Pesti Hírlap, 1893. február (15. évfolyam 32-59. szám)

1893-02-01 / 32. szám

1893. február 1. PESTI HÍRLAP 3 A tótok. (A mai ülésből.) Hát az is csak nagy baj, mikor a krumpli meg­­betegszi magát, vagy mikor az anyaföld (nasa matyer) megharagudja és nem terem zabot, de az se nem jó, mikor a szegi­ állatok tüdejébe belemegy a tüdőgyulladás és azok a boldogtalan marhácskák elkezdenek köhögni és sínylődni, mint a hektikus ember. Borzasztó aztal elnézni. De hát arra való a magas diéta, hogy ne engedje. Abba töri övé fejet az excellenciás Wekerle és a Bethlen Ondrej gróf, hogy ne hagyják a jó­szágot tönkre menni. A tótra még rá lehet mondani, hogy nem ember, az had menjen meghalni Ameri­kába, ha itten meg nem élheti, de az ökörnek itt élni-halni kell. Hát éljen egészségben. Folyt is ma a tanácskozás az országházban a ragadós tüdőlob elleni javaslatról. Gyönyörűség volt elnézni a tisztelt házat. Az alföld hiányozta magát belőle, Erdély se nem volt ■ott, csak a felvidékiek. De annak mind olyan szo­morú képe volt. Igazán sírva lehetne fakadni. Segítsél engem, kérlek múzsa, hogy legyek ké­pes megénekelni tótok mai viselkedését, diadalmas­kodását. Először az általános vita folyt, aztán a részle­tes folyt — a Garam vize sem folyja oly szípen, csendesen, a­hogy ez folyt. A magyarok is belebeszéltek, ki jó tanácscsal, akinek pedig az nem volt, mint például Vajaynak, csak szíp szóval, még az az okos Gál Jenő is be­szélte a Neuman szájával . . . Vajay védte öregmar­­­­hákat, a nagyságos pan Bottlik az összes marhabe­tegségeknek beszüntetését kívánta. Talán gondolja, hogy rendeleti uton is nem volna nem lehetséges. A gróf Károlyi Sándor nem nagyon vigasztalta bennün­ket, hogy azt mondja, nem sokat fogja érni a dolog. Mindenki beszélt, mindenki járta kedviben totóknak, csak a kis harangocska nem, a melyik a Dezső Ban­­ffynak van a kéziben, az nem akarta tótul beszilni. Nem akarta csingilingit mondani. Csenget vele Banffy, csak nem szolja. — Zatraceni! — dörmögte a nagymiltosagu baro — eso je to ? Harangocska nem adja hangot. Fordulja ijedten a mi nyitrai Schoberunkhoz, a jegyzőhöz : — Én megsiketültem, barátocskám. Mondja neki a mi Schoberunk: — Ne filj kegyelmes uram. Nye bojsza! Nem te siketültél meg, hanem a harang repedt meg keser­­vűben. A szegény állatocskák sorsa miatt, ügy volt. A harang repedt meg. — Ez rossz jel, dörmögte pán Krajtsik. Szmrty, szmrty! (Marháknak nagy halála líszen.) Nosza, hamar hoztak másik csengetyit. A Re­gele úr szaladta érte. Az aztán csendesen, szípen sir­­dogatta az egész ülés alatt. De szükség se nem volt rá, mert senki se nem van ellenünk. Lárma se volt, mély csöndesség volt, mint a temetéseknél. Csak egyszer került ütközetre, mikor a pán Lajoska (a Bornemisza nagyságos úr) azt indítvá­nyozta, hogy a lebunkózott marháknak a halotti költ­ségeit az állam fizesse, úgy temettessenek el, mint a nevezetes emberek: ország pénzéből. Az előadó és a kormány némi módosítással akarta ezt, de a tótok felkiáltottak : — Szavazzunk! Ott ültek szanaszét a ház szélein, a házban is a széleket szeretik, mint az országban. Az elnök kérdést föltette: — Azok a képviselők, a­kik a Bornemiszától a módosítást elfogadják, felméltóztatni álljanak. Felállt az égisz ellenzék. Nasi kamarati. Fel­állt az Albertko Apponyi, — oh de derék szál ember, mintha csak itt nőtte volna a Kriván alatt, oh de szép tót megvolna, ha tót anya szüli. Felállt az Atzél Béla. Az se nem resz ember mi tőlünk. Hát egyszerre csak, mint mikor kukorica su­hog, feláll a pan Ucsu is. Igen az Ucsu, aki még mióta a világon van, soha fel nem állott, miniszteri akaratnak a szeme közé. Bizonyosan az Ucsu valamelyik ükapja vezette a fehér lovat is pan Árpádnak. De Ucsu mégis felál­lót és rázta azt a nagy fejér fejét fenyegetőn, mintha mondaná: . — Zaplaty krajina, zaplaty. (Fizess ország, fizess !) Erre a csodálatos látványra megtürölgette a szemeit a Gyuri Kubinyi, a Valér Smialovszky és az osviceni pan gróf Pongrácz. Azután összenéztek. A szemeik azt telegrafi­oztak: — Vigyis! Felforrt bennük is a jó vér és felálltak ők is. Ha már Ucsu is feláll, maradhat-e még ülve felvidéki követ ? Kormány megrezzent. Jéghideg futotta végig minisztereknek övék hátán, kezin, lábán, agyvelejét attól a gondolattól, hogy az Ucsu van helyezve ellen­tétben kormánynyal. Hát ezért rázza az a rossz vén ember tizenkét év óta folytonosan a fejét ? Most lát­juk már, mi gomolygott eddig benne. — No ez rossz jel — gondolta magában a Wekerle. Az, hogy az elnöknek harangja megrepedt az se jó, de hogy az Ucsuka megtántorodott, azt már soha se nem lehetett volna elhinni. Az Ucsu erősebb volt a harangnál és ő is elrepedt. Jaj nekünk! A­mint ott állottak a tót követek kevélyen, mint az erdei fenyők, hát csak egyszerre elkezdi ma­gát háborogni a Tisza Istvánnak a lelkiismerete. Krajtsik szeme élesen fürkészte. Oda lopózott a háta mögé, mint Mephisto és súgta neki: — Te is vagy a mienk Pista? Tisza István lesütötte a szemét, habozott, tű­nődött tanácstalanul, mig egyszer csak megpillantotta a Csernátonyt. Ravaszok ezek a Tiszák! Mingyárt találta ma­gának vigasztalást. A Csernátony pedig egy cseppet se nem tö­rődte a themával; gondolt talán magában : „Engem nem a beteg marhák választottak, hát semmi­ közöm hozzájuk.“ De diktum faktum nem lehet a dolgot sokugy toldani. Annyian álltak fel, hogy immár azt kiabálta a Kubinyi: — Vagyunk többsig! A mely szóra megindulának a jegyzők összeol­vasni a szavazókat s úgy tanultatott, hogy a tótok hattal voltak többen. Szvatopluk óta ez volt az első diadaluk, de ezt ma senki se nem irigyelte tőlük, mert betegek szegényeknek az állatjaik. Ökröcske, tinócska mind köhög, bőg, fuldokol odahaza, míg itten az elnök busán kihirdeti, hogy az ország költségén fogják őket agyonverni. Sírjál, sirassál őket kis harangocska az elnök kéziben. A nebuló ott állott előttünk s ráesett a lámpa világossága. Beillett volna kisértetnek. Arca a rémülettől fakó, orra a sok pálinkától krumpli, haja borzas, az egész alak nyurga és köpönyeg helyett egy fehérszürke pokróc volt rajta. — Ki vagy ember ? kérdeztem elkeseredve. — Megmondok, instálok, (összetette a ke­zét) a Kaszperek vagyok. Lencsi most már nem is sikoltott, hanem viharként harsogott. De a szakácsnő össze­szedte magát, hozzánk jött s jól hátba vágta a kisértetet. — Nini, hiszen ez a vice ?! a tót ház­mesterünk. S Kaszperek Janó, a viceházmester, el­kezdett integetni a fejével, hogy úgy van. — Nagy tolvaj, folytatta Julcsa, most is tele a zsebe lopott kolbászszal. Ejnye, ez talán a mi kolbászunk! S Kaszperek Janó arra is bólintott a fejé­vel, hogy igen. A kamaránknak ablaka van a vakudvarra, a vakudvar falán pedig végig megy a kémény­seprő kis vaslépcsője, azt egészen eltakarja a csurgató. Azon járt fel Janó a falra a kamra ablakáig s ott egy kampós dróttal minden szom­baton kihuzgálta a pompás fokhagymás kol­bászokat, a­melyeket az anyósom küldözget va­sárnapra. Nyomban agyon akartam csapni, de a feleségem nem engedte. Hadd fusson, mondta, örüljünk, hogy nem az a másik Kaszperek volt. S még szivart is adott neki az útra. Bársony István. Az első kérvény. — A polg. házasság ellen. — A célba vett egyházpolitikai reformok s neveze­­esen a polgári házasság ellen immár felérkezett a képviselőházhoz az első kérvény. Egy borsodmegyei kis községnek, Palkonyának 187 lakosa küldte fel s mint a kérvény szövegéből kitetszik, ugyanily tar­talmú kérvénynyel szándékoznak a főrendiházhoz is fordulni. A kérvényt Kozma János kath. lelkész írta; aláíróinak mintegy fele, számszerint 84 nő, a­kik kö­zül alig egy-kettő asszony, a többi leány. Általában úgy a férfi, mint a nő-aláírók túlnyomó része elemi iskolába járó gyermek. A kérvény nyilván hetekig tartott izgatásnak a szüleménye, a­mit az a körül­mény is tanúsít, hogy 1892. dec. 27-ikén irta alá a szerkesztője s épen egy hónappal később érkezett az a képviselőházhoz. Milyen lelkiismeretlenség volt szük­séges ahhoz, hogy zsenge gyermekek lelkét ilyen agi­­tációval megzavarják! A kérvényt magát a legmagasabb obskurantiz­­mus lengi át; voltaképen nem is kérvény az, hanem egész sora a tiltakozásoknak, tiltakozás még a népta­nítók anyagi helyzetének javításáról gondoskodó tör­vényjavaslat ellen is. Itt közöljük szó szerint e tiltakozások szövegét: 1. Tiltakozunk az úgynevezett általános vallás­­szabadság behozatala, megengedése ellen, nehogy bármiféle más új, idegen felekezet e vérrel­­szentelt haza földjén lakóhelyre találhasson; 2. Tiltakozunk a polgári házasság s ennek kapcsán a polgári anyakönyvvezetés behozatala ellen. A házasság minden vallásfelekezetnél egyaránt vallási cselekmény s intézmény; ettől egy pár száz hitetlen­nek kedvéért nem állunk el; de meg van már ne­künk szegény adózó népnek úgy is elég terhünk, miért raknának t. honatyáink minden szükség nélkül uj terheket a nyakunkba? Így­ akarnak-e rajtunk könnyíteni? Elveszik hitünket? És még­hozzá e cí­­men elveszik keserves keresményünket is ? Oh sze­gény magyar nép, kényezhetsz jövő sorsodon, kilá­tásodon ! 3. Tiltakozunk a zsidó vallás befogadása ellen, az ellen, hogy hazánkban a Talmud az evangélium­mal egy rangba helyeztessék. Meg­van a zsidóság­nak az ő polgári és politikai joga, autonómiája a vallási ügyekben, nyitva áll előttük minden hivatal, minden állás. A­kik közöttük e valláshoz őszintén ragaszkodnak, azoknak sem kell az e fajta fattyú­­kivánság. 4. Tiltakozunk a már törvényjavaslatba foglalt azon kísérlet ellen, melynél fogva az állam helyeseb­ben az állami kormány a népiskolák állapotának ja­vítása érdekében kilátásba helyezett 50—60 frt ál­lami segély fejében úgy a katholikus, mint a protes­táns polgártársak kezéből saját népiskoláikat ki akarja venni, hogy ezáltal is a modern állami központosítás és mindenhatóság egy lépéssel előbbre jusson s a magyar polgár alkotmányos jogainak ez utolsó darab­jától is megfosztassék. 5. Tiltakozunk a keresztény szülőknek gyer­mekeik nevelése tekintetében természetadta jogaik megnyirbálása, elkobzása ellen, mert hiszen az isten­adta gyermek a szülők képmása, a szülők természe­tes tulajdona és nem az államé. ORSZÁGGYŰLÉS. I. A ház harmadszori olvasás után végleg megszavazta ma az ujoncjutalék-törvényt és úgy általánosságban, mint részleteiben letárgyalta a tüdőlábra vonat­kozó javaslatot, melyet ama, Wekerle és Bethlen András gr. miniszte­rek által is akceptált lényeges módosítással fo­gadtak el, hogy a kártérítést az államkassza fogja viselni és nem az érdekeltek, továbbá, hogy a kötelező állatbiztosításra nézve a kor­mány minél előbb törvényjavaslatot nyújtson be. Szakszerű és gyakorlati hasznú felszólalás volt minden oldalról és különösen Putnoky Mór, Szalay Imre, Bottlik Lajos, Károlyi Sándor gróf, Gál Jenő, Ugrón Zoltán, Miklós Ödön előadó, Dániel Ernő, Szemere Huba, Ivánka Oszkár, Szalay Károly, Polónyi Géza, Bujanovics Sándor és Jeszenszky László báró szóltak a tárgyhoz és alkalmat adtak Bethlen András gróf földmivelésügyi miniszternek több praktikus eszmét magáévá tenni, több indítvány- és módosításnak pedig visszavonását, vagy el­ejtését kieszközölni, verve-vel előadott felvilágo­sításai folytán. Legnagyobb szakértelemmel be­szélt azonban

Next