Pesti Hírlap, 1885. június (7. évfolyam, 149-176. szám)

1885-06-10 / 158. szám

Budapet, 1885.­­ évf. 158. (2316 . szán. Szerda, junius 10 Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1­­­20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, K­ádos-al­a 7- sí., földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lam­lások intézendők, .... i i ni ■-■■!*! POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz„ L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Parisban, 40, Rue Notredame des Victoires. 'wmmmmnmmmmwS mr~­ A .PESTI TOLA?“ TÁRCÁJA. A rendjelek. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Nemcsak a nézőknek van örömük a ki­állításból, hanem a kiállítóknak is. Az első öröm a jury választás, a másik öröm a végén jön: a rendjelek. Matlekovicsnak a leghatalmasabb segédjei a rendjelek. Ha ezek nem volnának, semmi sem volna. Minden deszka, minden üveggereb, min­den nátaszem és minden poccellántányér azt kiáltja a kiállításon : „Rendjelet kérünk !“ Zichy Jenő rózsái a kígyózó utak mellett mosolyogva suttogják, amint az esti szél meg­himbálja: ..Oh felség, oh felség, vegy észre minket.“ A pavillonok aranyozott tornyocskái kacé­­ran csillognak a napfényben: „Minket illet itt a legtöbb!“ A Göndöcs mézes köpüje azt látszik a nyíláson kifelé lehelni: „Van még valami éde­sebb is a méznél.“ Sőt még a debreceni híres Bisutka uram kiállított szőrgubája is azt mormolja: ,, instálok alásan egy ezüst keresztecskét.“ (Pedig vétek bevinni abba a kálvinista városba keresztet.) Így állván a dolgok s mert az első kitün­tetések már kezdenek szállingózni (ezúttal még csak az építők számára) célszerűnek látom el­mondani készletben levő históriáimat a rend­jelekről. I. Ebers könyve: Ébers, de nem az az egyiptusi Ebers, ha­nem I. Ferenc idejebeli tudományos író csinos könyvet irt az elmebetegségekről. (A könyv ma­napság is kapható, ára két p. forint.) A könyvet elolvasta a császár is, aki na­gyon fölvilágosodott ember volt s igen megtet­szett neki az alaposan irt munka, melyet fran­ciára is lefordítottak. — Szeretnék az írójával megismerkedni, — mondá az udvarmesterének. — Mikorra parancsolja fölség? A császár kitűzött egy napot és egy órát s az öreg Ebers megjelent a burgban. — Ön írta az elmebetegségekről szóló művet ? — Én írtam, felség. — Nagyon meg vagyok elégedve s igen örülök a sikerének. Az öreg Ebers dadogott valamit. — Ön tüzetesen foglalkozott az elmebe­tegekkel, mert látom, finoman különbözteti meg a különböző elmebetegségek egyes fajait. — Egész életemben az elmebetegeket ta­nulmányoztam. — Nagyon derék munka, nagyon meg va­gyok elégedve — ismétlő a fejedelem nyájasan, s biccentett kissé a fejével, ami udvari nyelven azt jelenti, hogy „elmehet kend.“ De Ebers uram ő kelme még nem akart el­menni. Valami szaggatott szavak törekedtek elő ajkairól, miközben kékült, vörösödött és izzadott. — Kíván még valamit mondani? szólt a császár megütődve. — Oh felség . . . könyörgöm . . . esede­zem, hogy meg nem érdemlem ugyan, de hát mivel . . . azonban. — Szóljon bátran. A tudós tompa hangon, majdnem körögve suttog­: — Azt merészkedem kérni, hogy felséged magas megelégedése valamely látható jelben nyerjen kifejezést. — Ah úgy ! Ön rendjelet akar ? Nemde ? — Azt fölség — mondá a tudós szemér­­metes lágy hangon. — A patvarba is — kiáltott a császár nevetve. — Nagyon szívesen teljesítem óhaját a rendjelre nézve — de megjegyzem, a könyvé­nek második kiadását bővítse ki oda, hogy ez is egy fajtája az elmebetegsé­geknek. Az öreg Ébers nyilván nem élte meg a második kiadást, mert nem foglaltatik ott a „gomblyuk betegség“, pedig megvan, pusztít és nincs ellene medicina. II. Az Istvánkák. A rendjelek közt tudvalevőleg legtöbbet ér nálunk a Szt.­István-rend. Ezt osztogatják a legszűkebben, tehát ennek van a legtöbb becse. Báró Sina Simon, aki nagy barátságban állt báró Wenckheim Bélával, e nemes jellemű gavallér miniszterünkkel, elővette egyszer a rendfelosztogató minisztert, hogy ő is szeretne valamit. — Te is fiam Brutus? No jól van, hát mi volna a szived szándéka ? — Egy Istvánka — mondá a báró édes hunyorgatással. — Természetesen a nagyokból. — Hogyis ne! — felelte a miniszter egyszerre elkomolyodva. Arra ne is gondolj. Abba a fiókba bele ne nyúlj. Ott vannak a többi rendjelek fiókjai, válaszsz azokból. Azok­ Gladstone bukása. Belügyi kérdésben bukott meg, pedig kül­ügyiben kellett volna buknia. A sör- és szesz­adó kérdésében szenvedett kormánya hajótörést, holott az afghán kérdésben kell vala zátonyra futnia. Mindegy. A parlament tegnapi szavazata után Gladstone még nem maradhat a kormá­nyon. Bizalmi kérdésben a ház többsége ellene szavazott. A konzervatívok tán egyelőre nem vállalkoznak a kormányra, de Gladstone csakis ideiglenesen maradhat az ügyek élén. Utánna talán koalíciókabinet­je. Gladstone erkölcsileg bukott már régen. A parlament most csak anyagival tetőzte az erkölcsi bukást. Helyesen tette, csakhogy későn. A bizal­matlanságot akkor kellett volna szavazat által kinyilatkoztatni, mikor az orosz-angol tárgyalá­sok folytak. Mikor Gladstone elalkudta Anglia tekintélyét, eldiplomatizálta India biztosságát, s kiszolgáltatta Afghanisztánt Oroszországnak. Ez leendett a méltó felelet akkor Oroszor­szág erőszakosságára és Gladstone gyöngesé­­gére. Azt jelenti vala e felelet, hogy az angol parlament a politikai helyzet magaslatán és az angol érdekek őrállomásán van. A bizalmatlansági szavazat jelenthetné ezt most utólagosan is. Jelenthetné, hogy az angol nemzet Gladstoneval együtt elejtette az insulá­­ris politikát, sőt nem akar tudni az afghán ha­tárkérdésben tett koncessziókról. Jelenthetné te­hát, hogy Anglia háborút akar Oroszország ellen. Ez volna legtermészetesebb. Anglia ma még legyőzhetné Oroszorszá­got, kényszeríthetné az ázsiai terjeszkedés fel­adására. Évek múltán, ha Oroszország hadi út­jai készen lesznek India felé, oly roppant orosz haderők áraszthatják el Afghanisztánt, hogy Anglia többé nem lesz képes az Indiába vezető kapukat megvédelmezni. Igaz ugyan, hogy Anglia sincs készen a háborúra, de az ő geográfiai helyzete mellett lehet­séges készületlenül is sikereket érni el. Hajóhadá­val ostromzár alá veheti az orosz kikötőket, s már e zár felér Oroszországra nézve egy vesztett csata hátrányával. És időközben Anglia befejezhetné hadi készületeit. Mihelyt bátorságot mutatna, azon­nal módosulnának a diplomáciai és szövetségi viszonyok is. Oroszország pedig semmi esetre sem sebezhetné meg Angliát, mert ez otthon megtámadhatlan, sőt a strategikai vasútvonal kiépítése előtt, Oroszország még India ellen sem vihetne nagyobb hadsereget. Minden a mellett volna tehát, hogy a Gladstone által kapott bizalmatlansági szavazat az Oroszország elleni közvetlen akciót jelentse. Az eddigi alkudozások összes eredményeinek félretételét, s a háború provokálását. De nem ezt jelenti. A be­végzett tények változatlanul maradnak. A jugum caudinum alatt meggörnyed az angol nemzet, de elejti azt a férfiút, aki ott átvezette. Inkább belügyi, mint külügyi izgatás vetett véget Gladstone hosszú és áldástalan uralmának. Mert nemcsak Anglia külügyi presztízsét áldozta föl Gladstone, hanem ellentétbe került belpolitikájával is. A demokráciát képviselte és kedvezni akart a nép rovására a gazdagoknak. A szegényekkel akarta megfizettetni a deficitet. Nagy nemzetközi kérdésben kell vala be­következnie megsemmisülésének és az osztályok közötti kérdésben következett be. A haragos köz­véleménynek kellett volna elfunia és megfoj­totta a szomjazó nyom­oruság. A nemzet sértett önérzetének kell vala ellene támadnia és ellene támadtak a korcsmárosok. Ily körülmények közt nincs nagy ok az örömre Gladstone bukása felett. Angliában a demokrácia diadala teljes. Nem árthat annak semmiféle párt és rendszer­válság. Habár a konzervatívok kerülnének kor­mányra, mi sem változnék a belügyi politiká­ban. A szavazatjog ki van terjesztve az áta­­lános szavazatig. A polgári elem küldi a kép­viselők többségét. Northcote, vagy Gladstone, mindegy a demokráciára nézve. Ellenben a külügyi kérdésekben Gladstone bebizonyította teljes képtelenségét. Anglia ér­dekeit kiszolgáltatta Oroszországnak. Oroszba­rát volt egész az önmegfeledkezésig. Kapkodó egész a hóbortig. Távozása tehát mindenesetre helyes. A külpolitikában rosszabb nem, csak jobb követ­­kezhetik utána. De ugyan következik-e a jobb ? Nagy okunk van a kételyre. Első­sorban azért, mert a konzervatívoknek nincs jelenté­keny államférfink. Northcote igen higgadt, okos, nagy mü­­ltségű államférfi, de nincs elég tettereje. Nagy ember hiányzik ma An­gliában, aki a nemzetet alarmírozni tudná. Aki felnyitaná a boltosok szemeit, hogy az ő érde­kükről van szó, s bebizonyítaná, hogy a gyap­­­jos zsákot karddal kell megvédelmezni. Hogy az angolokat erről meg lehet győzni, V­á­m­b­é­r­y angliai útja is kétségtelenné teszi. De oda jutottak márkáz angolok, hogy egy ma­­ la punk mai dráma 14 eloait tartalmsa.

Next