Pesti Hírlap, 1891. május (13. évfolyam, 119-148. szám)
1891-05-01 / 119. szám
Budapest, 1891. XI. évf. 119. (4434.) szin. Péntek, május 1. Előfizetési árák: Egész évre . . . 14 írt — tat. Félévre V . .v 70 — » Negyedévre 51 . 3 » 50 » Egy hóra. 7 . . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Baffarest, nádor-utca 7. sz. földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendő. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: lisapesten, nádor utca 7. sz. 1. emeld, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A közigazgatás államosítása. Midőn gróf Szapáry Gyula programmbeszédében megemlité, hogy a kormány a közigazgatás államosítását törvény által keresztülvinni szándékozik, a mérsékelt ellenzék nem akarta azígéret komolyságát elhinni és azt hirdette, hogy ez csak oly szemfényvesztési kísérlet, mely által a kormány a mérsékelt ellenzék lábai alól ki akarja rántani programotjának legerősebb gerendáját. Hangsúlyozta, hogy a kormánypártban van még sok municipalista, kiket a kormány elidegeníteni alig mer s hogy az államosítási törvényjavaslat nem is lesz egyéb, mint egy olyan szappanbuborék, mely egy pár pillanatig a legszebb színekben pompázik, de csakhamar szétpattan. Amint a kormány ezen ülésszak elején csakugyan beterjesztette a minden részletekben kidolgozott törvényjavaslatot, a szélsőbal a szabadság megtámadását, csaknem hazaárulást látott benne s kijelentette, hogy az alkotmány bástyáinak védelmében a szélsőségekig menni kész és a törvényjavaslat keresztülvitele ellen minden törvényes eszközt, az agyonbeszélést, az obstrukciót sem véve ki, egész elszántsággal fölhasználni kész. Ily előzmények után mindenki azt hitte, hogy már a bizottságban is szenvedélyes vitáknak nézhetünk elébe, hogy a megyék mint a jozefini időkben vagy 1823-ban kivétel nélkül erélyesen fognak tiltakozni s a népgyűlések hosszú sora föl fogja izgatni az egész nemzetet. A tapasztalás azonban épen az ellenkezőről győzött meg. A vita a bizottságban minden fölindulás, minden személyes támadások nélkül tárgyilagosan folyik le. A miniszter nem ragaszkodik a szöveg minden betűjéhez s úgy a kormánypárti, mint az ellenzéki tagok higgadtan ítélnek a javaslat minden cikke fölött; úgy elvben, mint szövegezésben javítgatnak is rajta és kapacitálgatják egymást. A kormányelnök pedig meghallgatja az ellenvetéseket, ismeretes szeretetreméltóságával fontolgatja a módosításokat s gyakran el is fogadja azokat. Gróf Apponyi Albert s barátai nem keresnek csomót a kákán, komolyan és jóakaróan foglalkoznak a javaslattal, hogy azt minél célszerűbbé alakítsák s csak ritkán szállja meg őket a bizalmatlanság érzete. Akkor aztán kijelentik, hogy csak úgy fogadhatják el a törvényjavaslatot, melynek pontozataiban ők is élénk részt vettek, ha a kormány néhány további törvény által biztosítja az élethossziglan kinevezett hivatalnokokat a változó miniszterek esetleges szeszélye, a választókat pedig a hivatalnokok pressziója ellen, sőt a választási visszaélések elhárítását is kapcsolatba hozzák a közigazgatás államosításával. A miniszter ilyenkor hivatkozik programmbeszédére, melyben úgy a hivatalnoki pragmatika, mint a választási visszaélések reformja bentfoglaltatott. A munka ilyformán a bizottságban nagyobb hullámverés nélkül csöndesen halad a parlamentáris modorban. A bizottságon kívül sem tapasztaljuk a közönség fölindulását. Sok vármegye csak tudomásul veszi az államosítási elvet s nem hoz ítéletet fölötte ; de vannak olyanok is, a melyek azt szívesen elfogadják, mig mások szép frázisokkal írnak föl ellene. Némely szélsőbali képviselő megkísértette a népgyűlést is, de a nagy Természetes, hogy az ily kedélyes életmód mellett nem feküdhettem le minden este 9 órakor, amint azt főnökeim szerették volna. Egy szép napon aztán tudtomra adták, hogy főnökeim ezt többé nem akarják tűrni és reám bízták, hogy vagy táncoljak és énekeljek, de ki is lépjek az üzletből, vagy pedig maradjak helyemen, azonban kerüljem a társaságot, mely ily életre késztet. Kényszeredetten az utóbbit választottam, de nem sokáig lehetett ínyemre kedvenc időtöltéseim nélkülözése s azért 1845. március havában elszántam magam arra, hogy másutt próbáljak szerencsét. Temesvárról Pestre jöttem, de minthogy sehogysem sikerült állást találnom, ugyanazon év májusában per pedes apostolorum Esztergomba mentem. Itt az akkori hercegprímás vett pártfogásába és tíz forintos utazási stipendiumban részesített. Ki volt nálamnál boldogabb! A hajó második osztályában indultam Bécsbe, hol szolgának csaptam föl egy kalapos boltban. De nyugalmam nem tartott sokáig; az üzlet föloszlott s ismét kenyér nélkül maradtam. Bécsből Pozsonyba kerültem, de itt nem volt jó sorom. A legnagyobb ínség fenyegetett; napok óta csupán száraz kenyeret ettem; ekkor eszembe jutott, hogy a vén Mathieu, a temesvári volt régensbori azt ajánlotta, menjek színésznek, mert pompás hangom van. Elmentem Meyerle igazgatóhoz, ki a megállt próba után kóristának szerződtetett egyúttal arra iss kötelezve, hogy színművekben, bohózatokban és vígjátékokban is közreműködjem. Ezért a mindent felölelő tevékenységemért havonta tizenhat forintot húztam félhavi részletekben. Nagyon tévedne azonban, aki azt hinné, hogy e nyomorúságos fizetést pontosan kifizették. Gyakran húszkrajcáronkint kaptam meg a gázsimat. Hogy ily viszonyok közt nem voltam ment a nyomortól, magától érthető, s azért szabad óráimban, közönség nem tud a megyei intézmény mellett fölmelegedni. Épen úgy, amint a modern hadviselésben nem nagy hasznát veszik már az erődítéseknek és bástyáknak s a háborudöntő csaták csak a nagy seregek összeütközésével vivatnak, úgy a politikai háborúban is nem határozhatnak többé a közigazgatási bástyák, hanem a nagy parlamenti pártok, melyek az egész nemzetet képviselik, nem csak annak egyes frakcióit. Még fénykorában is, midőn csak a nemesség alkotta a nemzetet, s a jobbágy a földesur gyámsága alatt állt, a megye mindig patriarchális arisztokrata intézmény volt s közigazgatása megfelelhetett az előjogok, a robot és az adómentesség idejének. A földbirtokosnak elég ideje volt, hogy a megyei tisztviselő tennivalóit is végezhesse a nélkül, hogy gazdaságát elhanyagolja. Az alispán, a főjegyző, a szolgabiró legalább is ugyanannyi ideig gazdálkodhatott jószágán, mint a mennyi időt a vármegyeházán s a járásban vagy az íróasztalnál töltött. A modern időkben úgy a gazdálkodás mint a közigazgatás a férfi egész idejét s erejét követeli a maga számára. A két foglalkozás kényelmes kombinációja csak mind a kettőnek kárával jár. Az arisztokrata megye patriarchális közigazgatása nem fér meg a jelen kor létért való küzdelmével s a parlamentáris kormányzással ; ezeknek csak a bürokrácia felel meg a közigazgatásban." Bár mertnyire sajnálja tehát néhány öreg úr a régi megyei szervezetet, melyhez ifjúságának szép emlékei kötik, a népnél azonban s általában a nem-nemeseknél, még ha különben szélsőbali meggyőződése is volna, a tekintetes megye sohasem volt népszerű, sőt mikből különben kevés jutott osztályrészemül, Popéra kalaposnál kalapokat stafíiroztam, amivel naponta 50 krajcárt szereztem. Főnököm őszintén kedvelt s ritkán láttam valakit, ki annyira örült volna nekem, mint Popéra úr, midőn egykori segédjét tizenkét évvel utóbb mint tenoristát látta viszont Pozsonyban. Pozsonyi szereplésem első évében két jótékonycélú előadás volt a színházban: Normát és Belizárt adták. Mindkettőben egy Odescalchi grófnő énekelte a női főszereplőket; nekem Flavius és Eutropius mellékszerepek elosztották ki. Ezek voltak első szólószerepeim, miket énekeltem. Hogyan énekeltem, hogyan mozogtam a színpadon, azt csak azok ítélhetik meg, kik láttak, hallottak; csak arra emlékszem hogy térdem ingott és kezem reszketett. Ennyi maradt meg emlékezetemben első debütmről. 1846-ban Beckarek budai karmester meghívott a budai színházba; ugyanaz év okt. 1-én megkezdtem szereplésemet. A fényes ígéretek azonban, miket Beckerek tett csak ígéretek maradtak s azért Forst pesti igazgatónak ajánlkoztam, ki csakugyan szerződtetett. 1847. január 1-én léptem föl először Pesten, mint a Forst-féle színház kardalosa. Magánszerepekkel későbbre biztattak; a balsors azonban lépésről-lépésre üldözött. 1847. jan. 31-én Zampa, Herold operája ment és az előadás után, a febr. 1-ére virradó éjjelen a szép, nagy színház lányoknak lett martalékává. E katasztrófa után mindnyájan tanács nélkül voltunk. A szerződések az általános színházi törvények értelmében természetesen föloldottaknak voltak tekintendők. Hogyan tengődtem áprilisig, nem ecsetelem, mikor láttam, hogy Pesten nincs mit keresnem, ismét vándorbothoz nyúltam és Bécsbe mentem azzal a szilárd elhatározással, hogy elbúcsúzom végkép a színháztól és egészen az üzletre adom magamat. , A csillagokban azonban más volt megírva. Állást keresve ittam a Wien melletti színház felé vezetett. Ellenállhatatlanul késztetett valami, lépjek be A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Ellinger József életéből. — Önéletrajz. — A ma elhunyt jeles művész, ki egy negyedszázadon át büszkesége volt a magyar operának, a közelmúltban megírta a saját élettörténetét két rendkívül érdekes tárca keretében, melyeket itt most egybe foglalva közlünk. "Budán születtem 1820. dec. 3-án, mint zenész fia. 13 éves koromban apám egy szűcshöz adott hasnak, de minthogy semmi kedvem nem volt a rám erőszakolt mesterséghez, néhány tanulóév lefolyta után sserben hagytam. Egy temesvári divatkereskedésben vállaltam foglalkozást s Pesten töltött hat hónap kivételével 1840-től 1845-ig maradtam ott mint segéd. Temesváron megismerkedtem Hugmayer Dom Miguelgyalogezredbeli főélelmezési biztossal, ki fölfedezte hangomat és reálosrt, hogy belépjek egy négyes társulatba, mely az aranyszarvas szálló éttermében produkálta magát naponta. A négyes akkoriban rengeteg föltünést keltett Temesváron és csakhamar bizonyos hírnévre tettem szert, mihez valószínűleg elsősorban az járult hozzá, hogy Szabó alispánnál, akinek a híres Hollósi Kornélia nővére volt a neje, az akkortájt még kevéssé ismert négyes táncra tanítottam az arisztokrácia legszebb fiatal hölgyeit és férfitagjait. Ugyanazon a farsangon, 1843-ban történt, hogy a táncot "a legelső polgári körökhöz tartozó négy személlyel is betanultam. S igy kezdeményezésem folytán a farsang folyamán először táncoltak Temesváron négyest. _____________________ Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.