Pesti Hírlap, 1879. április (1. évfolyam, 90-118. szám)

1879-04-01 / 90. szám

1879. április 1. PESTI HÍRLAP­­ ban, hivatásunk teljesítése közt vagy nyug­helyünkön. Hol a biztosíték ? A szeretet vallásában neveli minden szülő a gyermekét, s a kisded első fogalmait az isten s a törvények tiszteletéről nyeri. Később a törvények szabályozzák életét s jó törvé­nyek hozatalát, végrehajtását biztosítja az alkotmányos szabadság. S mégis minden jó nevelés, minden törvény dacára visszaesnek az emberek az ősi vad állapotba, s elfeledik, a­mi szépet és jót, nemest és igazat a családi tűzhelynél, iskolában és az életben tanultak. Elméjük eltompul, szívük elveszti érzését, csupán a baromi ösztön hatását érzik, ennek parancsát követik. Mi ennek az oka ? Honnan várhatunk ellene szabadulást? Szerintünk az élés és tengés, a hitel és becsület, az érdek és vonzalom harcaiban küzdi ki ma ezer nehézség közt magának mindegyikünk a jövőt, a harc a nagy verseny következtében minden pályán, minden réteg­ben elkeseredett, kegyetlen. E harcra készül a pályakezdő s hivatásához élesíti fegyve­reit , elméjét, izomerejét, hogy győztes ma­radjon. Csak egyet hanyagol el, egy esik törekvéseinek áldozatául: a kedély, a lélek érzelmi világa. A szív eltompulása, a kedély ha­lála nálunk a legnagyobb társadalmi be­tegség. Gyógyítsátok meg ezt, tiszteljétek a szív jogait, ne gyilkoljátok meg világában az érző lelket, akkor lesz biztosíték arra, hogy az ember nem esik vissza vadállati ős­állapotába s hogy megtartja érzékét az er­kölcs és jog törvényei iránt , mert ez érzék a szívben lakik. Akkor aztán nem lesznek gyil­kosok se! Addig nem vagyunk, nem leszünk biz­tonságban. A rendőrség s a bitófa pedig leg­­följebb megbeszulni bírnak. Megvédé­sünkre ez vajmi kevés, a pénzügyminiszter resszortjába, holott Szepessy a közlekedési minisztériumhoz adta be véleményét? Mind e kérdésekre az igazságügyi bizottság van hivatva kimerítő jelentést terjeszteni a képviselő­ház elé. _ POLITIKAI SZE­MLE. D r i n o v tanár azon jel­ütéséből, me­lyet a Bulgáriában fennállott o­rsz közigaz­gatásról a timovai nemzetgyűlés elé terjesztett, világosan kitűnik, hogy az or­szák russzifi­­kálni igyekeznek a bulgáriai ve­zerőt. Három­ezer orosz tiszt és katona kép­zi keretét a bolgár nemzetőrségnek, mely az orosz kor­mánytól ajándékul kapta az öss­es szükséges lókészletet számszerint 20,000 éval. Kilenc­venkilenc fiatal bolgárt az elisal Itgradi, hu­szonkettőt pedig a sz. péter­ári katonai akadémiába küldtek, hol tisz­tkké fognak kiképeztetni. Joggal el lehet tel­it mondani, hogy a bolgár nemzetőrség, mel­ya 21,000 főből áll, voltaképen nem egyéb, mint muszka hadtest, Szegedért. A „P. Lt.“ tegnapi vezércikke olyannyira jel­lemző a kormány közigazgatási képtelenségére, hogy lehetetlen meg nem emlékeznünk arról e helyen. A kormány eddigelé egyáltalában semmit sem tett a mentő és segélyző munkálatok rendszeresítésére, úgy hogy mindenütt mindenben a legnagyobb fejetlenség uralkodik. Nem vagyunk ugyan barátai azon egye­­fogyott élhetetlenségnek, amely mindig csak a kor­mány támogatása után kiabál s anélkül mit sem tud tenni, de ilyen rendkívüli körülmények között mégis megkövetelnek a kormánytól, mint a közigazgatás fejétől, hogy kezébe vegye az ügyeket s erélyes s tapintattal vezesse azokat. Hogy ilyesmire kell fi­gyelmeztetnünk a kormányt, melyek élén azon Tisza Kálmán áll, kit — ha már mást nem tudtak dicsőí­teni rajta, mint rendkívüli közigazgatási kapacitást magasztaltak. A Szegeden uralkodó fejetlenségre legjobb világot vett a „P. Lt.“ ezen adata . Károlyi Sándor gróf még az­nap, midőn Szeged veszedelmé­nek hire a fővárosba érkezett, összevette az összes, itt raktározott pokrócokat s mint gyorsszállítmányt Szegedre küldötte , és, még a mi viszonyaink között is alig lehet elhinni, azok 14 napig ott hevertek a szegedi pálya­udvaron, akkor midőn a hidegség s takaró hiánya folytán az emberek száz számra bete­gedtek meg a tiszai töltésen! A szegedi viszonyokról­ nincsenek újabb tudó­sítások , a jótékonyság cselekedeteit a következőkben adhatjuk. A budapesti nemzeti kaszinó 1000 frtot ajándékozott, az ezüstmenyegzős kivilágítási költségeket pedig 51 írtas váltotta meg.­ ­ Az Unicbank követelése. E figyelemreméltó közleményt, mely vi­lágot vet az Unicbank által letett és a szer­ződés nem teljesítése miatt odaveszett óvadék visszafizetés ügyére, az „Eds“-ből vesszük át. Annál érdekesebbnek tartjuk e cikk köz­lését, mert épen a mi lapunk figyelmeztette legelőször e botrányos ügyre a közönséget. A kincstári jogügyek igazgatójának, Szepessy úrnak hirlu­d­ jogi véleményében döntő joghatályu körülménynek állíttatik, hogy a minisztertanács 1873- dik évi november 15-én a 650 ezer forint óvadéki összdír visszaadását elrendelte azon föltétel alatt, ha az Uniobank a maga kártérítési követeléséről köz­jegyzői okiratban mond le, mely föltételnek — úgy­mond az a botrányos jogi vélemény — az Unicbank eleget tett. Ezen tényállás hamisan van előadva és csak a legmélyebb indignációval lehet konstatálni, hogy a képviselőház pénzügyi bizottsága Szepessynek állam­érdekellenes s hivatali kötelességsértő véleményében megnyugodott anélkül, hogy az e véleményben érin­tett okiratokat megtekinteni szükségesnek látta volna. A tényállás, mint minket értesítenek, hamisan van előadva, mert igaz ugyan, hogy a minisztertanács 1873. évi nov. 15-én az óvadék visszaadását elren­delte, de ezen megállapodás csak egyoldalú megbe­szélés volt, mert a minisztertanács világosan ki­mondotta, hogy a visszaadás csakis törvényhozási uton történhetik, a nélkül a minisztertanácsi megálla­podás sem jogérvényesnek nem tekinthető, sem az Uniobank követelésének jogalapját nem képezheti. De a fölvett minisztertanácsi jegyzőkönyvben egy szó sincs arról, hogy az óvadék azon föltétel alatt visszaadandó, ha az Uniobank közjegyzői okiratban mond le kártérítési igényéről. Szepessy igazgató el­ferdíti a tényállást, midőn ezt állítja. Szepessy igazgató a későbbi ténykörülmények­ről egy szót sem mond hírhedt véleményében. Miért késett az Unicbank hatodfél éven át követelésével? Mi történt időközben? Miért írta le s törölte ki a bank saját követeléseiből a 650 ezer forintot mint jogilag nem érvényesíthető követelést ? Mikként jutott az 1873. nov. 15-iki minisztertanácsi határozat a bank tudomására? Miért nem lett ez az ügy a törvényho­zás elé hozva 1873. óta? Miért utasította el ezt a kormány, míg Széll Kálmán volt a pénzügyminiszter? Miért ragadta magához ez ügyet gr. Szapáry pénz­ügyminiszter, holott ez ügy a közlekedési tárcához tartozik s Péchy Tamás — mint ma egy fővárosi lap állítja — az Unicbank jogtalan követelését elfo­­gadhatlannak s tárgyalhatlannak jelenté ki. Miként s minő incidensből, kinek felhívására adta Szepessy igazgató azt a botrányos véleményt? Hogy jutott ez A tisztelt házból. (Levelek egy képviselőtől.) XIV. T. szerkesztő úr! A­kiknek a honatyák látásában örömük telik, vulgo szorgalmas karzatlátogatók, azok ma sokat örülhettek, a­mennyiben a délelőtt folyamán három törvényhozási testület tartott ülést egymásután. A múzeum piros szattyándíszítésű ter­mében 10 órakor a magyar delegátusok gyűl­tek össze egy zárülésre, melyen a szentesített határozatokat hirdették ki. Egy óra múlva még a mék­sás főrendek foglalták el a de­legátusok helyét s tárgyalták hozzájuk ha­gyományos felületességgel a mezőtúr-szarvasi vasút , az új honvédelmi minisztériumi palota építéséről szóló törvényjavaslatokat Déli 12 órakor aztán mi ültünk le a saját tisztelt házunkban rövid 1/4 órára. A főrendiház jegyzője áthozott egy üze­netet, melyből kiderül, hogy a fent tisztelt ja­vaslatok elfogadtattak változtatás nélkül. Azu­tán Hegedűs Sándorka, mint a pénzügyi bizottság előadója beterjeszté jelentését az 1879. évi büdzsértörvény-javaslatról. Tárgya­lását az elnök a holnapi ülésre tűzte ki. Lesz hát még egy büdzsetvita, kevesebb mint a „bátyja,“ de tán kurtább termetű is. Nehogy azonban kiskorú legyen. Legokosabban tenne minden párt, ha a pártvezéreket szónokoltatná meg, aztán sza­vaznának megint név szerint. Ugyan a szélső­balról hány „pártvezér“ kerülne ki ? mint hallom, az egyesült ellenzék szónoka Appo­­nyi Albert gróf lesz. A mai ülés egyetlen d­­ektákuluma egy interpellációra adott válasz és viszonválasz volt. Csatár, ez a vén part nenti sajtkufár, nemrégiben interpellálta T­e­f­o­r­t minisz­tert, hogy az egyetemi alap birtokában levő hires kéri „őserdő“ a hasz­nbérlő által, kit úgy hívnak, hogy „élelmes leutsch úr,“ — minő haszon fejében pusztitta­tik ki ? A mi­niszter előadta, hogy a őserdő Kéren csak Mátyás korában létezhe­­tt, ma annak helyén olyan hasznavehetlen agony van, me­lyet ép a kipusztitás okát -­ adtak bérbe Deutschnak. Érdekes volt, mi­nt a miniszter reflektálva Csatár azon meg­egyzésére, hogy az interpellációt a kormány r­putációja érde­kében tette, azt a feleletet az­t, hogy Csatár gondoskodjék a saját repi­tációjáról, ne pedig a kormányéról. Bősz Csatár Zsigmond persze bőszen válaszolt, de a ház kedélyt­en fogta fel a dolgát s többször jószót nevt­ett, különösen akkor, midőn Csatár azt fej­egette, hogy e dologban ő — ha minisz­er lenne — mikép járna el. A kacajra Cs­atár azzal vá­gott visszza, hogy ez eshetőség bekövetkezhet még, mert — szerinte — mi­den képviselő egyúttal — miniszterjelölt. No, tisztelt szerkesztő úr, ha ez így van, — akkor én erősen gondolkozt­k, ne tegyem-e le mandátumomat. Mert még rám is követ­­kezhetik a csapás és Csatá­val jutok egy kabinetbe. Huh ! Csitt. S­u­v­a­­­o­v gróf állítólag a vegyes­­okkupációt főleg azon érvvel támogatta, hogy ha a Balkán félszigeten újra felkelés törne ki, lehetetlen volna a pánszlávok sürgetésé­nek ellenállni a Konstantinápoly elleni elő­nyomulásra vonatkozólag. Nehéz meghatá­rozni, mennyi része lehetett a jóslatnak a hatalmak egyetértésének siettetésére, de úgy látszik, hogy a pánszlávizmus rémképe az esetben nem valami nagyon félelmes, mert még a „Nord“ is, melyet a Gorcsakov­­féle pánszláv politika orgánumának tartanak,­ erélyesen sürgeti a vegyes okkupációt. A francia szenátusban tegnap kezdődött a vita a P­e­y­r­a­t-féle indítvány felett s az első nap nem volt kedvező a javaslat barátaira nézve. Nevezetes mily szivósan ellene szegül a törvényhozó testületek Pá­­risba való visszahelyezésének számos szabad­elvű szenátor is, így például L­ab­oulaye, az ismeretes író Peyrat indítványának leghevesebb ellenzői közé tartozik. A „Temps“ azt mondja róla „Ábrándozik Párisról Ame­rikában, de Párisról Franciaországban hal­lani sem akar.“ Az összes mérsékelt köztár­sasági lapok egyetértenek abban, hogy Ver­sailles nem lehet tovább a szenátus és a kamra székhelye. A „Journal des Débats“ és a „Republique Francaise“ előhord minden érvet a P­e­y­r­a­t-féle indítvány támogatására. A szenátus egyik osztályában a következő találó megjegyzést tette valaki: „1848. júni­usban a felkelés azért győzetett le, mert a nemzetgyűlés Parisban volt, a 18 Brumaire ellenben Páristól távol történt.“ Waddington, ki személyesen nagyon melegen pártolja a törvényhozó testületek visszatérését Párisba, a kedélyek megnyugtatása végett azon nyi­latkozatot tette, hogy az átköltözés anyagi akadályok miatt csak 1880-ban történhetnek meg. De mindennek dacára a szenátus több­sége ellenzi. Csaknem úgy látszik, mintha igaza volna az „Universnek“, mely gúnyosan jegyezte meg : „Azon urak félnek Páristól; ilyen bizalommal viseltetik a köztársaság önmagához!“ A szenátus jól tenné, ha en­gedne a kormánynak, már csak azért is, hogy az az ultramontán vihogás megszűnjék. A Drentelen tábornok ellen inté­zett merény sajátszerű visszahatást idézett elő az orosz sajtóban. A „Golos“ szemrehá­nyásokat tesz önmagának s az egész sajtó­nak, hogy nagyon soká hallgatott és szépít­­getett bizonyos dolgokat. Elérkezett az idő beszélni, mert a sajtó az egyedüli fegyver a „társadalom ellenes propaganda“ ellen. Ha­sonlóan nyilatkozik a többi lap is. Hasonlóan nyilatkozik a többi lap is. Igaz, a sajtó so­kat javíthatna és megakadályozhatna, de szabad-e nyíltan beszélnie ? A sajtószabadság első és hatalmas lépés volna a javulás felé, de mikor adott sajtószabadságot egy autok­rata fejedelem?

Next