Pesti Hírlap, 1890. április (12. évfolyam, 90-118. szám)

1890-04-01 / 90. szám

. Ezért is kell a munkásnak a vasárnapi munkaszünet, a­mennyire ezt természetesen a közélet, a mindennapi szükséglet engedi. Nálunk régi gyakorlat szentesíti már a va­sárnapi munkaszünetet és közelebbről törvény fogja már rendezni. Reánk tehát nagy befolyás­sal a konferencia ezen határozata sincs. Ámde igenis van más államokra, mint Belgium, Hol­landia, Olaszország, Svéd- és Norvégia, hol ez ismeretlen volt s immár valószínűleg be fog ho­zatni — azaz ebben a tekintetben Európa ösz­­szes munkásai egyöntetű elbánásban fognak ré­szesülni, a vasárnapi munkaszünet áldását él­vezni fogják egyaránt mind. Valami van azon­ban, a­mi aggaszt e kérdés tárgyalásánál: a korcsmák. Valjon-e szünnap nem lesz-e alkalom mun­kásainknak a könnyelmű életre? Ez megfontolást igényel s mi azt hiszszük, a vasárnapi munkaszünet ezekre is kiterjesztendő volna. Természetesen ezt nem lehet így általá­nosságban mondani, mert akkor ismét a fogyasz­tók is szenvednének, de az viszont kétségtelen, hogy bizonyos megszorítások alá kell esniök ezeknek is. Megnyugvással fogadhatják a munkások a berlini konferencia határozatait azért is, mert azokból meggyőződhetnek, hogy az államok kor­mányai át vannak hatva annak szükségétől, hogy érdekeik — ha kell állami erővel is — megvé­dessenek. A konferencia határozatainak mind­egyikében le van fektetve az az elv, hogy a munkás egészsége­s élete minden lehető módon megóvandó és ha most nem is terjeszkedett ki e tekintetben a részletekre, fenn van ez már tartva egy második nemzetközi konferenciának, a­mely a munkások betegsegélyzésével, baleset­biztosításával és rokkant pénztáraival is foglal­­kozand — szóval a munkások érdekeinek meg­védésére ma­holnap állandó nemzetközi konfe­rencia fog létesülni, mely évről-évre tanácsko­­zand korunk ezen egyik legfontosabb kérdése fölött. Ez azonban csak addig lehetséges, a­míg maguk a munkások képtelen követelésekkel nem lehetetlenítik a kormányoknak az ügy békés és fokozatos rendezését, a­mig nem nyúlnak tör­vényellenes eszközökhez, minek a sztrájkok, a melyek az utóbbi időben oly ijesztő mérveket — Följegyzem tehát a két Flamarandeot . . . Mit szólnál Marveyrehez ? — Az asszony nagyon unalmas. — De a férj nagyon mulattató. Négy személyre így két mulattató esik, egészen csinos átlagos szám! följegyzem tehát : két Marveyre. — A Dupastrelék ? — Apa, anya és három leány! Egész karaván! — Már régóta tartozunk nekik vele! . . . S aztán csupán a két idősebbik jár társaságokba. — Még mindig négyen maradnak. — Meg lehetne hívni apát és anyát lányok nélkül. — Az ellenkezőt jobb szeretném. A lányok fiatalok, az apa és anya . . . kevésbé azok. — Tehát Dupastreléket nem hívjuk meg. Lou­­venjoulné ? — Marveyrékkel? Csak nem véled komolyan! Hisz Louvenjourné hozta létre ezt a házasságot! — És ezért haragban vannak egymással ? — Természetesen! Mit szólnál Dufréne asszony­hoz? Ebéd után énekelne valamit. Nagyon kellemes hangja van. — Igen ám, de­ ebédnél egy szót se szólna, oly buta! De nem tesz semmit, csak írd fel. — Dufréne asszony. Ez már öt, és mi ketten, az összesen hét. Még hetet kell kitalálnunk. — Már most egy pár csevegőt, valami ismere­­tetes férfiút . . . Hátha Chevrillet meghívnék ? — Szerdai napon ? Szerdán mindig Mouche­­auxéknál ebédel. A világ minden kincséért sem kit­öltöttek s a­mig fel nem hagynak azokkal a céltalan tüntetésekkel, minőt május elsejére is terveznek a napi nyolc órai munka tárgyában. Érdekes ebben az angol radikális munkás­párt magatartása, mely akkor nyert kifejezést, mikor arról volt szó, hogy a berlini konferencia a napi nyolc órai munkaidőt is felveszi pro­­grammjába. „Ha mi — úgymond e határozat — ma megengedné, hogy a kormányok jogosítsák, el­rendelni a munkabérek fölemelését és a munkaidő leszállítását, akkor más esetben el kellene is­mernünk azt a jogukat is, hogy a munkabéreket ismét leszállítsák és a munkaidőt fölemeljék. A munkások és munkaadók közötti viszony rende­zése teljesen az illető felekre bízandó.“ Megvalljuk, hogy ebben a felfogásban van sok igaz, a munkabér és munkaidő a két fél magánjellegű ügye, melybe avatkozni az állam­­hatalomnak csak akkor van joga, ha azt közren­dészeti szempontok vagy a munkások életé­nek és egészségének megóvása és biztosítása kí­vánja. Az utóbbi szempontra nézve elég van a konferencia határozataiban,­­ az előbbire nézve pedig le van azokban fektetve a választott bíró­ságok elve. Régi elv, melynek jogosultságát a munká­sok sem vonhatják kétségbe, hogy senki önma­gának bírája nem lehet. Már pedig a sztrájk bí­ráskodás és pedig a legtörvénytelenebb és leg­jogtalanabb, mely — míg egyrészt előbb-utóbb az államhatalom közbelépését fogja maga után vonni — elvégre oda fog vezetni, hogy va­lamint a munkások alakítottak maguknak szövet­kezetet, úgy a munkaadók is fognak alakítani, kimondva, hogy senki sem fogadhat munkába oly munkást, ki előbbi munkaadójától elbocsátó igazolványt nem mutathat elő. Már­pedig a sztrájkoló munkásnak senki sem fog adni ily igazolványt. Berlinben már létezik ily szövetkezet, a­mely nagyon szépen érvényesül. Mi lesz már most ennek a következmé­nye ? Kényszer-sztrájk. Azaz a munkás kényte­len lesz szünetelni, mert nem fog mun­kát kapni. Ily következmények elhárítása céljából — a­melyek pedig elkerülhetetlenek lesznek — gon­— Tehát egy festőt? Vernisselt? — Túlságosan igénybe veszi a kiállítás. De hát azért csak írd fel. Ah nem, rosz lábon áll Flamaran­­denéval, mióta vonakodott őt lefesteni, mert túlságo­san soványnak találta.­­ — De mégis szükségünk van egy művészre. Például Francoeur? Az ő modeljeitől nincs mit tar­tanunk! Csupán állatokat fest. — De a neje ? Az ő hite . . • — A neje? Soha sem hívják meg és Fran­coeurnek ez úgy látszik, ínyére van. Mondjuk hát Francoeur. Ez már nyolc. • ■ — A Singletonok. Nagyon kedves emberek ezek a Singletonok. Singletonné oly csinos ruhát viselt es­küvőnkön. — Igen, Singleton úr pedig fuvoláz. Valamit játszhatna ebéd után. — Ha magával hozza fuvoláját ! — Majd megmondom neki. Jegyezd föl tehát: Singleton, neje és fuvolája . . . Három! — Ugyan légy komoly! — Tehát még négyet kell találnunk. Hogy a sorokat fordítsuk, még egy párt és két legény­embert kellene meghívnunk. — Desrenaudesné és leánya? — Mint férj és feleség? — Mi van abban? Nagyon kedves ez a kis Desrenaudes. És aztán talán házasságot is létesíthet­­nénk valamelyik fiatal emberrel. — Nem, csak fiatal lányokat ne! — Szegény fiatal lányok! Mihelyt arról gon­doskodni kell egy közegről és módról, mely a munkaadó és munkás közötti differenciákat ki­egyenlítse. Franciaországban új iparbíróságok szerve­zését tervezik e célra. Ez egy bíróság lenne, rendes választás útján szervezve, melybe egyenlő számú munkaadó és munkás választatnék az il­lető választó­kerület munkaadói és munkásai által. E bíróság tagjainak mandátuma tíz évre terjedne, de három évenkint a tagok fele új választás alá esnék. Ez a bíróság áll két rész­ből: békéltető és ítélő­székből és a munkaadó és munkás között felmerülő vitás ügyekben fel­lebbezés kizárásával ítél. Csaknem ugyanaz az elv nyilvánul Angliá­ban is, hol most létezik az első kísérlet London­ban egy békéltető bizottság (London Board of Conciliation) szervezésére. London összes munkaadói és munkásai vá­lasztanak 12—12 egyént, a­kik békéletető bi­zottsággá alakulnak. Ez a bizottság választ ma­gának még 3—3 tagot a munkaadók­ és mun­kásokból, kik bizalmi férfiak jellegével bírnak. Ez az u. n. központi békéltető bizottság, mely a kereskedelmi és iparkamarával áll szoros kap­csolatban. E mellett van minden egyes iparágban, mely legalább 1000—1000 tagot számlál, külön cso­port-békéltető bizottság, mely saját kebeléből is küld 1—1 munkaadót és munkást a központi békéltető bizottságba. Vitás kérdések fölött első­sorban a cso­port-békéltető bizottság ítél, melyben szintén egyenlő számban vannak a munkaadók és mun­kások. Csak ha itt az ügy nem­­ volt sikeresen el­intézhető, kerül a központi békéltető bizottság elé, mely azonban még mindig nem dönt végér­vényesen, hanem harmadik fórum gyanánt kü­lön ad hoc választott bíróság alakul, mely azután végérvényesen dönt a kérdés fölött. Hogy melyik eljárás lesz a gyakorlati élet­ben jobb, az a jövő kérdése s épen mert e te­kintetben semminemű gyakorlati alappal nem bírt a konferencia — kivéve a mi ipartestületi békéltető bíróságainkat, a­melyek nagyon célsze­rűeknek bizonyultak már eddig — nem is bo­csátkozott e tekintetben a részletekbe, hanem megelégedett a választott bíróságok elvének ki­mondásával. szó, hogy egy kissé mulassatok : a papírkosárba ve­letek! Töröljük tehát Desrenaudeséket. — Hát a Tournesotok! Mit szólsz hozzájuk ? — A Flamarendeokkal együtt? Mi jut eszedbe ? Fölfalnák egymást és politikájukat. — Igazad van. De hát kit találhatnánk még? Sajátszerű ! Úgy tetszik az embernek, mintha tenger népet ismerne, és mikor keresünk, senkit se találunk! — Bombigny rokonaink ! Haragban vannak a többi családdal, különösen Chopard bácsival és néni­vel. Miután őket egymagukat hívjuk meg, azt fogják hinni, hogy csak velük akarunk érintkezni és el lesz­nek ragadtatva. — Éljenek a Bombignyak!­ Már most két fiatal embert! — Ó, az nem nehéz, hál’ istennek, van elég barátod. — Igen ám, de jobbára házasok. — Nem tesz semmit. Vannak elegen. Találomra említem .. . Lorraint. — Nem ebédel házon kívül a gyomra miatt. — Des Evettes ? ■— Szintén nem, a köszvénye miatt. — Monistrol ? . — Cannesba utazott. — Saint-Jauret ? — Nizzában van. — Giraudin ? — Félgyászban, nem, félörömben van, a nagy­bátyjáért. — Vernillae ? — Igen, Vernillae ! Bravo ! Ah nem, lehetetlen,­­ Szerdán . . . PESTI HIr­LAP 1890. április 1.

Next