Pesti Hírlap, 1895. augusztus (17. évfolyam, 208-238. szám)

1895-08-01 / 208. szám

■ ____—-------. , I, . --------- ----------------------— - | e ^ I V Fugapest, 1895._______________________ XVH. évf. 208. (5967.) szám. ___ Csütörtök, augusztus I.1 l Előfizetési árak: Szerkesztőség: egész évre . . 14 frt - la emelet. Félévre^. •••• ^ PH hová a lap szellemi részét Sí Li Megjelenik minden nap, Onnef . ) • szétküldésére vonatkozó fel­ei márnát elás ii. szólalások intézendők. Román Miron, a hazafi. (F. F.) Amig Magyarország hercegprímása csöndesen elmélkedik balatonfüredi magányában, hallgatva a „Magyar Állam“ hasábjain elömlő klerikális tenta-tenger mormogását, futó szél zúgását, a görögkeleti oláh egyház metropoli­­tája már a cselekvés terére lépett. Román Mi­ron lapja, a „Telegraful Roman“ vezércikkben arra kéri a klérust és a híveket, hogy engedel­meskedjenek az új egyházpolitikai törvények­nek, de egyúttal őrizzék meg ragaszkodásukat ősi vallásukhoz. Az oláhok egyházi főnöke azt hirdeti, hogy meg kell hajolni a magyar állam parancsa előtt, tisztelni kell törvényeit. A ma­gyar katholikusok egyházi feje ezen a természe­tes igazságon még elmélkedik és a klerikális iz­gatók vad lármája azt követeli tőle, hogy ve­zesse a híveket lázadásra a magyar állam te­kintélye ellen. Az Ausztrián át betóduló kozmopolita kle­rikális szellem annyira megrontotta ime a ma­gyar katholikus egyház nemzeti fölfogását, hogy a magyar püspökök Román Mirontól leckét ve­hetnek a hazafiságban. A magyar fajnak, a nemzeti államnak köszönheti a magyarhoni ka­tholikus egyház díszét és erejét. Ha Magyaror­szág területén nem a magyar faj és a nemzeti állam uralkodik, hanem a szláv, vagy oláh fa­jok dominálnak, a katholikus egyház itt soha hatalommá ki nem fejlődhetik. Mögöttünk, az egész Balkánon a görögkeleti egyházé a hatalom, a vezetés. Csak a magyar nemzeti szellemnek köszönheti azt a katholicizmus, hogy az ortho­dox áradat nem borította el Magyarországot és nem terjedt tovább nyűgat felé. De a vak fana­tizmus csak arról tud beszélni, hogy mit kö­szönhet a magyarság a katholikus egyháznak; arról, amit a magyarság tett a katholicizmusért, megfeledkezik, arról beszélni nem akar. Mikor az oláh egyház metropolitája békét prédikál és lerakja a fegyvert a nemzeti állam előtt, a magyar állam javait élvező katholikus klérus megtűri kebelében a társadalmi béke megbon­­tóit, a nemzeti egység ellen lázadókat. Steiner és Hornig püspökök infernális mélységből te­kinthetnek föl Román Miron hazafiságának ma­gaslatára. Román Miront híveinek egy része bizo­nyára sárral dobálja majd, mert engedelmes polgárnak mutatkozott. A nemzetiségi izgatók fölismerték a reformok nagy nemzeti jelentősé­gét, mire bizonyos nemzeti és 48-as honfiak rájutni nem tudtak. Előttük világos, hogy az állam most új területeket hódított meg a nem­zeti eszmének és csonkította a nemzetiségek­nek az egyházi önkormányzatokban lap­pangó önkormányzatát. És a metropolita még­is a törvényesség mellett döntött. Az alkot­mánynak köszönheti méltóságát: hogyan tör­hetne tehát az alkotmány ellen ? A magyar ka­tholikusok óriási tömege a szabadelvű reformok támogatója. A klérus saját híveivel jut ellenke­zésbe, midőn a törvényekké vált reformok ellen tovább folytatja a hadakozást. És mégis azok viszik a hangot táborában, akik napról-napra bemocskol­ják az egységes társadalom és erős nemzeti ál­lam ideálját. A görög-keleti egyház, melynek papjai házasodhatnak, maga is alkalmazkodni kénytelen az uj törvények szakaszaihoz; papjai polgári házasságot fognak kötni, a papok gyer­mekeit állami anyakönyvek tartják számon. A tisztelt katholikus klérussal ilyesmi meg nem eshetik. És a metropolita mégis engedelmessé­get javasol, a katholikus klérus pedig még min­dig nem tudta magát elszánni annak kinyilvá­nítására, ami kötelessége, amire kényszeríthető, hogy a törvények ellen izgatni nem fog. Mit haboznak még a püspökök, minek tű­nik, hogy az egyház nevében jelentéktelen te­hetségű, de hangos torkú és szereplési viszke­­tegtől égő alakok osztogatnak tanácsokat, csi­nálnak haditerveket ? Nem képzelhető alkotmá­nyos államban más utasítás, mint a­milyet az oláh metropolita adott. A törvény előtt meg kell hajolni, aki meg nem hajlik, az törik. Az új törvények végrehajtásához az állam az egy­házak közreműködését nem kéri, a végrehajtást a maga közegeivel eszközli. A konfliktus lehe­tősége tehát ki van zárva, ha csak ravasz tak­tikából, erőszakos módon nem csinálnak kon­fliktust a klerikális izgatók. Izgatni akarnak talán az i­j törvények végrehajtása ellen? Nos, ennek az országnak büntető törvényei a papok számára is érvénye­sek és a mellett a bűnös izgatás hiábavaló erőlködés, céltalan ostobaság. Mikor Ausztriá­ban életbe léptették a szükségbeli polgári há­zasságot, a harcias IX. Pius pápa ösztönzésére a fanatikus, gyűlölködő pásztorlevelek egész so­rozatát bocsátották ki az osztrák püspökök. Kioktatták a lelkészeket, hogy mit csináljanak azokkal a bűnösökkel, akik szükségbeli polgári házasságra lépnek. Az ilyeneket a gyón­tatásban föloldozni nem lehet,­­ egyházi te­metésben nem részesülhetnek, gyermekeik nem tekinthetők törvényes gyermekeknek, — a polgári házasságban élő asszony nem avat- A kölcsönkért Múzsa. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Irta : Sas Ede. I. A vízbefuló és a szalmaszál. Daru Ernő, a poéta, akinek legutóbbi vers­kötete oly sikert aratott, hogy dacára a tavaszi meeting egyidejűleg bekövetkezett meglepetései­nek, a győztes paripák és jockeyek panegiri­­konjai mellett az ő méltatásának is helyet szo­rítottak a lapok, a Gizella-téren találkozott Wertheimer Oszkárral, a Wertheimer Mór és fia bank- és váltóüzlet nagyreményű majores­­cojával. A majoresco olyan tragikus hangulatban álldogált egy tarka fénykép-kirakat előtt, mintha a dúsgazdag Kreuzer-cég a csőd szélén állana, pedig azt beszélték róla, hogy a pincéi is szí­nig állanak ezüsttel, aranynyal, akár az osztrák­­magyar­ bank kazamatái. Barátja láttára azonban egyszerre felde­­rült a fiatal nábob-jelölt arca és fölvillanyozot­­tan fűzte karjába a karját. — Édes barátom, ez az isten ujja, hogy te most az utamba vetődöl. Tudod, mi vagyok én most ? Vízbe fuló. És tudod, mi vagy te ? Az utolsó szalmaszál. —­ Valóban? Nos, akkor nem fogsz hiába kapkodni utánnam. — Igazán nem ? úgy hát elmondom ne­ked az én kétségbeejtő helyzetemet. Ernő, én halálosan szerelmes vagyok. Persze, ebből még nem sejtheted, miféle veszedelem fenyeget. — Ahogy veszszük. Nőül is akarod az ideálodat venni ? — Imádottam a legaranyosabb tündére a citynek. Hanem van egy rettenetes tulajdonsága. Valami Schilleren lesoványodott nevelőnőt fo­gadtak melléje, aki annyira telerakta a fejecs­kéjét mindenféle romantikával és szentimenta­­lizmussal, hogy én csak bámulok, mikép verhe­tett az tanyát a praktikus kereskedőház lányá­nak a lelkében. Mert mellesleg mondva, az ideá­lom kitűnően áll. Az apja kifogástalan szolid­­ságú cég . . . — Meg voltam győződve a finom ízlé­sedről. — De mindez mit ér, ha engem az a hóbortos kis kékharisnya — bocsánat, hogy így fejezem ki magamat — költeménynyel fogad és költeménynyel bocsát haza ? Valahány­szor náluk vagyok : vagy a nevelőnő, vagy ő, de legtöbbször én verseket olvasunk föl s azon ők versenyt pityeregnek. De ez még hagyján, hanem a könnyező szemein áttör a lelkesedés sugara, mely persze azt a semmiházi poétát illeti, aki azokat a silány rímeket faragta. — Pardon, hogy félbeszakítalak. Én tőlem is olvastatok már föl verseket? — Tőled ? — Még nem. Még csak a XIV. századbeli német Minne-Sängereknél tartunk. A guvernante szigorú időrendi sorrendben enged csak haladni. De én már­ a XIV. század alko­nyán eljutottam arra a meggyőződésre, hogy én a rendelkezésemre álló hódító tulajdonságokkal nem fogom a kicsit elbűvölni. Hiszen ha csak akkora verset tudnék írni, amennyi egy gyufa­skatulyára ráfér! Minap valahogy leírtam egy sort, de az egész szótárban hasztalan kerestem rá a rimet! A poéta mosolygott. A Wertheimer bank­üzlet gazdag örököse, amikor a börzei árfolya­mok hullámzása helyett a rithmus lejtését ipar­kodik ellesni! Mekkora is a szerelem hatalma! — Hát talán bizony én tőlem akarsz lec­két venni a poesisból? — Többet annál. Kölcsön akarom kérni a Múzsádat. -- Csak hogy azt nem lehet ám kölcsön adni, mint valami frakkot — különben nagyon sok poéta zálogba csapná. — Értsd meg a dolgot, Ernő. Én téged arra akarlak kérni, irj egy verset hozzá és jelentesd meg azt az én nevem alatt. Igaz, hogy ennél nagyobb áldozatot még nem hozott poéta Bertrand von der Vogelweide óta — látod, milyen jól ismerem a német sentimentális dalno­kokat — hogy egy halhatatlan alkotás alá más nevet biggyeszszen és mást engedjen sütké­rezni a dicsősége sugaraiban. De én ismerlek téged, hogy benned nagyobb a baráti szeretet, mint a költői becsvágy. — De hát hogy írjak én szerelmes verset a te ideálodhoz, mikor nem ismerem ? — Leirom én neked azonnal. Aranyszőke a haja; igazgyöngyök a szemei; lábai piskó­ták ; szája a Bülbül szavú rózsák mennyei bokra . .. . — Elég a receptből, az égre! — Még egyet. Szerdán este találkoztunk, szerdán, mikor a jourjuk szokott lenni. A bordó­vörös szalont a velencei csillár és a zongora A Pesti Hírlap jelen száma 20 oldal.

Next