Pesti Hírlap, 1890. április (12. évfolyam, 90-118. szám)
1890-04-01 / 90. szám
. Ezért is kell a munkásnak a vasárnapi munkaszünet, amennyire ezt természetesen a közélet, a mindennapi szükséglet engedi. Nálunk régi gyakorlat szentesíti már a vasárnapi munkaszünetet és közelebbről törvény fogja már rendezni. Reánk tehát nagy befolyással a konferencia ezen határozata sincs. Ámde igenis van más államokra, mint Belgium, Hollandia, Olaszország, Svéd- és Norvégia, hol ez ismeretlen volt s immár valószínűleg be fog hozatni — azaz ebben a tekintetben Európa öszszes munkásai egyöntetű elbánásban fognak részesülni, a vasárnapi munkaszünet áldását élvezni fogják egyaránt mind. Valami van azonban, ami aggaszt e kérdés tárgyalásánál: a korcsmák. Valjon-e szünnap nem lesz-e alkalom munkásainknak a könnyelmű életre? Ez megfontolást igényel s mi azt hiszszük, a vasárnapi munkaszünet ezekre is kiterjesztendő volna. Természetesen ezt nem lehet így általánosságban mondani, mert akkor ismét a fogyasztók is szenvednének, de az viszont kétségtelen, hogy bizonyos megszorítások alá kell esniök ezeknek is. Megnyugvással fogadhatják a munkások a berlini konferencia határozatait azért is, mert azokból meggyőződhetnek, hogy az államok kormányai át vannak hatva annak szükségétől, hogy érdekeik — ha kell állami erővel is — megvédessenek. A konferencia határozatainak mindegyikében le van fektetve az az elv, hogy a munkás egészséges élete minden lehető módon megóvandó és ha most nem is terjeszkedett ki e tekintetben a részletekre, fenn van ez már tartva egy második nemzetközi konferenciának, amely a munkások betegsegélyzésével, balesetbiztosításával és rokkant pénztáraival is foglalkozand — szóval a munkások érdekeinek megvédésére maholnap állandó nemzetközi konferencia fog létesülni, mely évről-évre tanácskozand korunk ezen egyik legfontosabb kérdése fölött. Ez azonban csak addig lehetséges, amíg maguk a munkások képtelen követelésekkel nem lehetetlenítik a kormányoknak az ügy békés és fokozatos rendezését, amig nem nyúlnak törvényellenes eszközökhez, minek a sztrájkok, a melyek az utóbbi időben oly ijesztő mérveket — Följegyzem tehát a két Flamarandeot . . . Mit szólnál Marveyrehez ? — Az asszony nagyon unalmas. — De a férj nagyon mulattató. Négy személyre így két mulattató esik, egészen csinos átlagos szám! följegyzem tehát : két Marveyre. — A Dupastrelék ? — Apa, anya és három leány! Egész karaván! — Már régóta tartozunk nekik vele! . . . S aztán csupán a két idősebbik jár társaságokba. — Még mindig négyen maradnak. — Meg lehetne hívni apát és anyát lányok nélkül. — Az ellenkezőt jobb szeretném. A lányok fiatalok, az apa és anya . . . kevésbé azok. — Tehát Dupastreléket nem hívjuk meg. Louvenjoulné ? — Marveyrékkel? Csak nem véled komolyan! Hisz Louvenjourné hozta létre ezt a házasságot! — És ezért haragban vannak egymással ? — Természetesen! Mit szólnál Dufréne asszonyhoz? Ebéd után énekelne valamit. Nagyon kellemes hangja van. — Igen ám, de ebédnél egy szót se szólna, oly buta! De nem tesz semmit, csak írd fel. — Dufréne asszony. Ez már öt, és mi ketten, az összesen hét. Még hetet kell kitalálnunk. — Már most egy pár csevegőt, valami ismeretetes férfiút . . . Hátha Chevrillet meghívnék ? — Szerdai napon ? Szerdán mindig Moucheauxéknál ebédel. A világ minden kincséért sem kitöltöttek s amig fel nem hagynak azokkal a céltalan tüntetésekkel, minőt május elsejére is terveznek a napi nyolc órai munka tárgyában. Érdekes ebben az angol radikális munkáspárt magatartása, mely akkor nyert kifejezést, mikor arról volt szó, hogy a berlini konferencia a napi nyolc órai munkaidőt is felveszi programmjába. „Ha mi — úgymond e határozat — ma megengedné, hogy a kormányok jogosítsák, elrendelni a munkabérek fölemelését és a munkaidő leszállítását, akkor más esetben el kellene ismernünk azt a jogukat is, hogy a munkabéreket ismét leszállítsák és a munkaidőt fölemeljék. A munkások és munkaadók közötti viszony rendezése teljesen az illető felekre bízandó.“ Megvalljuk, hogy ebben a felfogásban van sok igaz, a munkabér és munkaidő a két fél magánjellegű ügye, melybe avatkozni az államhatalomnak csak akkor van joga, ha azt közrendészeti szempontok vagy a munkások életének és egészségének megóvása és biztosítása kívánja. Az utóbbi szempontra nézve elég van a konferencia határozataiban, az előbbire nézve pedig le van azokban fektetve a választott bíróságok elve. Régi elv, melynek jogosultságát a munkások sem vonhatják kétségbe, hogy senki önmagának bírája nem lehet. Már pedig a sztrájk bíráskodás és pedig a legtörvénytelenebb és legjogtalanabb, mely — míg egyrészt előbb-utóbb az államhatalom közbelépését fogja maga után vonni — elvégre oda fog vezetni, hogy valamint a munkások alakítottak maguknak szövetkezetet, úgy a munkaadók is fognak alakítani, kimondva, hogy senki sem fogadhat munkába oly munkást, ki előbbi munkaadójától elbocsátó igazolványt nem mutathat elő. Márpedig a sztrájkoló munkásnak senki sem fog adni ily igazolványt. Berlinben már létezik ily szövetkezet, amely nagyon szépen érvényesül. Mi lesz már most ennek a következménye ? Kényszer-sztrájk. Azaz a munkás kénytelen lesz szünetelni, mert nem fog munkát kapni. Ily következmények elhárítása céljából — amelyek pedig elkerülhetetlenek lesznek — gon— Tehát egy festőt? Vernisselt? — Túlságosan igénybe veszi a kiállítás. De hát azért csak írd fel. Ah nem, rosz lábon áll Flamarandenéval, mióta vonakodott őt lefesteni, mert túlságosan soványnak találta. — De mégis szükségünk van egy művészre. Például Francoeur? Az ő modeljeitől nincs mit tartanunk! Csupán állatokat fest. — De a neje ? Az ő hite . . • — A neje? Soha sem hívják meg és Francoeurnek ez úgy látszik, ínyére van. Mondjuk hát Francoeur. Ez már nyolc. • ■ — A Singletonok. Nagyon kedves emberek ezek a Singletonok. Singletonné oly csinos ruhát viselt esküvőnkön. — Igen, Singleton úr pedig fuvoláz. Valamit játszhatna ebéd után. — Ha magával hozza fuvoláját ! — Majd megmondom neki. Jegyezd föl tehát: Singleton, neje és fuvolája . . . Három! — Ugyan légy komoly! — Tehát még négyet kell találnunk. Hogy a sorokat fordítsuk, még egy párt és két legényembert kellene meghívnunk. — Desrenaudesné és leánya? — Mint férj és feleség? — Mi van abban? Nagyon kedves ez a kis Desrenaudes. És aztán talán házasságot is létesíthetnénk valamelyik fiatal emberrel. — Nem, csak fiatal lányokat ne! — Szegény fiatal lányok! Mihelyt arról gondoskodni kell egy közegről és módról, mely a munkaadó és munkás közötti differenciákat kiegyenlítse. Franciaországban új iparbíróságok szervezését tervezik e célra. Ez egy bíróság lenne, rendes választás útján szervezve, melybe egyenlő számú munkaadó és munkás választatnék az illető választókerület munkaadói és munkásai által. E bíróság tagjainak mandátuma tíz évre terjedne, de három évenkint a tagok fele új választás alá esnék. Ez a bíróság áll két részből: békéltető és ítélőszékből és a munkaadó és munkás között felmerülő vitás ügyekben fellebbezés kizárásával ítél. Csaknem ugyanaz az elv nyilvánul Angliában is, hol most létezik az első kísérlet Londonban egy békéltető bizottság (London Board of Conciliation) szervezésére. London összes munkaadói és munkásai választanak 12—12 egyént, akik békéletető bizottsággá alakulnak. Ez a bizottság választ magának még 3—3 tagot a munkaadók és munkásokból, kik bizalmi férfiak jellegével bírnak. Ez az u. n. központi békéltető bizottság, mely a kereskedelmi és iparkamarával áll szoros kapcsolatban. E mellett van minden egyes iparágban, mely legalább 1000—1000 tagot számlál, külön csoport-békéltető bizottság, mely saját kebeléből is küld 1—1 munkaadót és munkást a központi békéltető bizottságba. Vitás kérdések fölött elsősorban a csoport-békéltető bizottság ítél, melyben szintén egyenlő számban vannak a munkaadók és munkások. Csak ha itt az ügy nem volt sikeresen elintézhető, kerül a központi békéltető bizottság elé, mely azonban még mindig nem dönt végérvényesen, hanem harmadik fórum gyanánt külön ad hoc választott bíróság alakul, mely azután végérvényesen dönt a kérdés fölött. Hogy melyik eljárás lesz a gyakorlati életben jobb, az a jövő kérdése s épen mert e tekintetben semminemű gyakorlati alappal nem bírt a konferencia — kivéve a mi ipartestületi békéltető bíróságainkat, amelyek nagyon célszerűeknek bizonyultak már eddig — nem is bocsátkozott e tekintetben a részletekbe, hanem megelégedett a választott bíróságok elvének kimondásával. szó, hogy egy kissé mulassatok : a papírkosárba veletek! Töröljük tehát Desrenaudeséket. — Hát a Tournesotok! Mit szólsz hozzájuk ? — A Flamarendeokkal együtt? Mi jut eszedbe ? Fölfalnák egymást és politikájukat. — Igazad van. De hát kit találhatnánk még? Sajátszerű ! Úgy tetszik az embernek, mintha tenger népet ismerne, és mikor keresünk, senkit se találunk! — Bombigny rokonaink ! Haragban vannak a többi családdal, különösen Chopard bácsival és nénivel. Miután őket egymagukat hívjuk meg, azt fogják hinni, hogy csak velük akarunk érintkezni és el lesznek ragadtatva. — Éljenek a Bombignyak! Már most két fiatal embert! — Ó, az nem nehéz, hál’ istennek, van elég barátod. — Igen ám, de jobbára házasok. — Nem tesz semmit. Vannak elegen. Találomra említem .. . Lorraint. — Nem ebédel házon kívül a gyomra miatt. — Des Evettes ? ■— Szintén nem, a köszvénye miatt. — Monistrol ? . — Cannesba utazott. — Saint-Jauret ? — Nizzában van. — Giraudin ? — Félgyászban, nem, félörömben van, a nagybátyjáért. — Vernillae ? — Igen, Vernillae ! Bravo ! Ah nem, lehetetlen, Szerdán . . . PESTI HIrLAP 1890. április 1.