Pesti Hírlap, 1895. március (17. évfolyam, 60-89. szám)

1895-03-01 / 60. szám

"Budapest, 1895. XVII. évf. 60. (5819.) SZá®. Petsig márcsat ! ______ _______________________________________________^k­inn i...................——---------------■———■-------­' . . Szerkesztőség: Előfizetési árak: „ . ^ Egész évre . . 14 írt — kr. I. emelet, t­érlévre. . ^ deltáik minden nap, ünnep ) szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. szólalások intezencák. Budapest, vaei-kürut 78+ Némi világosság. A politikai élet ködös és homályos at­moszférájába, az első böjti széllel némi világos­ságot hozott ez a mai nap. Sok minden, ami alaktalan köd, szétterülő bizonytalanság volt ed­dig, most elvált, összeverődött és helyet enge­dett az előtörő napsugárnak. Ezek már fagy­­lvasztó tavaszi felhők , jobb idők hirdetői. A Bánffy-kabinet kormányralépése óta mindenki érezte, hogy a helyzet sem a parla­menti pártok közt, sem az országban nem tiszta. Hiszen a kabinet maga is azzal vette át az ország kormánybotját, hogy a kuszált köz­állapotokat tisztázni fogja. Egyrészt a fúzió gondolata terjengett a levegőben. Másrészt a szélsőbal belső háborgásai jelezték, hogy a nyugtalanság szelleme ezt a pártot is a békerontás felé akarja sodorni. Odakint a néppárt nagy­urai lovalták föl a sze­gény népet a vagyonosak ellen s az ínséget és paraszt-szocializmust növelte nagyobbra a ke­gyetlen téli idő. Nem is szólva az erdélyi ré­szek nyomott csöndességéről, ami sokak előtt rosszabbnak tetszik minden szálas agitációnál. A küssős, homályos és egészségtelen helyzetbe csakis a parlamentből áradhatott némi világos­ság ; innen kellett kiindulnia a tisztulás folya­matának. Ez volt a magyarázata, hogy maga Bánffy b. miniszterelnök tette meg a kísérletet az 1867. évi alapon álló pártok összehozására, jóval előbb, hogysem azt általánosan várták. Azon­ban az ország kétes állapotai nem javallották a halogatást és tudni kellett, hogy a törvény­­hozás és kormányzás nehéz feladatainak telje­sítésénél, mire lehet számítani és mire nem lehet ? A kísérlet megmutatta, hogy Apponyi Al­bert gróf és pártja makacsul őrzi saját külön államjogi bogarait és hogy azok nélkül nem hajlandó egyesülni. Az 1867-esek összeverődése végleg meghiúsult s kitetszett, hogy a fúzió még mindig „nem érett“. Ez is azok közé a gyümölcsök közé való, amelyek sohasem érnek meg, hanem­­ rothadva esnek le a fáról a földre. Tisza István mai nagyfontosságú beszéde a fúzió hajótörésének bejelentése volt s ha nem is épen váratlanul, de annál artikuláltabb hatá­rozottsággal zárta le a meddő kísérletek téli korszakát. Nem mondatott ugyan ez a beszéd a szabadelvű párt nevében, de bizonyos tekin­tetben mégis annak auktoritása alatt , hogy tényleg a párt és a kormány megállapodását fejezte ki, abban semmi kétség nem lehet azok után a helyeslések után, amelyekkel a jobbol­dal s maga a kormány feje is a fiatal állam­­férfiú fejtegetéseit kísérte. Tisza István sok dolgot tisztába hozott egy csapással. Magával a szélsőbal liberális ré­szével szemben is világossá tette a szabadelvű párt helyzetét és a gyanúsításokat a maguk ürességében mutatta meg. Hatásának döntő ré­sze azonban nem ebből származott, hanem azokból a fejtegetésekből, amelyekkel az 1867. évi alap politi­­ai sérthetetlenségét magyarázta meg Apponyi Albert grófnak és a nemzeti párt­nak. A kiegyezés politikai tartalmát Andrássy Gyula gr. hires védbeszéde óta ily világos, min­denki által könnyen fölfogható alakban föltárva nem is hallottuk. A tétel ez Az 1867. évi kiegyezés nem fejleszthető, nem kiépíthető, nem pótolható és nem javít­ható törvényes állapot, hanem a béke állandó, korszakos műve a magyar nemzet és királya között. Annak gyakorlati alkalmazását úgy kell elfogadni, amint azt nagynevű megalkotói életbe­léptették. A változandóság, fejleszthetőség és in­gatagság minden gyanúja, amelyet hozzáférni engedünk, még ha az újítás maga előnyökkel járna is, oly veszedelmet jelent a nemzetre nézve, amivel szemben a reménylett vívmányok értéke számba sem jöhet. Minden ilyen törek­vés lerontaná a kiegyezés állandóságába vetett bizalmat fölfelé és lefelé egyaránt s oly har­cokra vezetne, amelyek a nemzetet fölemészte­nék. Ennélfogva a szabadelvű párt az 1867-es pártok egyesülését csakis a kiegyezés politikai tartalmának és gyakorlatának minden érintése nélkül óhajthatja . Apponyi gróffal és pártjával csak úgy egyesülhet, ha ők a dualizmust sem ki­építeni, sem fejleszteni nem akarják és nem ragaszkodnak még ahhoz a legenyhébb formu­lához sem, hogy a kiegyezési törvénynek sze­rintük még életbe nem léptetett részeit is életbe kellene léptetni. A beszéde egyébként nem volt formaszerű elutasítás, de a nemzeti párt áll­am jogi speciali­tásaival szemben olyannyira határozott „non possumus“ jellegével bírt, hogy a mai ese­mény után az egyesülésről époly kevéssé lehet többé szó, mint amennyire nem lehet remény­leni azt, hogy Apponyi gr. szerencsétlen állam­jogi glosszáit áldozatul letegye a haza oltárára. Az események most már Apponyi gr. nél­kül folynak tovább. Az ő alakja jelentékenyen Toldi szerelme. (Zenedráma három ,fölvonásban. — Szövegét írták Csiky Gergely és Ábrányi Emil, zenéjét Mihá-­­ o­v­i­c­h Ödön. Első előadása 1893. március hó 18-án, új átdolgozásban és új szereposztással ismét színre került 1895. február 28-án.) Szokásba jött magyar operának mondani a Mihálovich Ödön „Toldi-í­ ját. Pedig e dalmű­ben vajmi kevés a specifikus magyar vonás. Tárgyát a Toldi eposzból meríti ugyan, és szer­zője magyar ember — ennyi az egész; egyéb­ként a dalmű minden tekintetben a wagneri stílus szigorú principumainak hódol, és minden egyes apró részletében wagneri értelemben vett zenedráma. A cselekmény tulajdonképen nem oda fenn a színpadon, hanem lenn a zenekar­ban történik ; a színpadi jelenések csak illusztrá­cióját adják a zenekari eseményeknek, melye­ket kiegészít az egyes szereplőknek — zenekari hangszer gyanánt kezelt — énekhhangja. A két évvel ezelőtt történt bemutató előadás óta ala­pos átdolgozásban részesítette ugyan Mihálovich a művét, de ezen újabb formában csak még jobban közeledett a tetralógia mintái felé, és a ma este bemutatott „Toldi szerelme minden izében a bayreuthi káté szabványainak szem előtt tartását mutatja. Sőt nem egy tekintetben még rálicitál a mester művészi elveire. De ha lemondunk arról, hogy a Toldit ma­gyar tárgya és szerzőjének magyar honossága dacára magyar nemzeti operának mondhassuk, úgy más részről kétségtelen, hogy a közelmúlt lustrum egyik kiválóbb és figyelemre méltó zenei alkotásával állunk szemben. Nemcsak azért, mert egy szigorú művészi elvnek rideg és következe­tes keresztülvitele kedvéért lemond a dallamos­ság és könnyebb kaliberű hatások olcsó nép­szerűségéről és csak egy bizonyos zenei elite közönséghez apellál, hanem azért is, mert ha­talmas koncepcióban és impozáns vonásokban egy problémának: a szerelmi megváltás problé­májának a kifejezése. Toldi és Piroska az egy­más számára rendelt, de a végzet által egymástól örökre elválasztott szerelmesek, a­kik küzdenek, hogy egymásé lehessenek, de a végzet csak egy megváltást, a halálban egyesülést tud számukra. És ez a megváltás oly emberi és általánosan érzett szenvedélyek után és oly meggyőző erővel van feltüntetve, hogy a hallgatót is magával ragadja és meg­győzi. A mellett a zenei tudomány összes se­gédeszközeivel dolgozik és a szerző invenciójá­nak fogyatékosságát ügyesen palástolja a zenei technika összes raffinementjának igénybevéte­lével. A „Toldi“ korábbi bemutatója alkalmából már behatóan foglalkoztunk a művel, most csak­is az új átdolgozásban eszközölt változásokat és a zenei részben történt átalakításokat akar­juk röviden szemügyre venni. Az előjáték úgyszólván zenei vázlatát adja az egész cselekménynek, művészi feldolgo­zásban három főmotívumot mutat be, mely az­után vörös fonálként végig húzódik az egész vezérkönyvön. A vonósok egy érzésteli, epedő melódiát vezetnek be, melyet tova fejleszt a teljes zenekar, mind jobban kiszínezve, kidom­borítva az egyszerű melódiát, a­mely mint Pi­roska szerelmi motívuma, később gyakran visz­­szatér. Egyszerre csak trombiták és kürtök a büszke, erőteljes, indulószerű Toldi-motívumra kezdenek (c-dúr, ez az egyetlen magyar rith­­musu zenei gondolata az egész dalműnek), mely a Piroska motívummal váltakozva, végre átve­zet a szomorú, bánatos lemondási motívumra, mely a nyitánynak hangulatos befejezését adja. Az első fölvonást riadó harsonák kezdik. A Heerrufer mintájára szereplő karmesternek a tornára buzdító rithmikus dikciójára a lovagok szép, erőteljes karénekkel felelnek („a királyi szó tűzte ki a célt“), melyhez egy ügyesen föl­épített együttes­ kar és egy hatásos sortie fűző­dik. Toldi első jelenése és párbeszéde Bencém minden hatás nélkül múlik, nem egyéb ez, mint wagneri hősöktől levetett zenei frázisok és köz­helyek összefüggés nélküli egyvelegje. Toldi reá következő monológja is hidegen hagy, legfeljebb egyes részletei („kigyullad a szeme stb.) érde­kes hangszínezésükkel keltik föl érdeklődésünket, csak a végén felcsillanó Toldi motívum (..hisz Toldi a szörnyű“) visz megint bele a zenei ak­cióba. Megjelenik Tar Lőrinc (amolyan Loge, alattomos, csúszó-mászó lelkületét jól jellemezi az oktáv-ugrással bevezetett, triolákban szökdé­cselő Tar-motívum) és jelenete Toldival mind­végig szerencsés zenei kharakterisztikára talál. Annál üdébb és poétikusabb a reá követ­kező jelenet Piroskával és Erzsével, itt csen­dül föl először a szerelmi motívum és egyes részletei, mint Piroska deklamációja („tu- A Pesti Hírlap jelen száma 20 oldal.

Next