Pesti Hírlap, 1891. december (13. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-01 / 330. szám

k hajoltak volna a fönséges szerelemnek azon ereje előtt, mely e két lényt egyesíté, hogy egy­idejűleg szólították ki az egymásért élteket a halandók birodalmából. Hogy egyidejűleg helyezhessék örök nyu­galomra azok kihűlt testeit, kiket sem a hatal­masok neheztelése, sem az előítéletek ereje, sem az udvari élet messziről intő csábjai nem tudtak elválasztani egymástól. Belpolitikai hírek. Dohány­termelési engedélyek. A pénzügy­miniszter intézkedett, mint értesülünk, az iránt, hogy újabb dohánytermelési engedélyek ezen­túl ne adassanak ki. Az idei dohánytermelés ugyanis mennyiségileg oly kedvező, a­milyen ember­­emlékezet óta nem volt. A kincstár ennek folytán már az idén is a költségvetésileg előirányzottnál jóval nagyobb összeget, a jövő évben pedig ötmillió forinttal többet kénytelen dohánybeváltásra fordítani. Úgy ezen körülmény, mint az, hogy az osztrák jö­vedék számára nálunk termelt dohány mennyiségének további fokozása alig lehetséges, szükségessé tette a pénzügyminiszternek szóban forgó intézkedését. A mulasztást elkövető bírák és bírósági hivatalnokok ellen a kártérítési kereset, illetve fegyelmi eljárás a mulasztásnak az illető pénzügyi hatóság tudomására jutásától számított egy éven belül folyamatba lévén teendő, nehogy a kincstár kártérí­tési igénye elévüljön, arra utasította a pénzügymi­nisztérium a pénzügyi hivatalokat, hogy mihelyt az 1881. 34. törvénycikk ötödik és kilencedik szakaszá­ban foglalt határozmányokba ütköző mulasztásoknak jutnak tudomására, erről azonnal jelentést tegyenek a pénzügyigazgatóságnak, ez pedig ne várja be, mig az illeték kiszabatik s a beadott felebbezés folytán az illetékes hatóságok által elévülés címén törlésbe hozatni rendeltetik, hanem úgy a tudomására jutta­tott, mint az általa megállapított mulasztásokról, a kártérítés érvényesítése céljából esetről-esetre s hala­dék nélkül tegyen a minisztériumhoz indokolt je­lentést. Tanitók nyugdíja. A képviselőház közokta­tásügyi bizottsága mai ülésében megállapította a ta­nítói nyugdíjtörvény módosítása iránti törvényjavas­lat tárgyában a ház elé terjesztendő jelentését. A Sponer előadó által szerkesztett jelentés kiemeli, hogy teljes méltánylással és osztatlan örömmel fogadta a bizottság a törvényjavaslatot, a­mely hivatva leend az e téren fenforgó méltányos igényeknek és óha­joknak nagy részben való kielégítésére. Kiemeli a je­lentés, hogy a bizottság meggyőződött arról, hogy az országos nyugdíj- és gyámalap új bevételi forrás igénybevételével ugyan, de a jogosultak hozzájárulá­sának fokozása nélkül, sőt részben leszállítása mel­lett fedezni fogja a jelentékenyen emelkedő igényeket. Egyúttal Jónás Ödönnek a bizottság által elfogadott indítványához képest kiemeli a jelentés, hogy te­kintve azt, miként az országos nyugdíj- és gyáminté­zet mathematikai mérlegének jelen állapotából kitet­sző vagyongyarapodás arra enged következtetést, hogy tíz év múlva minden valószínűség szerint oly tekintélyes tőke fog rendelkezésre állani, mely a rok­kantak számának emelkedése s nagyobb halálozás esetén az özvegyi segély s árvák gyámpénzei rend­kívüli hullámzása esetében is képes lesz kamataival a kiadásokat ellensúlyozni, a bizottság azon remé­nyének is kifejezést ad, hogy a tíz év múlva újab­ban összeállítandó mathematikai mérleg kedvező vol­tához képest lehetséges lesz vagy a nyugdíj­illet­mények fokozása, vagy a hozzájárulás mérvének, vagy esetleg a szolgálati időnek leszállítása is. Ki­emeli végül a jelentés, hogy megnyugvással vette a bizottság tudomásul a miniszter azon kijelentését, hogy a tanítói fizetések szabályozására vonatkozó törvényjavaslat mielőbb be fog terjesztetni, azon meg­győződésben lévén, hogy a reform egybevetve a je­len javaslattal, valamint a felekezeti s községi kö­­zéptanodai tanárok nyugdíjügyének nem távoli jövő­ben szintén kilátásba vett szabályozásával, hathatós befolyással lesz közoktatásügyünk fejlesztésére. A jelentés megállapítása után Schvarcz Gyula elnök a bizottság nevében szerencsét kíván a minisz­ternek ezen alkotásához, mely sok szenvedő család sorsát fogja enyhíteni. Gr. Csáky miniszter köszöne­tet mond az elnöknek e szavaiért, hozzátévén, hogy a tanítói fizetésekre vonatkozó törvényjavaslatot már a jövő héten beterjeszthetni reméli s azon hitben van, hogy az a jelen javaslattal kapcsolatban igen jelentékenyen javítani fogja tanítóink helyzetét s a jövőben a legszebb eredményekhez fog vezetni. (Ál­talános helyeslés.) Ezzel az ülés véget ért. A miskolci apostoljárásról némely ellenzéki lapban ma csodadolgokat olvasunk. Apponyi Albert gr. és mérsékelt nemzeti párti képviselőtársainak miskolci szereplése úgy van leírva, mint a­hogy a történelemben a diadalmas prokonzulok bevonulását olvassuk. Tudósítónk erről a dologról objektív igaz­sággal számolt be s így nekünk elég csak annyit mondanunk, hogy a miskolci eseményeket az ellenzék lapjai szertelen dhauvinizmussal írták le. Álljon azon­ban itt a Bud. Corr. közleménye is, mely talán épen az ellenkező irányban túloz, de egészben véve alkal­mas arra, hogy az olvasó megtalálja az igazságot a­­ kettő között. Íme a közlemény: „A miskolciak feltűnő közönynyel fogadták a nemzeti párt tegnap ide érkezett tagjait. Az urak be­vonulásakor alig hangzott fel néhány „éljen“, zászló egy sem volt látható és gr. Apponyi kísérete, hogy Miskolcon pártját szervezze, egészen meghiúsultnak tekinthető. Az értekezleten megjelent számba vehető egyének legnagyobb része vidéki volt; Miskolcról mindössze néhány kiváncsi polgár jelent meg. Egyet­len állami, megyei vagy városi tisztviselő, még lel­kész sem vett részt az értekezleten, úgyszintén hiányoztak a függetlenségi párt elnökei és irányadó tagjai. Este ugyan obligát fáklyásmenet rendeztetett, de az erre való felhívást csak néhány iparos, négy paraszt és két volt kereskedő írta alá. Az egész viscenirozott akcióra nézve jellemző a megyei és vá­rosi értelmiség tüntető távolmaradása. Apponyinak megjelenése Miskolcon alig fog nyomot hagyni.“ A 48-as pártkör holnap, kedden délután 5 órakor értekezletet tart. Mária bárókisasszony előtt is az udvar. A mindenki előtt oly rokonszenves hölgy, ki oly nemes méltósággal és szivet nyerő modorral állta meg a helyét férje mellett, az idén jelent meg először az udvarnál, Lujza főhercegnő eskü­vője alkalmával. S­im, alig ragyog a fény fejükre, alig szív­ják néhány napig az udvar illatterhes levegőjét, jő a halál s a korona árnyában szövődött re­génynek csinál és oly poetikus véget, mint a­mily költői a kezdete. Egyszerre leheli ki lelkét a magas pár. Úgyszólván egy időben dőlnek kórágyra,­ egy­formán gyöngül szivük verése, a halál egy idő­ben kezdi szemükre teritni sötét leplét s a harangok mélabús szava mindkettőjük búcsú­ját zengi. Úgy haltak meg, a mint éltek. Egymásért, egymást követve, együtt indulva az örök árnyba, az ismeretlen világba, mint egykor a száműze­tésbe. Az erős férfi oldalához simul most is a gyönge nő, mint akkor s mi idelenn csodá­lattal nézünk utánuk, úgy érezzük, mintha egy kedves rege csendült volna el mellettünk. Egy finom, bájos rege, a milyennek megálmodására és megvalósítására színtelen korunkat nem tar­tottuk képesnek. * * * Henrik főherceg 1828 május 9-én született Milánóban. Nyolcadik és legifjabb gyermeke volt Rai­­ner főhercegnek, a lombard-velencei királyság alki­­rályának, anyja Mária Erzsébet Savoya-Carignan házbeli hercegnő. Mint többi fivére, ő is a hadseregben szolgált. Katonai kiképzésben a híres Radecky marsal fel­­ügyelete alatt részesült. Korán tényleges szolgálatba lépett. Az udvarral még egészen fiatal korában heves összeütközése volt. Alig lépett trónjára I. Ferenc József, a lapok­ban egy levél jelent meg, melynek minden sora a legélesebb kritikát gyakorolta az uj fejedelem fölött. Kétségbevonta józan elméjét, céljai becsületességét, kigunyolta politikai elveit s minden szava bántalmat bántalomra halmozott az ifjú császár ellen. A levél szerzője Henrik főherceg volt, ki azt egy közeli ba­rátjához irta s ennek gondatlanságából került a nyil­vánosság elé nem szánt irat egy indiszkrét hírlapíró kezei közé.­­ Mindenki érezte az elkövetett sértés nagyságát, maguk az udvar tanácsosai a legszigorúbb megfenyí­­tést ajánlották, csak az ily dolgokban rendkívül hig­gadt és tapintatos Zsófia főhercegasszonynak, kirá­lyunk anyjának sikerült elhárítani a fenyegető ve­szélyt a szerencsétlen főhercegről. Kieszközölte, hogy neki adják a deliquenst elbánás végett. De a­mikor kifejtette előtte, hogy csak egy út áll rendelkezésére, melyen az elkövetett vakmerőséget jóváteheti, ha t. i. pappá lesz, s örökre szakit a világgal, a szegény főherceg térdre rogyott s kijelentette, hogy inkább főbe lövi magát, semhogy egy kolostor négy falai közé temetkezzék. Esdeklése, fogadkozásai annyira meghatották a főhercegnő anyai szivét, hogy magára vállalta a közbenjárást s jótállására utóljára csak­ugyan elengedték a meggondolatlan ifjúnak a bün­tetést, sőt megengedték, hogy a hadsereghez vissza­térjen. Csakhamar visszanyerte az udvar jóakaratát. Fokról-fokra emelkedett a katonai rangfokozatban s ezredese lett a 3-ik, majd a 14-ik gyalogezrednek. 1859-ben vezérőrnagy, majd altábornagy s gráci had­testparancsnok lett. Itt ismerkedett meg későbbi ne­jével, Hoffmann Leopoldinával, ki egyszerű polgári családból származott. Atyja Kremsben adószedő volt és leányát a bécsi konzervatóriumban képeztette ki * * * De nemcsak Henrik főherceget, Hoffmann kisasszonyt ismételten reá akarták birni, hogy mond­jon le szerelméről, de a művésznő állhatatosan visz­­szautasította az ajánlatokat. 1868. jan. 20-án a menyasszony a főhercegtől levelet kapott, melyben fölkéri, hogy készüljön el a boremi útra, delgezzék szorgalmasan a menyasszonyi ruhán, mely egyszerű fehér mousselinból való legyen. A következő levél majd bővebbet közöl. Mint egy egykorú bécsi lap írja, Hoffmann kis­asszony febr. 2-án kapta az utasítást, hogy elutazzék. Gyorsan összeszedte a legszükségesebbet és még az nap este nővére kíséretében a nyugati vonalon meg­ PESTI HÍRLAP 1891. december 1. Fővárosi ügyek. — Az általános tisztujitás. Ma délben járt le a tisztviselői állásokra kiirt pályázat határideje. A polgármesteri állásokra Ramermayer Károly (pol­gármester), Gerlóczy Károly (első alpolgármester) eddigi állásaikra és Alkér Gusztáv tanácsnok a má­sod polgármesteri állásra jelentkeztek. A két előbbi régóta viseli ez előkelő tisztséget, míg Alkér Gusztáv évek hosszú sora óta a tanügyi ügyosztály élén áll, mint tanácsos. Az eddigi második alpolgármester, Kada Mihály 43 évi hivataloskodás után visszavonul s nem lép föl többé jelöltként. A polgármesteri állá­sokon kívül, mivel Alker Gusztáv tanácsos másod-al­polgármesterré megválasztatása most már kétségte­len, mert más nem jelentkezett — főleg az ürese­désbe jövő tanácsosi állásra pályáztak igen sokan. A régi tanácsosok közül mindenki folyamodott az ál­lásáért , az üresedésben levő helyre pedig a követke­zők pályáznak: Rózsavölgyi Gyula főjegyző, Bartha László, Jandek János, Kövér Kálmán, Kukmann La­jos, Kühner Gyula, Mátray József, Pohl Ferenc, Ohl­­bauer Pál, Prohászka Ferenc, Szabó Károly, Vaszi­­lievits János, Ventróczy István, Vosits Károly tanács­jegyzők. A főjegyzői állásra Prohászka és Ventróczy kivételével ugyanezek folyamodtak. A tiszti főügyészi, árvaszéki elnöki és a főszámvevői állásokra csak a régiek adtak be kérvényt. Az ügyészi állásra (Major Kálmán kir. táblai bíróvá történt kineveztetése foly­tán történt helyüresedés) folyamodtak: Borbás Gás­pár, Csengey Gyula, Kállay Jószef, Latzkovits Gyula, Melba Kálmán, Milassin Mihály, Rátz Géza, Sebők a színpadra s a bájos leány, kinek büszke megköze­­lithetlensége ismeretes volt, Henrik főherceg gráci tartózkodása idejében az ottani opera tagja volt. A bájoló modorú művésznő ellentállhatlan hatást gya­korolt a főhercegre, ki csakhamar elhatározta, hogy nőül veszi. Időközben kitört az 1866-iki háború. Henrik főherceg Albrecht főherceg parancsnoksága alatt az olasz hadjáratot küzdötte végig, mint a 9-ik had­testhez beosztott tábornok. Minden alkalommal je­leit adta nagy óvatosságának és bátorságának s kü­lönösen a custozzai győzelemben tüntette ki magát hidegvérűségével és hősi bátorságával. A király ezen haditetteiért a hadi diszitménynyel ellátott katonai érdemkereszttel tüntette ki. A hadjárat után mint hadparancsnok Brünnbe ment, de 1867 szeptemberében hosszabb szabad­ságra ment, hogy kivigye tervét, hogy Hoffsmann Leopoldinát oltárhoz vezesse. Szándékát dacára a roppant erőfeszítésnek, a­mit az udvar a házasság megakadályozására tett, ki is vitte.

Next