Pesti Hírlap, 1892. szeptember (14. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-01 / 241. szám

Ludanast, 1892. XIV. évf. 241. (4915.) szám. Csütörtök, szeptember I Előfizetési árak: Egész évre .1 .é v 14 frt — kr. Félévre . Cl . 7 7­­ — ‹ Negyedévre . V . 3 » '50 » Egy hóra. . . 7 1 » 20 » , Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken S kr. 1 Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor­ utca 7.52. lelászitt, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztést írotta: Budapesten, nádor­ utca 7. sz„ L elaelem, hová a lap szellemi részét illető­ minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Magyarok és bolgárok. Nagyon örvendünk, hogy Magyaror­­­szág a filippopoli kiállításon méltóan van kép- s viselve. Bulgáriához és népéhez államunkat sok­szoros érdekek kötik. Mindenekelőtt soha sem volna szabad nálunk elfeledni, hogy a bolgárok közeli fajrokonaink, a­kik el lettek ugyan szlá­­vosítva, de szerencséjükre megőrizték eredeti fajuk kiváló jellemvonásait. Csak ez a fajrokon­ság teszi érthetővé, miért ütnek el a bolgárok annyira a szláv törzsű népektől és miért emlé­keztet külsejükben, lényükben és jellemükben oly sok vonás a magyarra. Kevés rokonszenvesebb momentum van az újabb történelemben e balkánfélszigeti nép ne­héz és szívós harcánál a nemzeti függetlenségért és az önuralomért. Elnyomva századokon át az ozmán hatalom által, már-már úgy látszott, hogy a bolgár nép soha sem volt közelebb vesztéhez, mint a midőn a török uralom alól fölszabadult. Egy a töröknél sokkal veszedelmesebb ellenfél, a szabadító hamis álarcát viselő Orosz­ország, tette rá brutális kezét az újonan kelet­kezett államra, hogy úgy bánjék vele, mint hadi zsákmányával. Kétségtelenül, a török köz­­igazgatás nyomorult volt, a porta hivatalnokai a pasaktól kezdve lefelé, kevés kivétellel, csu­pán saját anyagi érdekeik által vezéreltették magukat. Bármennyit lobbantottak is azonban a tö­rök uralom szemére joggal és jogtalanul, az az egy teljesen bizonyos, hogy a bolgárok nem­zetiségét és nyelvét az ozmán uralom alatt nem fenyegette veszély. A török, mint vallása, szo­kásai, állami és társadalmi intézményei által teljesen elszigetelt és ezen elszigeteltségére büszke faj, sehol sem olvasztotta be az általa meghó­dított népeket. Nemcsak hogy e feladathoz nem értett, de nem is akarta teljesíteni. Hatalma és harciassága tetőpontján is megelégedett azzal, hogy csupán hadserege létszámát növelje magyar, bolgár, szerb, horvát, albán sat. szülőktől elra­bolt és mohamedánoknak fölnevelt gyermekekkel. Oroszország ellenben a török uralom alól fölszabadult bolgárokat azonnal eloroszosítani tö­rekedett, hogy Bulgáriát annál könnyebben ala­kíthassa át orosz szatrapiává. Minden a mellett látszott szólani, hogy a szentpétervári kabinet­nek könnyen fog sikerülni e feladat. Valószí­nűvé tette a nyelv rokonsága s a vallás közös­sége. Valószínűvé tette a ,,forgó rubel“, a fá­­radhatlan orosz propaganda s a régóta gyako­rolt eljárás: bolgár ifjakat Oroszországban ál­lamköltségen neveltetni és teljesen szaturálni moszkovita érzelmekkel. Valószínűvé tette azon­ban mindenekelőtt az, hogy a cár a bolgárok védnökének szerepében indított háborút a porta ellen, a saját tisztjeit állította az újonnan szer­vezett bolgár hadsereg élére és Dondukov-Kor­­zakov, Kaulbart és más eszközei által a legna­gyobb nyomást gyakoroltatta a fiatal államra. Ez egyszer azonban ,,a váratlan vált tény­­nyé.“ A bolgár nép fölismerte a veszedelmes ke­lepcét és legjobbjai által vezérelve, csodálatra­méltó politikai tapintattal, szívóssággal, eszély­­lyel és bátorsággal siklott ki az orosz medve karmai közül. A bolgár nép és állam e diadalmas küz­delme az orosz erőszak és ármány s a többi nagyhatalmak passzív magatartásával szemben a legszebb triumfu­sok egyike, me­lyeket egy nemzetiségére és ön­állóságára féltékeny kis nemzet szabadság- és hazaszeretete va­laha kivívott. Évek óta fokozódó meglepetéssel látja Eu­rópa Bulgária belső állapotainak megszilárdulá­sát, a jogrendnek megállapodását, az erős haza­fias kormányzatnak üdvös következményeit és a fiatal állam rohamos haladását minden téren. Ferdinand fejedelem és Stambulov, e vaskezű, törhetlen erélyű és geniális államférfit­ valóban régóta kiérdemelték nemcsak a bolgárok háláját, de Európa összes szabadságszerető nem­zeteinek rokonszenves elismerését is. Az ő el­­évülhetlen érdemük mindenekelőtt, hogy Bulgá­ria ma a rendnek és békének legerősebb bizto­sítéka a Balkánfélszigeten és egyik szilárd gátja Oroszország terjeszkedési törekvéseinek. Fölötte... .örvendünk tehát, hogy k­i­r­á­­ly­u­nk egy szerfölött szívélyes hangú távirat, bán kívánt’szerencsét Ferdinand fejedelemnek azon szép sikerért, mely őt és U­ulgánát a filip­­poplli kiállítás megnyílása által érte. A felség ezek meleg üdvözlete mély ’ Benyomást keltett Bulgáriában, mivel egy hatalmas bizonysággal több arra nézve, hogy uralkodónk és monarchi­ánk a legrokob szenvesebben tekintenek e fiatal állam megszilárdulására. De a magyar nemzet is őszinte hálával adózik király al as­ ezen telen. A felség ezzel nálunk milliók érzelmeinek adott kifejezést. A „PESTI HÍRLAP1 TAR Oá JA­­ " Tors Kálmán. J -j A magyar sajtó ma egyik legrokonszenve­sebb és legérdemesebb munkáját, a Pesti Hír­lap egyik régi, kiváló dolgozótársát, mi, kik kö­zel állottunk hozzá, egy minden nemesért hév­vel lelkesülni tudó barátot vesztettünk el. — Tors Kálmán meghalt. Mélyen megrendülve írom le ezt a három szót. Huszonöt évi barátság és közös tollforgatás között a hatvanas évek közepén föltűnt fiatal írói gárda e szeretetreméltó lényü és modorú tagjához. Még magam előtt látom a dús szőke fürtű felsőmagyarországi ifjút, kinél, ámbátor ereiben német vér csörgedezett, senki nagyobb hévvel nem lelkesült a magyarság ügyéért. Még magam előtt látom szelíd sarkazmustól elöntött arcát, mely annyiszor mosolygott felénk a ,,Kammon“ és a „Téli sörház“ írói asztalkörénél. Tors Kálmánról hosszú nekrológokat fog­nak írni, hiszen úgy mint publicista, úgy mint képviselő sokszor magára vonta a közvélemény figyelmét, de lelkületének nemességét és szívé­nek jóságát csak azok ismerhetik a maguk tel­jességében, kik igen közel állottak hozzá. Valóban sokkal többet érdemelt volna, mint a­mit az élet nyújtott neki. Magával hozta az írói pályára azt a nemes rajongást a nemzet és az emberiség nagy ideáljaiért, melyet oly ki­vételesen lelünk meg az ifjabb tollforgató nem­zedék tagjainál. „Haza, magyarság és szabad­ság“ — ez volt az ő politikai hitvallásának szentháromsága. S nemcsak lelkesedést és tehetséget hozott az írói pályára, de komoly, magvas, sokoldalú készültséget is. Jogi, államtudományi és törté­nelmi ismeretei publicistává destinálták. Kevesen írtak Magyarországon annyit és oly sokoldalúan, mint Tors Kálmán. Volt idő, midőn a tollával — a névtelenség homályába burkolt, de oly sok szellemi világosságot terjesztett tollával — négy lap hasábjain úgy szólva állandóan lehetett ta­lálkozni. Kevesen voltak közülünk oly erősen lelán­colt gályarabja a szellemi munkának, mint Tors Kálmán. Mindenhez értett, csak egyhez nem: ahhoz, hogy személyiségét a mai kor követelmé­nyeinek megfelelően érvényesítse. Tudott dol­gozni két kézzel is. De a két könyökével utat törni magának a vagyonszerzés, az országos népszerűség s a derűre-borura való emlegetettség révpartjáig — ehhez nem értett. Talán maga csodálkozott el rajta leginkább, midőn Szentes városa először képviselőjének vá­lasztotta. A lelkületétől idegen volt minden ka­paszkodás, minden hivalkodás a saját értékével és érdemeivel. A ravatalát majdan fedő koszo­rúk egyikének szalagjára rá kellene írni: „A legszerényebb magyar hírlapírónak.“ Megérdemli, hogy őszinte könyeket siras­sunk utána. A magyarság s a magyarosodás ügyének egyik apostola, egy gáncs és félelem nélküli lovagja a magyar sajtónak, egy ritka ne­mes lelkületű ember szállt vele sírba. Szomorúan igtatom azt ide, a­mit nem is olyan nagyon régen vigabb hangulat­ban, de akkor is ugyanazon meleg baráti szere­tettel írtam­ róla. Még Tors Kálmán is egészen az ifjú Ma­gyarországé. Azé a nemzedéké, melynek fölser­dülése összeesik a magyar állam újjászületésével. Ámbár a külseje és a modora erősen emlékez­tet már az apai szerepeket játszó színészek ünnepélyes komolyságára. (A­kik, ha egy rosté­lyost és egy szódafröcsösöt rendelnek maguknak a vendéglőben, egészen a komoly dignitás azon hangján szólnak oda a pincérnek, melyen a szín­padon leckéztetik meg a könnyelmű, czeleburdi csemetéjüket.) Miután hátulról már rég nem láttam, nem tudom hamarjában megmondani, vájjon az, a­mit az idő beretvája fürtéiből meghagyott, olyan szőke-e még mindig, mint a szakálla. A­milyen barátja a humornak, még meg fogja tenni vala­melyik reggel, hogy ezer arany jutalmat tűz ki magamagának egyetlen hajszál felfedezésére. S tartok tőle, hogy elveszti ezt az ezer darab kör­mös sárgacsikót — ha még sokáig halogatja a pályadíj kitűzését. Gall és Lavater — mindegyik a maga theóriája alapján — fejét egy nemcsak szellemes, de egyúttal mélyebben gondolkodni szerető em­ber fejének tartották volna. S egyiket sem csalta volna meg a föltevése. A milyen törzsökös, majdnem táblabirói szabású magyar, szepességi származása dacára A Pesti Hitlap jelen száma 20 oldal.

Next