Pesti Hírlap, 1890. január (12. évfolyam, 1-30. szám)
1890-01-01 / 1. szám
Budapest, 1890. XII. évf. 1. (3958.) szám. Szerda, január 1. Előfizetési érák: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre . V . 5 7 » — » Negyedévre C . 3 » 50 * Egy hóra. 7 . . 1 . 20 * Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik Kiadóhivatal: Budapest, Bátor-inca 7. ss, Jölásik hová az előfizetések és a ló szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Szerkesztési Iroda: BitaDMier, Banei-utca 7.L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Kérjük t. vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetést idejekorán szíveskedjenek megújítani, mert különben a postahivataloknál rendesen bekövetkező újévi torlódás miatt a lap küldése megszakítást szenvedhet. Az újév reggelén, így évfordulat idején, mikor mindenki zárlatot csinál a számadásaiban, magától kínálkozik az alkalom fölvetni a kérdést: haladtunk-e a letűnt év folyamán, avagy megállottunk vagy épen tán visszaesés mutatkozik közéletünk főkönyvében ? Nincs az a pesszimista felfogású ember, aki e két utóbbi alternatíva valamelyikét vitatná. Mindenki elismeri a lassú ugyan, de állandó haladást, noha számszerűleg kimutatni nem tudná a legnagyobb optimista sem. A gazdasági és művelődési fejődésnek abban a sodrában, melyben Európa népei haladnak, mi is benne vagyunk. Csakhogy minekünk, hogy az arányos tempót megtarthassuk, vagy a távolságot magunk s a már előbbre haladott nemzetek között tán kissé meg is rövidítsük: sok mindenfélével kell megküzdenünk, amitől más államok népei mentesek. Nehezebbé teszi nekünk a szabad mozgást, erőforrásainknak öncéljainkra való fölhasználását sajátságos államjogi helyzetünk is. A múlt év folyamán pedig még hosszantartó benső viszálykodások is bénították erőnket, aminek kártékony hatása bizony nem maradt el sem belső fejlődésünk folyamára, sem jó hírnevünkre kifelé. Pedig nekünk egy békében eltöltött esztendő igen nagy dolog, sokkal nagyobb, mint más nemzeteknek. A mi fiatal államiságunk még nem érte el férfi korát, nagyon kockázatos dolog lenne próbának tenni ki. Sok, nagyon sok tényező szükséges egy államélet megszilárdításához és biztosításához, de e sok tényező között egy sincs olyan fontos, mint az idő, a zavartalan növés, békés gyarapodás csendes ideje. Jöhetnek, amint bizonynyal nem is maradnak el, a megrázkódtatások, melyeket számunkra a jövendő méhe rejteget. De minden erőnkből azon kellene lennünk, hogy mennél később jöjjenek. Egy félszázados állami lét már megszerezte állandósága hitelét, meg azt a bizodalmát, hogy minden apró rázkódásra össze nem omol , tán kiállja az apróbbfajta földrengéseket is. De amely állam még olyan közel van újjászületése bölcsőjéhez, mint a mienk, vigyázzon az egészségére, vigyázzon reá gondosan, különösen a lázas állapotoktól óvja jól magát, mert az a gyermeket, a serdülő ifjút könynyebben elviszi. Nem a mellett harcolunk mi, hogy nemzetünk ki se merjen lépni a szabad levegőre, nehogy meghűtse valahogy magát. Nem! A korszellem szabad levegője fölkeresne bennünket, akárhová buknánk is előle. Sőt mindig azt mondtuk és mondjuk ma is : ha vihar közeleg, „tu contra audentiorato‘‘. Az önbizalomra serkentésnek voltunk a hívei mindenkoron, mert a szellemi tőkének épen az önbizalom az a része, melyre az előttünk álló nagy feladatok sikeres megoldására a legnagyobb szüksége van a nemzetnek. Ám az önbizalom méltósággal teljes tulajdonsága az erős népeknek s egyenes ellentyűk keltek ki, éktelen csaholással csörtetve a falu felé? Az se közönséges dolog, mikor a Hupiné asszonyom utolsó óráján csak elkezdett ott fent a padláson eszeveszetten táncolni a hamus hordó kalamajkát s amint a pitvarban valának a beteglátogató népek, egyszer csak közéjök csapadék, borzalmas zörejjel, egy óriási rög . . . gurult, gurult a földön, semmire mállva a fal mentében, mintha pusztán álomlá-tás lenne ... De hatan vagy heten látták, hallottak és Hupiné asszonyom e percben adta ki lelkét az Urnak. Hát arról váljon tud-e a tisztelendő úr, hogy tavaly épen a pünkösdi szent beszéde alatt lövést hallott a siket Mihók Bence s ijedten szaladt ki a templomból: „Hol lőttek ?“ Sehol. Ki hallotta ? Senki. Kinevették. Sime harmadnapra megjött a bushir Olmütz városából, hogy a Matyi fia agyonlőtte magát tegnapelőtt déltájban. De itt vagyok élő példának én magam. Érdemes, hogy meghallgassák kigyelmetek, mert ahány kukoricaszem ezen a csöven, annyiszor teszem le a hitet, hogy szó szerint igaz, amit mondok. • Az egész falu tudja, miből pénzeltem, éldegéltem azelőtt. Egy kis szűz dohánykával jártam-keltem erre-arra . . . Ahol egy ezüstkupakos tajtékpipa megakadt a környéken, az mind tété a nyugtalan, lázas izgalomnak, mely aprékos csinytevésekben keres magának kitörést Nincs valami visszásabb, nincs ízetlenebb, min egy nemzet, mely gyermekmódra pajkoskodik, vagy legalább örömét látszik benne lelni, ha mások teszik. Komoly életre vannak hivatva a nemzetek s csak az munkál közülök jövőjén igazán, a melyik ezt belátva munkához lát és dolgozik. Dacára a múlt év elején nálunk uralkodott lázas állapotnak, senki nem vetheti a szemünkre, hogy kiengedtük volna magunkat téríttetni a komoly munka útjából. A lefolyt esztendőnek sok oly följegyzésre méltó jelensége van, mely érettségünkre és életerőnkre vall. S ezek között mi csak másodrendűnek tekintjük azt, hogy államháztartásunk egyensúlyának helyreállítása a lefolyt esztendőre esett, s hogy a mával kezdődő esztendőbe már azzal a vigasztaló tudattal mehetünk át, hogy ez idén régi adósságaink kamatját nem leszünk kénytelenek új adósságból fedezni, hanem meg fogunk tudni felelni az állam feladatának becsületesen, anélkül, hogy e végett új adókkal, a régieknek emelésével a nemzet erejének újabb megfeszítéséhez kellene apellálnunk. Nem ez a fő, noha a múlt év vívmányai között ez a szembeötlőbb. Sokkal becsesebbnek, sokkal jelentékenyebbnek látszik előttünk, hogy a lefolyt évben tapasztalhattuk legelőször a tevékenységnek oly megindulását, mely kezdetét jelenti sok oly dolog megvalósulásának, a mely eddig csak mint egy-egy jelszó csengett a fülünkbe s legjobbjaink vágyában is csak az óhajtások ködös világába tartozott, az én szántóföldem volt. De most már abba kellett hagynom . . . Egy hang (közbeszól): Meghiszem kendnek, mert szigorúbb ám most a törvény Jóska bácsi. Törvény ide, törvény oda fiam! . . . A törvény olyan, mint a papiros sárkány, akinek a madzagját a nagy urak fogják; ott csapkod, kóvályog papírszárnyaival a levegőben, de miatta a szegény apró madarak is hívást röpködhetnek, ha nem félénkek, vagy fölötte vagy alatta. Nem a törvény, de a magasabb hatalmak végett hagytam én abba végkép a dohánycsempészetet. Aminthogy épen azt beszélem most kigyelmeteknek. Néha egész Budáig elvetődtem. Biztos vevőim voltak ott a hivatalnok urak közt. Egyszer is Buda felé megyek, mendegélek a fehérvári utón, vagy tíz font dohánynyal a hónom alatt. Verőfényes nyári nap volt. A budai házfedelek arany színben úszva csillogtak, nevettek, mikor beértem. A természetben fenséges nyugalom volt, valami félelmetes álomszerű csönd. Épen egy kis kert mellett vitt el az utam. A fák levelei mozdulatlanul fityegtek a gályákon, mintha nem is igazi fák volnának, hanem csak festve. A kertet egy patak szeli keresztül . . . Úgy terpeszkedik el a A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Különös vevő. Irta: Mikszáth Kálmán. .. íjPesti Hirlap, eredeti tárcája. 1. Bevezetés. Jó szívvé, ajánlhatnám e kis históriát Flammarion Kamillnak, az Uranie szerzőjének is, ha egészen a magamé lenne, de hát ez egy különös bolondos dolog. Sokféle elbeszélést olvashattak már. Olyat, amelynek két vége van, olyat is, amelynek egy vége sincs. Megesett már az is, hogy két elbeszélésből irt meg valaki egyet, de hogy egy elbeszélést csak ketten írhassanak meg, az eddig elő nem fordult. Erckman és Chatman együtt dolgoznak az igaz, egyik talán a mesét gondolja ki, a másikaz előadás művészetével járul hozzá, de a mi elbeszélésünk utalva van arra, hogy ketten mondják el, ahoz egy iró nem elég, még ha Shakespere volna sem. Én tehát mindenekelőtt két irót kerestem ez elbeszéléshez. Lészen pedig az egyik Bocsoki József uram, pomázi illetőségű, zsellér ember ; a másik író pedig szorultságból hadd legyek én. II. Bocsoki József előadása. Még azt mondja a főtisztelendő úr, hogy nincsenek kisértetek! Hát mi lett volna akkor a Milutin Jacó esete, aki látta éjfélkor megnyírni a sírokat, amint azokból nagy fehér ka Lapunk mai száma 24 oldalt tartalmaz.