Pesti Hírlap, 1895. május (17. évfolyam, 119-148. szám)

1895-05-01 / 119. szám

Budapest, 1895. XVII. évf. 119. (5878.) szám. Szerda, május .­­ Előfizetési áraki Egész évre . ,44 írt — kr. Félévre.. ... 7 m — m Negyedévre... 3 ,­50 m Egy hóra 1 , 20 f Egyes szám ára 4 kr. Vidéken S kr. Megjelenik minden nap, ünnep­­ és vasárnap után is.Pesti Hírlap Szerkesztőség •­ Budapest, váci-körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 79.,a hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. A Pesti Hírlap jövő száma — a munkás­ünnep miatt — pénteken, május 3-án, reggel jelenik meg. Visszaesés A társadalom egyes szervei csakugyan csereviszonyban vannak egymással. Az egyik megcselekszi a másiknak a munkáját, vagy ott van mindenesetre, ahol amaz jelentkezik. Vala­mely jelenség belső igaz voltának legbiztosabb mértéke is az, hogy vizsgálat tárgyává teszszük, vájjon csak egymaga áll-e a többiek közt, ösz­­szeköttetések és vonatkozások híján, avagy szer­ves rokonság köti-e a körülményekhez, amelyek­ből előállt. Azon a héten, amikor két világrészben készülnek a proletárok a maguk symbolikus nagy napját megünnepelni, akkor tudjuk meg mi, hogy a magyar pénzügyek alig pár esztendei lendületes pályafutás után, ifjúkoruk virágos ta­vaszában, hanyatlóban vannak ismét és félelme­tes atavismus jelentkezik köztük; vissza kezde­nek ütni megint a boldogult ükapai időkre és viszonyokra. Proletárság itt, pénzügyi visszaesés amott: a társadalomban az egyes tünetek való­ban kölcsönhatásban vannak egymással, akár mint okok, akár mint okozatok. Mikor az embereknek jól megy a dol­guk, nem keresik a szegények támogatását. A proletárságnak úgynevezett „osztálytudata“ ösz­­szefüggésben van az államok elszegényedésével. A modern államok pedig szegényednek. Egyes emberek vagy családok hatalmasan fölszaporít­­hatják a földi javadalmaikat, de maga a társa­dalom vagyonilag bomlik; kell is, hogy bomol­­jék, mert a pénz nem végnélküli valami, hanem határai vannak, melyeket a világvagyon minden­kori állapota szabályoz. És mivelhogy az államot az emberek alkotják s mentül több az ember, annál kevesebb vagyon jut egy-egyre: azért ter­mészetes, hogy az államok a vagyoni lejtőn fel­­tartózhatatlanul lefelé hajlanak. Az is flagráns bizonysága ennek a köl­csönhatásnak, hogy a pénzügyi helyzet deval­válásának főbb oka a fogyasztási adók fogyaté­kos befolyásában találtatik. Ez az adónem valóságos hőmérője a társadalom mindenkori vagyoni helyzetének és ha nem volna meg, már csak e miatt is be kellene hozni. A célszerűségi természettörvény hívői, az ú. n. teleológok, azt mondják, hogy a fájdalmakat a bölcs természet azért rendszeresítette az ember testében, hogy legyen, ami a betegségre figyelmessé tesz ben­nünket, melyek enélkül a hírnök-útmutató nél­kül nem volnának kezdő korukban észrevehetők és kezelhetők. A fogyasztási adók visszaeső vagy emelkedő skálája az alsó néposztályok miben állásának hirdetője; jó tudni az állam­férfiaknak, hogy betegek-e amottan, vagy nem ? A fogyasztási adókat az adók ideáljának tartják sokan ma is. A demokrácia felbuzdu­lásakor s az egyenlőség dogmájának — hogy úgy mondjuk — dühöngésének idejében gazdasági hitvallássá fejlődött az a fölfogás, hogy vala­mennyi adózás között az a legigazságosabb, amely az individuális élvezés bázisán állta, a legsikeresebben individualizálható és eszerint akaratom szerint szabályozható. A dogmák rózsás szemüvegén nézve az igazságokat, tetsze­tősnek elég tetszetős is,ez a fölfogás; csakhogy, mint minden dogmának, úgy ennek is előkerült idővel a másik oldala, amely aztán nyilván­valóvá tette, hogy a létminimum fölötti él­vezés és ennek megterhelése mégis csak világtávolságban áll az igazság dolgában attól a tehertől, amely a létminimum vonalán alul álló élvezésre nehezedik. Más az, mikor a vagyonos ember fogyasztásait adóztatják meg, akinek csakugyan módjában áll élvezeteit szabályozni s akire nézve bizonyos fokon felül az ezeket terhelő adók már a luxusadó jellegét öltik, és más dolog az, mikor ez az adó olyan fogyasz­tást érint, amely a fizikum mindennapi föntar­­tására szükséges, s mely a kis ember helyzeté­nél fogva annyival száll lejebb, a­mennyivel az adó azt megdrágítja. Ezt a megdrágítást jelzi csalatkozhatatla­­nul a fogyasztási adók deficitje. Amikor ez az adó kevesbedik, bizonyosak lehetünk benne, hogy a nagy tömegek kevesebbet fogyasztanak. Minthogy pedig ez a nagy tömeg mindenkor rabja a munkabér vastörvényének, vagyis magyarul szólva, soha sem keres töb­bet, mint amennyi éppen elég, hogy szerveze­tét menetben tartsa, ezért nem lehet föltenni, hogy mikor a fogyasztási adók keresbednek, ez azon az okon történik, mert a nép a fölöslegest vonja meg magától, hanem azon, hogy nem birja a föntartás szükséges anyagát sem fölérni pénzzel s kénytelen szükebbre szorítani a gyomrának látkörét és ezzel utolsó létokait. Már az 1894. őszén közölt kimutatás is mutatta, hogy a fogyasztási adók jóval mögötte kezdenek maradni az előirányzatnak. 1894. jú­liustól szeptember végéig 364,446 frt hiány mu­tatkozott a megelőző év megfelelő időszakához képest. Az irányadó köröknek ez a jelenség fel­tűnhetett tehát tavaly is, ha volt szemük, amely a számok mögött a tényezőket is meg tudta A félisten. Irta: Kóbor Tamás. 6) Paula, a szőke, szende Paula odahajlott a tejet szürcsölő Pepi füléhez s valamit súgott neki. — Igazad van, — szólt Pepi, a poharat megdöbbenve letéve s szemeit Szalai arra füg­gesztve, — nem illik, hogy magázom. — De Pepi! — szólt Paula vérvörösen a zavarról. —• Ugyan, — pattogott a lány, — hát mi titkolni való ezen ? Figyelmeztettél, hogy egy ilyen nagy urat nem illik nekem magáznom s én megígértem, hogy nem fogom magázni. No hát! Aztán mondjatok meg nekem mindent, amit nem szabad tennem, vagy muszáj ten­nem, mert egy férfival szemben, különösen ha jómódú, mindent el kell követni a lányoknak, hogy fessenek neki. — De kérlek, Pepi! — rimánkodott majdnem sírva Paula, míg Laura kővé meredve ült he­lyén s nem mert feltekinteni. A legkínosabb helyzetben azonban Szalai úr volt, aki szeretett volna a föld alá sülyedni. Oly fesztelenül hangzott ez a­­beszéd, hogy ő úgy érezte, mintha spa­nyolfal mögül halgatódznék. Pepi pedig hangosan kacagott, hogy egy kenyérmorzsa megakadt a torkán. Nagy ne­hezen kiköhögte, aztán újra kacagva folytatta: — Ugyan ne affektáljatok, gyerekek. Hát nem akartok neki tetszeni? Vagy nem tetszetek neki? Mondja csak Szalai ur, nem tetszenek jönnek ezek a lányok? Szalai ur magánkívül volt s kapkodott levegő után. A lányok rávetettek magokat a csacska Pepire és befogták a száját. — Pepi, maga ma különösen illetlen, — feddelte őt Markovits mama is. — Maga is, Markovits mama ? Hát mit mondtam ? Hogy a lányok akarjanak tetszeni a fiatal embernek. Meglátná, ha nekünk volna szobaurunk, hogy kistaffiroznám magamat! — No most már legyen elég, — förmedt rá a mama. — Jó, jó, — kacagott Pepi, — de bizony mondom, Mar­kovits néni, nem jó az, ha a lányt nem iparkodnak férjhez adni. Én a maga he­lyén magam biztatnám a lányokat, hogy stafí­­­rozzák ki magukat a szobaúr előtt, hátha el­veszi. Megesett már ilyesmi. Ha Pepi most m­ég egy szót szól, való­színűleg kidobják. Szerencsére azonban Pa­­szománt Pepi tudja, mennyire szabad mennie s a kellő pillanatban másra fordította a beszédjét. Kezdett, beszélni a saját dolgairól, szomorúságos dolgokat a nyomor életéből, kacagó jókedvvel, bizonyos ironikus őszinteséggel. Tizenegyen­ van­nak otthon testvérek, hét fiú, négy leány. A fiúk mind fiatalabbak nálánál, a lányok öre­gebbek. Szüleik nincsenek s a gyerekek együtt maradtak, folytonos verekedésben, mindegyike ellensége a másiknak, de egyiknek sem jut eszébe kilépni a közösségből. Valóságos köztár­saságot alkotnak, mint Pepi mondja s mindenki többet akar kapni, mint amennyit befizet. Ő a köztársaság páriája és egyben különálló ha­talom, mert a lányok között ő keres legtöbbet s neki volt csak vőlegénye. A házasságig ő se vitte. Kacagva mondja el, hogy minden vesze­kedésnél fölhányják neki a „szégyenét“. — A szégyenem! Már ez a vőlegényem. Meg az, hogy bolondul szerelmes voltam belé s hogy megvártam, ha a műhelyből jött és egyedül mentem vele este a promenádba. Hát bánom is én ? Szamár voltam, hogy megengedtem szökni, de azt az egészséges vérű lányt szeret­ném látni, aki nem ugrik a nyakába annak, akit szeret! — Ne higgjen neki, Szalai úr, — szólt Mar­­kovitsné, — nem igaz abból egy szó sem, hogy este egyedül ment vele a promenádra. — De bizony igaz, — pattogott Paszománt Pepi s hangja komolyra vált. — Nem szégyellem, hogy szerelmes voltam. Aztán ismét kacagott. — Sőt hencegek vele, mert vén lány létemre jól esik elmondani, hogy vallottak sze­relmet, nekem is. Megint biztatták: — Hallgass, halgass! Nem használt. — Hiszen ha volna kilátásom, hogy Szalai úr szeme megakad rajtam, akkor persze hall­gatnék, mint a csuka. De igy, ugyan mért ne ismerjen Szalai úr egészen, ha már megismert! Az idő már éjfélre járt.­­ No gyerekek, most már megyek. Paula, adj kölcsön öt krajcárt, majd szombaton megadom. Otthon adós maradok a kapupénzzel. Szalai úr itt végre megemberelte magát! A Pesti Hírlap jelen száma 24 oldal.

Next