Pesti Hírlap, 1895. március (17. évfolyam, 60-89. szám)
1895-03-01 / 60. szám
"Budapest, 1895. XVII. évf. 60. (5819.) SZá®. Petsig márcsat ! ______ _______________________________________________^kinn i...................——---------------■———■-------' . . Szerkesztőség: Előfizetési árak: „ . ^ Egész évre . . 14 írt — kr. I. emelet, térlévre. . ^ deltáik minden nap, ünnep ) szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. szólalások intezencák. Budapest, vaei-kürut 78+ Némi világosság. A politikai élet ködös és homályos atmoszférájába, az első böjti széllel némi világosságot hozott ez a mai nap. Sok minden, ami alaktalan köd, szétterülő bizonytalanság volt eddig, most elvált, összeverődött és helyet engedett az előtörő napsugárnak. Ezek már fagylvasztó tavaszi felhők , jobb idők hirdetői. A Bánffy-kabinet kormányralépése óta mindenki érezte, hogy a helyzet sem a parlamenti pártok közt, sem az országban nem tiszta. Hiszen a kabinet maga is azzal vette át az ország kormánybotját, hogy a kuszált közállapotokat tisztázni fogja. Egyrészt a fúzió gondolata terjengett a levegőben. Másrészt a szélsőbal belső háborgásai jelezték, hogy a nyugtalanság szelleme ezt a pártot is a békerontás felé akarja sodorni. Odakint a néppárt nagyurai lovalták föl a szegény népet a vagyonosak ellen s az ínséget és paraszt-szocializmust növelte nagyobbra a kegyetlen téli idő. Nem is szólva az erdélyi részek nyomott csöndességéről, ami sokak előtt rosszabbnak tetszik minden szálas agitációnál. A küssős, homályos és egészségtelen helyzetbe csakis a parlamentből áradhatott némi világosság ; innen kellett kiindulnia a tisztulás folyamatának. Ez volt a magyarázata, hogy maga Bánffy b. miniszterelnök tette meg a kísérletet az 1867. évi alapon álló pártok összehozására, jóval előbb, hogysem azt általánosan várták. Azonban az ország kétes állapotai nem javallották a halogatást és tudni kellett, hogy a törvényhozás és kormányzás nehéz feladatainak teljesítésénél, mire lehet számítani és mire nem lehet ? A kísérlet megmutatta, hogy Apponyi Albert gróf és pártja makacsul őrzi saját külön államjogi bogarait és hogy azok nélkül nem hajlandó egyesülni. Az 1867-esek összeverődése végleg meghiúsult s kitetszett, hogy a fúzió még mindig „nem érett“. Ez is azok közé a gyümölcsök közé való, amelyek sohasem érnek meg, hanem rothadva esnek le a fáról a földre. Tisza István mai nagyfontosságú beszéde a fúzió hajótörésének bejelentése volt s ha nem is épen váratlanul, de annál artikuláltabb határozottsággal zárta le a meddő kísérletek téli korszakát. Nem mondatott ugyan ez a beszéd a szabadelvű párt nevében, de bizonyos tekintetben mégis annak auktoritása alatt , hogy tényleg a párt és a kormány megállapodását fejezte ki, abban semmi kétség nem lehet azok után a helyeslések után, amelyekkel a jobboldal s maga a kormány feje is a fiatal államférfiú fejtegetéseit kísérte. Tisza István sok dolgot tisztába hozott egy csapással. Magával a szélsőbal liberális részével szemben is világossá tette a szabadelvű párt helyzetét és a gyanúsításokat a maguk ürességében mutatta meg. Hatásának döntő része azonban nem ebből származott, hanem azokból a fejtegetésekből, amelyekkel az 1867. évi alap politiai sérthetetlenségét magyarázta meg Apponyi Albert grófnak és a nemzeti pártnak. A kiegyezés politikai tartalmát Andrássy Gyula gr. hires védbeszéde óta ily világos, mindenki által könnyen fölfogható alakban föltárva nem is hallottuk. A tétel ez Az 1867. évi kiegyezés nem fejleszthető, nem kiépíthető, nem pótolható és nem javítható törvényes állapot, hanem a béke állandó, korszakos műve a magyar nemzet és királya között. Annak gyakorlati alkalmazását úgy kell elfogadni, amint azt nagynevű megalkotói életbeléptették. A változandóság, fejleszthetőség és ingatagság minden gyanúja, amelyet hozzáférni engedünk, még ha az újítás maga előnyökkel járna is, oly veszedelmet jelent a nemzetre nézve, amivel szemben a reménylett vívmányok értéke számba sem jöhet. Minden ilyen törekvés lerontaná a kiegyezés állandóságába vetett bizalmat fölfelé és lefelé egyaránt s oly harcokra vezetne, amelyek a nemzetet fölemésztenék. Ennélfogva a szabadelvű párt az 1867-es pártok egyesülését csakis a kiegyezés politikai tartalmának és gyakorlatának minden érintése nélkül óhajthatja . Apponyi gróffal és pártjával csak úgy egyesülhet, ha ők a dualizmust sem kiépíteni, sem fejleszteni nem akarják és nem ragaszkodnak még ahhoz a legenyhébb formulához sem, hogy a kiegyezési törvénynek szerintük még életbe nem léptetett részeit is életbe kellene léptetni. A beszéde egyébként nem volt formaszerű elutasítás, de a nemzeti párt állam jogi specialitásaival szemben olyannyira határozott „non possumus“ jellegével bírt, hogy a mai esemény után az egyesülésről époly kevéssé lehet többé szó, mint amennyire nem lehet reményleni azt, hogy Apponyi gr. szerencsétlen államjogi glosszáit áldozatul letegye a haza oltárára. Az események most már Apponyi gr. nélkül folynak tovább. Az ő alakja jelentékenyen Toldi szerelme. (Zenedráma három ,fölvonásban. — Szövegét írták Csiky Gergely és Ábrányi Emil, zenéjét Mihá- ovich Ödön. Első előadása 1893. március hó 18-án, új átdolgozásban és új szereposztással ismét színre került 1895. február 28-án.) Szokásba jött magyar operának mondani a Mihálovich Ödön „Toldi-í ját. Pedig e dalműben vajmi kevés a specifikus magyar vonás. Tárgyát a Toldi eposzból meríti ugyan, és szerzője magyar ember — ennyi az egész; egyébként a dalmű minden tekintetben a wagneri stílus szigorú principumainak hódol, és minden egyes apró részletében wagneri értelemben vett zenedráma. A cselekmény tulajdonképen nem oda fenn a színpadon, hanem lenn a zenekarban történik ; a színpadi jelenések csak illusztrációját adják a zenekari eseményeknek, melyeket kiegészít az egyes szereplőknek — zenekari hangszer gyanánt kezelt — énekhhangja. A két évvel ezelőtt történt bemutató előadás óta alapos átdolgozásban részesítette ugyan Mihálovich a művét, de ezen újabb formában csak még jobban közeledett a tetralógia mintái felé, és a ma este bemutatott „Toldi szerelme minden izében a bayreuthi káté szabványainak szem előtt tartását mutatja. Sőt nem egy tekintetben még rálicitál a mester művészi elveire. De ha lemondunk arról, hogy a Toldit magyar tárgya és szerzőjének magyar honossága dacára magyar nemzeti operának mondhassuk, úgy más részről kétségtelen, hogy a közelmúlt lustrum egyik kiválóbb és figyelemre méltó zenei alkotásával állunk szemben. Nemcsak azért, mert egy szigorú művészi elvnek rideg és következetes keresztülvitele kedvéért lemond a dallamosság és könnyebb kaliberű hatások olcsó népszerűségéről és csak egy bizonyos zenei elite közönséghez apellál, hanem azért is, mert hatalmas koncepcióban és impozáns vonásokban egy problémának: a szerelmi megváltás problémájának a kifejezése. Toldi és Piroska az egymás számára rendelt, de a végzet által egymástól örökre elválasztott szerelmesek, akik küzdenek, hogy egymásé lehessenek, de a végzet csak egy megváltást, a halálban egyesülést tud számukra. És ez a megváltás oly emberi és általánosan érzett szenvedélyek után és oly meggyőző erővel van feltüntetve, hogy a hallgatót is magával ragadja és meggyőzi. A mellett a zenei tudomány összes segédeszközeivel dolgozik és a szerző invenciójának fogyatékosságát ügyesen palástolja a zenei technika összes raffinementjának igénybevételével. A „Toldi“ korábbi bemutatója alkalmából már behatóan foglalkoztunk a művel, most csakis az új átdolgozásban eszközölt változásokat és a zenei részben történt átalakításokat akarjuk röviden szemügyre venni. Az előjáték úgyszólván zenei vázlatát adja az egész cselekménynek, művészi feldolgozásban három főmotívumot mutat be, mely azután vörös fonálként végig húzódik az egész vezérkönyvön. A vonósok egy érzésteli, epedő melódiát vezetnek be, melyet tova fejleszt a teljes zenekar, mind jobban kiszínezve, kidomborítva az egyszerű melódiát, amely mint Piroska szerelmi motívuma, később gyakran viszszatér. Egyszerre csak trombiták és kürtök a büszke, erőteljes, indulószerű Toldi-motívumra kezdenek (c-dúr, ez az egyetlen magyar rithmusu zenei gondolata az egész dalműnek), mely a Piroska motívummal váltakozva, végre átvezet a szomorú, bánatos lemondási motívumra, mely a nyitánynak hangulatos befejezését adja. Az első fölvonást riadó harsonák kezdik. A Heerrufer mintájára szereplő karmesternek a tornára buzdító rithmikus dikciójára a lovagok szép, erőteljes karénekkel felelnek („a királyi szó tűzte ki a célt“), melyhez egy ügyesen fölépített együttes kar és egy hatásos sortie fűződik. Toldi első jelenése és párbeszéde Bencém minden hatás nélkül múlik, nem egyéb ez, mint wagneri hősöktől levetett zenei frázisok és közhelyek összefüggés nélküli egyvelegje. Toldi reá következő monológja is hidegen hagy, legfeljebb egyes részletei („kigyullad a szeme stb.) érdekes hangszínezésükkel keltik föl érdeklődésünket, csak a végén felcsillanó Toldi motívum (..hisz Toldi a szörnyű“) visz megint bele a zenei akcióba. Megjelenik Tar Lőrinc (amolyan Loge, alattomos, csúszó-mászó lelkületét jól jellemezi az oktáv-ugrással bevezetett, triolákban szökdécselő Tar-motívum) és jelenete Toldival mindvégig szerencsés zenei kharakterisztikára talál. Annál üdébb és poétikusabb a reá következő jelenet Piroskával és Erzsével, itt csendül föl először a szerelmi motívum és egyes részletei, mint Piroska deklamációja („tu- A Pesti Hírlap jelen száma 20 oldal.