Pesti Hírlap, 1888. december (10. évfolyam, 332-360. szám)
1888-12-25 / 355. szám
idő6. december 26. A «PESTI HÍRLAP» KARÁCSONYI MELLÉKLETE. Elhagyottak. — Rege egyszerű emberekről. — Irta: Sebők Zsigmond. Alulról pincelakások ablakai sötétlettek föl, melyek mindig telve voltak lakókkal. Az egyikben, egy gyümölcsös asszony odújában, három vak lakott. Szobám ablakából gyakran láttam a három világtalant, amint sárgás zöldes ábrázattal előmásztak a pincéből s egymásba fogózva távoztak. Mindhárom zenész volt, kik éjjel a külső részeken — hova még nem ért el a rendőrség tilalma — apró csapszékekben hegedültek, hajnalban hazatértek és este távoztak. Az egyiket, az elismert tekintélyt, a legnagyobb zenészt köztük Jánosnak hívták. Igazi művész volt, néha le is itta magát. A másik, Márton, jelentéktelen alak, avval a nyomott üres arccal, mely a vakokat jellemzi. A harmadik cifra nevéről volt ismeretes . Októberi Nárcisznak hívták, ami valóságos neve volt, bár nem paptól kapta. Úgy történt hogy egyszer a becsületes pestvárosi hajdú a Duna partján egy kis elhagyatott vak fiút talált. A rend őre a leletet bevitte a rendőrségre, ahol a tisztek épen vígan voltak. Mivel a vak poronty nem tudta bemondani a nevét, és az illuminált rendőrtisztek előtt az derengett homályosan, hogy az inspekciós könyvbe okvetlen nevet kell írni, épen kapóra jött a tréfa. A vig urak egyike magára szedte az asztalterítőt, ez volt a rabbinus, azután egy pohár vörös borral leöntötte a szepegő gyerek fejét, ez volt a Jordán vize, a kalendáriumból ráolvasta a hónapot, az októbert, meg a napot, a Nárciszt, és meg volt a név, így került a protokollumba is. És ezzel a névvel valahogy fel is növekedett. Már két éve lakott a pincében teljes nyugalomban és békében. Nem történt vele semmi különös, egészen egy napig, midőn rejtélyes jelenségek kezdtek fölmerülni a pinceszobában. Midőn egy ízben Nárcisz fölébredt, fülére tekerőzve egy hosszú arany hajszálat talált. Nyilvánvaló volt, hogy asszonyi hajszál. Nárciszt a lelet meglepte. — Puha, mint a kukoricaszakál, mormogá, a hajszálat tapogatva. És hosszú, tán a sarkáig ért annak, akinek a fején nőtt. Csak azt szeretném tidni, hogy került ide a fülemre ? Nárcisztól ez jogos kíváncsiság volt. Az ő füle kétségkívül ártatlan volt ebben a kalandban, mert az tudtával nem ért oly közel asszonyi fejhez, hogy akár egy szálat is kitéphetett volna a hajából. Kivéve azt az egyetlent, azt az alig ismert alakot múltjából, a mely egykor, rég, karján hordta, öltöztette, dalt dúdolt bölcsője fölött s melynek szintén omlatag, csodahosszu illatos haja volt, mit gyermekkorában gyakran érintettek kezei. Hangját már rég elfeledte annak az alaknak, egyedül az a haj emlékeztette még rá, mely sokszor jelent meg képzeletében, fantasztikus képekben. Egyszer, mint hús selyempatak, mely álmában áthullámzott rajta, másszor mint illatos jég, mely körülötte rezgett, de tapinthatlan volt. A hajszál eredetén nem törte sokáig a fejét Narcisz, de midőn másnap hajnalban, lefekvéskor, párnája alatt egy csinos kis hosszúfogú halcsontfésűt talált, lehetetlen volt az uj és a régi lelet közt bizonyos összefüggést nem látnia. — Ki jár itt ? — mormogta kedvetlenül. — Ez a fésű nem lehet az öreg asszonyé, mert az nem visel ilyen lányosat, de még el se hagyná. Valami hosszúhajú szarka lenne ? A vak elmosolyodott. — Ugyan mi az ördögöt lopná itt? És ez a tolvaj ahelyett hogy vinne, a magáét is itt hagyja. De valaki itt káborog, amig oda vagyunk, az bizonyos. Nárcisz lefeküdt a szegényes ágyba. Valami lágy, olajos illat lengte körül; a párna, a durva takaró mind el volt öntve ennek az illatnak gyönge lebével. Nyugtalanul forgott az ágyban. — Ki jár itt? — dünnyögő megint félálomoiban. — Ki hál kívülem ebben az ágyban ? Micsoda illat ez ? Haj, bizonyosan haj, csak az aszszonyhajnak lehet ilyen szaga. Itt volt a feje, itt nyugodott a párnán ... Az a vén szipirtyó, amig mi odavagyunk, éjszakára is tartana lakót a szobában? Nárcisz felszisszent, mert a bal válla lapockáján éles szúrást érzett. Oda kapott kezével s ujja egy vékony tűt érintett meg. A tűvel azonban más is került keze ügyébe: egy szövet ujjas, a milyet fiatal munkásleányok viselnek. A tű a kabátka ujjába volt tűzve. — No, bolond, no, ... sziszegő Nárcisz. Ez ugyan jól vigyáz a holmijára. Vájjon micsoda hóbortos leány lehet ez? Haj, de az a vén boszorkány is! A hajszál, meg a fésű, meg az ujjas ... világos... a vén bűnös kettőnkön szedi a pénzt az ágyért. De Nárcisz kíváncsisága föl volt keltve. Este félutjából visszabotorkált a lakáshoz, megtudandó, kik az éjjeli lakók. Megállt az ablak előtt s hallgatózott. A pinceszoba mélyéből csengő hangok hatoltak föl, lágy, kedves, gyermekes énekhangok, halk hárfa-pengéstől kisérve. Odalenn valaki egy szomorú dalt énekelt, valami édes bús egyszerű dalt, Nárcisz előtt ismeretlen nyelven. Közbe-közbe erősebben pendült az énekbe egy mélyebb, rezgőbb húr a hárfán. — No, ne bomolj már Marcsa ! — hangzott egy női szó a szobában. — Soh’se jön már meg az eszed! Aludni akarok. Negédes, pajzán kacaj volt a válasz s az ének újra felcsendült a hárfapengető ajkán. Ugyanaz a szerelmes, bánatos tót dal, melyet előbb énekelt. Ugyanaz az egyszerű tót vers: hóra, hóra visoká szi, moja miá zvdalená szí .... Azonban hirtelen megszakadt az ének. Nárcisz csak gyors ruhasuhogást hallott, s eközben mintha a hárfát valaki félrelökte volna. Azután hízelgő, becéző hangokat: — Julám, galambom, ne haragudjál. — Eredj innen. Hagyj békén. — Jula, ha meg hagyod csókolni ezt a hegyes orrodat, neked adom a kis fésűmet. — No hiszen, — szólalt meg egy új hang, — jóval biztatod! Hát nem elvesztetted már a fésűt, te örök kár! — Nem bizony, — feleselt a leány. — Csak az ágyban felejtettem. Mindjárt fel is tűzöm vele a fulám haját, így, így... Haj de gyönyörűen áll ... Jaj, mert nincs itt egy tükör. Oh, te gyönyörűség! Ezzel újra elkezdte csöndes elharapott hangokban a «hóra, hóra» nótát. — Már ez a lány akármilyen nagy, sohase lesz okosabb, szólt az, akit Nárcisz legelőbb hallott beszélni s a kinek a hangja legkomorabb volt a szoba lakóié közt.—Eredj innen. Alig egy hete eresztettek el a kórházból, de már fölfordítod a házat. Pedig most is csak hátni jár beléd a lélek! Nem elég neked, hogy úgy is egész nap hárfáznod, meg gajdolnod kell ? A leszidott leány ingerkedőn nevetett a korholásra. Nárcisz is eleget tudott az ismeretlen éjjeli lakókról. Tudta róluk, hogy hárfás leányok, kik a külvárosokban udvarróludvarra járnak s csak oly nyomoratan tengődnek, mint ők. Nemsokára már szokása szerint a csapszékben ült régi zugában, s buzgón hegedült, nem törődve vele, hallgatják-e vagy sem. Hanem az a bús tót dal, az a gyermekes, vékony hang egyre a füleiben csengett. Mindegyre a bohó, csicsergő hárfás lányra gondolt, akivel a sors oly sajátságos módon hozta össze a pinceszobában. Mert már most bizonyos, hogy az a szelei érdi rendetlen vendég, aki az ő ágyát teleszórja apró-cseprő holmijával, nem más, mint a hárfapengető dévaj teremtés. De ha nem is gondolt volna rá önmagától, az elég módot nyújtott arra, hogy meg ne feledkezzék róla. A másik két vak alig vette észre, hogy más is hát kivülök az ágyban, míg Nárcisz lassan megismerkedett a leány valamennyi szegényes csecsebecséivel. Néha valóságos vásárt talált a vánkosa alatt. Pántlikákat, üveggyöngyöt, pamutgombolyagot, cifra garasos kapcsokat, sőt néha cukornyalánkságot is. Nárcisz azt se tudta, mosolyogjon-e vagy boszankodjék a rendetlenségen. De mégis inkább mosolygott a hiú, nyalánk teremtésen, aki bohó lényével abba a sötét magános éjbe tolakodott, mely őt születésétől fogva körülvette. Egészen közel érezte magához azt, amit vak szemeivel nem láthatott soha : a mosolyt, a fényt, az életet, az ismeretlen embert. Egészen közel. Eddig mindent csak messziről ismert. A virágból csak az illatot, a madárból csak a dalt, a napból a meleget, az emberből a beszédet; most érezte először a lengő illat, a láthatatlan kis madártorok csicsergése, a szavak zenéje mögött a rejtelmes alakok melegét és életét. Most érezte először összetartozandóságát a zsongó, hullámzó világgal. Ismeretlen vágyó érzetek lepték meg. Szerette volna hallani a homályban úszó emberi lény, e rejtelmes gépezet titkos rugóinak forgását, szerette volna lelkébe beszívni mély gyönyörrel lépteinek neszét, ajka pihegését, szive halk dobogását. Vágyódott, vágyódott. Egy társért, egy vidám lényért, egy drága emberi játékszerért, mely valami űrt tolt be körülötte, mint a gyermek csöndes világában a bábu. A hazat más vonzalomról, mi néha eltöltő, nem bírt tiszta fogalommal. Csak úgy érezte, hogy az aprószemű gyöngyfüzér, mit párnája alatt talált, valami halk remegésre készli szívét, mert a titkos lény közellétét jelenti, s az apró cipők, miket a leány csak ünnepnapon szokott felhúzni, egészen más, sokkal gyöngédebb emberi teremtést sejtetnek, mint minket eddig a távolból ismert. És ez apróságok révén mind közelebb érezte őt, mind jobban beágazta szívét a vágy, a kíváncsiság gyönyöre érte. Durvult vonásokban fölébredt benne a szerelem diadalmas ösztöne. A magára maradt, sötét és siket lélekben ragyogó és hangzatos üdvösség hullámzott határozatlan alakban. Ismerni, látni, hallani szerette volna őt, az apró cipellőkkel, csörgő gyöngyökkel, a kacér pántlikákkal, puha omlatag hajával, egyszerű bus danáival. Végre találkoztak. Amint egy reggel hazatért, s az ágyat akarta bontani, kezei egy hideg kis kezet érintettek meg. Nárcisznak szinte elállt a lélegzete. — Ki fekszik itt? — dadogó. — Én vagyok Nárcisz, Marcsa, a hárfásleány, — válaszolt egy gyönge, beteges hang. Azután kérően tette hozzá: — Terítse le a kendőmet a sarokba! — Mire való az? — Majd oda fekszem. De emeljen le az ágyról, magamtól nem tudok fölkelni. Nárcisz még el volt kábulva kissé a váratlan találkozástól, de finom hallásával azonnal észrevette, hogy ez a halk, tört hang nem az, mint amit akkor hallott, mikor rálesett az éjjeli lakótársakra. Egy búcsúzó ember fáradt, rezgő hangja, egy költöző madár szomorú szózata volt ez. — Maradj az ágyban, ha beteg vagy, szólt. — Mért hagytak magadra a pajtásaid? — Mert ma már nem mertek magukkal vinni. Hasztalan rimánkodtam, vigyenek el, ők össszesúgtak és megszöktek. De most már nem bánom, hogy elmentek. — Miért? — kérdé Nárcisz. — Mert sok mondanivalóm van. Oh, nagyon sok. Meg akartam már szólítani, de nem mertem. Sokszor gondoltam magára, mert mindig olyan szelídnek, szomorúnak láttam, mikor elment mellettem. Maga nem látott engem, talán nem is tudta, hogy a világon vagyok, de én mindig rágondoltam szünetlenül. Minket az Isten hozott össze, higgye el Nárcisz. Az ő szent akarata, hogy legyen valaki, akinek elmondhassak egy üzenetet, amit nem bizhatok mindenkire. Tudja, az éjjel is olyan különös álmom volt. Amint egy kicsit behunytam a szemeimet, hogy, hogy nem, egyszerre hárfamuzsikát hallok. Eleinte azt hittem, hogy a lányok hárfáznak és csodálkoztam. Sohase szoktak azok éjjel hárfázni! De egyszerre, amint végig nézek magamon, azt látom, hogy drágalátos menyasszonyi ruha van rajtam; fejemhez kapok, hát koszom van rajta; szétnézek, hát látom, hogy egy nagy templomban vagyok, ami tele van néppel. Gondolkoztam, hogy kerültem ide ? Egyszerre odajön hozzám egy öreg pap és azt mondja: Tudod-e, mért van rajtad ez az aranyos ruha? Azért, mert egész életedben mindig rongyokban jártál. Tudod-e mért van a fejeden ez a szép koszorú? Azért, mert sokszor nem is volt hová lehajtanod a fejedet, szegény leány. Tudod-e mért jött ez a sok ismeretlen nép, esküvődre? Mert ezek mind a te testvéreid és rokonaid, meg a vőlegényed testvérei és rokonai, akik a világon nem is ismertek benneteket, de ti most mindnyájunknál kedvesebbek vagytok az Urnák, mert mindnyájunknál többet szenvedtetek. Én lesütöttem a szemeimet, mert éreztem, hogy a vőlegényem mellettem áll. "