Pesti Hírlap, 1895. január (17. évfolyam, 1-31. szám)

1895-01-01 / 1. szám

b­utepest, 1395. XVII. évi 1. (5700.) szám.___________________Kedd, január . Előfizeti árak. ' " " ' Szerkesztőség: Budapest, váci­ körút 78. ?rész évre .. 14 írt­é­ke. I. emelet. Félévre , . hová lap szellemi Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére" vonatkozó fel­éi vasárnap Dián is. szólalások intézendők. T. előfizetőinket az előfizetési összegek mielőbb való szíves megküldésére kérjük, hogy a postán újév körül rendesen beálló torlódás dacára lapunk folytatólagos meg­küldése minden megszakítás nélkül történ­hessék. Újévi hangulat. Hangulat! A tolakodó kegyetlen politiká­ban is vannak nyugvóhelyek, a­hol megáll a harcos és leemeli gőzölgő sisakját, hogy körül­nézzen a tájon, a­hova a harc hevében eljutott. A turulmadár is meg-megállt röptében. El kell menni az elhullottakat, megolvasni a fönmara­­dottakat és kiolvasni a madarak röpüléséből az új irányt. Ez a gondolat pillanata, a­mely szá­mol, mérlegel és összeméri az utat az idővel, a­mely a mathezisben is a súlyt jelenti. A han­gulat pillanata, mely nem érvényesül a fegyver zörejében, de rögtön kiárasztja illatát, mihelyt megáll a harc. Akarva, nem akarva ránk leheli édes titkát az ünnep hangulata. Ezzel megtudjuk, hogy vagyunk. A harcban csak azt éreztük, hogy akarunk lenni. A harc a létért való küz­dés, a nyugvás édes tudása maga a lét. Csak a nyugvás, nem a renyheség. A küzdelem utáni, de nem a tétlenségben való pihenés. Az úgyneve­zett konzervatív rendszer, amely csak tartogat és őriz, mumifikál és az Ősök sírjain guggol, ezért maga a halál, élnt csak a liberális nem­zetek élnek, miként maga a természet, amely szintén harcol s halad és minden lépés után hangulatot áraszt maga körül. Ebben a pillanatnyi szünetben, melyet az ün­nep kényszerít politikánkra, szintén van hangulat. Történelmi hangulat. Mózes elvezette az ő né­pét egész az Ígéret földéig, amiután kivezette a rabságból és a sivatagban törvényeket adott vala neki. De már ő maga nem vezethette be nemzetét az új országba és az új korszakot más nemzedékre kellett bíznia. Ez fiziológiai hangulat. A méhvilágban a hímnek el kell pusztulnia, ha egyszer a teremtés művét bevégezte. Hiába, a természetet ugyanazon egy törvény igazgatja. Hivatását teljesítette és megemésztette életerejét, aki nagy és maradandó dolgokat mivelt. Akik a teremtővel versenyeznek, csakhamar kitanít­­tatnak arra, hogy a jövőbe cselekvőleg beavat­kozni, halállal jár. Áll ez pedig nemcsak Wekerle Sándorra és Szilágyi Dezsőre, de áll ez a liberális pártra vonatkozólag is, amely egy nagy teremtési aktus mögött a nagy vérveszteségtől félig kábultan vonaglik a harcmezőn. Az uj korszak, melynek életet adott, majdnem életébe kerül; lehet, hogy a fiziológiai törvény őt utol is éri. Mózes nem vezetheti be népét az új hazába, hogy végrehajtását is ellenőrizze az ő dicső alkotá­sainak. De azért a törvények megmaradnak és a korszak él. A liberalizmus, amelynek ereje volt fölvenni és kiküzdeni a harcot, az ország uralkodó eszméjévé vált, amely nem él többé egyes pártokban, hanem a nemzet legalsó réte­geiben terjesztette széjjel gyökereit és ezzel forrt össze egy egységes és elválaszthatat­lan egészszé. Akármilyen kombináció következzék is, a liberalizmust nem féltjük és ha Apponyi Albert pártja belevegyül a liberális pártba s egy »nemzeti szabadelvű párt« ülne is a régi he­lyére, úgy ez csak pártfejlődés szempontjából birna érdekkel, azonban politikai változást nem jelenthetne már csak azért sem, mert ha eddig szükség volt arra, hogy a nem­zeti eszme külön kikezdje jogait és ugyanígy szükség volt arra, hogy a liberalizmus csopor­tosuljon , ebben a pillanatban a nemzetnek és a szabadelvűségnek hódító győzelmei után, már az egész ország benne van ebben a tá­borban. Ma nemzeti és szabadelvű mindenki , a­ki magyar. Ez a hangulat száll le ránk az új év be­köszöntésével. Visszanézve a múltra: egyike volt ez az esztendő a lenagy­obbaknak. A­mi lelkesedés volt a nemzetben, kigyulladt eget verő lángokban Kossuth Lajos fenomenális alakjának sirba szállásakor s ami erő és meg­győződés volt a lelkekben, az nagyot és dicsősé­geset teremtett. Temettünk tehát és teremtet­tünk. A halál nem állta útját az életnek és mint mikor vándorútján volt e nép, a Turul most is leereszkedett a dombra, mikor elhantolták az elhunytakat és ment napnyugatnak előre, me­részen, mikor a siralomnak vége volt. Ha pe­dig a halál nem állta útját az életnek, nincs Hoffmann meséi. (Modern fantazmagóriák.) — A „Pesti Hirlap“ eredeti tárcája. —­ írta: Zóbor Tamás. Antónia. Minden, a­mi megmaradt belőle, ez az arckép. A pénztárcámban hordom, nem erek­lyeképen, csak hanyagságból. A hátlapján két szó : . .Apródomnak — Antónia 1,1. Apródja voltam, se több, se kevesebb. Szerettem az apródok reménytelenségével, a szolga alattomosságával. Ő pedig szidott, mint a lakájt és becézgetett, mint az ölebet. Kacagva turkált sürü hajamban s rángatta a fülemet. Velem kapcsoltatta be a fűzőjét, én válogattam ki a harisnyáját. Az apród nem férfi, a rokon nem idegen. Mert rokona voltam — vagy he­­tedsziglen. Hogy szeretem, nem vette észre. De egy nap oda intett magához a kerevetre. — Jöszte csak, hadd nézzem az arcodat — csakugyan! Fiú, hiszen neked már baju­szod van! Megpödörte az én néhány szál bajuszo­mat, majd kedvetlenül arcul ütött. — Eredj, csak harcsabajusz! Mindent elviseltem, de hogy a bajuszomat gúnyolja, ez sok volt. Meggyűlöltem­ és boszut esküdtem. Azóta a zsebemben szorongattam a revol­vert. Ha mellettem állt a zongoránál és az én kiséretem mellett gyakorolta szerepeit — drá­mai primadonna volt — akkor kerestem, ke­restem azt az akkordot, melyhez a revolver­durranás hatásosan illenék. De míg énekelt, tömör érces hangjának melegsége megkapott, ereje lesújtott. Fejedelmi termete tulajdon gyön­­geségem tudatát ébresztette bennem és éne­kelve, könyörtelen arca meglágyult, szenvedő, átszellemült lett — ah, ez a leány tudott sze­retni ott, ahol szerepe megkívánta, forrón, szenvedélyesen, vagy odaadóan, hervadozva. A szerelem pirossága ömlött el hófehér arcán és én megfeledkeztem a boszáról, a gyűlöletről; a zongora hangjaiban vonaglott a lelkem kínos gyönyörűséggel, hogy tudjak én megküzdeni ezzel a mindeneken túlcsengő tiszta hanggal, hogy várhatom én, hogy ez az égiek karából való angyal engem szerethessen ? Vájjon kit fog szeretni? Ha volna még Lohengrin hattyú-vonta csolnakom, az talán hajlandóvá tenné a szívét. Végignéztem imádói, tisztelői és kérői hosszú során : pofaszakállas bankárok, hízottképű államférfiak, cingár gró­fok és lump muzsikusok. Ezek közül kerülne ki az én győzelmes vetélytársam ? Ő, hiszen ha ezek valamelyikéhez volna lelke lesülyedni, ak­kor, tudom istenemet, megszólal az én revol­verem ! Hétfő este volt. Most is hallom még az utolsó hangot, melylyel éneke megszakadt: Selika nagy áriájában az Afrikai nő utolsó föl­­vonásából. Ujjaim a tehetetlenségnél fogva még kivertek néhány akkordot, még én szolgáltam muzsikával a jelenethez, mely lelkemet tépte! Az ajtó fölpattant s nyomorúságosan csenevész kis alak állt meg benne. Öreges, ráncos arcán a pokol gúnyja honolt, öreges hosszú szakálla a melléig ért. Olyan volt, mint valami gnóm, szemei folyton vállveregető jósággal, mely ellen az ember önérzete föllázadt, hunyorogtak. An­toinette örömsikoltással rohant feléje: — Mester, mester ! És megcsókolta a kezét, nyakába fonta karjait s kacagva engedte, hogy az az ember megcsókolja homlokát és aztán száját. Kacagva, örvendve karolta át ezt az embert, maga mellé vonta a pamlagra és becézgette és kikérdezte száz dolog felöl, mikre az könnyű hangon, von­tatott beszéddel, melyben valami fürkésző alat­tomosság leselkedett, felelgetett. Én a zongoránál ültem s nem tudtam mihez fogni. Megfeledkeztek, vagy nem vet­tek tudomást se rólam, hiszen a lakáj nem ember ! Először láttam ezt az embert, de rögtön tudtam, kicsoda. Antoinette párisi énekmestere volt, a leghíresebb muzsikusok egyike, a­ki föl­ismerte a fiatal leányban a világraszóló művész­nőt és három esztendőn keresztül ingyen tanította. Antoinettet a hála és művészet imádata fűzte hozzá — iparkodtam lecsitítani háborgó félté­kenységemet, mely soha nem gyötört úgy, mint ennek a démonikusan jelentéktelen látszat­ú em­bernek a megjelenésekor. — Ah, hisz itt van még valaki rajtunk kívül, szólt egyszerre a maestro. Fölriadtam. A kezem görcsösen fogta a zongora sarkát, vártam hogy Antoinette most be fog mutatni. — Ó, semmi, semmi, drága mester, ez csak a zongorakisérőm, rokonom, apródom vagy ami­ Férfi gárflQl klink­ált ÓC tolitahátuk­ lendusabb választékban, olcsó Deutsch F. Károly yl II iClliJyl UUI­UQIi öu iulmüUUIlJfl árak elbíSsíí testezMk i«» ^ _______________________________Rad­assy-ut 1. 0-25 A Pesti Hírlap jarao stréfa 24 oldal.­­ .... 1 '■

Next