Pesti Hírlap, 1879. október (1. évfolyam, 270-300. szám)

1879-10-01 / 270. szám

­ A pest zimonyi vasútnak a Duna mentén leendő kiépítése iránt, a Haynald bíbornok vezetése alatti kalocsai küldöttség ma délelőtt fél 12 órakor fogadta­tott a közlekedési miniszter által. A miniszter Haynald érdekes beszédére válaszolva, kijelente, hogy a „sza­badkai vonal rövidebb volta dacára mindenesetre figye­lembe veendők azon forgalmi előnyök, melyeket a du­­namenti pálya a vasút jövedelmezőségének biztonságára nézve nyújt, s e pálya által érdekelt nevezetes ipar és kereskedelemmel bíró nagyobb városoknak e vasút mi­előbbi kiépítésére irányuló kívánalmát méltányosnak ismeri el. Ez okból az erre vonatkozó adatokat, — mi­előtt a zimonyi vasút kiépítése iránti javaslatait a tör­vényhozás elé terjesztené, — gondos tanulmány tár­gyává tette és teszi.“ _____ Az osztrák államvasuttársaság képviselői október közepén Budapestre jönnek, hogy az osztrák államvasút önálló magyar forgalmi igaz­gatóságának már évelővé vált ü­gyében a ma­gyar kormánynyal tárgyalásokat folytassanak. Kopp vezérigazgatónak mai jelenléte Budapes­ten csak az a­rád-temesvári vasút igazgató­taná­csának ülésével áll összeköttetésben. Fattaky az „Budapester Correspondenze“, mint a „Pesti Naplóban“ olvassuk, megcáfolja a ,,Pesti Hír­lapból“ a többi lapokba átment azon hírt, hogy Gro­­mon Dezső bácsmegyei főispán beny­uj­totta lemondását. Annyiszor volt alkalmunk a Fattaky féle Corresponden­­tet megcáfolni, hogy ezt az egyetlen kedvtelést meg­engedhetjük neki, annyival inkább, mert az általa de­­mentált hírt magunk is a „Pesti Napló“-val egy és ugyanazon helyiségben szerkesztett néhai „Magyar La­pok“ f. é. szept. 28-ai számából vettük át. A budapesti kereskedelmi és ipar kamata a szegedi iparosok számára nem csupán a ha­zai vasutaknál eszközlött ki kedvezményes szállításokat, — hanem mint tudomásunkra jutott — a bécsi csász­­kereskedelmi miniszter közvetítésével, díjmentes szállítást sikerült neki kieszközölni az osztrák vasutaknál is, a szege­diek javára küldendő szerszámok, gépek, és felszerelési tárgyak küldeményénél, ha azok mint teher­áruk szabályszerű fuvarlevelekkel, a budapesti kereskedelmi és iparkamarára címez­ve, Szegedre továbbítás végett adatnak fel. E kedvezményes szállítás azonban a folyó év vé­gével szintén lejár. A szarvas-mezőtúri vasút munkálatai any­­nyira előhaladtak, hogy ha nagyobb esőzések nem állanak be, a megnyitás már novemberben megtörténhetik, miután a sínek lerakásához is már nemcsak Túr és Szarvas alatt hozzákezd­tek, hanem azt már mindkét irányban megle­hetős távolságra is végrehajtották. Fiume emelkedését illetőleg több fontos vá­rakozás iránt remélnek legközelebb kedvező intézke­dést. Mac Iver, Burring és Schenk angol vállalkozók már ki is bocsátották a prospectust egy Adria nevezete gyarországi viszonyok felől ép oly meghatóan tájékozatlan, mint a legtöbb francia, de a leg­nagyobb érdeklődéssel kérdezősködött színi vi­szonyaink, főleg a nemzeti színház iránt. Hány vígjátékát adták elő ? Melyek azok? Tet­szettek-e ? Melyik elégítette ki leginkább a kö­zönséget? Mit tart felőle a kritika? Alig győztem a nyájas öreg úr kérdéseire válaszolni. Nagy örömöt látszott neki okozni, mikor tudattam vele, hogy Budapesten is újból szintehozzák a „Perrichon úr utazását“, melyet 1863 ban adtak először. Felkért, hogy azon esetre, ha a nemzeti színház igazgatósága egyéb darabjait is színre akarná hozni, ajánlanám a „Kis madarakat“ s az „Én“ című vígjátékát, melyet Legouvéval együtt irt, s melyet méltán lehetne magyarul az „önzés iskolájának “ elnevezni. Jelenleg, mint monda, ismét egy víg­játékon dolgozik, Augier Emil, a „Four­­ehambault család“ szerzőjének közreműködésé­vel, ki L­a­b­i­c­h­e összes műveinek kiadására is vállalkozott s egy igen érdekes előszót írt e gyűjteményhez. Csaknem egy óráig időztem nála, s mielőtt eltávoztam, meg kellett ígérnem, hogy ha valame­lyik vígjátéka Budapesten színpadra kerül, megírom neki — de híven és őszintén — hogyan fogadta a közönség és mit szól hozzá a kritika. Néhány nap előtt kezembe akadt egy fran­cia hírlap,mely Labiche eddig kiadatlan önélet leírását tartalmazza. Érdekesnek tartom közölni e néhány sort, melynél szerényebb életrajzot aligha irt magáról valaha valaki: Labiche Jenő szül. Parisban 1815. május 6-án. Tanulmányait a Bourbon kollégiumban végezte. Nem tartozott a kitűnő tanulók közé. A műfordításban és a francia szónoklatban mindazonáltal aratott némi csekély sikert. Iskoláit bevégezvén 1834-ben, három ba­rátja társaságában beutazta Svájcot, Olaszországot és Siciliát. Az úti tapasztalatokat Labiche minden este felirta zsebkönyvébe, Nadar pedig e jegyzeteket le­másolta egy nagy könyvbe és rajzokkal illustrálta. 1835-ben cikkeket irt több lapba. 1839-ben meg­jelent „la Clé des Champs“ című regénye, mely ma már a könyvkereskedésben nem kapható. Legelső színművét, Mr. de Coullin cím alatt a Palais Royal színház­ban adták elő 1838 július 2-án. Legutolsó vígjátékát, melynek címe „la Clé“ szintén a Palais Royal színház hozta szinre 1877. január 5-én. Eszerint Labiche a különböző párisi lapok szá­mára 39 év óta dolgozik, 170-nél több színművét adták elő. Legkiválóbb munkatársai voltak Marc Michel, Lefranc, Martin Ede, Daru és Delacour. Két akadémikussal együttesen is írt színdarabokat; a „Martin dis“ címűt Augierrel, az „Én“ és a „Tü­csök a hangyáknál“ címűeket Legouvéval. Huszonhat éves korában nősült meg és egy fia van. 1853-ban egy 900 hektárnyi kiterjedésű földbirto­kot vásárolt, melyet maga kezel. Parlagon hevert földe­ket vett művelés alá, erdőket irtott ki, majorokat épí­tett. Szenvedélyesen szereti a mezei gazdászatot, jobban mint a színpadot. Községe megválasztotta polgármes­terré. Az invázió alatt állomásán maradt. Gyakran volt dolga a poroszokkal, de büszkeségét helyezte benne, hogy ellentállt minden zsarolásaiknak. Községe egyetlen kenyeret, egyetlen kéve szalmát, egyetlen szem zabot se szolgáltatott az ellenségnek. Ezelőtt két évvel ön­­kénytesen leköszönt polgármesteri hivataláról s csupán községi tanácsos maradt. Ez a legutólsó kitüntetés, mely őt érte. Julius 17. 1879. Labiche Jenő. Igaza volt midőn azt mondta, hogy élet­pályájáról nem lehet sokat beszélni. Ifjúkora zajtalan, férfikora nyugodt volt, aggkora csön­des, de épen az tette lehetővé megőriznie de­rült kedélyét és szellemének ifjú üdeségét. * * * Befejezésül még néhány adomát. Labiche egy ízben egy színdarabját olvasta fel a Pantheon színház igazgatója előtt, a­ki mesterségére nézve kalapos volt és dráma­­i biráló bizottságát is kalaposokból állította össze. Labiche midőn a felolvasást megkezdő, kalap­­­­ját letette az asztal egyik végére. A de­­­­rék drámabiráló kalaposok egyike kezébe­­ vette a löveget, megnézte, megforgatta minden oldalról, aztán átadta a szomszédjának, az át­­■ adta a másodiknak, amaz meg a harmadiknak,­­ s így járt kézről kézre az egész asztal körül.­­ Labiche kalapja egy Szajna jobbparti kala­ I­pos gyárából került ki, a drámabírálók pedig ____________PESTI HÍRLAP_______________ alatt tervezett hajózási társaságra Glasgow, Fiume és Trieszt között. A keletkező társaság fiumei igazgatója a nálunk is előnyösen ismert Catinelli úr lesz.­­ A fonógyárak ismert felterjesztésére szintén kedvezőnek mutatkozik a rövid időn várható intézkedés. A szeptember havi adóbevételek is, mint fél­­hiv. helyről jelentik, kedvezők. Az idei bevé­telek fölülhaladják a tavalyiakat. (Az adóvégre­hajtások mint a „P. N.“ helyesen megjegyzi, még soha sem voltak oly szigorúak, mint a mostaniak.) A hadsereg eddigi létszámának további 10 éven át leendő fentartása iránti törvényjavaslat, me­lyet a kormány az országgyűlés elé fog terjeszteni, semmikép sem érinti magát a védtörvény kérdését. A kormányok a közös hadügyminiszterrel egyetértőleg erre nézve is szándékoznak azonban módosításokat ja­vaslatba hozni. A két törvényhozás elé — azonban va­lószínűleg sokkal később — egy nagyobb terjedelmű javaslat fog terjesztetni, mely a védtörvény ezen módo­sításainak tervezetét fogja magában foglalni. E javaslat magyar szövegének a reichsrath elé terjesztendőévei nem kellene azonosnak lennie, elvei és alapvonalai min­­denesetre a közös hadügyminisztériummal együttesen fognak megállapíttatni. E módosításoknál nemcsak az egyéves önkénytesi szolgálat intézményéről van szó, melyre nézve kiváltképen azon kérdés bír fontossággal, hogy az önkénytesek egy része — sorshúzás alapján — nem volna-e a Landwehrhez, illetve a honvédséghez beosztandó, hanem még több más nem lényegtelen in­tézkedésről is. Így olvassuk a lapokban, de oly forrás­ból — a B. C.-ből merített közleményben, a­melynek szavahihetőségéhez sok szó fér. Berlinből megbízható tudósítások jelentik, hogy Gorcsakov hg. Szentpétervárra utaztában Berlinben kiszáll és Sándor cár meghagyására látogatást fog tenni Bismarck hercegnél. E hír­rel egyidejűleg Moszkvából azt jelentik, hogy Gorcsakov hg. azonnal beadja lemondását, mi­helyt Szentpétervárra megérkezik. — Gorcsa­kov hg. tehát azon Bismarck előtt lenne kény­telen magát megalázni, ki őt megbuktatja. Taaffe gróf, mint Bécsből pozitivitással je­lentik, alkománypárti férfiaknak — kettőnek, háromnak — miniszteri tárcát ajánlott fel, de kosarat kapott , most már kénytelen a jobbol­dalhoz fordulni, hogy kabinetjét kiegészíthesse. A „ Budapester Correspondenz“ azt újsá­golta a napokban, hogy „a m. kir. államvasutak keze­lésére vonatkozólag egy egészen új szabályzat dolgoz­tatott ki, melynek értelmében az államvasutak kezelé­sénél jövőre az iparos és kereskedő osztály is kellő képviseltetésben fog részesülni. Mihelyt a miniszterta­nács, úgymond tovább a kőnyomatú lap, a kidolgozott tervezetet jóváhagyja, s a szükséges előmunkálatok végre lesznek hajtva, az új szervezet azonnal életbe lép s egyidejűleg az igazgatótanács is újjá fog alakít­tatni.“ Erre a „Vasúti és Közi­ Közlöny“ a következő megjegyzést teszi :„A jól értesültségre fel­tétlen igényt tartó e­lőnyomatú lap­tól megszoktuk már, hogy rosszul és érthetetlenül és saját ízlése szerint megtoldva, tényül állít oda oly dol­gokat, melyekről vele i­lletékes helyen csak akadémikus beszélgetést foly­ 187. októb iz­­­ tathattak. úgy látszik, hogy a jelen esetben is egy pár elejtett szót felkapva és azt szokás szerint­­félre­értve, állította össze fenti közleményét, melyre nézve saját értesülésünk nyomán határozottan kijelenthetjük, hogy az államvasutak kezelésére vonatkozólag semmi­féle új szabályzat nem dolgoztatott ki, következőleg szó sincs arról, hogy e szabályzat már legközelebb a minisztertanács elé kerüljön, egy szóval még nem állít­ható oda bevégzett tényként az államvasutak igazgatási rendszerének s az igazgató­tanácsnak reorganizálása. Tudomásunk szerint igenis foglalkoznak illetékes he­lyen ily reorganizálási ideákkal, de hogy mily elvek szerint s mikor hajtassanak végre e reformok, mind­ezekről csak akkor lehet majd a mi nézetünk szerint szó, ha más,­­ a szervezésre nagy befolyást gya­korló kérdések, p. o. a vasút csoportosítás megoldva lesznek.“ A győri országos honvédünnep. Győr, szept. 30. Van egy vidéki város hazánkban, a­mely a mellett, hogy a tudomány, ipar és kereske­désben legelőhaladottabb az országban, még azon melléknevet is arrogálja magának, hogy­­ a legmagyarabb város, és az a Győr. Hagyjuk meg e hitét e derék városnak, a­mely akkor is dicséretes ambíció alapja volna, ha nem volna igaz, de azt meg kell vallani ezen városról, hogy a magyar nemzetiség zászlóját magasabbra fel nem emelte nálánál egyik vi­déki városa sem széles e hazának, mintha elő­őrse volna a magyar nemzeti nyelvnek nyugat felől. Azt is meg kell vallani, hogy a szabad­ságharcnak nem szolgáltatott egy város sem aránylag oly nagy és kitűnő kontingenst, mint Győr. Végre azt is meg kell engedni neki, hogy annak lelkes hölgyei soha sem engedték magu­kat honszeretetben és hazafias munkában a fér­fiak által felülmutatni. És ha már mindezeket beismertük, lehet­séges-e csodálkozni a fölött, hogy a győri hon­véd-egylet hivatva érezte magát arra, hogy a szabadságharc nagyon gyászos katasztrófájának 30-ik évfordulóját nagyobb szabású­ gyászünne­­pélylyel megülvén, az ország minden lelkes pol­gárát felhívta, hogy ez ünnepélyen tényleges részt vegyenek vagy közvetlen megjelenésük által, vagy ha az nem lehet, úgy e napon értsék meg honfi­társaik szíve dobbanását, és csatolják imáikat az övéikhez, melyet midőn egy fohászszal el­mondanak, forduljanak az ég azon tája felé, hol Győr városa fekszik. Ennyi az egész, mit a győri honvédek és Győr város magasztos lelkű hölgyei kívánnak a hazától. Az ünnep egészen méltónak ígérkezik lenni az eszméhez, a­melyet az megtisztelni kíván. Ama szomorú emlékű október 6-ika óta e szörnyű nap minden évfordulóján megülte a győri honvéd-egylet ezen dies irae-t. A bencések tem­plomában felállított gyászravatalra mindannyiszor oda rakták hölgyeink a vértanuk díszes koszo­rúit, eleinte titokban, később nyilvánosan. Ma már nincs ok reá, hogy a nemzet e szent ke­gyeletét eltitkoljuk, sőt miután az 1849-iki hon­védek érzik azt, hogy egykori dicső működé­süknek az leszen utolsó visszhangja, ezúttal le is teszik e szent célra az örökké megtartandó gyász­

Next