Pesti Hírlap, 1886. május (8. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-04 / 123. szám
Budapest 1886._________________________Vili, évf. 123. (2640) szám.______________ Kedd, május 4. pixil.ntír) Szerkesztési iroda: Százalék nem adatik. ^ Hirdetések Kiadóhivatal: /1an kiadóhivatalban vétetnek fel. Budapest,nádor-UtCí17.SZ.,földszint, T'1/’'VT TTHTT,/' A T AT A T'vTT A "Tv CT ■M Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap KI I N K A IN A P NI, A T 1'" egyedül: RUDOLF MOSSE-nél szétküldésére vonatkozó jelszó . A A x 1 xxx XXIXXX ■ Párisban, 40, Rue Notredame tanulások intézendők. " des Victoires. Mindnyájunknak el kell menni. Borzasztó egy teher az, mely alatt Európa roskadoz s mely haladását, boldogulását minden téren megnehezíti. Amerika soha sem szárnyalhatott volna bennünket túl oly rettenetesen, ha Európa e nagy teher nélkül veheti fel vele szemben a versenyt. így azonban, midőn az emberi erő javát, az emberi szorgalom gyümölcsének nagyobb részét egy oly falánk és inproduktív moloch emészti el, mint a militarizmus: mi sors várhat reánk egyéb, mint a kimerülés s az ellenünk ily teher nélkül versenyző új világgal szemben a megállhatás lehetetlensége ? Vegyük csak sorra a nevezetesebb európai államok hadi státusát az ide vágó legújabb adatoknak egy szakíró általi összeállítása szerint. Ama számok, melyekre a szárazföldi hadseregek az egyes államokban a mai rendelkezések szerint fokozhatók: Oroszországban két és fél millió, Franciaországban egy millió és kilencszázezer, Németországban másfél millió, Ausztria- Magyarországon 1 millió 240 ezer ember s még Olaszországban is nyolcszázezer.Ha a szolgálati időt veszszük az állandó hadseregben és a honvédségben, akkor az Orosz- és Franciaországokban 15 illetőleg 14 év, az utóbbi három államban 12 esetleg 7 év, amiből tényleges fegyver alatti szolgálatra Oroszországban 4—5, Franciaországban 1—3 s/* Németországban és Ausztria-Magyarországon 3, Olaszországban 2—3 év esik. Nem igaz tehát, hogy Ausztria-Magyarország népe az összes nagyhatalmak között a legkisebb véráldozatot hozza, mert Francia- és Németország után a mi véradónk a legnagyobb: a lakosságnak 3 és negyed százalékát veszi igénybe. Ha pedig még a lakosságnak a területhez viszonyított sűrűségét is tényezőnek veszszük, amint kell is, hogy vegyük, akkor a mi véradónk még Német- és Franciaországénál is terhesebbnek tűnik fel. Bizon nem frázis, hanem a legkomolyabban sürgető szükség, hogy Európa államai az őket agyonnyomással fenyegető katonai teher könnyítésére gondoljanak. De ha ezt tenni Európa minden államának érdekében áll, annál inkább áll minekünk, kik csak nem rég válva sorsunk egy részének uraivá, abban fáradozunk, hogy századok mulasztásait pótoljuk s e nagy cél minden erőnknek megfeszítését különben is kötelességünkké teszi. Azonban mit tapasztalunk? Az olympusi hatalmak, ahelyett, hogy a már alig-alig bírt teher könnyítésére gondolnának, azon vannak, hogy alattvalóik vállaira még a meglevőnek tetejébe új katonai terheket halmozzanak. „Mindnyájunknak el kell menni“, hangzik a kormánypárti jelszó, mintha valami szabadságharcról lenne szó, nem pedig az alkotmányosságot már úgy is üres mesebeszéddé tevő katonai regime megszilárdításáról s a szurony túlhatalmának biztosításáról a népakarat és az alkotmányos jogok fölött. A „népfelkelésről“ szóló törvényjavaslat, melyet a képviselőház holnap vesz tárgyalás alá, fölhatalmazza a katonai kormányzatot, hogy oly helyzetbe hozza a népfölkelés szervezetét, mely mellett szükség esetében mindazok, akik katonai szolgálatra alkalmasak, tehát azok is, akik katonakötelezettségüknek a közös hadseregben és a honvédségnél eleget tettek, be legyenek hívhatók egész 42 éves korukig. Hogy mit jelent a már többnyire családi fészket rakott, kenyérkereső foglalkozást űző polgárok behívása, s minő hatással van az egész ország lakosságának életviszonyaira, a gazdasági s általában az egész kulturéletre, arról mi itt beszélni nem akarunk. Mert hiszen lehet olyan idő, a mikor igazán mindnyájunknak el kell menni s a mikor a legnagyobb érdek is parányivá törpül a veszélyben forgó haza megmentésének nagy érdeke előtt. De ekkor aztán igazán is mindnyájan védelmezzük a hazát, kiki a maga módja szerint, tekintet nélkül még arra is, szolgálatra alkalmatosaknak találja-e a katonai hatalom. Sántán is, bénán is ott leszünk s küzdünk, a mivel és a hogy legjobban tudunk. De itt nem erről, nem a megtámadott haza védelméről van szó, vagy legalább nem csak erről, hanem igenis és pedig elsősorban arról van szó, hogy a közösnek állított osztrák császári hadseregnek veszedelem esetén elegendő tartalékja legyen. Ez és nem más, a törvényjavaslat lényege, hiába komplikálják oly intézkedésekkel, amelyeket a haza oltalmazása esetén minden jó hazafinak helyeselni kellene, a törvényjavaslat fölhatalmazza a hadügyi kormányt, hogy háború esetén a mozgósított népfelkelés első korosztályát a rendes hadsereg tartalékjába oszthassa be s ekkor természetesen oda kommandi- rozhassa, ahová a rendes hadsereg megy. Tehát az ország határán túl is. Vagyis, a ki kiszolgálta a maga idejét a közös hadseregben és A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Telep a vadonban. — Tollrajzok egy vasúti ünnepélyről. — — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ki ne olvasta volna, hogyan támadnak „messze nyugaton“ az amerikai városok? Végig a mérhetetlen prairien, amely nem régen még a rézbőrű nomád harcosnak volt kizárólagos domíniuma, vasutat épít egy pénzkirályokból alakult konzorcium. Mentén a síneknek benépesül a derékig érő füves benőtt róna. A vonat irányát kitűző mérnököt a vasúti munkás, ezt a kereskedő követi. Az ember jelenléte elriasztja a farkástól kóválygó bivalyt s a seregesen kóborló vad prairie-kutyát. Zakatoló mozdonyok dübörögve rohannak végig a síkon, hol egykor a „háború ösvényére“ lépett siouxindián büszkén mutogatta leölt ellenségének lenyúzott véres fejbőrét. Valahol, alkalmas ponton, egy vállalkozó Yankee barakkot üttet össze gyalulatlan deszkákból. Hitvány fabódé, nem sokkal külömb az őserdőbe vonult trapper kezdetleges lakánál. Hanem azért a tulajdonosa óriási betűkkel írta rá homlokzatára a vadonban kétszeres büverővel biró szót: H o t e !. Hej hogy tolul munka után a szélrózsa minden tájáról összesereglett emberraj a hívogató barhoz, amelyen kisebbnagyobb üvegekben a whisky-nek és brandy-nek minden néven nevezendő kotyvasztékai csillognak ! Van itt minden, a fodormentás pálinkától kezdve a valódi francia cognacig. Nem telik bele két hét, s a „hoteliernek“ versenytársa akad. Ez az úr, hogy lepipálja az elődjét, már magasabbra tör. Az ő hotelje, ámbátor szintén csak fenyődeszkákból van összetákolva, valóságos palota a másikhoz képest. Emeletes, tornácos, vendégszobákkal hivalkodó. Az ablakokon függönyök, a tágas ivóban Saint- Louisból vagy mit tudom én honnan hozatott billiárd. (Amely nagyon alkalmas arra a célra, hogy az ember alája kuporodjék, ha a tisztelt vendégek közül egynéhány revolverlövésekkel intézi el a „becsületbeli“ ügyeit.) Van tehát már két „hotel“ állandó brandyfogyasztó közönséggel. Ennek egyéb szükségleteiről, (miután az ember Amerikában sem él csupa pálinkával) egy harmadik yankee érzi magát hivatottnak gondoskodni. Ennek az urnak a bódéja valóságos áruraktár, „en miniature“. Fel lehet benne öltözködni tetőtől talpig kifogástalan gentlemannek vagy aranyat ásó diggernek. Kapni lehet benne megfelelő mennyiségű zöldhasú dollárért minden termékét a civilizációnak, kezdve a klakktól, a bajuszpedrőtől s a gummiköpönyegtől egész a Liebig-féle húskivonatig, a Colt-rendszerű revolverig s a levélborítékig. Íme magva a jövendő városnak, melyet Dakota állam kormányzója siet már eleve megtisztelni azzal, hogy sheriffet nevez ki a számára. Amire nagy szükség is van, tekintve, hogy a polgárisodás ezen új előőrsi állomásán minden második nap agyonlőnek valakit. Nem múlt el két hónap s az uj városnak a közelben dolgozó munkás csapaton kívül már néhány száz főnyi lakossága van. Közte egy borbély, aki itt doktornak hivatja magát és jó pénzért siet más világra küldeni a szerencsétlen pácienseket. Tisztességes iparosok és prédaéhes hamis játékosok, különböző szekták lelkészei és bájaikat kínáló kalandornők alkotják az első letelepülők zömét. Szóval Box vile (mindegy akárhogy nevezzük) egészen azon az úton van, hogy tíz év alatt harmincezer főnyi lakossággal bíró várossá nője ki magát... Nos aki ilyen amerikai várost akar látni magyar-olasz-ruthén-lengyel zsidó kiadásban (az amerikai mintának árnyoldalai nélkül) az utazzék Romaszkóba, az alagút által átfúrt Beszkid-hegy tövébe. Rövid háromnegyed óra alatt rengeteg portengert felkavaró kocsi-karaván szállítá a kiránduló társaságot Talamástól a Beszkid-telepig. Mentén az egész országútnak — amely épen olyan új, mint a merész emelkedésben hegynek kapaszkodó pálya — ezerkarú tevékenység alkotásain akad meg szemünk, jobbról kígyózik a magasba az új pályatest, hegyeket szelve ketté és meredekek szélein kanyarogva a határ felé. Itt mélyen, merész bevágások fenekén, amott magasan, naptól csókolt ormok csúcsán. Háromszor vesz el rövidebb alagutak sötétben tátongó űrében, mielőtt odaérne a határszéli tunellhez, mely leghosszabb valamennyi között — 1870 méter. Fönt most is dolgoznak, ásnak, fúrnak, robbantanak. A munka sürgős, nincs veszíteni való idő. Még küzködni kell a kemény homokkővel, melynek lomha tömegét csak lőpor és dynamit tudja eltávolítani a pálya vonaláról. Balról a magasban kőbánya van. Hosszú sodronykötél-pályán siklanak le a völgybe a szabályos négyszöggé faragott súlyos tömbök. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.