Pesti Hírlap, 1879. június (1. évfolyam, 150-178. szám)

1879-06-11 / 159. szám

Budapest, 1879._________________________159. szám. ___________ Szerda, június Előfizetési árak: ____ Hirdetések: I­gyész 14 firt­o­kr. Budapest, nádor-utasa Z. B., minden közlemény intézendő. hóra az előfizetések és a lap __ /) Bérmentetlen levelek csak lap szétküldésére vonatkozó jelszó- \ *T A 11W I A TI ^ / mert kezektől fogadtatnak el. tamulások intézendők. -TT Jl i -LA-Jl J—^S Kéziraté'* vissza nem adatnak. NAPTÁR. LÁTNIVALÓK 08 szombat^u * képtár ; vasárnapokon Qrsz.képzőművészet! társulat tárlata. ($u- t megteam­iítete. rozvagoma a Soroksár _ , ' .. ... -r. .. __ * „ , d. e. 10—1-ig fölváltva a gyűjtemények gárát, saját-ház.) Magyar tudományos ut végén a vám mellett. Városházak Szerda­ katholikusi .Barnabás Nemzeti muzeum. (Muzeum-körut.) valamelyike, a könyvtár pedig minden akadémia. (Ferenc-József-térsaját-ház.) régi a városház-tájon, al­ul a cipő protestáns Barnabás Nyitra: d. e. 9—1 óráig, hétfőn és hétköznapon 9—1-ig. Országos képtár Iparmuzeum. (Sugárút,a képzőművészeti utcában 24. sz. a.Városi vigadó (redoute .. csütörtökön a természet- és néprajzi-tár. (Eszterházy-féle) az akad. palotájában. társulat háza.) Királyi vár és várkert az aldunasoron. Állatkert a város T gorögorosz, Iszaias___________kedd, és pénteken az ásványtár, szerdán Nyitra: vasárn., szerd. és pént. 9—­-ig. Budán, az udvar távollétében mindig ligetben. _________ A mai szám tartalma: A jövő háborúja. — Politikai hírek. — Mit végzet az országgyűlés a lefolyt ülésszakban? — A szé­kesfehérvári országos kiállítás, s Magyarország taná­rai és tanítói. — Politikai szemle. — Fővárosi ügyek. — Tudomány és irodalom. — Színház és művészet. — A­miről most legtöbbet beszélnek. — Táviratok. — Legújabb. — Napi hírek. — Törvény­széki csarnok. — A Duna-egylet. — Közgazdasági hírek. — Színházak és mulatságok. Színlapok. — Vízállás. — Tárca: Londoni rendőrség. — Regény. Két férj neje. (Folytatás). — Vegyes. — Hirdetések. A jövő háborúja A külföldi táviratok közt, melyek né­hány hét óta meglehetősen szenvednek az ér­deknélküliség nyavalyájában, van ma egy rövid, látszólag csekély jelentőségű hír, mely azonban közelebbről megnézve és kombinálva egyéb hírekkel, teljesen megérdemeli a ko­moly megfontolást. Hónapok óta jelentik már az Oroszor­szágból érkező magánlevelek, hogy a biro­dalom belsejében, mely meglehetősen el van dugva Európa s az európai hírlapok szemei elől, a kormány nagymérvű hadikészületeket folytat. Hozzáteszik e hírek, hogy e hadi­készületek nem szorítkoznak az elmúlt há­ború által emberben és hadiszerekben okozott károk helyrepótlására s nem magyarázhatók a­ nihilista mozgalommal szemben netán szük­ségessé válható katonai erőkifejtés lehetővé tételére, hanem határozott és egyenes céljuk az orosz hadsereg növelése és erősbítése. Az utolsó háború ugyanis megmutatta, hogy Oroszország hadereje, mely kétségtelenül elég a védelemre s elég a támadásra is egy oly, állami szervezetében teljesen megromlott or­szág ellen, mint Törökország, — elégtelen volna a támadásra egy valódi európai nagy­hatalom ellen. E magánúton érkezett faire­ket ma megerősíti a táviró, jelentvén misze­rint a cár megparancsolta, hogy az új köl­csönből befolyó összegekből 200 millió rubel hadiszerek beszerzésére fordíttassék. Oroszország tehát új há­­bo­rúra készül. Hogy ki ellen , e fe­lett kétségben nem élhetünk. Bármily véleményben legyünk monar­­chiánknak négy év óta követett keleti politi­kája felől, bármily hibásnak tartjuk azt, két­ségtelen, hogy Oroszország keleti diadalútjá­­ban Ausztria-Magyarország volt a legfőbb akadály. Nemcsak azért, mert Anglia csupán Konstantinápolyt és környékét vette uralma alá s a Balkántól éjszaknak fekvő tartomá­nyok sorsával nem törődött, hanem azért is, mert ha törődött volna is vele, egymagában nem lett volna képes követeléseit érvényesí­teni. Hogy a muszkák be nem nyomultak Ko­nstantinápolyba, az talán elsősorban Ang­lia érdeme, de hogy a bolgárföldről ki kell takarodniok, hogy Szerbia — a bosnyák okkupáció folytán két oldalról fegyvereink lőtávolába kerülvén, — megszűnt az orosz hatalomkor megbízható tagja lenni, annak okozója elsősorban monarchiánk. Ausztria-Magyarországot azonban nem csak politikája, hanem már geográfiai fekvése is akadályává teszi az orosz terveknek. A bérces Erdély egy természetes erősség, mely­nek ormairól mi uralkodunk katonailag azon után, mely Oroszországot a Balkán félszigetre vezeti. Hogy ez uralom mit jelent, épen a jelen napok eseményei bizonyítják. Bármit határozzon a berlini béke, Oroszország bizo­nyára sohse vonná ki hadait a Balkán fél­szigetről, ha nem tudná, hogy azok sorsa — csak akarjuk — a mi kényünktől függ. Az oroszok haragja hangosan bizonyít e felfogás mellett. A hivatalos orosz körök­ben úgy, mint a sajtóban sohsem gyűlölték monarchiánkat annyira, mint jelenleg. Ma már, az utolsó háború tapasztalatai után, melyben Oroszország, a mi szempontunkból nézve, sokat nyert, — de a maga szempont­járól ítélve, kénytelen volt hadi szerzeményé­nek túlnyomó részét kiadni kezéből, s ma már senki sem kételkedik Oroszországban azon­ban helyes és egyedül üdvözítő volta felett, mely szerint Oroszország konstantiná­polyi útja Bécsen, vagy legalább is Budapes­ten vezet keresztül. Oroszország tehát készül, hogy a legkö­­­zelebbi alkalommal rajtunk keresztül nyomul­hasson a török főváros ellen, készül az Aus­z­­t­r­i­a-M­agyarország elleni há­borúra. Ez olyan bizonyos, mint a halál. A kér­dés csak az, mikor fog a háború napja elér­kezni ? Öt, tíz vagy 15 év múlva ? Talán később, de tán hamarább, sok­kal hamarább, mint bárki gon­dolná ma Európában. El kell készülve lennünk e háborúra. Ez nem azt teszi, hogy tehát fegyver­kezzünk. A mi hadszervezetünk mellett, mely épen napjainkban jutott fejlődésének tetőpont- a pesti hírlap tárcája. Londoni rendőrség. London nem város, de tartomány, me­lyet a házak és paloták, a vas, kő és mész egész rengetege borít el, . . . „határa vala­hol messze a végtelenség“, mondaná a yankee, ki ha saját földjéről, saját büszkesé­géről szól, szereti az u. n. nagy mondásokat, s a költői nagyítás alakzatait. Ha valaki azt írná pl. levele borítékjára, hogy: „Mr. John Smith, 10 George Street, London“, épen annyit tett, mintha azt írta volna: „Mr. John Smith, Europa.“ A Themze város­ leviathanjá­­nak körülbelül 100 ily George Streetje van, s föltéve, hogy a postahivatal fáradságot is venne magának az illető Mr. Smith streetjé­­nek kitudakolására, fáradozásának az lenne eredménye, hogy a levelet a „holt,“ magya­rul a kézbesíthetlen levelek osztályában olvas­hatná el . . . nem Smith úr, de írója. A rop­pant távolságok folytán megbocsáthatatlan mulasztás, ha valaki a kitűzött találka szo­kásos negyedórája alatt a megbeszélt helyen meg nem jelenik. Heine intése azonban, hogy poéta sohase menjen Londonba, az an­golok iránt nem igen előzékeny költő vala­mely rész órájának szülötte lehetett. London­ban az élet, amint elzakatol szemeink előtt, drámákban, tragédiákban, vagy megrázó bo­hózatokban szól hozzánk. Ez utóbbiakban azon jelentőségteljes mélabi csendül meg, melynek viszhangja szól Lear bolondjának ajkairól. Az ellentétek mily bizarr világa! Mily fény s előkelő hidegség a nemes lordok palotáiban s mily keserű könnyek a sötét Themze-sikátorok nyomora közepett. . . . Ha az angol nem volna oly rideg és rendíthetetlen törvénytudó nép, ha, a legal­sóbb osztályokban is, nem élne a „gentleman“ fellépésre késztető természetes ösztön, cso­dálnék, hogy az egyéni érdek oly ezersze­­rű, leggyakrabban rideg összeütközéseit fé­ken tartja az a néhány ezer „policeman“, kik közül körülbelül ezer izmos, boxoló brittre jut épen . . . egy fél. S ezen fél policeman ha­táskörét is mennyire megszorítja az angol min­denható f-ja! A vakmerő, „bobby“, ki az angol­nál előbbi lakása, nagy épen becses születésének ideje felől merészkednék kérdezősködni, oly útravalót szerezne, melyről sem kötött, sem kötetlen nyelv nem adhatna számot. A poli­ceman, hacsak nem „tűz!“ „segítség!“ „gyil­kos !“ stb. kiáltásra, nem léphet be az an­gol házába, felügyelete alatt csakis a legal­sóbb rangú és veszélyesebb természetű tivor­nyák és éji szállóhelyek állanak, melyekről, ha valami baj előfordul, jelentést kell tennie a rendőrfőnöknél, ki a következő évre el is vonhatja az illetőtől a korcsma- vagy szállóhely-nyitás jogát. Az angol örömest gombolja be kabát­ját, ha valahol idegen szólítja meg, még­pe­dig oly kiejtéssel, melyen észreveszi, hogy nem telivér angol ajakról röppent el. Az ide­gen ellenben könnyen bonyolódik a világ­város kimeríthetetlen cselfogásaiba. A bűntanyának mindig vannak kerítői. Megeshetik, hogy akármely igen ártatlannak látszó Jehu utóda kocsijában tovarobogva, ez egyszerre megáll, egy időközben bakra ült félszemű legény elfüttyenti magát, mire a jámbor utazót egy-két, a köd és viskók sűrű­jéből előbukkanó izmos alak az ú. n. „dán csók“ elveiben részesíti. E „dán csók“ a következő gyöngéd műfogásoknak nagy tökélyre emelt kombiná­ciója : Ellenfeled jókorát üt jobb öklével ál­lad alá, baljával bordáidat szerencsélteti örök megemlékezésben, térdét embenpointodnak tá­masztja, é­s egy percnyi ölelés, mint a delej, zsebeidből minden értékest az ő kezeibe von­zott. Aminek birtokában még talán megha­gyott e fickó, attól megszabadít egy segítsé­gedre előrohanó udvarias fiatalember, aki bámulatos filantrópiájáért rendszerint még szívélyes köszönetedben is részesül. A policeman ismeri e módokat és esz­közöket s szemmel tartja a régi ismerősöket és újoncoknak látszó jó madarakat. Egy elől azonban a policeman sem tud megóvni, t. i. hogy az ismeretlen nagyváros szűk utcái közé tévedve, alkonyatkor udvariasan meg ne szólíts valakit, mondaná meg, merre kell itt szállodád, vagy magánlakásod felé jutni. 1lat számunk 8 oldalt tartalmaz.

Next