Pesti Hírlap, 1893. április (15. évfolyam, 90-118. szám)
1893-04-01 / 90. szám
t, 1293. XV. évf. 90. (5125.) szám. Szombat, április 1. i árak: 14 frt — kr. 7 » — » 3 » 50 » 1 » 20 - ben 4 kr. kr. adatik. tál. sí., földszint, ik és elapatkozó fiszetezendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Bukaresten, nádor utca 7. sz., I. emelet; kora a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel, Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. t. vidéki előfizetőit az előfijekorán való megújítsuk, hogy a lap megküldése félbeszakítóan szenvedjen. Midőnt, előfizetőinket elsősorban az előfizetéseid idejekorán való megújítására, az újságolvasó nagyközönséget pedig általában lapunk pártolására bizalommal felhívjuk: nem szükséges többé programmot fejtegetnünk. A Pesti Hírlap szabadelvű, demokratikus iránya és szelleme, független álláspontja minden kérdéssel szemben, valamint munkatársai változatlanul a régiek maradnak. Változatlan marad az a törekvésünk is, hogy olvasóközönségünk igényeit folyton fokozottabb mérvben elégítsük ki. A jövő évnegyedben is közölni fogunk Jókai Mórtól új regényt, valamint sűrűbben vasárnapi tárcákat, Mikszáth Kálmántól hosszabb (2—3 hétig tartó) elbeszélést. Megszereztünk továbbá egy szenzációs francia és egy érdekfeszítő angol regényt, melyeket gyors egymásutánban fogunk közölni. Lapunk immár, csaknem kivétel nélkül, naponkint 20 s vasár- és ünnepnapokon 32 oldalnyi terjedelemmel jelenik meg, tehát tartalombőség dolgában is első helyen áll. A Pesti Hírlap előfizetési ára : Egy hóra 2 frt 20 kr. Két hóra 2 „ 40 „ Nsgyedóvr® 3 „ 50 „ Félévre 7 „ — „ Előfizetni minden naptól kezdve lehet. Mutatványszámokat kívánatra egy hétig ingyen és bérmentve küld a kiadóhivatal (Budapest, V. Nádor utca 7 sz ). A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Az Aeginidák. — APesti Hírlap» eredeti tárcája. — A folyosónak ólmos, szürke ködön vertem keresztül magamat, aztán a kattogó, rácsos ajtón befordultam a lépcsőre. Azt is megfeküdte már az a bántó kesernyés füst, amely csavargó gomolyokra szakadva mindig ott himbálódzik a levegőjében. A merre egy-egy lakó napsugár megtártatta a fényét, csapatban, seregben kerekedtek föl a kövér zsíros porszemek. Lentebb már egészen homályos volt a lépcső, s ahogy a fordulónál beleszakadtam abba a húzódó, rezgő sötétségbe, ők jelentek meg a szemem előtt. Ük. Az Aeginidák. Mintha már régen ismertem volna őket, pedig csak most láttam először a csoportjukat. Egy csomó görög szobor, ennyi az egész. Mégis úgy beperzselte magát a képek az agyvelőmbe, hogy el nem bocsátanak. Csudaerővel kényszerítenek, hogy rájuk nézzek. Hogy lássam ezeknek a görög hősöknek a viaskodását, amelynél pattanásig feszül az izom, megáll a vér, mert az életre megy a tusa. Annak a szempillantásnak a kiábrázolása, mikor kiröpül az utolsó nyíl, a tört dárda véresen belevág a testbe, mikor néhány már ott, fetreng a tépett sebében. Az az életet fordító idő, mikor irtózatosan hallani a vak percnek a siető suhogását. Ezt vívják az Aeginidák itt és ebben a kínban — mosolyog az arcuk, ebben a halálra vezető fájdalomban, derülten, nevetve fordulnak erre. Ez a mosolygás ami engem kisér. Itt jönnek velem. Mind, mind itt vannak közöttem ezek a szépséges szép arcok, amelyek nem sikoltanak föl jajongva attól a bustszakgató kintól, mely az életöket tépi, hanem nevetnek, nevetnek. Mind csak nevetnek. És nézem. Nézem. Innen látom, hogy áll meg egy hosszú télikabátos valaki a lépcső följáratánál. Mint mindig, most is jó mélyen bedugta a két kezét a zsebébe. Ide a fekete korszakába látszik, meg a mélyen ülő szemei villognak erre. A Tybold Sándor. Régóta ismerjük egymást s minden nap igy megyünk el egymás mellett. Ő is zsebredugott kézzel, én is. Alig van nap, hogy az utcán is szembe ne kerülnénk egymásnak , megnézzük egymást, azután továbbmegyünk. Soha se vittük annyira, hogy beszédbe eredtünk volna. Mondják, hogy nem igen szereti az embereket, hogy a mélyen járó esze nehéz kérdéseken töprenkedik. Filozofál, vagy valami effélét. Megint egymásra néztünk és elmentünk egymás mellett. A sarkon eltűnt előlem a kemény, sötétes alakja; én még megléptem azt a pár lépcsőfokot s csak akkor fordultam vissza, mikor a kapualjába vivő ütköző ajtón is áttoltam magamat. Ahogy a füstös üvegjén visszanéztem, megakadt a szemem valamin. Egy szál fehér szekfa hevert a szemetes márványlapon. Odább akartam menni, mikor látom, hogy Tybold szalad le a lépcsőn és idegesen keres valamit maga körül. Nem találja. Aztán erre felé rohan. Épen csak az ajtófélfa választott el attól, hogy meg ne lásson, amikor ráakadt a szekfüre, fölkapta és visszasietett a lépcsőn. — Ho-ho-hó, Tybold úr. Jó helyen gyünk. Egészen más dolgokat hallottam filozofálásról. Aztán én sem hiában olvastam regényeket. Hadd lássuk csak. Visszacsaptam az ajtót és utána mentem. Hanem a saroknál mégis meg kellett állanom. Ő nem látott és én nem mertem zavarni. Először körülnézett, majd kitartotta a szektát az egyik kezében, s az ujjaival végig-végig simogatta annak a selymes szirmait. Poros volt. Erre hátra vetette a fejét. Aztán meggondolta magát, lehajolt a virághoz és a szájához nyomta azt hosszan, erősen. És mindig erősebben, már szinte elmorzsolta a fogaival, mikor megrázta a fejét és önkéntesen kitört belőle a szó: — Nem érdemes érte. Azzal a földre csapta a virágot. Nem sokáig tartott a fölindulása. Megint csak fölemelte a szekfüjét a földről és vonta magához, mikor a falon megmozdult az én prémes sipkámnak árnyéka. Erre megriadt, elfutott és úgy felrohant a lépcsőn, mint egy piruló gyerek, akit szivarozáson kap a nénikéje. A csíziót ugyan nem tudtam egészen megérteni, hanem jó volt így is. Bizony Tybold úr, jól van ez így is. Mind csiklandozta a dolog a honvédszobor. Jó Budavára díszterén egész télen ott állott egy ponyvával beburkolt magas alkotmány. A ki arra járt, behúzta a nyakát a kabátjába s szivében megmozdult valami, nehéz lenne megmondani, hogy micsoda? Az a kiemelkedő pompás dák ma is ott áll s az idegen csak az itt-ott kilátszó bronzalkatrészekből tudja meg, hogy az egy szobor. Egy honvédkatona szobra, mely tört ágyuk között kivont karddal rohan előre s másik kezében a dicsőség koszorúját tartja. Mi jól tudjuk, hogy ez a szobor, a mi szabadságharcunk s nemzeti hadi dicsőségünk allegóriája. Emléke Budavár bevételének, emléke egyszersmind szabadságharcunknak is ; történeti szobor igazság szerint, de amelynek piedesztálja előtt összeütődtek egy pillanatra politikai szenvedélyeink. S ezért kellett ennek a szobornak hónapokon át befedve állania, ezért kell ma is. Azonban itt van a tavasz s nem lehet tovább halasztani a lepel ünnepélyes levételét. Nem is szabad. Szemükbe kell nézni az előítéleteknek s a" rossz szenvedélyekkel is végezni kell. A honvédszobor nem állhat tovább úgy, mint megriasztó alakja a jelen ellentmondásainak , mint egy elburkolt titok, amely csak arra szolgál, hogy a kedélyeket ingerelje. A budai honvédszobrot le kell leplezni; ez az általános kívánság. Igen, de hogyan ? Ezt kérdezik az 1848—49. évi honvédek, akik az elmúlt őszszel elrontották a dolgot s most egyik jobban szeretné csinálni, mint a másik. Ezen veszekesznek s nem jól kezdik megint. Mindenki tudja még, — fájdalom, nagyon is jól tudja, — hogy az elmúlt októberben, milyen politikai motívumok vegyültek össze a honvédszobor leleplezésével? Mint került vele öszszeköttetésbe a Hentzi-kérdés s mint nyomult előtérbe az engesztelhetetlenség, hogy politikai tőkét üssön egy számítási hibából. Volt, ami volt, mi nem kívánjuk rekapitulálni a kínos emlékeket; szeretnék, ha ki lehetne azokat törülni az emlékezetből s következményeik is úgy eltűnnének, mint egy rossz álom lidércnyomása reggel eltűnik. A kérdés ott szakadt félbe, amikor a szobor létesítése végett alkotott „honvédszoborbizottság“ fölfedezte magáról, hogy neki az orsz. honvédegyesülettől csak a szobor megkészíttetésére van megbízása, de arra nincsen, hogy a szobrot leleplezze. Az ügyet tehát mindenütt levették a napirendről. Az újonan kinevezett „hazaárulók“ ezzel megint jóravaló hazafiaknak ismertettek el az ellenzéki terrorizmus vészbizottságaiban s az volt az általános megállapodás, hogy az országos honvédgyűlés állapítsa meg tavaszszal a leleplezés ünnepélyességeit. Az egész télen át pihent a kérdés s a megoldás felé nem történt más lépés, mint anynyi, hogy a magyar hölgyek pénzt gyűjtöttek egy aranyos bronzkoszorúra, mely a honvédszobor talapzatán a gyöngéd expiációt képviselné. Most azonban ápri 8-ára már ki van tűzve az orsz. honvédgyűlés, melynek föladata, hogy a szobor leleplezésének ünnepélyességeit megállapítsa. Budapesten pedig az u. n. irányadó agg honvédek közöt a leghevesebb nézeteltérések és gyanúsítások dühöngenek. A mindennapi politika már megint belejátszik a kérdésbe és sajnálattal látjuk a régi vészmadarak megjelenését a szélsőbaloldali sajtóban, ugyan- A Pesti Hírlap jelen száma 16 oldal.