Pesti Hírlap, 1890. április (12. évfolyam, 90-118. szám)
1890-04-22 / 110. szám
Budapest, 1890. Kedd, április 22. XII. évi 1010 (4067.) szám. Előfizetési ártfé: Egész évre . . . leért — kr. Félévre . 11 . 7 » — » Negyedévre 13 . 3 » 50 » Egy hóra. . . , 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bajaness, nádor-utca 7. s., föllszini, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Bappesten, nádor utca 7. sz., L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, uie du Faubourg Montmartre. Az emberkínzás. Isten a megmondhatója, hogy jó Magyarországon a kínvallatás még mindig nincsen eltörölve. Talán unalmas théma, mint a sikkasztás is az, de beszélni kell róla, mivel untalan előkerül. S a mellett oly előítélet jár vele, amelynek kipusztítása nehéz és hosszadalmas. A kínvallatást már régen agyonnyomhatta volna a közszellem, ha nekünk az ilyen humánus dolgokban egyáltalán volna közszellemünk s elég logikus eszünk arra, hogy belátnók annak haszontalanságát, eltekintve ázsiai voltától. Szerencsétlenségre a régi vármegyei hagyományok közül, mint annyi más, a tortúra célszerűségében vetett hit is átszármazott újabb életünkre. Sőt a falvakon és kisvárosokban élő jómódú birtokos osztály az utóbbi időben szívesebben elnézi, mint 10—15 évvel ezelőtt is, amikor még nem volt annyi „okos“ ember. A gazda abban a szerencsétlen hitben él, hogy a bűntettesek, ha jól megkínozzák őket, kivallják az igazságot, mint az állítólag puhakezű vizsgálóbíró előtt (pedig az u. n. egészséges nyaklevesek még itt is divatoznak). Vagy ha nem is lehet őket elitélni, legalább a csendőrök kezétől a jövőre nézve félnek s nem fognak újból lopni, rabolni, már a hol és a milyen érdeke van ebben a birtokos gazdának. Hogy mi van ebben a felfogásban keresztényi és mi emberi, arról nem beszélünk. A humanizmus bizonyos idő óta nincsen napirenden. Az iskolákban is csöndesen elfoglalta Páka ő fensége régi birodalmát s a laikus világ azon jajgat, hogy a raboknak nálunk jobb dolga van, mint a szegény embernek, ami hogy milyen paradoxon, azt tudjuk a börtönügyekről szóló megdöbbentő hivatalos jelentésekből. Ám aki próbálta, szóljon hozzá. Hanem azután ennek a fölfogásnak van is láttatja. A pancsovai törvényszék például csak a napokban eresztett szabadon két teljesen ártatlan foglyot, akik egy szolgabiró ellen elkövetett merénylet gyanúja miatt november óta ültek s most vérlázitó leleplezéseket tettek a csendőrök által rajtuk elkövetett kínzásokról, amelyeknél egy községi jegyző játszotta a főinquisitor szerepét. Szegény, paraszt emberek voltak, az igaz. Nagy zajt ők nem üthetnek belőle. Talán magyarul sem tudnak a jámborok. De épen azért az ő esetüknek kell olyannak lenni, mely botránykövét képezze a magyar jogérzetnek. Gazdag emberen, műveit emberen, rangos emberen nem mesterség produkálni egy államnak a jogegyenlőség és a törvénytisztelet elvét. Annak van elég támasza arra, hogy a tortúrát ellene ne merjék alkalmazni. A védelem azonban megilleti a szegény embert, a parasztot, a szótlanul tűrő állampolgárt, akinek a bőre, ha nem csalódunk, épen olyan érzékeny, mint akár egy nagykereskedőé vagy hitbizományos főúré , akinek a jogai épen olyan szentek, mint emereké. Tudjuk egyébként, hogy ezek a gondolatok nem hatnak, sőt sok helyütt mint valamely idétlen „europeizmus“ még platói helyeslésre sem találnak. Sajnos, de a praktikum ma az, hogy az emberek nem szeretnek a jog szerint élni, hanem ha érdekeik és hatalmuk szerint. Tudjuk ennélfogva azt is, — aminthogy már láttuk is — hogy egy elkövetett embertelen tortúra a tehetősebb emberek a „társadalom támaszai“ közt, akiknek a bőrük ettől biztos, jelentékeny pártolókra és elsimogatókra is talál, így simult el a sok között a pádéi, ó becsei és még számos más emberkínzás, anélkül, hogy a botrányos törvénysértés korrigálásáról valaki értesült volna. A világ azzal esett túl a dolgon, hogy a csendőrök, a szolgabíró stb. „erélyesen“ jártak el s az erély nem baj, ha belehal is egy-két ember, a kinek a nyeldeklőjét összetörték. Egynek azonban mindenek fölött kell állania: a törvénynek. A törvény pedig nem engedi meg, — a törvényhozó tudta, mit csinál — hogy az igazságszolgáltatás foglyait a csendőr, a szolgabiró, a jegyző, vagy épen a kisbiró vallassa. Ezek nem arra való személyek. Hatáskörük kimerül a gyanús személy letartóztatásának, a tényállás fölvételének s a bűnjelek biztosításának tevékenységében; a többi a biró dolga. Aki túlmegy ezen, az a törvény ellen cselekszik s az esethez képest fegyelmi vagy büntető után fenyitendő. Ezt tartani kell, mert törvény s a visszaélést meg kell fenyiteni. A polgári személyen polgári utón, a csendőrön a maga katonai hatósága utján. Sajnos azonban, hogy ez nem divat. Már most ha egyes vidékeken az értelmi- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCAJA, Fülemüle püspök. — A,,Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. Mikor az ötvenes években az ifjú császári pár váci hires fogadtatása után Roskoványi Ágoston püspököt Albrecht főherceg Nyitrára helyeztette át s e szent életű, de nem gavallér főpap helyére a szent életű, de gavallér Peitler Antalt nevezték ki váci püspöknek. — Peitler csakhamar bejárta terjedelmes egyházmegyéjét, hogy megismerkedjék papjaival. Az új püspök soha sem volt falusi pap. Mióta a szemináriumból kikerült, mindig úri módon élt. Kezdetben Leitovszky János pécsi püspök udvaránál, utóbb Pécsett mint városi plébános, azután Budán a helytartó tanácsnál s végül a Thun-féle minisztériumban mint osztálytanácsos s egyúttal pécsi kanonok. Nem csoda, hogy sokat tartott a jó konyhára. Pécsett, Budán, Bécsben volt módja benne. A váci rezidenciában tehát fontos szerep jutott a szakácsnak. Vendég járt, több is az elégnél. A szomorú korszaknak szomorú beamtereiből nagy smarotter had került ki. Nagy fénynyel fogadták Peitler püspököt a megyebeli egyházak. Tarack durrogás, virágeső, hófehérbe öltözött leánykák és végtelen ebédek quantum satis. Kivételkép azonban mégis megtörtént, hogy egyik szegényebb plébánosnál vajmi gyarló ebédet kapott a jó étvágyú főpásztor. — Per amorem Dei, ilyen koszton élsz te? — kérdé a házigazdát. — Nekem ez is jó, méltóságos uram. — Nohát nekem is jó, csak egyébként legyen rendben a szénád. Kétszeres szigorral nézett körül azon a plébánián Peitler Antal, de öröme telt abban, amit látott, mert ott volt a legnagyobb rend, a legjobb iskola, a legtatarozottabb templom. — Bene, bene, most csak azt mondd meg fiam, miért van ilyen kegyetlen bagószagod? — Pedig nem bagózom, méltóságos uram, hanem hát senkim sincs, a ki pipaszáramat tisztogassa, magam pedig bizony nem érek reá. Peitler püspök mikor hazaért és szemen szedte körúti tapasztalait, konstatálta a környezete előtt, hogy Neszveda István plébánosnál legrosszabb a koszt, de azért a legelső alkalommal kineveztette váci kanonoknak. Mint legfiatalabb lépett a káptalanba akkor s mint legöregebb vett tegnap búcsút, hogy elfoglalja helyét elődei mellett a székesegyház szellős sírboltjában. Jeles egyházi férfiú hunyt el benne. Érdemeinél csak egyszerűsége és szerénysége volt nagyobb. Fülemüle-püspöknek nevezte magát és a váci egyházmegye papjai, mióta Peitler Antal meghalt, Neszveda Istvánt tartották tulajdonkép püspöküknek. Pedig csak aféle segédpüspök volt, a filomelai egyházmegye címére fölszentelve. A püspöki hivatalnak csak a terheit viselte, a hivatal előnyei nélkül. Alig is volt reá még eset Magyarországon, hogy valakit püspökké szenteljenek oly előrehaladt életkorral, mint a Neszvedáé. Túl volt már a hetvenen, mikor Simor János hercegprímás Peitler és Boltizár püspökök segédlete mellett Esztergomban püspökké avatta. Nem érdektelen, mikép lett Neszveda akarata ellenére püspökké? A boldogult Peitler Antalnak, élete legutolsó éveiben segédpüspökre volt szüksége. Nem az egyházmegye adminisztrációjában szorult segítségre, mert Peitler adminisztrációja mintaszerű volt, hanem a püspökrendi fárasztó teendőkben, bérmálásban, papszentelésben stb. Peitler közölte Treforttal, hogy segédet kíván maga mellé venni s a miniszter a kit folyton boszantott a váci püspök drágás jószívűsége — szívesen megragadta volna ezt az alkalmat, hogy koadjutor adassák Vácra. A kultuszminiszter Peitlernek ismert nevű geniális titkárát szemelte ki eme feladatra. Fiatal pap volt még, de már is szerzett érdemeket az egyházi igazgatás s főleg az iskolaügyek terén. Peitlernek nem is volt semmi ellenvetése, de szokva lévén kikérni minden fontosabb ügyben titkára tanácsát, ezúttal is megkérdezte: kit szenteltessen föl püspökké ? A titkár Neszveda István kanonokot ajánlotta s fényesen argumentált a mellett, hogy a káptalanbeliek közül e tisztségre elsősorban Neszveda hivatott. Szegény jó Peitler nagy bajban volt. Titkárát sokkal jobban szerette, mint a kultuszmitert, ki elég borsot tört gazdálkodása miatt az orra alá. Inkább a titkára tanácsát követte tehát és Neszveda számára kérte Rómából a püspökséget. Neszveda kanonok ur majd hanyatt esett ijedtében, mikor közölték vele, hogy Peitler fel akarja szenteltetni. — Engem ? Hisz én már hetvenkedem, kegyelmes ur ? Hogy legyen ilyen vén szamárból püspök. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.