Pesti Hírlap, 1849. január-július (254-332. szám)

1849-07-01 / 329. szám

tak betölteni, s Kelly üres a kötelességektől, mint az illy kényelemre vágyók szive a nép szerelmétől. Nem lehet több kormányhivatal, mint a mennyinek a kormány körül illő kötelessége­i vannak — nem lehetvén az állománynak egy fillérjét is felesleges költségekre ki­szórni democrati­ában, hol az igazgatás czélja egyéb nem lehet, mint a nép anyagi és szellemi felvirágozása. Én nem az alapelvnek, hanem az alaptalan argumen­­tatiónak vagyok ellensége. És én is tökéletesen a mellett taat­ok, hogy kormány­­hivatalnok ne lehessen egyszersmind képv­elő is, hanem legyen akár csak ez, akár csak az. Mert mihelyt egy ember illy két kötelességre osztja föl erejét, mindjárt csak fél helyét tölti be. Ha egy kormány hivatalnok az állománytól fizetést ér­demel, azt kötelességekért érdemli ki. És ha a képviselői kötelességek órái alatt, hivatalos kötelességének órái elől megszökött, megcsalta ekkor az állományt, akár ha elmulasztá teendőit, akár ha a kor­mány előtt a hivatalnokok szaporításának szükségességét tüntette fel. A képviselő szintén megcsaltja küldötteit, ha köteles­ségének csak azon órákat szenteli, mellyeken a gyűlések tartatnak, mert bizony alig áll közöttünk olly lángtehet­ség elé, kinek tárgyszerűen előkészületekre szüksége nem volna, s a képviselői állás ollyan előtt, ki azt teljes lelké­ből betölteni igyekszik, olly sze­nt kötelességek forrása, melyeknek éjjel-nappalát oda kell szentelnie. Tehát az én argumentumaim szerint nem azért képte­len a kormányhivatalnok a népképviselőségre, mert­­ n ő már hivataláért kényesén volna a kormány lekenyere­­zetje lenni, s mert tán egy hivatalnok nem lehetne be­csületes érzésű hazafi, és nép embere, hanem azért kép­telen, mert köztársaságban csak olly hivatal lehet, mellé­nek kötelességei is vagynak, csak olly hivatalnok lehet, ki kötelességeit betölti. Minden kötelességnek ollyannak kell lenni, melly egy embert elfoglaljon, következőleg kettős hivatali kötelességre ugyanazon egyén nem juthat meg.­­Dózsa. Fölszólító 8. Hacámfiai­ magyarok! Népei a szép Ma­gyarországnak s kiket — bár ajkatok más nyelvet beszél­jen— a sziv és lélek, a szabadság és hazaszeretet, ezen névben „magyar“ olly szépen, olly csodagyorsan egye­sített. Üdvözöllek titeket összesen és egyenkint! Üdvözöllek azon lángoló honszerelemért, mit egy év óta anynyi viharral, ármánynyal, kül és bel ellenséggel küzdő haza iránt tettleg bebizonyítottatok; azon kitartó nemes magaviseletért, mit ez imádott haza nagy részé­nek elfoglaltatása alatt, türelmes szenvedéseitekkel, s kiolthatlan hon szerelmetek­kel olly fényesen tanúsította­tok ; azon férfias szilárdságért, mellyel élteteket s va­gy­ontokat a független szabad Magyarországért föláldozni készeknek nyilatkoztatok. Fogadjátok ezekért hódoló tiszteletét az egyszerű pol­gártársnak , háláját a fölvirágzó honnak, é­s köszönetét a szabadság után epedő minden népeknek. Illyen vagy te nép! népe a szép Magyarországnak! Miért ne szólnék hát tehozzád, hangosan, nyíltan és őszintén! Magyarok! hazámfiai! Magyarország édes honunk, hona a szabadsággal párosult dicsőségnek veszélyben forog. Vész, pusztító förgeteg süvölt éjszakról, Kárpát bér­ezet felől; romboló zivatar dühöng kelet ormairól; vészt jó álnak nyugotra a vérben leáldozó nap sugarai; fony­­nyadást lehelnek felénk dél dögleletes párái is. Sokat küzdöttünk már hazámfiai­­sok ellent legyőz­tünk, sokszor diadalmaskodtunk a halál kapuin. Századokig küzdöttünk sföntartók magunkat a pogány nemzetek ellen;—készületlen erőnkkel elültük tavai a kóbor lovag Jellachichot; — rendezetlen seregeink meg­alázták e napokban a habsburgfai gőgét. Csak egy volt még hátra, mi a szabadság honát annak jelképét, a szép Magyarországot nem háborgatta.—Hátra volt még a muszka. A kisértetnek e neme sem maradt el. — A szabadság istene át akar vinni min­den próbákon, mielőtt szentségéé templomának alapját rendületlenül vetné meg határaink között. Leg­yen meg szent akaratja , — minket készen talál. És­zak felől, Árva, Liptó Sáros, Szepes Btk. megyé­ken által és Erdély határain betört ránk a rabszolgaságot képviselő, pusztulást és enyészetet terjesztő muszka­­csorda; vér és égő üszkei a lángba bontott falvaknak, városoknak, legázolt virányok, letaposott vetemények, földult, kirabolt lakjai a munkás gazdáknak jelölik utját az istentelen ellenségnek. Nincs men­ekülés, nin­cs szabadulás ezen csordák elől. A ki elfut »lőlök, az földönfutó k«­dússá tétetik; éhha­­lállal vészel; vagy megemészti a hazáért és családjáért való bánat, a szegénység és nyavalyái. Vallásunkat gyűlölik, nem­zeti dió­s­égünket és sza-­­­bid águnkat irigylik, vagyonunkat ál­­ják, tehát végki­­irtásunk egyedüli czé’jok C­upán egy van , mi által mind­ezeket kikerülhetjük; mi álal nemcsak életünket, basáikat, diceőségünket megtarthatjuk, de tőt ezen csordákrak megsemmisítésé­vel vitézi­égünk hitét mind az öt világrészre kiterjeszt­het­ő-tt. 206 És ezen t abájos hatalom abban áll, ha ezen vérengző, durva, dúló csordáknak vitézül ellentállunk. Mint a kősziklában fönakadnak, sőt szétzúzva törnek meg a zajló tenger habjai; mint az oroszlán egy szökésé­vel szétszórja az őt ingerlő ve­dák csordáját, úgy szét­zúzva, szétszórta fogt­ak e rabló csordák a vitéz magya­rok ellentállásával megsemmisítetei. Föl tehát magyarok! kelj fel oh­ér­ás nép! — Hős edzái ts ágodban fegyverezd föl magadat az igazságos ön­védelemnek és jogos boszunak ezer élű tőrével; nyújtsd ki millió karodat; szórj életölő szikrákat fölgyuladt kebe­ledből, s a nyomom gazok csordáját csupán­­» Kelleted súlya szét fogja szórni, mint a szélvész szétszórja a póz­­dorját. Emlékezzél meg magyar nép­­őseid ezred éves dicső­ségére és szabadságára; jusson eszedbe a csak most ki­ürített kesttüség pohara; el ne feledd, hogy életnek és halálnak küszöbén állsz, a mint győztél vagy vesztettél, s a szerint küzdj és vívj utóló ceep véredig. Nem szégyenlenéd e oh magyar nép! hogy midőn az európai nemzeteket elsodró ezred év viharait erős tölgy­ként kitartottad; midőn a halált hozó puhaság karjaiból kibontakozva uj életre fölvirultál; midőn a győzhetetle­neknek kürtőlt rendes seregeket készületlen csapóiddal lealáztad, dicsőséged, boldogságod ragyogó fénypontjá­ról, gyáva rabló csordák által taszital­ál le? — Csak erry lépcső van már hátra neked, hogy a dicsőség, üdvhonába belépj, hol lés­zen életet örök és fönséges. Rajta azért magyar nép!­raj a vitéz seregek! —Közel voltál haza, hogy megszégyenítsd őseid emlékét, múld fölül most még tenmagadat , s a világ csodálni fogván vitézségedet, midőn a népszabadság hősének és képvise­ltjének riadva ismerend el, örömigasan fogja velünk ki­áltani : „éljen a magyar !! !“ — Ő­r­f­i. A népfölkelés ügyében. Az általános népfelkelés az, melly már ki van mondva, hogy a hidrának nemcsak feje üttessék, hanem porcn­­kákként szaggatassék szét. A népet, melly czélszerü fegy­verrel ellátva nincs, leg­először is imigy fegyverezném. Minden férfi, ki fegyvert forgatni nem tud, többet árt mint használ, egyenesen cséplővel látnám el, a cséplő nyele 5 láb, a csép 2% láb a kar és hozzáhajlás ig 9 láb összesen 9 láb, e Cséplőnek végére egy fontos öntött­vasból készült 5 szögletes buzo­gányt srófoltatnék, illy buzogányokat saját találmányom szerinti csekély technikai avatottsággal készült öntő­gép, mellynek mintáját a napokban az illető helyen bemuta­tandom, minden órában 12 ezeret öntene, ezt adnám a még föl nem fegyverzett ujonczoknak, ezt a nép kezébe, és hiszitek-e , hogy örömmel fogadná, örömes­ebb mint bármi fegyvert a világon. Ezen a golyót kivéve semmi sem fog ki, ezt minden földműves úgy tudja forgatni, hogy mindig azon kalászt slizza szét, mellyet megnéz, hát egy orosz tökfőt? Azonkívül mindenek fölött előnynyel bir, 2 lábbal tovább él mint a szurony­os fegyver, a lovat mint az embert egyiránt agyonhajtja, 18 lábkörbe szaba­don dolgozhat, azonfelül contusiót okoz, melly veszélye­sebb a vágott vagy szúrt sebnél, melly vérgeny által ki­tisztulhatván könnyen gyógyul, mig ez küszködésnek és rothadásnak megy át. Illy buzogányt legalább 100 ezeret néhány nap alatt lehetne önteni, már csak a Pest és Bu­dán szétszakadott bomba­darabokból. A hazában lévő minden vadászokat bármennyien vol­nának is egy seregbe rendelném, kinek fegyvere a golyót befogadja golyóval, a többit hármas vagy ötös szatymával látnám el, s ezekkel titokban az ellenséget azon ponton lepném meg, hol legkevésbbé tart rá számot. Ez meg­tenné a kívánt hatást, mert a vadász, ki sebes szektéba 5—6 nyulat, 20—30 légbe czirkázó szalonkát pár óra alatt összelő, azt remélem azon meglehetős terebélyességű­, csiga­lábu kozákokból is lesangirozna naponta egy párt lováról. — .. Ne ámítsuk magunkat. Ne ámítsuk magunkat; nagy és nehéz a föladat, az isteni gondviseléstől élénkbe tűzve; nagy küzdelmek vé­szes napjai közelednek felénk. A muszka sereg már pusztít, rombol; védtelen asz­­szony, tehetlen agg, ártatlan kitdéd, mind egyaránt esik martalékjává. A bukott osztrák ismét szedi össze roncsolt erejét. Az alig legyőzött és nagylelkűen kegyelmezett bel­pártok elfelejtve irántuk tanúsított nagylelkűségünket, az ellennel egyesülve, ismét fegyvert fognak alá­gázá­­sunkra. A merre szemünk néz, Bürn fekete, magasra tor­nyosult felhőket lát. És ne átittuk magunkat, annyi veszély közt egy­­ barátunk sincs, kinek karjaiba dőlve, segítséget vez­ényl­­hetnék; egyedül és elhagyottan állunk itt a dühösködő tenger bull mai k­özepette. Avagy tán Fran­khon pártfo­gására akarunk-e még számumn? Azon Frankhonra, melly­­nek fai soha le nem mosható szenynyel bemocskolva tör­ténetük fényes lapjait a szabadság-harcz szent színe alatt, a szabadság harczosai legyilkolására küldik katonáikat? Nem, ez több mint ábrái­d, ez nevetséges eszme volna. Avagy a törökre számosunk e? Azon törökre, ki neutralitáissel boldogít bennünket? Neutralitással, hogy — mint hírlik — Oláhországon már is keresztül törtek a muszkák határainkba? Neutralitással, hogy — mint hír­lik— ministeri útlevéllel, Consul aláírása nélkül, ma­gyar be nem léphet határába? — Bolond eszme. Ne ámítsuk tehát magunkat; nagy és nehéz’a föladat az isteni gondviseléstől élénkbe tűzve, de annál szentebb annál dicsőbb annak áldása. Soha háladatosb föladat nemzetnek nem jutott, mint a mi ilyen most a magyarnak. Háladatosak lesznek irántunk szabad unokáink, hála­­datos az utókor, háladatos az örök ítélő, a történt­­, ki­nek megmutatjuk, hogy nemzet, melly magában szilár­dan elhatározza, hogy legyőzetni nem akar, győzhetlen, és ha a világ minden absolutismusa is összeesküszik ellene. Megfogjuk pedig azt mutatói, ha, nem bízva idegen erőben, önerőm­et egészen összeszedjük. Keljünk föl tömegestül, aczélozzuk kebleit két. Legyen kezünk kard, haragunk ágyudörgés, és bőszünk lesz a villám, melly az ellent lesujtandja. Ne ámítsuk magunkat, keljünk föl tömegestül, és a győzelem elmaradhatlan. — Hell­ei Ignác­z: Belföldi hírek : Máramaros-Sziget, jun. 21. Kováss Sán­­dor ur szigetváron aljegyző, hírlapb­ól pályáján úgy lát­szik általam akar kitűnni, valótlan czikkeket iktatván el­lenem előbb már „Martius tizenötödiké“ be, most ismét a „Pesti Hírlap“ hasábjaiba, mellyek utóbbiból a német közönség számára az „Ungar“ ba is átvétettek. Mi ön előtt leginkább felötlő, az a Márczius 15 -én tartott „Requiem“; igen is uram halotti misét tartottam én is a káplányom is ekkor, a napi­rendhez tart­ván magunkat — mit „directoriumunkból“ ön is ki­nézhetne. — Mert Máramaros-Szigeten márczius 15-kén minden a napi­renden maradt *), avagy melly hatóság jelentette csak messziről is óhajtását, hogy ez nap ünnepies isteni tiszteletet tartsak? A második pontot önnek Kováss uram egyenesen sis­káidba dobom. Mert mihelyt a 1. országkormányzónak, jelentéséből Buda bevételét megértettem, rögtön megren­deltem a kivánt harangozást; kormánybiztosi sürgetésről mit sem tudok, valamint maga a kormánybiztos sem. Ugyanezt mondhatom a harmadik pontra. — A ren­deletet vettem máj. 27-én, midőn az isteni tisztelet már végéhez közelgett, lehet-e egy illy hatásra számí­tott ájtatosságot rögtönözve elkezdeni ? Igenis lehet h­i­­deg hivatalossággal, de lelkiismeretesen nem, előre kell afelől értesítetni a népnek, ez okból más egyházakban is később kezdetett; de azért mi sem maradt el, mint Káváss költői látásában mondja — mert ha később kezdetett, később is végeztetett; ponto­san, lelkiismeretesen, s bizonyságok hiveim, kik belügy­­miniszeri rendelet nélkül is megjelentek, a lehető legna­gyobb fénnyel, buzgósággal és nyilvánossággal. Szepessy Sámuel, máramaros- szigeti plébános s főesperes. — Bányavidék, junius 23. Ha olvasóink fi­gyelemmel kísérték a múlt évi követválasztásokat, emlé­kezni fognak, hogy a nagybányai kerületben Kovács La­jos képviselő ellenpártjának kitűző­­je Orosz György szi­­nér-váraljai román lelkész volt; a figyelmes olvasók közül sokan emlékezhetnek, hogy azon lelkész még a Márczius 15 ben is debab­ált Kovács Lajos el­választatása ellen; ugyanazon lelkész bosszújában azután az igazság teréről félig meddig letért volt, későbben pedig—mi dicsére­tére válik — megint megtért, hihetőleg sze mise közben fedezte fel az ismeretes „a­ki megtér üdvözül“ prover­­biumot. Szent atya­ talán megint megharagudott Kovács La­josra, és abbéli bosszújában nem végezte el az ország kor­mánya által parancsolt egy­házi szolgálatok utolsó „Missa cantata“-ját. Az a presz­kúra hiány, melly kifogását te­szi, nem ollyan nagy positió, hogy a miatt épen a hon jólléte megnyerése tekintetéből rendelt isteni szolgálatot félbe keressék szakasztani. Midőn egy vasár- vagy ünnep­nap 7—8—10 preszkurát visznek, azt nem kellene mind kivinni a templomból, és megemészteni kedves családjá­val, hanem hagyni ott is, hogy azután annak hiányában ne kénytessék egy olly ünnepélyt, mint a múltkor elmu­lasztott is félbehagyni. A következő vasárnap sem szol­gált ön misét, ugyan a fent említett oknál fogva, egy kis kapacitással akkor is lehetett volna a dolgon segíteni, mert az ágazatokban meg van említve, miképen kovászos kenyér szüb égeltetik a sz. mise szolgálathoz, igen, de nemcik a preszkura kovászos. Háj ! Orosz uramii ön roppant élezés, ön növendéke akarna lenni az életek nagy­apjának a Márcziusnak, pe­dig hiszen tettetés az egész, és látszani vágy, ön minden­kit szeretne kigunyolni, ha mégis sikerülne, pedig higgye el druszám, hogy önnek olly mulasztásai, de még a mel­lett kihágásai is vannak, mellyek csakugyan a nép érde­kébe vágók, és melly­ek miatt a nép önt ezután nemcsak hogy követte el nem választja, de még helyéről is leta­szítja. — Tolihegyi. — D­e é­z s. jun. 24-én. Tegnapelőtti tudósításomat folytatom. A muszkák seregeinket Besztercze környéké­ről csakugyan leszorították. Az estre megérkeztek váro­­sunk alá, s az erősségeket elfoglalták. A muszkák még hátra­vannak, s nem is hiszem, hogy ide merjenek jőni, mert félnek, hogy e keskeny völgybe hámból beszánt­­tatnak. Deézs polgárai nagyadán a sereg visszanő­on­a tá­­ján megrémülve elmenekültek Szilágy, Nagybánya és Kolozsvár felé. Az oláh tömeg megrohanásától a legyil­kolt erdélyi vámok és helységek gyászos példái után. *) Épen ez a hiba. Se e r­k.

Next