Pesti Hírlap, 1895. május (17. évfolyam, 119-148. szám)
1895-05-01 / 119. szám
Budapest, 1895. XVII. évf. 119. (5878.) szám. Szerda, május . Előfizetési áraki Egész évre . ,44 írt — kr. Félévre.. ... 7 m — m Negyedévre... 3 ,50 m Egy hóra 1 , 20 f Egyes szám ára 4 kr. Vidéken S kr. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is.Pesti Hírlap Szerkesztőség • Budapest, váci-körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 79.,a hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. A Pesti Hírlap jövő száma — a munkásünnep miatt — pénteken, május 3-án, reggel jelenik meg. Visszaesés A társadalom egyes szervei csakugyan csereviszonyban vannak egymással. Az egyik megcselekszi a másiknak a munkáját, vagy ott van mindenesetre, ahol amaz jelentkezik. Valamely jelenség belső igaz voltának legbiztosabb mértéke is az, hogy vizsgálat tárgyává teszszük, vájjon csak egymaga áll-e a többiek közt, öszszeköttetések és vonatkozások híján, avagy szerves rokonság köti-e a körülményekhez, amelyekből előállt. Azon a héten, amikor két világrészben készülnek a proletárok a maguk symbolikus nagy napját megünnepelni, akkor tudjuk meg mi, hogy a magyar pénzügyek alig pár esztendei lendületes pályafutás után, ifjúkoruk virágos tavaszában, hanyatlóban vannak ismét és félelmetes atavismus jelentkezik köztük; vissza kezdenek ütni megint a boldogult ükapai időkre és viszonyokra. Proletárság itt, pénzügyi visszaesés amott: a társadalomban az egyes tünetek valóban kölcsönhatásban vannak egymással, akár mint okok, akár mint okozatok. Mikor az embereknek jól megy a dolguk, nem keresik a szegények támogatását. A proletárságnak úgynevezett „osztálytudata“ öszszefüggésben van az államok elszegényedésével. A modern államok pedig szegényednek. Egyes emberek vagy családok hatalmasan fölszaporíthatják a földi javadalmaikat, de maga a társadalom vagyonilag bomlik; kell is, hogy bomoljék, mert a pénz nem végnélküli valami, hanem határai vannak, melyeket a világvagyon mindenkori állapota szabályoz. És mivelhogy az államot az emberek alkotják s mentül több az ember, annál kevesebb vagyon jut egy-egyre: azért természetes, hogy az államok a vagyoni lejtőn feltartózhatatlanul lefelé hajlanak. Az is flagráns bizonysága ennek a kölcsönhatásnak, hogy a pénzügyi helyzet devalválásának főbb oka a fogyasztási adók fogyatékos befolyásában találtatik. Ez az adónem valóságos hőmérője a társadalom mindenkori vagyoni helyzetének és ha nem volna meg, már csak e miatt is be kellene hozni. A célszerűségi természettörvény hívői, az ú. n. teleológok, azt mondják, hogy a fájdalmakat a bölcs természet azért rendszeresítette az ember testében, hogy legyen, ami a betegségre figyelmessé tesz bennünket, melyek enélkül a hírnök-útmutató nélkül nem volnának kezdő korukban észrevehetők és kezelhetők. A fogyasztási adók visszaeső vagy emelkedő skálája az alsó néposztályok miben állásának hirdetője; jó tudni az államférfiaknak, hogy betegek-e amottan, vagy nem ? A fogyasztási adókat az adók ideáljának tartják sokan ma is. A demokrácia felbuzdulásakor s az egyenlőség dogmájának — hogy úgy mondjuk — dühöngésének idejében gazdasági hitvallássá fejlődött az a fölfogás, hogy valamennyi adózás között az a legigazságosabb, amely az individuális élvezés bázisán állta, a legsikeresebben individualizálható és eszerint akaratom szerint szabályozható. A dogmák rózsás szemüvegén nézve az igazságokat, tetszetősnek elég tetszetős is,ez a fölfogás; csakhogy, mint minden dogmának, úgy ennek is előkerült idővel a másik oldala, amely aztán nyilvánvalóvá tette, hogy a létminimum fölötti élvezés és ennek megterhelése mégis csak világtávolságban áll az igazság dolgában attól a tehertől, amely a létminimum vonalán alul álló élvezésre nehezedik. Más az, mikor a vagyonos ember fogyasztásait adóztatják meg, akinek csakugyan módjában áll élvezeteit szabályozni s akire nézve bizonyos fokon felül az ezeket terhelő adók már a luxusadó jellegét öltik, és más dolog az, mikor ez az adó olyan fogyasztást érint, amely a fizikum mindennapi föntartására szükséges, s mely a kis ember helyzeténél fogva annyival száll lejebb, amennyivel az adó azt megdrágítja. Ezt a megdrágítást jelzi csalatkozhatatlanul a fogyasztási adók deficitje. Amikor ez az adó kevesbedik, bizonyosak lehetünk benne, hogy a nagy tömegek kevesebbet fogyasztanak. Minthogy pedig ez a nagy tömeg mindenkor rabja a munkabér vastörvényének, vagyis magyarul szólva, soha sem keres többet, mint amennyi éppen elég, hogy szervezetét menetben tartsa, ezért nem lehet föltenni, hogy mikor a fogyasztási adók keresbednek, ez azon az okon történik, mert a nép a fölöslegest vonja meg magától, hanem azon, hogy nem birja a föntartás szükséges anyagát sem fölérni pénzzel s kénytelen szükebbre szorítani a gyomrának látkörét és ezzel utolsó létokait. Már az 1894. őszén közölt kimutatás is mutatta, hogy a fogyasztási adók jóval mögötte kezdenek maradni az előirányzatnak. 1894. júliustól szeptember végéig 364,446 frt hiány mutatkozott a megelőző év megfelelő időszakához képest. Az irányadó köröknek ez a jelenség feltűnhetett tehát tavaly is, ha volt szemük, amely a számok mögött a tényezőket is meg tudta A félisten. Irta: Kóbor Tamás. 6) Paula, a szőke, szende Paula odahajlott a tejet szürcsölő Pepi füléhez s valamit súgott neki. — Igazad van, — szólt Pepi, a poharat megdöbbenve letéve s szemeit Szalai arra függesztve, — nem illik, hogy magázom. — De Pepi! — szólt Paula vérvörösen a zavarról. —• Ugyan, — pattogott a lány, — hát mi titkolni való ezen ? Figyelmeztettél, hogy egy ilyen nagy urat nem illik nekem magáznom s én megígértem, hogy nem fogom magázni. No hát! Aztán mondjatok meg nekem mindent, amit nem szabad tennem, vagy muszáj tennem, mert egy férfival szemben, különösen ha jómódú, mindent el kell követni a lányoknak, hogy fessenek neki. — De kérlek, Pepi! — rimánkodott majdnem sírva Paula, míg Laura kővé meredve ült helyén s nem mert feltekinteni. A legkínosabb helyzetben azonban Szalai úr volt, aki szeretett volna a föld alá sülyedni. Oly fesztelenül hangzott ez abeszéd, hogy ő úgy érezte, mintha spanyolfal mögül halgatódznék. Pepi pedig hangosan kacagott, hogy egy kenyérmorzsa megakadt a torkán. Nagy nehezen kiköhögte, aztán újra kacagva folytatta: — Ugyan ne affektáljatok, gyerekek. Hát nem akartok neki tetszeni? Vagy nem tetszetek neki? Mondja csak Szalai ur, nem tetszenek jönnek ezek a lányok? Szalai ur magánkívül volt s kapkodott levegő után. A lányok rávetettek magokat a csacska Pepire és befogták a száját. — Pepi, maga ma különösen illetlen, — feddelte őt Markovits mama is. — Maga is, Markovits mama ? Hát mit mondtam ? Hogy a lányok akarjanak tetszeni a fiatal embernek. Meglátná, ha nekünk volna szobaurunk, hogy kistaffiroznám magamat! — No most már legyen elég, — förmedt rá a mama. — Jó, jó, — kacagott Pepi, — de bizony mondom, Markovits néni, nem jó az, ha a lányt nem iparkodnak férjhez adni. Én a maga helyén magam biztatnám a lányokat, hogy stafírozzák ki magukat a szobaúr előtt, hátha elveszi. Megesett már ilyesmi. Ha Pepi most még egy szót szól, valószínűleg kidobják. Szerencsére azonban Paszománt Pepi tudja, mennyire szabad mennie s a kellő pillanatban másra fordította a beszédjét. Kezdett, beszélni a saját dolgairól, szomorúságos dolgokat a nyomor életéből, kacagó jókedvvel, bizonyos ironikus őszinteséggel. Tizenegyen vannak otthon testvérek, hét fiú, négy leány. A fiúk mind fiatalabbak nálánál, a lányok öregebbek. Szüleik nincsenek s a gyerekek együtt maradtak, folytonos verekedésben, mindegyike ellensége a másiknak, de egyiknek sem jut eszébe kilépni a közösségből. Valóságos köztársaságot alkotnak, mint Pepi mondja s mindenki többet akar kapni, mint amennyit befizet. Ő a köztársaság páriája és egyben különálló hatalom, mert a lányok között ő keres legtöbbet s neki volt csak vőlegénye. A házasságig ő se vitte. Kacagva mondja el, hogy minden veszekedésnél fölhányják neki a „szégyenét“. — A szégyenem! Már ez a vőlegényem. Meg az, hogy bolondul szerelmes voltam belé s hogy megvártam, ha a műhelyből jött és egyedül mentem vele este a promenádba. Hát bánom is én ? Szamár voltam, hogy megengedtem szökni, de azt az egészséges vérű lányt szeretném látni, aki nem ugrik a nyakába annak, akit szeret! — Ne higgjen neki, Szalai úr, — szólt Markovitsné, — nem igaz abból egy szó sem, hogy este egyedül ment vele a promenádra. — De bizony igaz, — pattogott Paszománt Pepi s hangja komolyra vált. — Nem szégyellem, hogy szerelmes voltam. Aztán ismét kacagott. — Sőt hencegek vele, mert vén lány létemre jól esik elmondani, hogy vallottak szerelmet, nekem is. Megint biztatták: — Hallgass, halgass! Nem használt. — Hiszen ha volna kilátásom, hogy Szalai úr szeme megakad rajtam, akkor persze hallgatnék, mint a csuka. De igy, ugyan mért ne ismerjen Szalai úr egészen, ha már megismert! Az idő már éjfélre járt. No gyerekek, most már megyek. Paula, adj kölcsön öt krajcárt, majd szombaton megadom. Otthon adós maradok a kapupénzzel. Szalai úr itt végre megemberelte magát! A Pesti Hírlap jelen száma 24 oldal.