Pesti Hírlap, 1879. június (1. évfolyam, 150-178. szám)
1879-06-11 / 159. szám
Budapest, 1879._________________________159. szám. ___________ Szerda, június Előfizetési árak: ____ Hirdetések: Igyész 14 firtokr. Budapest, nádor-utasa Z. B., minden közlemény intézendő. hóra az előfizetések és a lap __ /) Bérmentetlen levelek csak lap szétküldésére vonatkozó jelszó- \ *T A 11W I A TI ^ / mert kezektől fogadtatnak el. tamulások intézendők. -TT Jl i -LA-Jl J—^S Kéziraté'* vissza nem adatnak. NAPTÁR. LÁTNIVALÓK 08 szombat^u * képtár ; vasárnapokon Qrsz.képzőművészet! társulat tárlata. ($u- t megteamiítete. rozvagoma a Soroksár _ , ' .. ... -r. .. __ * „ , d. e. 10—1-ig fölváltva a gyűjtemények gárát, saját-ház.) Magyar tudományos ut végén a vám mellett. Városházak Szerda katholikusi .Barnabás Nemzeti muzeum. (Muzeum-körut.) valamelyike, a könyvtár pedig minden akadémia. (Ferenc-József-térsaját-ház.) régi a városház-tájon, alul a cipő protestáns Barnabás Nyitra: d. e. 9—1 óráig, hétfőn és hétköznapon 9—1-ig. Országos képtár Iparmuzeum. (Sugárút,a képzőművészeti utcában 24. sz. a.Városi vigadó (redoute .. csütörtökön a természet- és néprajzi-tár. (Eszterházy-féle) az akad. palotájában. társulat háza.) Királyi vár és várkert az aldunasoron. Állatkert a város T gorögorosz, Iszaias___________kedd, és pénteken az ásványtár, szerdán Nyitra: vasárn., szerd. és pént. 9—-ig. Budán, az udvar távollétében mindig ligetben. _________ A mai szám tartalma: A jövő háborúja. — Politikai hírek. — Mit végzet az országgyűlés a lefolyt ülésszakban? — A székesfehérvári országos kiállítás, s Magyarország tanárai és tanítói. — Politikai szemle. — Fővárosi ügyek. — Tudomány és irodalom. — Színház és művészet. — Amiről most legtöbbet beszélnek. — Táviratok. — Legújabb. — Napi hírek. — Törvényszéki csarnok. — A Duna-egylet. — Közgazdasági hírek. — Színházak és mulatságok. Színlapok. — Vízállás. — Tárca: Londoni rendőrség. — Regény. Két férj neje. (Folytatás). — Vegyes. — Hirdetések. A jövő háborúja A külföldi táviratok közt, melyek néhány hét óta meglehetősen szenvednek az érdeknélküliség nyavalyájában, van ma egy rövid, látszólag csekély jelentőségű hír, mely azonban közelebbről megnézve és kombinálva egyéb hírekkel, teljesen megérdemeli a komoly megfontolást. Hónapok óta jelentik már az Oroszországból érkező magánlevelek, hogy a birodalom belsejében, mely meglehetősen el van dugva Európa s az európai hírlapok szemei elől, a kormány nagymérvű hadikészületeket folytat. Hozzáteszik e hírek, hogy e hadikészületek nem szorítkoznak az elmúlt háború által emberben és hadiszerekben okozott károk helyrepótlására s nem magyarázhatók a nihilista mozgalommal szemben netán szükségessé válható katonai erőkifejtés lehetővé tételére, hanem határozott és egyenes céljuk az orosz hadsereg növelése és erősbítése. Az utolsó háború ugyanis megmutatta, hogy Oroszország hadereje, mely kétségtelenül elég a védelemre s elég a támadásra is egy oly, állami szervezetében teljesen megromlott ország ellen, mint Törökország, — elégtelen volna a támadásra egy valódi európai nagyhatalom ellen. E magánúton érkezett faireket ma megerősíti a táviró, jelentvén miszerint a cár megparancsolta, hogy az új kölcsönből befolyó összegekből 200 millió rubel hadiszerek beszerzésére fordíttassék. Oroszország tehát új háborúra készül. Hogy ki ellen , e felett kétségben nem élhetünk. Bármily véleményben legyünk monarchiánknak négy év óta követett keleti politikája felől, bármily hibásnak tartjuk azt, kétségtelen, hogy Oroszország keleti diadalútjában Ausztria-Magyarország volt a legfőbb akadály. Nemcsak azért, mert Anglia csupán Konstantinápolyt és környékét vette uralma alá s a Balkántól éjszaknak fekvő tartományok sorsával nem törődött, hanem azért is, mert ha törődött volna is vele, egymagában nem lett volna képes követeléseit érvényesíteni. Hogy a muszkák be nem nyomultak Konstantinápolyba, az talán elsősorban Anglia érdeme, de hogy a bolgárföldről ki kell takarodniok, hogy Szerbia — a bosnyák okkupáció folytán két oldalról fegyvereink lőtávolába kerülvén, — megszűnt az orosz hatalomkor megbízható tagja lenni, annak okozója elsősorban monarchiánk. Ausztria-Magyarországot azonban nem csak politikája, hanem már geográfiai fekvése is akadályává teszi az orosz terveknek. A bérces Erdély egy természetes erősség, melynek ormairól mi uralkodunk katonailag azon után, mely Oroszországot a Balkán félszigetre vezeti. Hogy ez uralom mit jelent, épen a jelen napok eseményei bizonyítják. Bármit határozzon a berlini béke, Oroszország bizonyára sohse vonná ki hadait a Balkán félszigetről, ha nem tudná, hogy azok sorsa — csak akarjuk — a mi kényünktől függ. Az oroszok haragja hangosan bizonyít e felfogás mellett. A hivatalos orosz körökben úgy, mint a sajtóban sohsem gyűlölték monarchiánkat annyira, mint jelenleg. Ma már, az utolsó háború tapasztalatai után, melyben Oroszország, a mi szempontunkból nézve, sokat nyert, — de a maga szempontjáról ítélve, kénytelen volt hadi szerzeményének túlnyomó részét kiadni kezéből, s ma már senki sem kételkedik Oroszországban azonban helyes és egyedül üdvözítő volta felett, mely szerint Oroszország konstantinápolyi útja Bécsen, vagy legalább is Budapesten vezet keresztül. Oroszország tehát készül, hogy a legközelebbi alkalommal rajtunk keresztül nyomulhasson a török főváros ellen, készül az Ausztria-Magyarország elleni háborúra. Ez olyan bizonyos, mint a halál. A kérdés csak az, mikor fog a háború napja elérkezni ? Öt, tíz vagy 15 év múlva ? Talán később, de tán hamarább, sokkal hamarább, mint bárki gondolná ma Európában. El kell készülve lennünk e háborúra. Ez nem azt teszi, hogy tehát fegyverkezzünk. A mi hadszervezetünk mellett, mely épen napjainkban jutott fejlődésének tetőpont- a pesti hírlap tárcája. Londoni rendőrség. London nem város, de tartomány, melyet a házak és paloták, a vas, kő és mész egész rengetege borít el, . . . „határa valahol messze a végtelenség“, mondaná a yankee, ki ha saját földjéről, saját büszkeségéről szól, szereti az u. n. nagy mondásokat, s a költői nagyítás alakzatait. Ha valaki azt írná pl. levele borítékjára, hogy: „Mr. John Smith, 10 George Street, London“, épen annyit tett, mintha azt írta volna: „Mr. John Smith, Europa.“ A Themze város leviathanjának körülbelül 100 ily George Streetje van, s föltéve, hogy a postahivatal fáradságot is venne magának az illető Mr. Smith streetjének kitudakolására, fáradozásának az lenne eredménye, hogy a levelet a „holt,“ magyarul a kézbesíthetlen levelek osztályában olvashatná el . . . nem Smith úr, de írója. A roppant távolságok folytán megbocsáthatatlan mulasztás, ha valaki a kitűzött találka szokásos negyedórája alatt a megbeszélt helyen meg nem jelenik. Heine intése azonban, hogy poéta sohase menjen Londonba, az angolok iránt nem igen előzékeny költő valamely rész órájának szülötte lehetett. Londonban az élet, amint elzakatol szemeink előtt, drámákban, tragédiákban, vagy megrázó bohózatokban szól hozzánk. Ez utóbbiakban azon jelentőségteljes mélabi csendül meg, melynek viszhangja szól Lear bolondjának ajkairól. Az ellentétek mily bizarr világa! Mily fény s előkelő hidegség a nemes lordok palotáiban s mily keserű könnyek a sötét Themze-sikátorok nyomora közepett. . . . Ha az angol nem volna oly rideg és rendíthetetlen törvénytudó nép, ha, a legalsóbb osztályokban is, nem élne a „gentleman“ fellépésre késztető természetes ösztön, csodálnék, hogy az egyéni érdek oly ezerszerű, leggyakrabban rideg összeütközéseit féken tartja az a néhány ezer „policeman“, kik közül körülbelül ezer izmos, boxoló brittre jut épen . . . egy fél. S ezen fél policeman hatáskörét is mennyire megszorítja az angol mindenható f-ja! A vakmerő, „bobby“, ki az angolnál előbbi lakása, nagy épen becses születésének ideje felől merészkednék kérdezősködni, oly útravalót szerezne, melyről sem kötött, sem kötetlen nyelv nem adhatna számot. A policeman, hacsak nem „tűz!“ „segítség!“ „gyilkos !“ stb. kiáltásra, nem léphet be az angol házába, felügyelete alatt csakis a legalsóbb rangú és veszélyesebb természetű tivornyák és éji szállóhelyek állanak, melyekről, ha valami baj előfordul, jelentést kell tennie a rendőrfőnöknél, ki a következő évre el is vonhatja az illetőtől a korcsma- vagy szállóhely-nyitás jogát. Az angol örömest gombolja be kabátját, ha valahol idegen szólítja meg, mégpedig oly kiejtéssel, melyen észreveszi, hogy nem telivér angol ajakról röppent el. Az idegen ellenben könnyen bonyolódik a világváros kimeríthetetlen cselfogásaiba. A bűntanyának mindig vannak kerítői. Megeshetik, hogy akármely igen ártatlannak látszó Jehu utóda kocsijában tovarobogva, ez egyszerre megáll, egy időközben bakra ült félszemű legény elfüttyenti magát, mire a jámbor utazót egy-két, a köd és viskók sűrűjéből előbukkanó izmos alak az ú. n. „dán csók“ elveiben részesíti. E „dán csók“ a következő gyöngéd műfogásoknak nagy tökélyre emelt kombinációja : Ellenfeled jókorát üt jobb öklével állad alá, baljával bordáidat szerencsélteti örök megemlékezésben, térdét embenpointodnak támasztja, és egy percnyi ölelés, mint a delej, zsebeidből minden értékest az ő kezeibe vonzott. Aminek birtokában még talán meghagyott e fickó, attól megszabadít egy segítségedre előrohanó udvarias fiatalember, aki bámulatos filantrópiájáért rendszerint még szívélyes köszönetedben is részesül. A policeman ismeri e módokat és eszközöket s szemmel tartja a régi ismerősöket és újoncoknak látszó jó madarakat. Egy elől azonban a policeman sem tud megóvni, t. i. hogy az ismeretlen nagyváros szűk utcái közé tévedve, alkonyatkor udvariasan meg ne szólíts valakit, mondaná meg, merre kell itt szállodád, vagy magánlakásod felé jutni. 1lat számunk 8 oldalt tartalmaz.