Pesti Hírlap, 1879. április (1. évfolyam, 90-118. szám)
1879-04-01 / 90. szám
1879. április 1. PESTI HÍRLAP ban, hivatásunk teljesítése közt vagy nyughelyünkön. Hol a biztosíték ? A szeretet vallásában neveli minden szülő a gyermekét, s a kisded első fogalmait az isten s a törvények tiszteletéről nyeri. Később a törvények szabályozzák életét s jó törvények hozatalát, végrehajtását biztosítja az alkotmányos szabadság. S mégis minden jó nevelés, minden törvény dacára visszaesnek az emberek az ősi vad állapotba, s elfeledik, ami szépet és jót, nemest és igazat a családi tűzhelynél, iskolában és az életben tanultak. Elméjük eltompul, szívük elveszti érzését, csupán a baromi ösztön hatását érzik, ennek parancsát követik. Mi ennek az oka ? Honnan várhatunk ellene szabadulást? Szerintünk az élés és tengés, a hitel és becsület, az érdek és vonzalom harcaiban küzdi ki ma ezer nehézség közt magának mindegyikünk a jövőt, a harc a nagy verseny következtében minden pályán, minden rétegben elkeseredett, kegyetlen. E harcra készül a pályakezdő s hivatásához élesíti fegyvereit , elméjét, izomerejét, hogy győztes maradjon. Csak egyet hanyagol el, egy esik törekvéseinek áldozatául: a kedély, a lélek érzelmi világa. A szív eltompulása, a kedély halála nálunk a legnagyobb társadalmi betegség. Gyógyítsátok meg ezt, tiszteljétek a szív jogait, ne gyilkoljátok meg világában az érző lelket, akkor lesz biztosíték arra, hogy az ember nem esik vissza vadállati ősállapotába s hogy megtartja érzékét az erkölcs és jog törvényei iránt , mert ez érzék a szívben lakik. Akkor aztán nem lesznek gyilkosok se! Addig nem vagyunk, nem leszünk biztonságban. A rendőrség s a bitófa pedig legföljebb megbeszulni bírnak. Megvédésünkre ez vajmi kevés, a pénzügyminiszter resszortjába, holott Szepessy a közlekedési minisztériumhoz adta be véleményét? Mind e kérdésekre az igazságügyi bizottság van hivatva kimerítő jelentést terjeszteni a képviselőház elé. _ POLITIKAI SZEMLE. D r i n o v tanár azon jelütéséből, melyet a Bulgáriában fennállott orsz közigazgatásról a timovai nemzetgyűlés elé terjesztett, világosan kitűnik, hogy az orszák russzifikálni igyekeznek a bulgáriai vezerőt. Háromezer orosz tiszt és katona képzi keretét a bolgár nemzetőrségnek, mely az orosz kormánytól ajándékul kapta az össes szükséges lókészletet számszerint 20,000 éval. Kilencvenkilenc fiatal bolgárt az elisal Itgradi, huszonkettőt pedig a sz. péterári katonai akadémiába küldtek, hol tisztkké fognak kiképeztetni. Joggal el lehet telit mondani, hogy a bolgár nemzetőrség, melya 21,000 főből áll, voltaképen nem egyéb, mint muszka hadtest, Szegedért. A „P. Lt.“ tegnapi vezércikke olyannyira jellemző a kormány közigazgatási képtelenségére, hogy lehetetlen meg nem emlékeznünk arról e helyen. A kormány eddigelé egyáltalában semmit sem tett a mentő és segélyző munkálatok rendszeresítésére, úgy hogy mindenütt mindenben a legnagyobb fejetlenség uralkodik. Nem vagyunk ugyan barátai azon egyefogyott élhetetlenségnek, amely mindig csak a kormány támogatása után kiabál s anélkül mit sem tud tenni, de ilyen rendkívüli körülmények között mégis megkövetelnek a kormánytól, mint a közigazgatás fejétől, hogy kezébe vegye az ügyeket s erélyes s tapintattal vezesse azokat. Hogy ilyesmire kell figyelmeztetnünk a kormányt, melyek élén azon Tisza Kálmán áll, kit — ha már mást nem tudtak dicsőíteni rajta, mint rendkívüli közigazgatási kapacitást magasztaltak. A Szegeden uralkodó fejetlenségre legjobb világot vett a „P. Lt.“ ezen adata . Károlyi Sándor gróf még aznap, midőn Szeged veszedelmének hire a fővárosba érkezett, összevette az összes, itt raktározott pokrócokat s mint gyorsszállítmányt Szegedre küldötte , és, még a mi viszonyaink között is alig lehet elhinni, azok 14 napig ott hevertek a szegedi pályaudvaron, akkor midőn a hidegség s takaró hiánya folytán az emberek száz számra betegedtek meg a tiszai töltésen! A szegedi viszonyokról nincsenek újabb tudósítások , a jótékonyság cselekedeteit a következőkben adhatjuk. A budapesti nemzeti kaszinó 1000 frtot ajándékozott, az ezüstmenyegzős kivilágítási költségeket pedig 51 írtas váltotta meg. Az Unicbank követelése. E figyelemreméltó közleményt, mely világot vet az Unicbank által letett és a szerződés nem teljesítése miatt odaveszett óvadék visszafizetés ügyére, az „Eds“-ből vesszük át. Annál érdekesebbnek tartjuk e cikk közlését, mert épen a mi lapunk figyelmeztette legelőször e botrányos ügyre a közönséget. A kincstári jogügyek igazgatójának, Szepessy úrnak hirlud jogi véleményében döntő joghatályu körülménynek állíttatik, hogy a minisztertanács 1873- dik évi november 15-én a 650 ezer forint óvadéki összdír visszaadását elrendelte azon föltétel alatt, ha az Uniobank a maga kártérítési követeléséről közjegyzői okiratban mond le, mely föltételnek — úgymond az a botrányos jogi vélemény — az Unicbank eleget tett. Ezen tényállás hamisan van előadva és csak a legmélyebb indignációval lehet konstatálni, hogy a képviselőház pénzügyi bizottsága Szepessynek államérdekellenes s hivatali kötelességsértő véleményében megnyugodott anélkül, hogy az e véleményben érintett okiratokat megtekinteni szükségesnek látta volna. A tényállás, mint minket értesítenek, hamisan van előadva, mert igaz ugyan, hogy a minisztertanács 1873. évi nov. 15-én az óvadék visszaadását elrendelte, de ezen megállapodás csak egyoldalú megbeszélés volt, mert a minisztertanács világosan kimondotta, hogy a visszaadás csakis törvényhozási uton történhetik, a nélkül a minisztertanácsi megállapodás sem jogérvényesnek nem tekinthető, sem az Uniobank követelésének jogalapját nem képezheti. De a fölvett minisztertanácsi jegyzőkönyvben egy szó sincs arról, hogy az óvadék azon föltétel alatt visszaadandó, ha az Uniobank közjegyzői okiratban mond le kártérítési igényéről. Szepessy igazgató elferdíti a tényállást, midőn ezt állítja. Szepessy igazgató a későbbi ténykörülményekről egy szót sem mond hírhedt véleményében. Miért késett az Unicbank hatodfél éven át követelésével? Mi történt időközben? Miért írta le s törölte ki a bank saját követeléseiből a 650 ezer forintot mint jogilag nem érvényesíthető követelést ? Mikként jutott az 1873. nov. 15-iki minisztertanácsi határozat a bank tudomására? Miért nem lett ez az ügy a törvényhozás elé hozva 1873. óta? Miért utasította el ezt a kormány, míg Széll Kálmán volt a pénzügyminiszter? Miért ragadta magához ez ügyet gr. Szapáry pénzügyminiszter, holott ez ügy a közlekedési tárcához tartozik s Péchy Tamás — mint ma egy fővárosi lap állítja — az Unicbank jogtalan követelését elfogadhatlannak s tárgyalhatlannak jelenté ki. Miként s minő incidensből, kinek felhívására adta Szepessy igazgató azt a botrányos véleményt? Hogy jutott ez A tisztelt házból. (Levelek egy képviselőtől.) XIV. T. szerkesztő úr! Akiknek a honatyák látásában örömük telik, vulgo szorgalmas karzatlátogatók, azok ma sokat örülhettek, amennyiben a délelőtt folyamán három törvényhozási testület tartott ülést egymásután. A múzeum piros szattyándíszítésű termében 10 órakor a magyar delegátusok gyűltek össze egy zárülésre, melyen a szentesített határozatokat hirdették ki. Egy óra múlva még a méksás főrendek foglalták el a delegátusok helyét s tárgyalták hozzájuk hagyományos felületességgel a mezőtúr-szarvasi vasút , az új honvédelmi minisztériumi palota építéséről szóló törvényjavaslatokat Déli 12 órakor aztán mi ültünk le a saját tisztelt házunkban rövid 1/4 órára. A főrendiház jegyzője áthozott egy üzenetet, melyből kiderül, hogy a fent tisztelt javaslatok elfogadtattak változtatás nélkül. Azután Hegedűs Sándorka, mint a pénzügyi bizottság előadója beterjeszté jelentését az 1879. évi büdzsértörvény-javaslatról. Tárgyalását az elnök a holnapi ülésre tűzte ki. Lesz hát még egy büdzsetvita, kevesebb mint a „bátyja,“ de tán kurtább termetű is. Nehogy azonban kiskorú legyen. Legokosabban tenne minden párt, ha a pártvezéreket szónokoltatná meg, aztán szavaznának megint név szerint. Ugyan a szélsőbalról hány „pártvezér“ kerülne ki ? mint hallom, az egyesült ellenzék szónoka Apponyi Albert gróf lesz. A mai ülés egyetlen dektákuluma egy interpellációra adott válasz és viszonválasz volt. Csatár, ez a vén part nenti sajtkufár, nemrégiben interpellálta Tefort minisztert, hogy az egyetemi alap birtokában levő hires kéri „őserdő“ a hasznbérlő által, kit úgy hívnak, hogy „élelmes leutsch úr,“ — minő haszon fejében pusztittatik ki ? A miniszter előadta, hogy a őserdő Kéren csak Mátyás korában létezhett, ma annak helyén olyan hasznavehetlen agony van, melyet ép a kipusztitás okát - adtak bérbe Deutschnak. Érdekes volt, mint a miniszter reflektálva Csatár azon megegyzésére, hogy az interpellációt a kormány rputációja érdekében tette, azt a feleletet azt, hogy Csatár gondoskodjék a saját repitációjáról, ne pedig a kormányéról. Bősz Csatár Zsigmond persze bőszen válaszolt, de a ház kedélyten fogta fel a dolgát s többször jószót nevtett, különösen akkor, midőn Csatár azt fejegette, hogy e dologban ő — ha miniszer lenne — mikép járna el. A kacajra Csatár azzal vágott visszza, hogy ez eshetőség bekövetkezhet még, mert — szerinte — miden képviselő egyúttal — miniszterjelölt. No, tisztelt szerkesztő úr, ha ez így van, — akkor én erősen gondolkoztk, ne tegyem-e le mandátumomat. Mert még rám is következhetik a csapás és Csatával jutok egy kabinetbe. Huh ! Csitt. Suvaov gróf állítólag a vegyesokkupációt főleg azon érvvel támogatta, hogy ha a Balkán félszigeten újra felkelés törne ki, lehetetlen volna a pánszlávok sürgetésének ellenállni a Konstantinápoly elleni előnyomulásra vonatkozólag. Nehéz meghatározni, mennyi része lehetett a jóslatnak a hatalmak egyetértésének siettetésére, de úgy látszik, hogy a pánszlávizmus rémképe az esetben nem valami nagyon félelmes, mert még a „Nord“ is, melyet a Gorcsakovféle pánszláv politika orgánumának tartanak, erélyesen sürgeti a vegyes okkupációt. A francia szenátusban tegnap kezdődött a vita a Peyrat-féle indítvány felett s az első nap nem volt kedvező a javaslat barátaira nézve. Nevezetes mily szivósan ellene szegül a törvényhozó testületek Párisba való visszahelyezésének számos szabadelvű szenátor is, így például Laboulaye, az ismeretes író Peyrat indítványának leghevesebb ellenzői közé tartozik. A „Temps“ azt mondja róla „Ábrándozik Párisról Amerikában, de Párisról Franciaországban hallani sem akar.“ Az összes mérsékelt köztársasági lapok egyetértenek abban, hogy Versailles nem lehet tovább a szenátus és a kamra székhelye. A „Journal des Débats“ és a „Republique Francaise“ előhord minden érvet a Peyrat-féle indítvány támogatására. A szenátus egyik osztályában a következő találó megjegyzést tette valaki: „1848. júniusban a felkelés azért győzetett le, mert a nemzetgyűlés Parisban volt, a 18 Brumaire ellenben Páristól távol történt.“ Waddington, ki személyesen nagyon melegen pártolja a törvényhozó testületek visszatérését Párisba, a kedélyek megnyugtatása végett azon nyilatkozatot tette, hogy az átköltözés anyagi akadályok miatt csak 1880-ban történhetnek meg. De mindennek dacára a szenátus többsége ellenzi. Csaknem úgy látszik, mintha igaza volna az „Universnek“, mely gúnyosan jegyezte meg : „Azon urak félnek Páristól; ilyen bizalommal viseltetik a köztársaság önmagához!“ A szenátus jól tenné, ha engedne a kormánynak, már csak azért is, hogy az az ultramontán vihogás megszűnjék. A Drentelen tábornok ellen intézett merény sajátszerű visszahatást idézett elő az orosz sajtóban. A „Golos“ szemrehányásokat tesz önmagának s az egész sajtónak, hogy nagyon soká hallgatott és szépítgetett bizonyos dolgokat. Elérkezett az idő beszélni, mert a sajtó az egyedüli fegyver a „társadalom ellenes propaganda“ ellen. Hasonlóan nyilatkozik a többi lap is. Hasonlóan nyilatkozik a többi lap is. Igaz, a sajtó sokat javíthatna és megakadályozhatna, de szabad-e nyíltan beszélnie ? A sajtószabadság első és hatalmas lépés volna a javulás felé, de mikor adott sajtószabadságot egy autokrata fejedelem?