mellyek a’ jelen törvényjavaslat’ 1, 2, 3, 4, 5dik §§-aiban a’ határ­időre , az örökösödésre és a’ szabad rendelkezésre nézve foglaltatnak. 13

Next