Pesti Hírlap, 1894. március (16. évfolyam, 60-90. szám)
1894-03-26 / 85. szám
gyászhir nyomán hirtelenül fölszinre hozza a hazánk és nemzetünk iránti régi szimpátiákat Franciaországban. Mely a Bastille lerombolói és az 1789-diki elvek proklamálóinak unokáival megint, mint egy varázsütésre, a maga valóságában ismerteti meg Magyarországot: az alkotmányos szabadságnak legerősebb védbástyáját Keleten. íme a Montblanc, mely a nyugatról érkező idegent már messziről figyelmezteti a mögötte elterülő fenséges bércvidékre, így mutat rá Kossuth még halála után is a nagy világ előtt Magyarországra. így emeli ki, még a ravatalon fekve is, a feledés homályából mindazt, ami örök dicsőségére és büszkeségére szolgál nemzetének. Keseregjetek hát bánatosan ércnyelveitekkel harangok, ott a távol hazában! Födjétek el a tavaszi égnek derűjét komor fekete színeitekkel, sötét gyászlobogók! Hullassátok a hazafias bánatnak legdrágább könyeit, ti magyar szemek ! Kossuth Lajos meghalt és hosszú századok nem fognak szülni hozzá hasonló magyart. Orostyány Nándor: B 2 PESTI HÍRLAP 1894. március 26. —»—-"■ - ' n*».» — ■— .............— ■■■■ ■ i.—. I. — ■ ■■■ Derengés után, kelésével a napnak, aranyos sugarak játszottak a háztetőkön, Buda hegyeinek keleti oldalán, leverődve később az utcákra és az emberekre is. Tavaszébresztő fény terült el a városon, amely nyugodalmas, csöndes volt, mint egy falu, amelyre nagy ünnep virrad. Láznak, izgatottságnak, hevülésnek nyoma sem látszott. Jóizün, kedélyes hangulatban elköltött reggeli után az asszonyok fölvették ünneplő ruháikat s férjeik oldalán, akik e csöndes, békességes ünnepi napon nyárspolgároknak állottak be, sétálva keresték föl a templomokat, amelyekben az orgona szava búgott s ájtatos ima hallatszott föl, a magasba törvén. Mise, istentisztelet végével a belváros utcái ünneplő néppel teltek meg. Mosolygó arcú emberek örültek a napfénynek, virágot vettek és tűztek a gomblyukaikba és sziveikben is érezték a tavasz leheletét. Az asszonyok ártatlan hiúsággal néztek a kirakatokba és tetszelgő kacérságot fejtettek ki. Mindenek fölött uralkodott azonban a gyász. A Lajos köztiszteletben álló anyja volt, a másik kettő nővérei: Meszlényiné és Ruttkayné. „Mit gondolnak önök — monda Meszlényiné — merre vegyük utunkat ? Mögöttünk ellenség van, előttünk alig egy óranegyedre az oroszok s mig e férfiú hozzánk csatlakozott, mint mondá: védül s nehezíti helyzetünket aggodalmaival, el-ebévaiti szegény anyánkat sejtelmeivel! A férfiú nem hallá e megjegyzést, mert cselédnek szegődvén, szerepéhez híven kellő távolságban tartotta magát. Meszlényiné közelebb inté s mi a levett szakáll dacára ráismertünk. Rövid tanácskozás után, melyben a már felismert inas ur is részt vett, úgy egyezkedtünk, hogy mi ketten: Lukács és én, előre megyünk s ha az oroszok nem állják utunkat, ők is követendik szekereinket. Az előőrsöknél egy orosz tiszt vágtatott elénk s tört németséggel — kurlandi lehetett — azt kérdezé: „Hova utaznak önök? — „Nagyváradra“ — „Honnét jönnek ?“ — „A táborból11 — „És mi történik a táborban?“ — „A sereg megadásra készül!“ — „A legokosabb, a mit tehetnek. Szerencsés utat!“ Indultunk, keresztül az országúton özönlő orosz seregen; bajunk nem esett, csak a kozákok öltöttek itt-ott nyelvet ránk s küldöttek utánunk néhány szót, aligha áldás volt, de nem értettük. És a hintó ? — nem követett bennünket. Később úgy értesülünk, hogy a cselédnek szegődött ur félelmében még az nap elmaradt a hölgyektől s kétségbeesett bujdosásnak eredt. E férfiú Irányi Dániel ur, ki mint helyettes pesti kormánybiztos oly hangos volt s mint menekvő oly néma. Rónaynak még volt ideje Nagyváradon felkeresni régi barátját, Szilágyi ügyvédet, a jel mig az utcákon mélységes csönd volt, a mig tavaszi verőfény ragyogott fent és lent, a mig nyugalmas szivekben húzta meg magát a gyász s a mig az ünnepi ájtatosság erőt vett a hivőkön, addig a Károly-kaszárnya nagy termében tábornokok tartottak haditanácsot, le-lenézve az udvarba, ahol ez jelenlegi igazságügyminiszter édesatyját, ki egyszersmind Lukács Sándornak is sógora volt. „A ház előtt — írja — Szilágyi fiával, Dezsővel találkozván, az élénk gyermek, ki a múltból kedvencem vala, felkiáltott: „A mama nincs itthon, de a papa itthon van.“ Beléptem — Szilágyi arcán aggodalom ült, félve körülnézett s ijedten azt rebegé : „Hát ön itt ? távozzék kérem, jelenléte engem s családomat szerencsétlenségbe dönthet.“ Visszafordultam s a nélkül, hogy ő nem rég oly lelkes, bátor férfiúval kezet fogtam volna, távoztam. De a nép nem adta fel az utolsóig az ország ügyét; a Kossuth neve körül fonódó regék egyik legszebbike, melyet a Hortobágyon lappangó Rónay a nép ajkáról hallott: „Kossuth el — mondogatták — s fel fogja szabadítani az országot.“ „Nem csak él — vetette közbe egy katonaviselt napszámos, hanem az a hire, hogy Ázsiában megtalálta a szittya-magyarokat s útban van hazafelé, huszonnégy sátor aljával.“ Ha ez a jóslat nem teljesedett is be, de az tény, hogy a Kiutahiába belebbezett Kossuthról itthon sokáig nem tudták, hogy Törökországba menekült. Azt hitték, rég Angliában van s nemsokára angolokkal indul a haza megmentésére. A magyar nép ez imádattal határos kegyeletét ki csodálná ma ? Hiszen maga a Kossuth politikai nézeteivel sokban nem egyező Rónay is ezt a szép és igaz vallomást kénytelen tenni naplói egy helyén: „Könnyű — úgymond — 35 év után okoskodni, de 1848-ban a mi lázbeteg szivünk szép szóra kevült, nagy mondásokra indult. Kossuth Lajos fényes szónoklata volt egyedüli bölcseségünk.“ S hogy Kossuthot nemcsak mint lángeszű szónokot, de mint fenkölt politikai jellemet is A magyar királyi államvasutak keleti pályaudvara a vasárnap esti órákban mozgalmas, élénk képet nyújtott. A turini gyászszertartáson való részvételre ezen az estén utazott el a magyar képviselőház küldöttsége, amelyhez csatlakoztak a budapesti független polgárok és a vidéki városoknak a fővárosba sereglett küldöttei is. Ezer embernél több sereglett az imrpozáns állomásépület helyiségeibe és az összesereglettek közül legérdekesebbek voltak azok a tőzsgyökeres magyar alakok, akik a legmagyarabb vidékekről jöttek, hogy szívük bánatát, a szemeikben csillogó könyet elvigyék oda, szép Olaszországnak abba a szép városába, ahol most a magyar nemzetnek e században legnagyobb férfia fekszik kiterítve, holtan. Öreg, ősz szakállú aggastyánok ezüst gombos magyar ruhákban, matrónák pártával és magyar átvevővel, sárospataki, debreceni, eperjesi diákok díszmagyarban, kucsmáikon fekete tollakkal, tették változatossá a termekben hullámzó tömeget. A képviselőház küldöttségét Rohonczy Gedeon vezette és ott voltak a 36 képviselő közt Ugrón Gábor, Pap Elek, Szemere Huba, Illyés Bálint, Várady Károly, Bakó Emil, Thold Dániel, Nagy István, Terényi Lajos, Nagy Sándor, Holló Lajos, Haviár Dániel, Veres József, Endrey Gyula, Kapocsffy Jenő, Szentiványi Árpád, Makfalvay Géza, Gullner Gyula, Fernbach József, Melczer Géza, Rudnyánszky Béla, Bernáth Dezső, Atzél Péter, Bethlen Bálint gr., Ivánka Oszkár, Erreth János, Hock János, Sima Ferenc, Majthényi István, Chernel Gyula, Horváth Géza, Vikár István, Szluha István, MesskóLászló, Noszlopy Gyula, Putnoky Mór, Nánássy Ödön, Kolozsvár/ Kiss István, Bartók Lajos, Komjáthy Béla, Barabás Béla és Papp Samu képviselők, kik közül a rendezői tisztet Hock János és Sima Ferenc vállalták el, egész nagyságában tudta méltányolni a hazafias püspök, arra nézve klasszikus szavakban hozta meg ítéletét, szemben azokkal, kik a nagy ember babérai megtépázásában előszeretettel versenyeztek az emigráció torzsalkodásai közt. „Amint hazámfiait ismerem — mondja Rónay, — Kossuth helyén mindenki nagyobb, szeszélyesebb, követelőbb ar volna, mint az, aki ellen a papírbuzgalom jár boríték alatt Paris és London között. *)“ Ezek a szavak egy feddhetlen jellemű emigráns társától, a ki sohase tartozott Kossuth vak hívei közé, mindennél szebb és nemesebb piedesztált adnak az elhunyt dicső, feledhetetlen emléke alá. V. S. *) Rónay itt nyilván Szemerére céloz, kinek pasquilljai Kossuth ellen ismeretesek. Ő irta egy ízben 1851 decemberében — Rónayhoz Kossuthról — hogy Kossuth egy szláv és nem magyar jellem, akit csak egy forradalmi időszak ismertethetett meg teljesen. Voltak, a kik ha máskép nem tudtak közelébe férkőzni Kossuthnak, azzal vádolták, hogy bizalmát érdemetlenekre pazarolta s ezzel tette lehetővé a szent korona föltalálását is. Ilyenül tekintették Varga Istvánt is, kit az emigráció nyíltan a korona elárulójának tartott s e véleményt arra alapította, hogy Varga, ki 1852-ben érkezett Londonba s itt családjával igen sanyarú körülmények között élt, a korona fölfedeztetése előtt Kossuthtól küldve valami missióban járt s egy év múlva visszatérve Londonba, már lakást bérelt ki magának London legdrágább utcái egyikében, a Regent Streetben jól fölszerelt szivarboltot és dúsan bútorozott olvasótermet nyitott s nagy lábon élt. * Husvét napján, különböző érzelmek között is ott meglapulva a fájdalom, az országot ért csapás leverő tudata, a mi halkabbá tette a hangot, a melytől a nevetés mosolyba ment át s a miről a lecsüggő fekete zászlók is beszéltek. És ilyen csöndben, ünnepi hangulatban folyt le a délután is. A nép, a kiöltözött és a napfénynek örvendő nép elárasztotta az utcákat és tereket. Lassú hömpölygéssel haladt a széles aszfalton, magasra emelkedő házak mellett. Nézte a gyászpompát, amely mintegy rászakadt a fővárosra; tekintetével követte a robogó fogatokat és vizsgálta a fákat, hogy mint üt ki rajtuk a rügy. Ünnepi csönd és ünnepi hangulat. Béke és gyász a szivekben. És ha némi élénkség támadt, az akkor történt, mikor lópatkók verődtek a kövezetre és rendőrcsapatok kocogtak végig az utcákon. Mikor daliás, szemnek tetsző öltözetű huszárcsapat délcegen húzódott át az utakon. Mikor egy-egy szuronynak, vagy kardnak fénye csillant meg a nap fényében. E percekben a nép, az ünneplő nép, jóleső érzéssel gondolt az intéző körökre, amelyek a kivonultatásokkal mintegy látványosságot szereztek a közönségnek. És vágy támadt a szívekben, hogy bár így lenne ez a jövőben is. Milyen szép volna a kormánytól, vagy a vezénylő tábornoktól, ha ünnepség napján, szép vasárnap délutánokon teljes díszben rukkoltatná ki a katonaságot, amint azt most cselekedte, kétségtelenül azért, hogy az ünneplő lakosság kigyönyörködje magát. Jönne egy század gyalogság, megjelenne egy csapat huszár és láthatók lennének a tüzérek is, hol ebben, hol abban az utcában. És fölhallatszanék a vezényszó és megszólalna a kürt. Milyen szórakoztató, speciális látványossága lenne ez az ünneplő Budapestnek, munkaszünetes napok délutánján A rendőrség is segíthetne ebben, mert a gyalogos és lovas rendőrök elvonulásának is lenne közönsége, amint volt ma is, e békességes, csendes húsvéti napon, amikor a tüntetésnek még csak a gondolata sem támadt föl s a mikor a nyugalom mutatott szemnek és szívnek tetsző képet, dek táboroztak, készen a vezényszóra s arra, hogy éles golyó sivitson a légben. A mig a város ünnepi hangulatban, haragtól, indulattól mentes szivek rendes dobbanásával békésen járt-kelt, addig katonaurak hányták-vetették meg a haditervet, amely a főváros polgársága ellen irányult, elképzelésével egy nagy forradalomnak. Lázasan rohanó, jelentést tevő és vivő tisztek futottak, képzelt harci izgalomtól kipirult arccal, olyan formán, mint egy döntő ütközet idején a nagy, véres harctér körül. .. . . . Mindezek idején, a tavasz melegétől áthatott béke és az elképzelt nagy veszély idején, ott ülhetett valahol a kaszárnya szobájában egy alig csöpörödő tiszthelyettes és megírhatta haza, a falujába, hogy mint vetnek véget a revoluciónak, mely Magyarroszágban, annak fővárosában irtózatos erővel kitört. Elutazás Turinba.