Pesti Hírlap, 1848. július-december (96-253. szám)

1848-09-15 / 161. szám

Péntek M«pei«Bil «' lap ffiates ang. fcétfíl­érért Félévi eUfizeté» * két fővárosban házhezhor­­dással bent. nélk. 6 frt 30 kr., a liadéhi­­vatalbtíl elherdva 6 ft, postán borítékban he­tenként 6-szor küldve 8 frt, 4-szer küldve pedig 7 ft 12 kr peng.— Előfizethetni Pes­ten, szabadsajtó-utczai szabadsajtdudvarban (583. st. a. a’ kiadóhivatalban, egyebütt min­) *£‹ H'ö›,'Vy.L V rÁHA PESTI tei HÍRLAP September 15, 1845. in 1 pMt**r«Utaál, — kx «wtr. fcir*4 a­­lemba ’a afgíh kWf. tartNS tagokba küldetni koránt péld. iránt a’ mts rende­s csak a' bé­ért cs. főposta-hivatal útján történhetik. Mindenféle hirdetmények felvétetnek, ’s egy 1­4-szer hasábozott apró betöjü sorért, vagy * ennek helyéért 5 pengő kr., a' kettős ha­sába sorért pedig 10 pengő kr számittatik. Hivatalos rovat Az ország felelős ministerei, a férfiak, kiket az utósó po­zsonyi országgyűlés végén 6 felsége a nemzet kívánságára ta­nácsába hivott, tárczáikat letették. Az 1848 ik III. t. ez. 11. és 12. § annak értelmében uj ministérium alkotása következik. Ezt 6 felsége, az országbéli távollétében, az én előterjesz­tésemre nevezi ki; e gond a mostani viszonyokban nem leg­kisebb a haza gondjai közt. Nem olly állapotban van az ország, hogy a végrehajtó ha­talmat egy perczig is nélkülözhesse.. Mi végből részemről nem késtem a ministeri hivataláról lemondott gróf Batthyány Lajos, ministérium elnökét ő fölsége jóváhagyása alá terjeszteni; őt egyszersmind felhívtam, hogy lemondását ideiglenesen visszavevőn , az időközben általam kiadandó rendeleteket ellenjegyezze, s mint ideiglenes felelős miniszer, a többi ügyeket is vezesse. Ennek nyilatkoztatásával, felelősekké teszem a közigaz­gatás minden orgánumait a törvényes rendnek fentartásáért. Kiszabom elengedhetlen kötelességül minden polgárnak, hogy a rendbontóknak egyenként s összesen ellenségei le­gyenek. A közjó, a király, a vész által fenyegetett haza iránti hi ég tegye törvénynyé a haza polgárainak, hogy tántorít­­hatlanul támogassanak. A király és haza ellenségeit ellenségeimnek tekintem; az ország törvényeit, alkotmányát, szabadságát minden ellen­ség ellen erőmhöz képest megvédeni, fentartani el vagyok határozva , miként ezt királyomnak és a nemzetnek esküvel fogadtam, s miként ezt mint nádor s királyi helytartó köte­lességemnek ismerem. Király és törvény nevében. Budapest, sept. 12-én 1848. István nádor, kir. helytartó, Gr. Batthyány Lajos. Nem hivatalos rész. Pest, sept. 14-én. Azon lépés, mellyre ő felségét augusztus 31-én a ca­­marilla rábírta, még a jobb esetben is, midőn t. i. Dobl­­hoff úr emlékiratának semmi közjogi eredményei nem leendnének, valódi csapás a monarchia híveire, mert a monarchiai rendszer iránti kegyeletet csökkentheti. Ha a memorandum egyszerűen csak a bécsi ministerek nézete volna, legfelebb hosszas visszafelelgetésekre szol­gálna anyagul, mi e tenta fogyasztó korban, nem lenne nagy baj. Tudja az egész Bécs, tudja Pest, tudják azok, kikhez az udvari cselszövények krónikájából néhány adat leszivár­­gott, hogy a mostani osztrák ministérium többnyire csak ostensibilis kormány, csak ellenjegyző gép, mert egy titkos, de egészen rendezett igazgatás létezik , s ennek tárczái fontosabbak, mint a Doblhoff, Bach és Schwarzer uraké, kiket a legfelsőbb körben elfogadni sem szoktak. Mi aggodalmat okozhatna tehát nekünk olly státus­férfiak emlékirata, kiket fenn alig tűrnek, alant nem szeretnek, s kikről az a gyanú , hogy eszközök olly ke­zekben, mellyek most játszanak velők, majd széttörik őket ? Szerencsétlenségünk az, és elkeseredésünk onnan ered, mivel látjuk a mélységet, hová ellenállhatlan erő­vel ragadja dynastiánkat néhány ármányos és haszonleső ember. Mert hol van a határ, hol a megállapodhatás, ha az uralkodó az általa szentesített törvényeket érvénytelenek­nek látszik tekinteni ? S pedig ez magyaráztathatik ki ő felségének István főherczeghez és a ministerelnökhöz intézett irataiból. Ez az oka, miért,bár fájdalmas szívvel, de teljes meg­győződésből, korszakot alkotónak kell tekintenünk az osztrák ministérium memorandumát, mellyet különben csekély fontosságúnak hinnénk. Rövid időn el fog dőlni, megbukik-e ama camarilla, melly királyunk nevét veszélyes czélokra törekszik hasz­nálni ; vagy pedig a mindig hű Magyarország s az ausz­triai örökös tartományok az ellenforradalom által a leg­szigorúbb alternatívák közé szorittatnak, honnan a kilá­tás jobbra és balra egyaránt sötét, mert vagy a népsza­badság , vagy a leg­vallásosabban őrzött kegyeletek sírjá­hoz vezet? Ügyünk közös az örökös tartományokéval, miután ha a mi esküvel szentesített törvényeink az önkény által visszavonatnának, annál inkább megsemmisíttetnének a bécsi három forradalom által nyert eredmények , mellyek egyfelől sokkal democratikusabbak a mi reformainknál, másfelől pedig a letett hit és törvényes formaságok pajzsa által korán sem védetnek annyira. A nyilvánosság birószéke elébe kell vonnunk tehát ezen, minden körülményeink közt nevezetes, jó és balsze­rencsénkben fenmaradandó emlékiratot, hogy ismerje a reactió eljárását minden hű polgára hazánknak és az egész ausztriai monarchiának, melly nehány rész ember önzése miatt a dissolutió örvényébe sodortatik. Majd itélend felettünk és a contrarevolutió bajnokai felett Európa. Az osztrák ministérium emlékirata: „A magyar országok sorsa századok óta leg­bensőbb összeköttetésben volt az osztrák uralkodó ház által birt tartományokéval; a kötelék, melly különböző koroná­kat egy fejdelmi házhoz csatolt, s még inkább a Dunánál lakó népek belélete, ezeket olly szorosan egymáshoz lánczolta, miként nehezen eldönthető , hogy a testvérisült népek kö­zött mellyiket illeti az állományi és társulati kifejlődés kü­lönböző mezején a vezérlet előnye , vagy a vetélkedő utánzás dicsérete. A hadügy, a bányászat, a Dunahalózat, a műipar­­nak a Dunapartokon fekvő városokbai telepedése, további a mértékek, súlyok és kereskedelmi szokások kölcsönösen váltak egymáshoz mindinkább hasonlítóvá, s míg az osz­­trák német gyáripar a magyar orszá­gok­b­a­n­­ fogyasztáshoz alkalmazta magát, addig a magyar hús földjét ak­ként mivelte, hogy vágómarhái, gyap­­ja, dohánya s más nyers terményei ál­tal az osztrákok szükségét minél több nyereséggel elégíthesse ki. Eugen győzedelmei után déli Magyarország megszabadí­tása és állományi rendezése mellett, a habsburgi ház utósó férfi sarjadékának legfontosabb vállalata volt, a természet és a népek géniusa által kimondott összeköttetést mentül szilár­dabb státusjogi alapokra fekteti. A magyar diéta, az erdélyi karoknak és rendeknek 1722-ben márczius S6-kán kelt és az 1740-ki országgyűlésen törvénybe igtatott csatlakozási ok­irata , úgy­szintén az osztrák-német birtokoknak tartományi gyűlései, különösen az osztrák régi törzsországok, t. i. Cseh­ország és Tyrol, a pragmatica sanctió által a következési jog feletti háború veszélyeit nemcsak megelőzték, de az országok összeköttetését is olly szilárdul megállapították, hogy több mint egy század lefolyása alatt, csak egy monarchiáról, egy uralkodó családról és egy uralkodóról lehetett szó, és csupán históriai sötét emlékezetek maradványai valának még fönn, egy szerencsétlen előkorból, midőn Konstantinápolyban vagy Versailles-ban rövid időközök alatt magyar malecontentusok ügynökei jelentek volt meg. Hogy ezen egyesülés alatt Magyarhon szembetünőleg föl­­virágzott , és nemzetisége mn­­t szintén megyei s politicai sza­badsága megvédeték, azon fokozatos átalakulás tanúsítja, melly ezen ország kormányzásában az utósó három decennium alatt létrejött. Ha régibb politicai szabadsága akkora érvénynyel nem birt, mint a jelenkor vágyai és nézetei igénylik, illő tekin­tetbe kell venni, a sok háborút és pusztítást, mellyet az oz­mánok igája alól csak későre kimenekült részei szenvedtek volt. A pragmática sanctió főbb megállapodásai, a monarchia különböző állományainak egybeköttetéseiről, az egyes diétái határozatok és törvények azon pontjaiban föllelhetők, mely­­lyeket egy mellékletben állítottunk össze. A pragmática sanctió értelme mindig olly világosnak, olly kikerekítettnek tekintetett, hogy iránta soha semmi két­ség fenn nem forgott. A legfelsőbb kormányzás egysége, az öbszös fi­n­án­sz ügy­v­i­t­e­l­e, a sereg kezelése és vezetése volt a monarchia osz­tatlanságáról szóló alaptörvény szükséges foly­a­d­é­k­a. Magyarország külföld irányában nem volt soha Ausztriától különvált, nem tartaték soha külön oszthatónak, és soha külön nem is képviselteték. Az osztrák név alatt az európai nagyhatalmak körében érvénynyel nem csupán a nagyherczegség, de egyszersmind az azzal egyesült Magyar­­ország birt, mint kitetszik az 1723-iki 111, az 1790-ki 10, 11, 17, az 1792-ki 8. és 9. articulusokból, mellyek törvé­nyes adatokkal bizonyítják be azt, mi különben is a nemze­tek évkönyveiben fölirva van. Minden külháboru együtt foly­­tattatók. Ha Magyarországot természeti csapás érte, legott segély nyujtaték, a legfelsőbb állományi hivatal és a többi tartományok által, mint ezt a pesti vízáradat tanúsítja. Ha az országban lázadás ütött ki, a többi tartományok mindjárt seregeket küldöttek, s a rend hamar helyreállott. Magyaror­szág a keresztyénség közellenségétől német és szláv vérrel szabadíttaték ki, s csak a monarchia nyugati részeinek fölál­dozása menthette meg a keletre fekvő Magyarországot Napó­leontól, a hatalmas hódítótól. A magyar hősileg s nagy egyetértésben harczolt Ausztria német és szláv népeivel együtt, s a história a közgyőzedelmekben nem különbözteti meg azon osztalékot, melly a magyar, német és szláv nyel­vet beszélő bajnokok hűségét s vitézségét külön illeti. Szintúgy nem vonta ki soha magát Magyarország azon terhekből, mellyeknek a hadiesemények következésében és a monarchia közszükségeinek fedezése miatt támadniok kel­lett, ámbár azo­n h­ozzáj­árul­ás,m­el­­y­e­t M­agy­ar­­ország pénzben s vagyonban nyújtott a köz­kiad­ások hordozására, örökké csekélyebb volt, mint a­mennyi ezen, a természet által gazdagon megáldott országot népszáma és segédforrásai arányában joggal illette volna. Ezen felfogása a pragmatica sanctiónak és a monarchiát alkotó állományok benső egybek­éltetésének, feltalálható még a nagy ingerültséggel folyt­atósó országgyűlés tanácskozmá­­nyaiban is, mellyekre azon párt gyakorolt túlsúlyt, melly később az állomány rudját megragadta s mostanig kezén tart­ja. A márczius első napjaiban megvitatott felirás az ország­­gyűlés teendői felöl, melly a főrendek által márczius 14 kén elfogadtatott, a békés után elérendő reformok iránti tervek­ben különösen kifejezi azon kivánatot is, hogy ő felsége nem­csak Magyarországnak számoljon a költségekről s nemcsak Magyarországnak adjon felelős ministériumot, hanem a mo­narchia többi tartományainak is alkotmányos institutiókat nyújtván , biztosítsa az erős egybeolvadást és testvéri egyet­értést azokkal. Fájdalom , a magyar karok és rendek bizottmánya , mi­helyt ezen fölirattal Bécsbe érkezett, a szoros testvériség szellemétől elhajlott; mert a felelős és független ministérium iránti kivonatát, a kereskede­lem, a közmunkák a had- és finanezügy tár­­czáira is kiterjesztette, anélkül, hogy a mo­­narchia többi tartományaivali viszonyt te­kintetbe venné, noha e tartományoknak is a bizottmány felérkezése előtti nap, t. i. aug. le én constitutio adatott. (Folyt. köv.) (Hadseregünk s a régi rendszer.­) A isme­retes rácz és ilir fenyegetések , mellyek nehány hó előtt még olly mesésen hangzottak, mellyekre akkor erőnk öntudatában elmosolyodánk, gyors valósulásnak indultak. Jellachichot hosszas veszteglésünk, a ráczot pedig szerencséje, melly neki Bácsban már négy, öt ízben ked­vezett ellenünkben, kiragadó védelmi helyzetéből, poten­­cirozta merészségét, s ime foglalni kezdi Magyarországot. Minden magyar kebelt rég gyötör immár azon sejte­lem , hogy hadseregünkben árulás fenéje van elterjedve, és Shakespeare szerint: „mintha egy rut szörnyeteg buj­­doklanék lelkében, melly magot mutatni borzad“ — e sötét sejtelmet a nyilvánosság előtt mindenki gondosan takargatá. Már egész arczátlansággal kezdé magát mu­togatni az árulás, egy felől tényekben , más felől tétlen­ségben, és mi mégis őrizkedünk szemébe nézni a fene­vadnak, vélvén, hogy ez puszta tekintetével is élni képes. Kik különösen a bácsi hadi munkálatokat távolról és hidegen szemlélik, talán azt mondhatnák , hogy ámbár itt gyanúnk igen valószínűnek látszik , mindazáltal lehet folytonos szerencsétlenség is; a véletlennek szeszélyes játéka, melly hadviselésben nem ritkaság, sat, tehát ne gyanúsítsunk. Felelet. Midőn egy ördögi camarilla ezernemű hóhé­raival gyilkol egy nemzetet, akkor egyes preciositások olly hitvány tekintet alá jőnek, mint ama kabát, mellyet édes atyánk veszélyesen megsebzett testéről leszaggatunk. Azonban én ismerni tanultam odalent a szíveket és veséket; ismerem az ottani sárga-fekete szellemeket, és ismerik velem együtt igaz magyar lelkű harczosainknak ezrei. El kell végre mondani a nemzet előtt, miképen ma­gyar tiszteink az efféle sárga-fekete lelkű tiszturakat mel­léknek szegzett puskával és szuronynyal kényszeriték a csata tüzében s a legnagyobb veszélyben kötelességek teljesítésére; el kell mondani, miképen némelly tiszt­urak, kik a vészes csaták kimenetelét biztos távolból szokták szemlélni, megdicsértetik magokat, mig sok hős magyar tiszteinkről mélyen hallgat a krónika. Sőt e sárga-fekete tiszturak egynémellyike nem is igen tartózkodó. Kormányunkat, nemzetünket szék­bre piszkolja; honvédeinket és gatyás nemzetőreinket Kossuth katonáinak gúnyolja. Bátor lelkes közvitézeinket üldözi; bátorítás helyett rémiti, lehangolja. Azonban végtelenül csalatkoznék az, ki minden né­metajkú tiszteinket e nyomorú fajhoz számítaná. M­a­­gyar keblű s hős lelkű német tiszteink szintolly számosan vannak, mint osztrák lelkű magyarok. Tisztelet és méltánylat azért a jeles kivételeknek. Még azoktól sem tagadhatni meg a be­csülést, kik a katonaságból vagy ezrede­­ikből kilépnek. Mert ámbár sajnosan esik a magyar embernek, hogy a vész idején és épen valamelly csata előtt hagyják el ez urak tiszti helyeiket, mindazáltal jel­lemüknek illy őszinte és határozott nyilatkozatát méltá­nyolnunk kell. A nyíltságban mutatott becsületesség ki­engesztel bennünket, s azt mondjuk nekik, hogy „isten hírével!“ De mit mondjunk azoknak, kik rangj okat és fizetésöket a magyar nemzettől elfogadják, se nem­zetet , e hazát mégis elárulják ; kik ellenségeinkkel egy kézre dolgoznak; kik a magyar kormány bukását fen­­hangon jósolgatják ; az elfogott ráczokat szabadon bocsát­­gatják; s mind azt, a mi magyar, mi nemzeti önállá­sunkra vonatkozik, gunynyal illetni még csak nem is tar­tózkodnak ? Kiméljük-e még tovább is e keblünkben táplált vi­perákat , a nemzetkínzó reactiónak e nyomoru bérenczeit, kiket asztalunknál hizlalunk ? Lehet-e nemzet méltányosabb, hálásabb , sőt nagy­­lelkűbb, idegen szolgálatok jutalmazásában , mint a ma­

Next