Pesti Hírlap, 1886. május (8. évfolyam, 120-150. szám)

1886-05-04 / 123. szám

Budapest 1886._________________________Vili, évf. 123. (2640) szám.______________ Kedd, május 4. pixil.ntír) Szerkesztési iroda: Százalék nem adatik. ^ Hirdetések Kiadóhivatal: /1an kiadóhivatalban vétetnek fel. Budapest,nádor-UtCí17.SZ.,földszint, T'1/’'VT TTHTT,/' A T AT A T'vTT A "Tv CT ■M Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap KI­­ I­­ N­ K A IN A P NI, A T 1'" egyedül: RUDOLF MOSSE-nél szétküldésére vonatkozó jelszó­ . A A x 1 xxx XXIXXX ■ Párisban, 40, Rue Notredame tanulások intézendők. " des Victoires. Mindnyájunknak el kell menni. Borzasztó egy teher az, mely alatt Európa roskadoz s mely haladását, boldogulását minden téren megnehezíti. Amerika soha sem szárnyal­hatott volna bennünket túl oly rettenetesen, ha Európa e nagy teher nélkül veheti fel vele szemben a versenyt. így azonban, midőn az emberi erő javát, az emberi szorgalom gyü­mölcsének nagyobb részét egy oly falánk és inproduktív moloch emészti el, mint a milita­­rizmus: mi sors várhat reánk egyéb, mint a kimerülés s az ellenünk ily teher nélkül ver­senyző új világgal szemben a megállhatás lehe­tetlensége ? Vegyük csak sorra a nevezetesebb európai államok hadi státusát az ide vágó legújabb adatoknak egy szakíró általi összeállítása szerint. Ama számok, melyekre a szárazföldi hadsere­gek az egyes államokban a mai rendelkezések szerint fokozhatók: Oroszországban két és fél millió, Franciaországban egy millió és kilenc­­százezer, Németországban másfél millió, Ausztria- Magyarországon 1 millió 240 ezer ember s még Olaszországban is nyolcszázezer.Ha a szolgálati időt veszszük az állandó hadseregben és a honvéd­ségben, akkor az Orosz- és Franciaországokban 15 illetőleg 14 év, az utóbbi három államban 12 esetleg 7 év, a­miből tényleges fegyver alatti szolgálatra Oroszországban 4—5, Fran­ciaországban 1—3 s/* Németországban és Ausztria-Magyarországon 3, Olaszországban 2—3 év esik. Nem igaz tehát, hogy Ausztria-Magyaror­­szág népe az összes nagyhatalmak között a leg­kisebb véráldozatot hozza, mert Francia- és Németország után a mi véradónk a legnagyobb: a lakosságnak 3 és negyed százalékát veszi igénybe. Ha pedig még a lakosságnak a terület­hez viszonyított sűrűségét is tényezőnek vesz­szük, a­mint kell is, hogy vegyük, akkor a mi véradónk még Német- és Franciaországénál is terhesebbnek tűnik fel. Bizon nem frázis, hanem a legkomolyab­ban sürgető szükség, hogy Európa államai az őket agyonnyomással fenyegető katonai teher könnyítésére gondoljanak. De ha ezt tenni Európa minden államának érdekében áll, annál inkább áll minekünk, kik csak nem rég válva sorsunk egy részének uraivá, abban fáradozunk, hogy századok mulasztásait pótoljuk s e nagy cél minden erőnknek megfeszítését különben is kötelességünkké teszi. Azonban mit tapasztalunk? Az olympusi hatalmak, a­helyett, hogy a már alig-alig bírt teher könnyítésére gondolnának, azon vannak, hogy alattvalóik vállaira még a meglevőnek te­tejébe új katonai terheket halmozzanak. „Mind­nyájunknak el kell menni“, hangzik a kormány­­párti jelszó, mintha valami szabadságharcról lenne szó, nem pedig az alkotmányosságot már úgy is üres mesebeszéddé tevő katonai regime megszilárdításáról s a szurony túlhatalmának biztosításáról a népakarat és az alkotmányos jo­gok fölött. A „népfelkelésről“ szóló törvényjavaslat, melyet a képviselőház holnap vesz tárgyalás alá, fölhatalmazza a katonai kormányzatot, hogy oly helyzetbe hozza a népfölkelés szervezetét, mely mellett szükség esetében mindazok, a­kik kato­nai szolgálatra alkalmasak, tehát azok is, a­kik katonakötelezettségüknek a közös hadseregben és a honvédségnél eleget tettek, be legyenek hívhatók egész 42 éves korukig. Hogy mit jelent a már többnyire családi fészket rakott, kenyérkereső foglalkozást űző polgárok behívása, s minő hatással van az egész ország lakosságának életviszonyaira, a gazdasági s általában az egész kulturéletre, arról mi itt beszélni nem akarunk. Mert hiszen lehet olyan idő, a mikor igazán mindnyájunknak el kell menni s a mikor a legnagyobb érdek is pará­nyivá törpül a veszélyben forgó haza megmen­tésének nagy érdeke előtt. De ekkor aztán iga­zán is mindnyájan védelmezzük a hazát, kiki a maga módja szerint, tekintet nélkül még arra is, szolgálatra alkalmatosaknak találja-e a katonai hatalom. Sántán is, bénán is ott leszünk s küz­dünk, a mivel és a hogy legjobban tudunk. De itt nem erről, nem a megtámadott haza védelméről van szó, vagy legalább nem csak er­ről, hanem igenis és pedig első­sorban arról van szó, hogy a közösnek állított osztrák császári hadseregnek veszedelem esetén elegendő tarta­lékja legyen. Ez és nem más, a törvényjavaslat lényege, hiába komplikálják oly intézkedésekkel, a­melyeket a haza oltalmazása esetén minden jó hazafinak helyeselni kellene, a törvényjavas­lat fölhatalmazza a hadügyi kormányt, hogy há­ború esetén a mozgósított népfelkelés első kor­osztályát a rendes hadsereg tartalékjába oszt­hassa be s ekkor természetesen oda kommandi-­ rozhassa, a­hová a rendes hadsereg megy. Te­hát az ország határán túl is. Vagyis, a ki ki­szolgálta a maga idejét a közös hadseregben és A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Telep a vadonban. — Tollrajzok egy vasúti ünnepélyről. — — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ki ne olvasta volna, hogyan támadnak „messze nyugaton“ az amerikai városok? Végig a mérhetetlen prairie­n, a­mely nem régen még a rézbőrű nomád harcosnak volt ki­zárólagos domíniuma, vasutat épít egy pénzki­rályokból alakult konzorcium. Mentén a sínek­nek benépesül a derékig érő füves benőtt róna. A vonat irányát kitűző mérnököt a vasúti mun­kás, ezt a­ kereskedő követi. Az ember jelen­léte elriasztja a farkástól kóválygó bivalyt s a seregesen kóborló vad prairie-kutyát.­­ Zakatoló mozdonyok dübörögve rohannak végig a síkon, hol egykor a „háború ösvényére“ lépett sioux­­indián büszkén mutogatta leölt ellenségének le­nyúzott véres fejbőrét. Valahol, alkalmas ponton, egy vállalkozó Yankee barakkot üttet össze gyalulatlan desz­kákból. Hitvány fabódé, nem sokkal külömb az őserdőbe vonult trapper kezdetleges lakánál. Hanem azért a tulajdonosa óriási betűkkel írta rá homlokzatára a vadonban kétszeres büverő­­vel biró szót: H o t e !. Hej hogy tolul munka után a szélrózsa minden tájáról összesereglett emberraj a hívogató bar­hoz, a­melyen kisebb­­nagyobb üvegekben a whisky-nek és brandy-nek minden néven nevezendő kotyvasztékai csillog­nak ! Van itt minden, a fodormentás pálinkától kezdve a valódi francia cognacig. Nem telik bele két hét, s a „hoteliernek“ versenytársa akad. Ez az úr, hogy lepipálja az elődjét, már magasabbra tör. Az ő hotelje, ám­bátor szintén csak fenyődeszkákból van össze­tákolva, valóságos palota a másikhoz képest. Emeletes, tornácos, vendégszobákkal hivalkodó. Az ablakokon függönyök, a tágas ivóban Saint- Louisból vagy mit tudom én honnan hozatott billiárd. (A­mely nagyon alkalmas arra a célra, hogy az ember alája kuporodjék, ha a tisztelt vendégek közül egynéhány revolverlövésekkel in­tézi el a „becsületbeli“ ügyeit.) Van tehát már két „hotel“ állandó brandy­fogyasztó közönséggel. Ennek egyéb szükségletei­ről, (miután az ember Amerikában sem él csupa pálinkával) egy harmadik yankee érzi magát hi­vatottnak gondoskodni. Ennek az urnak a bó­déja valóságos áruraktár, „en miniature“. Fel lehet benne öltözködni tetőtől talpig kifogástalan gentlemannek vagy aranyat ásó digger­nek. Kapni lehet benne megfelelő mennyiségű zöld­­hasú dollárért minden termékét a civilizációnak, kezdve a klakktól, a bajuszpedrőtől s a gummi­­köpönyegtől egész a Liebig-féle húskivonatig, a Colt-rendszerű revolverig s a levélborítékig. Íme magva a jövendő városnak, melyet Dakota állam kormányzója siet már eleve meg­tisztelni azzal, hogy sheriffet nevez ki a szá­mára. A­mire nagy szükség is van, tekintve, hogy a polgárisodás ezen új előőrsi állomásán minden második nap agyonlőnek valakit. Nem múlt el két hónap s az uj városnak a közelben dolgozó munkás csapaton kívül már néhány száz főnyi lakossága van. Közte egy bor­bély, a­ki itt doktornak hivatja magát és jó pénzért siet más világra küldeni a szerencsétlen pácienseket. Tisztességes iparosok és prédaéhes hamis játékosok, különböző szekták lelkészei és bájaikat kínáló kalandornők alkotják az első le­települők zömét. Szóval B­o­x v­i­­­le (mindegy akárhogy ne­vezzük) egészen azon az úton van, hogy tíz év alatt harmincezer főnyi lakossággal bíró várossá nője ki magát... Nos a­ki ilyen amerikai várost akar látni magyar-olasz-ruthén-lengyel zsidó kiadásban (az amerikai mintának árnyoldalai nélkül) az utazzék Romaszkóba, az alagút által átfúrt Beszkid-hegy tövébe. Rövid háromnegyed óra alatt rengeteg portengert felkavaró kocsi-karaván szállítá a kiránduló társaságot Talamástól a Beszkid-te­­lepig. Mentén az egész országútnak — a­mely épen olyan új, mint a merész emelkedésben hegynek kapaszkodó pálya — ezerkarú tevé­kenység alkotásain akad meg szemünk, jobbról kígyózik a magasba az új pálya­test, hegyeket szelve ketté és meredekek szélein kanyarogva a határ felé. Itt mélyen, merész bevágások fenekén, amott magasan, naptól csó­kolt ormok csúcsán. Háromszor vesz el rövi­­debb alagutak sötétben tátongó űrében, mielőtt odaérne a határszéli tunellhez, mely leghosszabb valamennyi között — 1870 méter. Fönt most is dolgoznak, ásnak, fúrnak, robbantanak. A munka sürgős, nincs veszíteni való idő. Még küzködni kell a kemény homok­kővel, melynek lomha tömegét csak lőpor és dynamit tudja eltávolítani a pálya vonaláról. Balról a magasban kőbánya van. Hosszú sodronykötél-pályán siklanak le a völgybe a szabályos négyszöggé faragott súlyos tömbök. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next