Pesti Hírlap, 1893. november (15. évfolyam, 302-331. szám)
1893-11-01 / 302. szám
2 PESTI HÍRLAP 1893. november 1. Lány fényes palástjába szeretik rejteni a nyers főrangú osztályérdeket. Ezek azok, akiket a francia forradalom megszeliditeni nem tudott, hanem ha egy fejjel meg nem rövidítette őket. Most már olvassuk nyomtatásban is a reakcióra hajló főrendek csatakiáltását. Mint 1790-ben, most is ugyanaz: „pour le roi!“ S most sem őszintébb, mint akkor volt. Az okoskodás körülbelül arra megy ki, hogy a kormány, Tisza úgy, mint Szapáry és Wekerle, folytonos kényszerhelyzetekben tartották a koronát s csak a korona untalan ,,meghátrálásával“ bírtak kormányozni. így hátrált meg — szerintük — a korona a Jánszky-affaire-ben a legfelsőbb kézirattal. így hátrált meg a véderő 14. §-ánál s igy hátrált meg a kötelező polgári házasság kérdésében. Ez pedig a szabadelvű pártnak és kormányainak föntartása érdekében történt, a korona tekintélyének folytonos csorbulásával. A konklúzió tehát az, hogy a főrendiház siessen megmenteni a koronát, ami legbiztosabban a koronától kikényszerített polgári házasság leszavazásával érhető el. Tehát ugyanaz a jelszó, amivel a kivonult s jóra tehetetlen francia főnemesség Franciaországot iszonyú szerencsétlenségek közé hajtotta. Ha egy liberális gondolkozásu ember igy merne beszélni a koronáról s annak szerepéről az alkotmányban, annak a számára rögtön készen volna a demagóg vagy a canaille elnevezés. Akirályi hatalomról azt föltenni, hogy kezében az állam legsujtóbb eszközeivel s legbecsesebb jogaival, kényszeríteni engedi magát: ez csak egy csökönyös főrendi - .el.joga. Olyané, amely helyes megkülönböztetési képesség híján nem fogja föl, hogy mennyire megkisebbíti a korona tekintélyét, ha fölteszi róla,••• .... .'MM • • ’ hogy jobb meggyőződései,,tekintetében egyszerű, liberális férfiak reá kényszert bírnak gyakorolni ! No, ha ilyen devise alatt indul a főrendi reakció harca a kötelező polgári házasság ellen, akkor minden jól van. A koronát azonban már most meg kell védeni attól a föltevéstől, hogy liberális presszióknak engedne s kényszerből áldozná föl jobb meggyőződéseit. Már maga az is bántó föltevés, hogy az alkotmányos király „utógondolatokkal“ kormányoz. Olyan föltevés ez, amely az imént lefolyt parlamenti vitában méltó és illetékes cáfolatot nyert. Nem értjük tehát, hogy mit keres a mérsékelt ellenzék konzervatív elemeinek ezen agyonvert argumentuma a főrendi körökben? A mi meggyőződésünk szerint a korona beleegyező lépései úgy az előző esetben, mint a mostaninál, nem a kényszer forrásaiból fakadtak, hanem egészen másból. A Korona hozzá .. járult ehhez is, amahhoz is, mivel a király legmagasabb és legbölcsebb tapasztalata az volt, hogy a magyar nemzet ,ezt. vagy amazt magára nézve mellőzhetlen szükségnek tekinti. S ha nem Zichy Nándor gr. s nem a feudális főurak és főpapok voltak azok, akik a királynak a nemzet komoly szükségeit helyesen tolmácsolták a jelen esetben sem, arról sem a kormány, sem a szabadelvű párt, sem a korona nem tehet. Nincs semmi ok arra, hogy a korona elhatározásait másnak lehessen tekinteni, mint egy alkotmányos király szabad elhatározásainak. S a magyar nemzetnek királya iránt érzett belső, meleg szeretete a bizonyság arra, hogy a király ezen elhatározásaival leghívebb nemzetének sziveverését helyesen megtalálta. Áll ez különösen a kötelező polgári házasságra. Wekerle miniszterelnök egyházpolitikai programmja immár egy év óta ismeretes a korona előtt. A koronának hosszú hónapok álltak rendelkezésére, hogy magát az elvet megfontolja. Ismét hosszú idő arra, hogy a kormány részletes tervét memorandumból megismerje. S ismét hosszú idő arra, hogy a kész törvényjavaslat fölött határozzon. Talán egyetlenegy törvényjavaslat sem volt eddig ily hosszú ideig a fölség szemei előtt. S bizonyosan egyetlenegy sem volt, amely fölött annyi ellenvéleményt meghallgatott volna- Mert hogy Vaszary és Schlauch ellenvéleményén kívül a feudális főnemesség véleménye is megfordult a felség előtt, az több mint bizonyos. Hogyan lehet tehát ily előzmények után a korona kényszerhelyzetéről s efféle csodákról beszélni ? Mindenesetre örömünkre szolgál azonban, hogy ennél jobb argumentumot a főrendi reakció nem talált a polgári házasság legfelsőbb elfogadása ellen. „In hoc signo“ biztosra veszszük vereségét, annak dacára, hogy máskülönben nem igen tennék kezünket tűzbe ezen illusztris ház békeszeretete és szilárd hazafias érzülete tekintetében. A további fejleményeket az idő mutatja meg. Ki fog derülni, hogy elég érett-e a főrenddek háza arra, hogy a nemzet teljesen konstatált életszükségleteit fölfogja, avagy elég korhadt-e arra, hogy az alkotmány talajából kivágattatván, helyébe egy korszerű „felsőház“ állittassék, amint ezt már 1886-ban magunk is kívántuk sok másokkal egyetemben. X. Y. Aus is. Vége . . .Vége?Dehogy, dehogy. Most jön csak a kezdet. Gond és gond. A nőnek főzni kell; férje jövedelme nem engedi meg, hogy szakácsnőt tartson. A toilette — jobb nem beszélni róla. Házbér, fa, szén, petroleum — ilyen mizériák közt azután eltűnik Ámor. Igen, sokkal okosabb, ha az ember praktikus és Ilon kisasszony búcsút vett övéitől, már mint költői gondolataitól és álmaitól. Adieu dicső lovagom! élj boldogul, csattogó fülmise! Adio, mélabús hold ! És ,,igen“-t mondott. Lajostól brilliáns butonokat kapott, meg egy csókot kapott — arcára. Lajos száját akarta megcsókolni, de ő nem engedte. Miért, maga sem tudta, így volt. Lajos karonfogva vezette őt az asztalhoz s a szolgák csak úgy néztek. Nos, azután elmentek a templomba, egy határozott hangon mondott kölcsönös ,,igen“ — és most mint férj és feleség a nászúton vannak. Mikor beszállottak a kupéba és a vonat tovarohant, Lajos felállott és átölelte derekát. Ő is felállt. Lajos szemeibe nézett. „Enfin seul“ mondá és ő e mellett nem érzett semmit sem, de nem is kívánkozott valamit érezni. Leült és kinézett az ablakon. Lajos meg akarta csókolni ajkait és ő azt mondá: „Nem, kérem.“ Oda nyújtja neki arcát és homlokát és Lajos megcsókold arcát és homlokát. Aztán újra meg akarta csókolni ajkait s ő újra kérte: „Nem.“ — Tehát nem szeretsz ? kérdé Lajos. — De igen ... De kérem, ne a számat, ne a számat. Azt mondta, hogy szereti őt, pedig nem igaz, csak azért mondta, mert félt, hogy megbántja Lajost. Hanem azért rokonszenvezik a férjével. Hisz’ nem bántotta őt. És ezért mondta, hogy szereti és hogy ha hazudott is, hát csak praktikus hazugság volt. Budapesten megvacsoráltak és azután tovább utaztak. Lajos háló kupét akart váltani, de a fiatal asszony sírt. Ő nem álmos; ha Lajos aludni akar, hát visszavonulhat. Lajos ezt nem akarta és igy a kupéban maradtak. Kezeibe vette kezét. — Szeretsz? — Hisz már mondtam, hogy igen. — Ne úgy. Mond csak: igen. — De mikor már mondtam. — Oh, nem lehet ezt elégszer hallani. Éjfél tájban Lajoshoz simulva aludt el. Nyugtalan álmai voltak. Egy erdőben aludt, egyszerre csak valami mozgást hall maga mögött: egy farkas volt. A farkas mozgott, meg fütyölt, mint egy gőzmozdony. Azután ráhajolt, érezte leheletét, hallotta fogcsikarását — felkiáltott és felébredt. A farkas lehelete még mindig száján tapadt; a farkas lehelete Lajos csókja volt. — Menjen maga rossz ember .... Haragszom. — De angyalom! — Látja, milyen maga . . . úgy kértem, hogy ne csókolja meg a számat — és maga mégis megcsókolta . . . Menjen, hagyjon el. — Tehát nem szeretsz ? — Nem, nem szeretem. — És Lajos olyan szomorú lett erre, hogy megesett a szíve rajta. — Mert igaz is. Mindig a számat akarja csókolni. Nem fogja többé tenni? — Nem, soha. — Esküdjék. — Esküszöm. — Akkor megbocsátom. Békejeléül odanyújta arcát. Azután eldiskuráltak lakásukról, az uj tapétákról, a lovakról, melyeket Lajos majd neki vesz és más ily praktikus dolgokról , közbenközben ásítottak. Később Lajos kirukkolt kalandjaival, szerelmi kalandjaival. Nagyon mulatságosak voltak, csak két hibájuk volt: szörnyen ártatlanok és minden pointe nélkül valók. Egyszer beléhabarodott tanárának leányába, Piroskának hívták. Levelet is írt neki, de feleletet nem kapott. Máskor egy operett-divába volt szerelmes és hordárnak öltözködött, hogy maga vihesse el a virágot. De még mielőtt belépett volna a szobába, megeredt az orra vére és ő haza futott. Körülbelül ilyenek voltak többi kalandjai is. Ilon ásítozott. Az egész napot átutazták már. Feljött a hold. Monfalcone-ig egyedül voltak a kupéban, de itt a kalauz bocsánatért esedezett, hogy egy úr fog beszállni; nem tehet róla — úgymond — az egész vonat tele van. Kellemetlenül érintő ez a fiatal párt, de hát mit tegyenek. Az idegen úr belépett. Udvariasan köszönt, ama bizonyos hanyag francia hanghordozással, mely rögtön elárulja a párisit. Elegáns kézi táskáját feldobta a hálóba és leült az ablak melletti ülésbe. Magas, karcsú alak volt az idegen, sápadt arcát szén fekete körszakai övező. Mélyen fekvő szemei sugarakat löveltek. Fekete haja hátra volt fésülve. A fiatal férj, nejéhez hajolva, félhangon így szólott: Belpolitikai hírek. Miniszterválságról terjesztettek ma különböző oldalról híreket a fővárosi politikai körökben. A híresztelések, amelyek ugyanazon forrásokból látszottak eredni, ahonnan az utóbbi időben már annyi képtelenség ereszkedett szélnek —, most azt is tudni vélték, hogy a Wekerle-kabinlet nem is az egyházpolitika, hanem a valuta miatt volna bukófélben s hogy a válság már igen előrehaladt volna a kulisszák mögött. Mivel, úgy látszik, ez a hit akar megint pár napig vesszőparipája lenni az egyházpolitikai pozícióból kivert párttöredékeknek, méltatnunk kell annyira, hogy följegyezzük , de egyben azt is följegyezzük — mégpedig sokkal jobb forrásból eredő értesítés alapján — hogy a kabinetválság hite mindenben és teljesen alaptalan. Ellenkezőleg, a Wekerle-kabinet úgy a valutakérdésben, mint minden másban, a korona teljes bizalmának örvend, aminek nem egy jelét lehetett észlelni az utolsó időben, köztük elsősorban állván azon alkotmányos hozzájárulás, amelylvel a korona a kormány egyházpolitikáját most már egész terjedelmében helyeselte. Ha mindezek dacára egyes lapok — jobb híján — a kormánybukás hírével parádéznak néhány napig, senkinek sem árt előre tudni, hogy ez nem egyéb privát kedvtöltésnél.