Pesti Hírlap, 1883. május (5. évfolyam, 120-149. szám)

1883-05-16 / 134. szám

Safiapest, 1883, V «V? 134 (1574.) szkn. Szerda, május 16. tad. ~ T'I JCjfél* ém.................... • . Iá Ért . fijp N­P kori a lap szellemi részét illető adnám 5’Ál évre. a — a T&jm jujui nmwimm mms PH jp'i mm ■■ Mgm mhiji . közlemény intézendő. Negyedévre ....... 8 , 60 a ^ ^ pS Bérmentetlen levelek csak isauun X „Magyaromig és a Magyarig* eiaft njj g­'ji gjg j^jjj lll£E9j pOp hová az előfizetések és a lap szétkkl egész évre ••••«.. SO tri. .'~m «tzTM­. io . jSZ' V^ViO / Hirdetéseit — POLITIKAI NAPILAP. asjs& Százalék *tm adatik A RUDOLF MOSSE-nél PARIS-b«, ** i v 40, Rue Notre dame des Victuires A királyi palota. (Eö.) Ő felsége a király jóváhagyta a ter­vet, a­mely szerint a budai királyi palota any­­nyira megnagyobbittatnék, hogy a mostani épü­let az egésznek csak egyik szárnyát s tél cen­trumát képezné. A palota tehát két akkora len­ne, mint a mostani. A nagyobbitás bele kerülne mintegy 5—6 millió forintba. Ez összeget a ki­rály maga adná az ő civillisztájából s az átala­kításnak legföljebb 5—10 év alatt befejezve kel­lene lenni. A budavári királyi palota fekvése rendkí­vül szép. E tekintetben nem hasonlíthatók hozzá se a bécsi, se a berlini, se a párisi, se a szent­pétervári fejedelmi lakok. Még a Vatikánnak, a római pápa fejedelmi lakának fekvése hasonlít­ható hozzá leginkább. Maga a természet s a természetadta környezet itt se oly szép, oly fen­séges, mint a budai várban. Nálunk azonban a művészet oly sok s oly nagyszerű műveleten valószínűleg sohase fog remekelni, mint a­hogy a Vatikánnál s közvetlen környezetében remekelt. A király saját pénzéből emeli föl az új palotát. Ezt se tette még magyar király Hu­­nyady Mátyás óta. Mátyás két szerencsétle az óda élni is alig tudott, nemhogy épített, ala­pított volna. A Habsburgok uralkodása óta pe­dig a magyar nemzet igen ritkán láthatta ki­rályát szinről-szinre. Koronázás végett eljöttek királyai Pozsonyig, Székesfehérvárig, de azután se ők az országot, se az ország őket nem igen láthatta. Mária Terézia csinált egy nagyobb s több kisebb utazást az ország nyugati részeiben, fia II. József beutazta az országot, noha ez törvényes magyar királylyá sohase lett, de utána se II. Lipót, se Ferenc, se V. Ferdinánd nem tudták vagy nem akarták szinről­ szinte meglátni legnagyobb és leghatalmasabb országu­kat s annak népeit. A Habsburgok közt csak I. Ferenc József az, ki ismételten beutazta az országot, igen gyakran megfordult egyik-másik vidékén, telje­sen elsajátitá nyelvünket s több-kevesebb ideig tizenhat év óta évenkint állandóan tartózkodik nálunk, hol Budapesten, hol Gödöllőn. És csa­ládjából ő az első uralkodónk, ki áldozatot is hoz évenkint az ország fővárosának s a fővá­ros művészeti életének emelésére. Segélyezi a budapesti és kolozsvári színházakat, építi s maj­dan segélyezni fogja a budapesti nemzeti opera­házat, felépíté­s megszépíté a budai várkertet, folyton díszíti Gödöllőt s nem hagyja figyelmen kívül a budapesti képzőművészeti kiállításo­kat stb. Mindez lélekemelő, szép dolog. Mindennek méltó folytatása leend a budavári királyi lak kiépítése. Mindezért különös hála vegyül a ma­gyar nemzetnek a trón iránt egyébként is erős hűségérzetébe. De ki kell mondanunk, hogy mindezzel a magyar nemzetnek minden vágya, minden jogos igénye kielégítve még nincs. Nekünk ugyanis nemcsak magyar királyi palota, hanem egyúttal magyar királyi udvar is kell. Olyan udvar, melyről tudomást vegyen úgy a nemzet, mint a nagy világ. Mely az év nagy részében Budapesten legyen, melyet a nagy ál­lamok követei itt környezzenek, s mely idegen államok vendégül jövő uralkodóit kész is legyen, képes is legyen fejedelmi fénynyel és kényelem­mel itt fogadni. Emlékezzünk csak vissza két fejedelmi lá­togatásra. Ez­előtt mintegy tiz évvel meglátogatta fővárosunkat a walesi herceg, a világ legna­gyobb birodalmának s leghatalmasabb nemzeté­nek trónörököse, kinek uralkodása egykor mind az öt világrészre, a földkerekség minden tenge­rére s a világon élő minden ötödik emberre ki fog terjedni, ő nemzetünket akarta meglátogatni s bár a nemzetnek kiegészítő része s mint a költő mondja, egyúttal a legelső magyar ember a király, mind a mellett a walesi herceg se országunk egész területén nem találhatta volna, se Budapesten nem találta fel, se a magyar királyt, se annak fejedelmi udvarát, se helytar­tóját, se senkit, ki a magyar trónt képviselheti. Ha föl­ment volna a királyi palotába fölkeresni a magyar királyt, hát talált volna ott néhány cifra ruhába öltözött rokkant német katonát portás és szolga gyanánt, kik a kasztelláneusz­­tól elkérve az ajtókulcsokat, néhány krajcár borravalóért megmutogatták volna az üres ter­meket s azokból a gyönyörű kilátást. A magyar királyi udvart ép úgy nem találta volna meg, mint a­hogy Al-Hambra tündérkastélyban hiába keresné a mór khalifák udvarát. Ez­előtt pár évvel Magyarországon időzött a király. Miskolc környékén tartott vitéz had­seregével hadi gyakorlatokat. E közben üzené az olasz király, hogy nejével együtt látogatást akar tenni nála. Bizony az olasz uralkodó pár nagyon szívesen megtette volna, hogy akár idejövőben, akár hazamenőben útba ejtse Magyarország fővárosát. Ám a bécsi fejedelmi udvarnak sehogy se lett volna ez ínyére. Ki­rályunkat felcitáltatta Bécsbe s az olasz ural­­ ­ „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Képek az egészségügyi kiállításból. I. Egy kis paradicsom. — A „P e s t i H i r l­a p“ eredeti tárcája. — Berlin, máj. Rossz csillagzat alatt született az egész­ségnek szolgáló kiállítás. Aligha mondták, el, fe­­lette a fogas áldást, midőn még csirában volt. Tavaly tűzvész pusztította el, az idén az égnek csatornái esküsznek össze ellene , csak még az exekució van hátra, hogy magyar ember mon­dása szerint együtt legyen a pokolbeli szent há­romság. Pedig szépnek is elég szép, olcsónak sem nagyon drága. Nincs az az apró-cseprő há­­borucska széles e világon, mely tízszer annyiba nem kerülne. Még az a világ­hírű regementbanda is, mely a bosnyák expedí­ciónál vezéri szerepre lett volna hivatva, vagy ama boldogtalan flótások, kik európai koncer­tekben a diplomáciai macskazenét rendezgetik, kétszer annyit gyantáznak el, mint a­mennyi itt deficit fejében előreláthatólag kréta alá kerül. Így vagyunk ezzel a kiállítással, mint az egyszeri koldus a pénzes tárcával, melyet a célból nyújtottak neki, hogy markoljon belőle tetszése szerint. Nézi jó ideig, végre csak elfe­lejti magát és ilyetén szavakba tör ki: „Ugyan kérem az urat, adjon csak belőle, én nagyon keveset találnék venni!“ Ha előttem állna a dicséretnek tejfölös fazékja és felszólíta­nának, hogy érdem szerint kanalaztassam meg belőle a kiállítás tervezőit, nem tehetnék egye­bet, mint hogy az egészet oda adnám nekik. Vegyen belőle mindenik tetszése szerint, úgy sem vehet annyit, mint a­mennyi érdem szerint megilleti. Ilyen alkalommal felülkerekedik bennem a német alaposság iránti respektus. Ha egész éven át nevetem is a pedantériát, melylyel még a mindennapi élet dolgaiban is eljárnak, nem va­gyok eléggé megátalkodott ezen túlságig hajtott rendszerességnek előnyei előtt szemet hunyni. Az a bolondos anglius, ki agancsgyűjtői szenvedé­lyében annyira ment, hogy gyűjteménye részére azokat is meg akarta szerezni, melyeket csakis a feleség rakhat, sokat tanulhatna a német pro­fesszoroktól. Megtanulhatta volna tőlük a többi közt azt is, mint kell a fénixmadár regéjét meg­valósítani, mint kell a lángokból, a hamuból új életet teremteni. Az egész kiállítás német tudósok műve. Geometrikus volt, a­ki kiszemelte színhelyét. Régész tervezgette azt a bábeli torony­félét a közepén; botanikába bolondult, ki az oszlopokat felfutó folyondárral díszítette és egészen megbo­londult az, ki a bejárathoz azt a furcsa két alakot állította oda, melyekről nem tudjuk ha­marjában, sphinxek akarnak-e lenni, vagy pedig kelepelő gólyák ? De költő lelke lakik abban, ki a kiállításnak jobb szárnyán fekvő ligettért tervezte. Dante álmában lelte az utolsó ítéletnek ecsetelésére való színeket; miért nem akadna hát egyszer ember ezen örökké álmodozó ország­ban, ki a paradicsomot akarná lemin­tázni ? Halk morajjal ömlik egy kis fo­­lyónak hullámárja az ezen­­ célra készült tó medencéjébe. Ezer szinű halacskák játszadoznak a felszínen. Vizi liliom lebeg rajta fel alá. Büszke magatartással szeli fehér hattyúsereg a hullámo­kat, oda sem hederítve a plebejust madársereg­nek, mely körülötte zajong. Vén fák odvas tör­zse, hajlongó faágak, a lombozaton átszűrődő napsugár, suttogó nádas, parti füzesen átcsil­­lámló exotikus kunyhók — a szemlélőben ön­­kénytelenül azon gondolatot ébresztik : melyik világrésznek természete szülte ezen költeményt? De im megcsörren a bokor, ijedten rezzen fel az álmodozásba merült szemlélő. Vájjon ki törtet onnét elő ? Királyi szarvas akarja tán­cús hullámban üdíteni fáradt tagjait, vagy pedig prédára leső vad kerüli meg áldozatát ? Még rosszabb annál ! Egy birkaarcú berlini nyárs­polgár cammog medvetempóban lépkedő kövér oldalbordája mellett. Rögtön kiszimatolta be­lőled az idegent és büszke öntudat­tal nyafog feléd : „Dach jötte ! Oly szép város, mint a mi Berlinünk csakugyan nem létezik többé ! Nich wahr jutestes Herrchen ?“ Inkább kígyó legyen paradicsomi társam, mint birka ! Az előbbinél legalább vigasztal azon gondolat, hogy a nő sem lehet messzire, de az utóbbinak gyapjában ugyancsak meleg fészekre lel az unalom. Sehol a világon sem vegyül any­­nyira költészet mindennapisággal mint ezen he­lyen. És többnyire a költészet húzza a rövi­­debbet. „Mi a válaszfal köny és mosoly közt ?“ kérdi a berlini gamin. Válasz: az o­r­r. Átmenekültünk a repülő hídon, kis tengert helyeztünk magunk és a dicséretet exequáló nyárspolgári pár közé. A paradicsom tub­an is folytatódik, csakhogy ez egyszer modern alakba öltözött kunyhók közepette vezet el utunk. Alpesi kunyhóból hívogat a svájci pász­tornő, fris tejjel kínálgat a barna kezében ügye­sen forgó csupor. Bárok stylusban épült olasz villában tüzes szemű lányka kínálja a zamatos falernóit. Még egy hottentot, král is ott álldogál magában a tónak partján, csak a magyar csárda Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.

Next