Pesti Hírlap, 1890. január (12. évfolyam, 1-30. szám)

1890-01-01 / 1. szám

Budapest, 1890. XII. évf. 1. (3958.) szám. Szerda, január 1. Előfizetési érák: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre . V . 5 7 » — » Negyedévre C . 3 » 50 * Egy hóra. 7 . . 1 . 20 * Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik Kiadóhivatal: Budapest, Bátor-inca 7. ss, Jölásik­ hová az előfizetések és a ló szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. Szerkesztési Iroda: BitaDMier, Banei-utca 7.L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Kérjük t. vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetést ide­jekorán szíveskedjenek megújítani, mert különben a postahivataloknál rendesen bekö­vetkező újévi torlódás miatt a lap küldése meg­szakítást szenvedhet. Az újév reggelén, így évfordulat idején, mikor mindenki zár­latot csinál a számadásaiban, magától kínálkozik az alkalom fölvetni a kérdést: haladtunk-e a le­tűnt év folyamán, avagy megállottunk vagy épen tán visszaesés mutatkozik közéletünk főköny­vében ? Nincs az a pesszimista felfogású ember, a­ki e két utóbbi alternatíva valamelyikét vitatná. Mindenki elismeri a lassú ugyan, de állandó ha­ladást, noha számszerűleg kimutatni nem tudná a legnagyobb optimista sem. A gazdasági és művelődési fejődésnek abban a sodrában, mely­ben Európa népei haladnak, mi is benne va­gyunk. Csakhogy minekünk, hogy az arányos tempót megtarthassuk, vagy a távolságot magunk s a már előbbre haladott nemzetek között tán kissé meg is rövidítsük: sok mindenfélével kell megküzdenünk, a­mitől más államok népei men­tesek. Nehezebbé teszi nekünk a szabad moz­gást, erőforrásainknak öncéljainkra való fölhasz­nálását sajátságos államjogi helyzetünk is. A múlt év folyamán pedig még hosszantartó benső viszálykodások is bénították erőnket, a­minek kártékony hatása bizony nem maradt el sem belső fejlődésünk folyamára, sem jó hírnevünkre kifelé. Pedig nekünk egy békében eltöltött esz­tendő igen nagy dolog, sokkal nagyobb, mint más nemzeteknek. A mi fiatal államiságunk még nem érte el férfi korát, nagyon kockázatos do­log lenne próbának tenni ki. Sok, nagyon sok tényező szükséges egy államélet megszilárdításá­hoz és biztosításához, de e sok tényező között egy sincs olyan fontos, mint az idő, a zavarta­lan növés, békés gyarapodás csendes ideje. Jöhetnek, a­mint bizonynyal nem is ma­radnak el, a megrázkódtatások, melyeket szá­munkra a jövendő méhe rejteget. De minden erőnkből azon kellene lennünk, hogy mennél ké­sőbb jöjjenek. Egy félszázados állami lét már megszerezte állandósága hitelét, meg azt a bizodalmát, hogy minden apró rázkódásra össze nem omol , tán kiállja az apróbbfajta földren­géseket is. De a­mely állam még olyan közel van újjászületése bölcsőjéhez, mint a mienk, vi­gyázzon az egészségére, vigyázzon reá gondo­san, különösen a lázas állapotoktól óvja jól ma­gát, mert az a gyermeket, a serdülő ifjút köny­­nyebben elviszi. Nem a mellett harcolunk mi, hogy nem­zetünk ki se merjen lépni a szabad levegőre, nehogy meghűtse valahogy magát. Nem! A kor­szellem szabad levegője fölkeresne bennünket, akárhová buknánk is előle. Sőt mindig azt mondtuk és mondjuk ma is : ha vihar közeleg, „tu contra audentior­ato‘‘. Az önbizalomra ser­kentésnek voltunk a hívei mindenkoron, mert a szellemi tőkének épen az önbizalom az a része, melyre az előttünk álló nagy feladatok sikeres megoldására a legnagyobb szüksége van a nem­zetnek. Ám az önbizalom méltósággal teljes tulajdonsága az erős népeknek s egyenes ellen­tyűk keltek ki, éktelen csaholással csörtetve a falu felé? Az se közönséges dolog, mikor a Hupiné asszonyom utolsó óráján csak elkezdett ott fent a padláson eszeveszetten táncolni a hamus hordó kalamajkát s amint a pitvarban valának a beteglátogató népek, egyszer csak közéjök csapadék, borzalmas zörejjel, egy óriási rög . . . gurult, gurult a földön, semmire mállva a fal mentében, mintha pusztán álomlá­­-tás lenne ... De hatan vagy heten látták, hal­lottak és Hupiné asszonyom e percben adta ki lelkét az Urnak. Hát arról váljon tud-e a tisztelendő úr, hogy tavaly épen a pünkösdi szent beszéde alatt lö­vést hallott a siket Mihók Bence s ijedten sza­ladt ki a templomból: „Hol lőttek ?“ Sehol. Ki hallotta ? Senki. Kinevették. S­ime harmadnapra megjött a bus­hir Olmütz városából, hogy a Matyi fia agyonlőtte magát tegnapelőtt dél­tájban. De itt vagyok élő példának én magam­­. Érdemes, hogy meghallgassák kigyelmetek, mert ahány kukoricaszem ezen a csöven, annyiszor teszem le a hitet, hogy szó szerint igaz, amit mondok. • Az egész falu tudja, miből pénzeltem, él­degéltem azelőtt. Egy kis szűz dohánykával jártam-keltem erre-arra . . . Ahol egy ezüstku­­pakos tajtékpipa megakadt a környéken, az mind tété a nyugtalan, lázas izgalomnak, mely apr­­ékos csinytevésekben keres magának kitörést Nincs valami visszásabb, nincs ízetlenebb, min egy nemzet, mely gyermekmódra pajkoskodik, vagy legalább örömét látszik benne lelni, ha má­sok teszik. Komoly életre vannak hivatva a nemzetek s csak az munkál közülök jövőjén igazán, a melyik ezt belátva munkához lát és dolgozik. Dacára a múlt év elején nálunk uralkodott lázas állapotnak, senki nem vetheti a szemünkre, hogy ki­engedtük volna magunkat téríttetni a komoly munka útjából. A lefolyt esztendőnek sok oly följegyzésre méltó jelensége van, mely érettségünkre és életerőnkre vall. S ezek között mi csak másodrendűnek tekintjük azt, hogy ál­lamháztartásunk egyensúlyának helyreállítása a lefolyt esztendőre esett, s hogy a mával kezdődő esztendőbe már azzal a vigasztaló tudattal me­hetünk át, hogy ez idén régi adósságaink ka­matját nem leszünk kénytelenek új adósságból fedezni, hanem meg fogunk tudni felelni az ál­lam feladatának becsületesen, a­nélkül, hogy e végett új adókkal, a régieknek emelésével a nemzet erejének újabb megfeszítéséhez kellene apellálnunk. Nem ez a fő, noha a múlt év vívmányai között ez a szembeötlőbb. Sokkal becsesebbnek, sokkal jelentékenyebbnek látszik előttünk, hogy a lefolyt évben tapasztalhattuk legelőször a te­vékenységnek oly megindulását, mely kezdetét jelenti sok oly dolog megvalósulásának, a mely eddig csak mint egy-egy jelszó csengett a fü­lünkbe s legjobbjaink vágyában is csak az óhaj­tások ködös világába tartozott, az én szántóföldem volt. De most már abba kel­lett hagynom . . . Egy hang (közbeszól): Meghiszem kend­nek, mert szigorúbb ám most a törvény Jóska bácsi. Törvény ide, törvény oda fiam! . . . A törvény olyan, mint a papiros sárkány, a­ki­nek a madzagját a nagy urak fogják; ott csap­kod, kóvályog papírszárnyaival a levegőben, de miatta a szegény apró madarak is hívást röp­ködhetnek, ha nem félénkek,­­ vagy fölötte vagy alatta. Nem a törvény, de a magasabb hatalmak végett hagytam én abba végkép a dohánycsem­pészetet. Aminthogy épen azt beszélem most kigyelmeteknek. Néha egész Budáig elvetődtem. Biztos ve­vőim voltak ott a hivatalnok urak közt. Egyszer is Buda felé megyek, mendegélek a fehérvári utón, vagy tíz font dohánynyal a hónom alatt. Verőfényes nyári nap volt. A budai házfede­lek arany színben úszva csillogtak, nevettek, mikor beértem. A természetben fenséges nyugalom volt, valami félelmetes álomszerű csönd. Épen egy kis kert mellett vitt el az utam. A fák levelei mozdulat­lanul fityegtek a gályákon, mintha nem is igazi fák volnának, hanem csak festve. A kertet egy patak szeli keresztül . . . Úgy terpeszkedik el a A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Különös vevő. Irta: Mikszáth Kálmán. .. íjP­est­i Hirl­ap,­ eredeti tárcája. 1. Bevezetés. Jó szívvé, ajánlhatnám e kis históriát Flammarion Kamillnak, az Uranie szerzőjének is, ha egészen a magamé lenne, de hát ez egy kü­lönös bolondos dolog. Sokféle elbeszélést olvashattak már. Olyat, a­melynek két vége van, olyat is,­ a­melynek egy vége sincs. Megesett már az is, hogy két elbeszélésből irt meg valaki egyet, de hogy egy elbeszélést csak ketten írhassanak meg, az eddig elő nem fordult. Erckman és Chatm­an együtt dolgoznak az­ igaz, egyik talán a mesét gondolja ki, a másik­­az előadás művészetével járul hozzá, de a mi elbeszélésünk utalva van arra, hogy ketten mondják el, ahoz egy iró nem elég, még ha Shakespere volna sem. Én tehát mindenekelőtt két irót kerestem ez elbeszéléshez. Lészen pedig az egyik Bocsoki József uram, pomázi illetőségű, zsellér ember ; a másik író pedig szorultságból hadd legyek én. II. Bocsoki József előadása. Még azt mondja a főtisztelendő úr, hogy nincsenek kisértetek! Hát mi lett volna akkor a Milutin Jacó esete, aki látta éjfélkor meg­nyírni a sírokat, amint azokból nagy fehér ka­ Lapunk mai száma 24 oldalt tartalmaz.

Next