Pesti Hírlap, 1890. január (12. évfolyam, 1-30. szám)

1890-01-01 / 1. szám

1­2 PESTI HÍRLAP Belpolitikai hires.’ — dec. 31. it minisztereinél­ az új év elején. A Pol. Corr. budapesti levele utal a szabadelvű párt ez idei újévi tisztelgésének különös jelentősé­gére, minthogy a szabadelvű párt szándéka ez­úttal a kormányelnököt igen határozott módon biztosítani támogatásáról, hasonlóan kategorikus nyilatkozatot óhajtván az ő részéről is provokálni. Legutóbb különben elnémultak a Tisza „közeli“ visz­­szalépéséről terjesztett hírek, ami annak bizonyítékául tekinthető, hogy az ellenzék belátta, mennyire sikerte­len volt eddigi taktikája. Minden megtörtént, hogy a függőben levő politikai ügyek — honvédtörvény, honossági törvény stb. — sikeres megoldást nyerje­nek. Tisza lejális eljárása iránt kétely nem merül­het föl, azonban pressziót nem enged magára gya­korolni, sem általánosságban, sem a törvényhozás működésére, sem végül a napirendre kerülő politikai ügyek sorrendjére nézve. Berzeviczy nyílt levele a löcseiekhez. Tisztelt barátom! Táviratilag közöltem már veled, hogy országos pártunk fontos érdekeire vak tekintetből kénytelen voltam magamat elhatározni, budapest-józsefvárosi kerületben szabadelvű párti kép­viselőjelölt gyanánt fellépni. Ismétlem ezúttal is, hogy elhatározásom indoka egyes-egyedül az volt, mert egyfelől a nevezett ke­rület szabadelvűpárti választói, másfelől országos pár­tunk vezérférfiai ottani fellépésemet szükségesnek ítélték a végből, hogy pártunknak e kerületben az utolsó általános választások alkalmával fényes győze­lemmel kivívott pozíciója a Visi Imre gyászos elhuny­ta után is biztosítva maradjon. E tényezők egyetértő óhajtása előtt pedig meg kellett hajolnom annál inkább, mert véleményem szerint ily kérdésekben az egyéni véleménynek és hajlamnak a mérvadó tényezők kivonata fölé állítása a párt ügyeinek vezetését folytonos ingadozásnak tenné ki. Én, a­ki a pártfegyelemnek csak nagyon szűkkörű jogosultságát ismerem el a vélemény­nyil­vánítás és politikai meggyőződés kérdéseiben, teljes jogosultságot tulajdonítok annak minden olynemű követelményeiben, a­melyek csak egyéni helyzetekre, vagy egyes képviselők és választókerületek közötti, bár egyénileg még­oly becses kötelékek megbontá­sára vonatkoznak. Én annyira átérzem az egy meg­­győződésnek politikai szolidaritását, hogy felfogásom szerint valamely választókerület sohasem tekintheti képviselőjét elszaladtnak azáltal, ha más kerület mandátumát vállalja el, ha csak azokhoz az elvek­hez, a­melyek alapján a kerületben megválasztatott, új kerületében is h­ű marad. Én úgy vélem ismerni a lőcsei választókerü­let szabadelvűpárti választóinak gondolkozását is, hogy nem nézhetik közönyösen, ha pártunk zászlaja harcba vitetik egy oly kerületbe, a­melyben annak győzelmét vagy­­ vereségét a körülmények fokozott jelentőségre emelték és nem veszik rossz néven kép­viselőjüknek, ha ily helyzetben annak a zászlónak , az ő saját elveik zászlajának hordozására vál­lalkozik. Légy meggyőződve tisztelt barátom, és legye­nek meggyőződve lőcsei kerületi tisztelt elvtársaink mind, hogy a lőcsei kerület mandátumát nem azért kívánom fölcserélni a józsefvárosival, mintha ezt amainál magamra nézve díszesebbnek, értékesebb­nek, előnyösebbnek tartanám, mert én polgártársaim bizalmát egyaránt megtisztelőnek tartom bármely ke­rületben nyilvánul az irántam, hanem csupán azért, mert ezáltal pártunknak és az általa képviselt elvek­nek jobb szolgálatot vélek tehetni. Kimondom azt is nyíltan, hogy bármily megtisztelő lesz reám nézve a Józsefváros mandátuma, ha azt elnyerem, annak birtokában nem találhatnék kárpótlást lőcsei kerületi elvtársaim bizalmának és rokonszenvének elvesztésé­ért, ha azt e kötelességszerű lépésem legnagyobb saj­nálatomra mégis maga után vonná. Hogy pedig bebizonyítsam, mily súlyt fektetek arra a véleményre, a­melyet jelenlegi választókerüle­tem közönsége táplál felőlem, kijelentem már most, hogy el vagyok határozva a lőcsei kerület mandátumát megbízóim kezébe visszatenni abban az esetben is, ha a Józsefvárosban meg nem választatnám. így akarok, új választás által alkalmat és módot nyújtani lőcsei kerületi tisztek­ . Csak néhány csomót, a legjavát. Kezébe vette az egész nyalábot, hogy ki­válaszsza. Ekkor (soha sem fogom elfelejteni, a­mi most történt) kénszag ütötte meg az orromat. A vörösszemű macska előjött valahonnan és nagy robajjal felugrott egy asztalkára. Hihi­­hihi! Mintha nevetne. Úgy tetszett, mintha valami reccsenne alul a lábaimnál. Rémülve láttam, hogy a tohó mozdul egy helyen. • A vevő felkiáltott. — Jaj* jaj, én már megyek! — Hova megy ténsuram? hebegtem, de az utolsó szót már belém fojtotta a rémület, mert a föld csakugyan megnyílt s egy szempil­lantás alatt (akár hiszik kendtek, akár nem) elnyelte a vevőmet. Még láttam kezében a do­hányt, a­mint a hóna alá szorította, még­ láttam vállait, fejét, a­mint fogyott, ment, szállt alá a poklokra . . . Megdermedtem, lábaim megrogytak, resz­ketve mormoltam a miatyánkot. (Jó szerencse, hogy eszembe jutott e szörnyű percben) aztán mihelyt összeszedhettem magamat, futottam az átkozott helyről, a­hogy csak lehetett. Künn vihar rázta a fákat, forgószél höm­­pölygette a pelyheket és papírdarabokat, egy de- a Hányszor, de hányszor hallottuk s ismer­ek be ellenmondás nélkül igazságnak azt, hogy Magyarország az újkor növekvő és szaporodó zükségletei között, mint egyoldalú agrikultur­álláin fönn nem állhat. Sőt éreztük is érzéke­nyen, az évek óta uralkodó gazdasági krízis, a külállamok elzárkózási politikája, a nagy világ­­verseny megtanított reá. De mit­­ tettünk ellene egyebet azon kívül, hogy jajgattunk és panasz­kodtunk ? Semmit. Vártuk, „dum defluat amnis“, míg a gazdasági konstellációk megjavulnak ma­guktól, míg a külországok vendégszeretőleg megint megnyitják határaikat terményeink előtt, mig Amerika, Kanada, India s az egész Kelet megszűnik terményeit a világpiacokra ontani s mi ott versenytárs nélkül diktáljuk az árakat. Hogy e keleti származásunkra valló fata­lizmusból fölocsudtunk s hogy számolni kívá­nunk a megváltozott s kedvünkért visszavál­tozni sehogy sem akaró helyzet követelményei­vel, hogy egyebütt nem kelendő, vagy legalább haszonnal el nem árusítható termékeinknek itt az ország határain belül kívánunk teremteni piacot, annak komoly szándékot eláruló jelen­ségei a múlt évben merültek föl oly mértékben, hogy a kezdemény sikere fölött kétségbe esnünk már nem kellene. A kereskedelem és iparügy vezetésének egyesítése a közlekedési ügygyel azokban a kezekben, a­melyek ez utóbbit any­­nyira föl bírták emelni, szolid záloga annak, hogy nálunk is lesz igazi kereskedelem, lesz igazi ipar, a nemzet gazdaságának e két nagy tényezője, melynek jó­formán fajával tengődtünk eddigelé. Nemzeti jóllétünknek az eddigi egyet­len helyett minálunk is hármas alapja lesz ez után, nem leszünk kitéve a bizonytalan évi termések esélyeinek s biztosabban fogunk meg­indulhatni azon az úton, mely más államokat az erő, a nagyság, a hatalom oly magas fokára vezetett. Az anyagi jóllét e feltételeinek megalkotá­­s­ában az állam jár elől, miután belátta, hogy a társadalmi tényezők erre erőtlenek vagy bi­zalmatlanok. Az állam ad lökést az önmagában pigra masszának, lelket ver bele, vállalkozásra, tevékenységre sarkantyúzza. S ugyanakkor, mi­dőn ez irányban mozgalmat indít meg, gondos­­­­kodik e törekvés biztosításáról, boldogulásáról az által, hogy rendezett igazságszolgáltatási és köz­fák között, mint egy óriási giliszta. Talán az is volt, csak én néztem pataknak, káprázó szemmel. Egy nagy fekete kecske­bak állt a kerítés mögött, s rám nézett mereven, kísértetiesen. Mekegett is valamit, utólagosan úgy rém­lik, mintha ezt lehetett volna kiérteni: Ki, ki, ki! Bocsoki! Mert beléptem a kertbe, minthogy egy pajta volt a kert innenső szélén s a pajta előtt egy papképü ur fel s alá járkált, valami igéket mormogva egy könyvből, észrevett messziről s emberi hangon szólított meg — Mit árul bácsi ? — Izét — feleltem , tartózkodva — egy kis izét. A szokott titokteljes kacsintással ma­gyaráztam meg bővebben. — Ha jő az izé, veszek. Jöjjön kend! Mondom, a kertbe léptem. Egy kis szélfuval­lat rázta meg e percben a gallyakat fázékonyan, összeborzad­tám, mintha elkárhozott lelkek bús sóhaja suhogna a fák és füvek között. Hiszen , legalább ne felejtettem volna keresztet vetni magamra. De édes istenem, ki gondolt volna olyasmire, fényes nappal. A pajta gádorában egy kandúr macska meresztette rám az izzó, vörös szemeit. Huh, de borzasztó volt! Még most is remeg minden por­­cikám­, ha rá gondolok, igazgatási állapotokat igyekszik teremteni s meg­indítja a reformok munkáját az egész vonalon. Jön a valutarendezés s a hitelügy javítása, ol­csóbb kölcsön könnyebb szerezhetőségének a le­hetősége beruházási célokra a kis­gazdáknál is, a­kik meg fognak ismerkedni a szövetkezésben rejlő óriás erővel s megkezdődik az a várt ala­kulás minden téren, melyből Magyarország mint igazi modern állam fog kibontakozni s úgy in­dul világhistóriai missziójának második ezred­éve elé. De hogy ez így legyen, békére van szük­ségünk mindenekelőtt. Isten kezében van, hogy kívülről békénk lesz-e ? De hogy itt belül az le­gyen , az egyedül mi rajtunk, saját belátásunkon áll. Hiszszük, hogy a nemzet, mely nyugalmat akar, hogy zavartalanul munkálhasson szebb jö­­vőjén, meg is fogja tudni magának szerezni, ha kell, meg fogja tudni parancsolni e nyugalmat. Ez az, a­mi minden másnak a legelső föltétele­i mi nem kezdhetnők meg az új évet jobb kívánsággal, mint hogy ha azt mondjuk: adjon a jó isten a magyar nemzetnek békét és nyugalmat, úgy kivül, mint belül, ez uj eszten­dőben ! __• , Berzeviczy Albert államtitkár Kermeszky Mór ügyvédhez, mint a lőcsei szabadelvű párt elnö­kéhez, a következő levelet intézte : De akkor észre se vettem. A borotvált képű úr sürgetve tuszkolt előre: — Erre, erre, utánam, ott bent nézzük meg a portékát. Megkerültük az épületet, hátulról mentünk be a pajtába, melynek arról az oldalról nem volt se kapuja, se fala. Ugyan bolond kőműves építhette. — Ne lássuk most bátyókám azt a plántát! Gyanakodva vonogattam a vállamat, mi­velhogy még két másik ur is ott settenkedett. — Menjetek a pokolba! — szólt az én vevőm s a két ur­nyomban eltűnt valami furcsa kerítések mögött. Most aztán kibontottam a dohánykát. Tetszett neki a színe. Csak nem musko­tály ? — kérdé. De bizony van közte az is.­­ Még egy pár kérdést tett: nem-e valami nagyon erős ? Hát csak nem üti földhöz az em­bert. Nem-e lesz nagyon nyirkos ? Eszébe sincs a makrancosság, úgy ég az, mint a parancso­lat. Kifogásolta, hogy nagyon vastagok a csut­kái. Nem tehetnek arról a dohánylevelek, de meg ez a csutka omlós, mint a rakéta a pipá­ban. Félek — mondja — hogy nagyon pattog. Pattog — mondom — de nem lő, így beszél­gettü­­k magunk közt, nyájasan. Egy kicsit drágállotta. — Mennyit akar venni? 1890. január 1."

Next