Pesti Hírlap, 1888. szeptember (10. évfolyam, 242-270. szám)
1888-09-01 / 242. szám
1888. szeptember 1. PESTI HÍRLAP Egyletek és intézetek. — A hadastyán betegsegélyző- és jótékonysági egylet Budapesten, melynek alapszabályai a belügyminisztérium által f. é. április hó 15-én jóváhagyattak, szeptember hó 2-án d. u. 3 órakor az akácfa-utca 13. sz. alatt levő Buzalka-féle táncteremben I. évi rendes közgyűlését tartja. Irodalom. * (A zsoltárok új fordítása.) A héber költészet egyik fő büszkeségét, a zsoltárokat újabban lefordította magyarra Stern Mór képzőintézeti tanár. Fordító a magyar szöveggel párhuzamosan lenyomatta a zsoltárokat az eredeti héber írásmóddal is. A címlap szerint a fordítást megelőzi a klasszikus héber költészet etnikai méltatása, mely azonban megközelítő képet se nyújt a vallásos ihletet örökszép szüleményeiről. A fordításban sincs lendület. A könyvet nekünk nyugati népeknek nehezen olvashatóvá teszi, hogy a szöveg hátulról halad előre. Az utolsó lapon van a mű címe, aztán jön az ajánlás (Schweiger Mártonnak), az előszó stb.____________ Színház, zene,képzőművészet. * (A tatai színházban) Eszterházy Miklós gróf augusztus 28-ikán a második előadást kizárólag vendégei részére rendeztette. Ez alkalommal színre került a „Kávé-terefere“ című egyfelvonásos bohózat és „Az utolsó csók“, Kramer és Merz Alfréd 3 felvonásos operettje, mely igen kedvező fogadtatásban részesült, úgy, hogy több jelenést ismételni kellett és a tapsolás egész este alig szünetelt. Közreműködtek: Vasziljevich és Fedau kisasszonyok, továbbá Reiner, Goday, Nöhig és Limley. Ez előadást a vendégszerető gróf szeptember vége felé vendégei óhajtására megismételteti. Egyébiránt — mint halljuk — ezentúl néhány heti időközökben állandóak lesznek a néhány estére terjedő szini előadásokból álló ciklusok. A színészek, mint eddig, ezentúl is magyarul fognak játszani, csak az énekes művészeknél térnek el e szabálytól. Az előadások rendezője, Friedrich Leour, aki maga is magyar alattvaló, főtekintettel van a magyar vagy magyarországi erőkre, szerény körülmények közt levő tehetséges kezdőkre s elsősorban ilyenekből állítja össze az egyes előadásoknál közreműködők csoportját. * (A Kelemen ünnepély) prograramját végleg a következőkben állapították meg: Csanád-Palotán. 1. Reggel 9 órakor Kelemen László síremlékének megkoszorúzása. 2. Fél 10 órakor ünnepélyes szentmise a r. kath. egyházban. 3. 10 órakor az emlékszobor felavatása. Hymnusz. Emlékbeszéd. Tartja Bercsényi Béla a nemzeti színház tagja. A szobor átadása. Szózat. 4. 11 órakor indulás Makóra. — Makón. Díszelőadás. I. szakasz: 1. Hymnusz, Kölcsey és Erkeltől. 2. Kelemen László életrajza, dr. Vály Bélától. Felolv. Bercsényi Béla, a nemz. szin. tagja. 3. Opera-áriák. Énekli Rotter Gizella, a m. kir. opera tagja. — II. szakasz: 4. „Egy kis vihar“, jelenet a házaséletből. Irta Dreyfuss. Előadják: P. Márkus Emilia és Náday Ferenc, a nemz. szin. tagjai. 5. Románc és népdalok. Énekli: Pálmay Ilka. 6. „Két év múltán“. Vígjáték 1 fölv. Előadják : Náday Ferenc és P. Márkus Emilia. — III. szakasz . 7. Dics költemény, dr. Várady Antaltól. Szavalja Feleky Miklós, a szinész-egyesület alelnöke. 8. Táncok. Lejtik Sarkady Mariska és Stephánia ballettárcelnök. 9. Szózat. Vörösmarty és Egressytől. A bizottság az ünnepélyre a meghívókat legközelebb szét fogja küldeni. A díszelőadásra a jegyeik ára: Páholy 8 frt. Korszak 2 frt. Támlásszék 1 frt 50 kr. Földszint 1 frt. Karzat 50 kr. Jegyeket előjegyezni lehet Urbanics Kálmán úrnál, a végrehajtóbizottság pénztárnokánál. A t. évi szept. 8-án, az ünnepély estéjén megtartandó bankettre a bizottság aláírási íveket bocsátott ki. * (A kikosarazott Bignio.) Írtuk annak idején, mily méltó nagy sikert aratott Bigno, operánk kiváló tagja, nemrégen egy isdhli jótékonycélú hangverseny alkalmával. A közönség lelkesedése föllelkesítő a művészt is s emelkedett hangulatának hatása alatt ajánlkozott, hogy a templomban is fog énekelni. Bignio tudvalevőleg kitűnő egyházi énekes is s igy kétségtelennek látszott hogy ajánlatát köszönettel fogadják. Was 11 er Rupert, az ischli regenschori azonban a művész levelére a következő sorokban válaszolt: „Tisztelt uram! A főtisztelendő kanonok úr nevében sajnálattal kell önnel tudatnom, hogy magánbetétek s zenekhóruson elvből elő nem adhatók.“ * (Kint lettem én komikus.) Ifj Coquelin, a „Theatre Frangais“ világhírű tagja a nyári szünidő alatt sajtó alá rendezte szellemes ötleteit, melyek „Bukfencek" cím alatt csinos kötetben már meg is jelentek. A sok jóízó mondás, adoma, tréfa, szójáték közt talán legmulattatóbb a saját története. ..Mint lettem én kémikus?" Coquelin azzal a föltett szándékkal jött Párisba, hogy szerelmes szerepeket fog játszani. Már négy éves korában ébredt fel benne a vágy a színpad után, amikor híres bátyját, az idősebb Coquelint először ballá. — Én, így meséli el, akkor csinos kis fiú voltam, világos szőke göndör hajjal. Arcom kissé hosszúkás volt, de rendes. Azóta megváltoztam. S nem előnyömre. Az öreg angol nők a lunettes de Boulangues nagyon sokat megbámultak; szerették volna, ha nekik is lenne egy kis Coqualinjök. Arcom angolos vonásai megtetszettelnekik s ámbár sápadt voltam s ámbár, mint Carii mondá, szinem a rosszul sült kenyér szinéhez hasonlitott, a szemüveges angol nők örömmel adoptáltak volna engem , vittek volna Angliába. A közbiztonsági hatóságoknak avval, hogy mindenkit, aki más politikai nézeten merészkedik lenni, mint ük, bezárjanak, beláttam, hogy Bulgáriában nincs idejük a csendőröknek néhány csavargó rablóbandával foglalkozni a Rhodope-hegységben. Épen a rablók látogatásának lehetőségéről beszélgettünk, midőn 9 óra felé az ajtót belökték és 7 vagy 8 vadkülsejű, fegyveres ember berohant. Egy tekintet az érkezettek külsejére és ruhájára, és egy percig se voltam kétségben szándékuk iránt. A meglepetés oly teljes volt, hogy még megijedni is elfelejtettem és nyugodtan ülve maradtam filippopolisi ismerőseim mellett. A rablók egyike, a banda főnöke, vizsgálódva jártatta körül a helyiségben szemeit és kezét a Szófiából való Lukka úr vállára tette, azon felszólítással, hogy álljon fel, mire két emberének átadta. Ezután a mi szobánkba jött, hol Binder úrhoz ugyan e felszólalást intézte, és végül hozzám lépett, engem nevemen szólítva; én is ellentmondás nélkül engedelmeskedtem. E percben az utcán heves puskatüzelés támadt, azon hiedelemben, hogy segélyünkre jönnek, kedvezőnek találtam a percet, hogy én is akcióba lépjek; nem engedtem, hogy kezemet megkössék és kijelentettem, hogy nem megyek velük. Hiú remény, maguk a rablók lövöldöztek, hogy mindenkit távol tartsanak a helyiségtől; néhány ütés a puska nagygyal a nyakam közé, eléggé fölvilágosított. Az említett ügyvéd neje erre elájult, kilenc éves kisfia térdre hullott és összetett kézzel könyörgött a rablóknak, ne bántsák, odakünn lövés lövést ért, pokoli lárma a kávéházban, mi hárman, az áldozatok, megkötözve egy szögletben, szóval oly jelenet, milyent a költő-fantázia rajzolt a hajdani rablóhistóriákban. Két rabló e közben azzal foglalkozott, hogy összeszedte a kávéházban talált összes élelmiszereket. A banda főnöke a jelen volt vendégek közül még egy fiatalembert választott ki, egy tatárbazardzsiki úri ember szolgáját, kit szintén hozzánk kötöztek, úgy szintén két napszámost, kiknek az élelmiszerekkel teli zsákokat kellett vinniök s aztán indulásra vezényeltek. Az utcán jelet adtak a gyülekezésre. A mint éjjel láthattam, összesen vagy 35— 40 emberből állt a banda. 9 óra 30 perckor indultunk. Mi négyen, a foglyok egy kötéllel voltunk összekötözve és körülbelül a menet közepén voltunk. A kötél egyik végét hátul egy rabló fogta, négyen mellettünk mentek és azonkívül tudtunkra adták, hogy a legkisebb menekülési kísérletre egy fejünk és vállunk közé intézett művészi kardvágással örökre kigyógyitanak ilyen oktalan hajlamokból. Éjjeli 12 óráig mind magasabbra hatoltunk a hegyek vékony folyónak is, mely alig tér most medrébe s mesterséges zuhatagjain harsogva ontja le zöldes hullámait. Méhéből három hatalmas sugár szökken föl, melyeket este a villamos lény váltakozó színekkel világít meg, mialatt a nem tudom hányadik bajor sorezred bandája ábrándosan trombitál bele az enyhe éjszakába, míg a közönség a Pschorrbrau kedves italával öblögeti magába Lohengrin szerelmi vallomását, a sétálók pedig vissza-vissza térve a télben hagyott kriglihez, az utolsó accorddal az utolsó «schnitt»-et hörpentik fel. Boldog ízetlenséggel öltözött bajor kisaszszonyokat katonás lépésű, öles diákok mulattatnak s szerény magatartásu hajdinándok ismertetik meg velük a legújabb német lyrát. A fiatal asszonnyal nem foglalkozik sem katona, sem tanuló, mert az mind a férje karján csügg, valamint hogy bálban is csak az urával tánczol, aki tisztes, igazi német nő. Csupán a széles ernyőjű, lötyögős kalapu, sörényes művész ifjak pezsegtetik föl a társalkodást, lehordva élőket és holtakat, különösen franciákat, ami úgy látszik nagy vitézség. Magyar társaik, a kik sükerrel futják velök a fövenyt, messze vannak most s a honi berkeken s pusztákon rakják tele tarsolyukat népies vázlatokkal, a melyeknek nagy itt a kelendőségük, mert egy ökölnyi purdé kedvesebb az angol és amerikai előtt, mint egy diadalmas vasas németnek életnagyságú képe, ha másfél éles is. Szerencsére hazai festőink elhagyogatják a betyár romantikát, s a csárdában olyan czigánnyal muzsikáltatnak már, a ki nem drótos tót. Porzó közé. A menetnél a banda ép oly elővigyázati intézkedéseket tett, mint minőket a csapatok háború idején: elő-, oldal- és hátvédje volt, melyek mozdulataira és jeleire a banda főtörzse nagyon ügyelt. Csak reggel 6 órakor adok tudtunkra, hogy aludhatunk és én annyira elfáradtam s kimerültem, megvallom, nem vártam másodszori felszólításra, a hideg nedves földön azonnal elaludtam. Midőn reggel 9 óra felé fölébredtem, megfigyeltem környezetemet. Három tanya volt, egymástól néhány lépésnyire. Az egyikben mi foglyok voltunk két őrrel, a másikban a kapitány két hadnagyával s a harmadikban a legénység többi része. Nem kevéssé voltam meglepetve, midőn „die Haeupler meiner Lieben zaehite“ és csak 17 embert találtam. A többi e közben eltűnt, hogy miféle emberek voltak ezek, nem tudhattam meg. A legmarkánsabb alak volt köztük a banda kapitánya, Mitro Milo, akit röviden a banyai Mitronak neveztek, emberei pedig gospodine capetannak (kapitány úr) szólítottak. Középtermetű, széles vállú, ruganyos járású; haja és szakálla szurokfekete, valóban nagyon szép embernek mondható és ezt a benyomást csak növeli festői öltözete. Hoszszú, combig érő fehér kamásli, a történelmi fustanella (dúsan redőzött rövid fehér tunika,) gazdagon hímzett ing széles njakkal, fölötte söölvörös aranylumzetű csamadány, egy mellényforma ruhadarab, melyen egy bolgár rendjel díszlett. Csinos, szabályos arcában és nagy erélyes szemeiben sok intelligencia volt, más körülmények közt senki se hitte volna, hogy már 15 éves korában négy embert meggyilkolt. Most 27 éves , legutóbb 1887-ben szabadult ki a börtönből. A kapitány után legbefolyásosabb ember volt, egy bizonyos Kasserov Ilia. Politikai üzelmek miatt börtönbe kerülve, onnan megugrott, a hegységbe ment rablónak, hogy ott várja be azt a napot, midőn Cankov vagy Karavalov kormányra jutnak és ő békén hazatér, hogy esetleg egy fényes állami hivatalt töltsön be. Mintegy 45 éves férfiú, meglehetős jómódú családból származott s elfogatásáig Dubnicában élt. Igen intelligens, értelmes ember, s nézetei, miket az ország viszonyairól előttem föltárt, igen egészségesek voltak. Ő volt az egyedüli a bandában, aki európai öltözetben járt; egyáltalán egész viselkedése más volt, mint a többié. A második hadnagy volt Gendarmina Koszta, a „vojvoda“, aki se külsejével, se intelligenciájával nem vált ki. Csak egy említésre méltó benne, az t. i., hogy valahányszor megunta a rablóéletet, mindig állami hivatalt keres és kap is, így két év előtt a bazaidzsiki rendőrség titkos ügynöke volt. Kedélyesebben — Bulgáriában se csinálhatnák. A banda többi tagja Csupa szálas, erős legény, hárman albánok, kettő rumálista, tizenegy macedóni, és egy bolgár. A szervezet egészen katonai volt, a fegyelem a képzelhető legszigorúbb. A kapitány vagy hadnagyok parancsát a legpontosabban teljesítették, a tanyán mindig két-három emberből álló őrcsapat tartott felügyeletet, melyek meglehetős messzire állíttattak ki, minden észleletről jelentést tettek és két óránkint felváltanak. Mindegyiknek volt Martinipuskája, 150 tölténynyel, görbe török kardja vagy jatagánja, és nagy részüknek revolvere is. A málha közt, mit zsákokban vittek, volt egy bőrtáska írószerekkel, s egy másik bőrtáska tábori gyógyszertárra, s ebben nagyobbára sebesülésekre való orvosságokkal.