Pesti Hírlap, 1896. február (18. évfolyam, 31-59. szám)
1896-02-01 / 31. szám
1896. február 1. PESTI HÍRLAP ORSZÁGGYŰLÉS I. • A közönség olyan, mint a képviselő urak nagy része. Csak akkor jó, mikor érdekes napirend van, mikor valami nagy korrupcionális vita, valami parlamenti gladiátorharc van kilá- tásban. Hanem mikor a lapok előre is hirdetik, hogy „holnap Sima Ferenc fog beszélni11, akkor „sauve qui peut.“ Akkor otthon marad, aki csak teheti. Ma is úgy volt. De a psifikus demagóg ezúttal túljárt a közönség és szeretett képviselőtársai eszén és az ülés kezdetén nem volt jelen a házban. A buffetben kényelmesen megorsonált és átengedte az üres padok és üres karzat előtti beszéd dicsőségét Orcolicsányi László elvtársának. E fiatal szónok nagy hévvel bizonyítgatta, hogy az anyakönyvvezetés merőben rosz és méregdrága, pedig nem is fizetik jól az anyakönyvvezetőket. Azért ott is hagyják faképnél hivatalukat, lemondanak déryre-borura s igy a személyzetben folytonos a csere-bere. Azután azt hozta föl, hogy a jegyzőket igaztalanul terhelték meg e hivatallal is, mikor úgyis már a fülük sem látszik ki a sok munkától. Határozati javaslatot adott be végül, melyben utasittatni kéri a kormányt, hogy részletes kimutatást terjeszszen be, mennyivel járulnak hozzá a községek és törvényhatóságok az anyakönyvvezetés költségeihez és mennyivel kellett szaporítani a személyzet létszámát? Elvtárs ulán nem volt senki, aki helyeselte volna e beszédet, csak Sima Ferenc, aki időközben bejött és már hálából is „egyhangúlag“ tetszését nyilvánította. De még ezalatt sem teltek meg sem a padok, sem a karzatok. Mikor most Sima Ferenc kezdte, a közel száz szélsőbaloldali képviselőtárs közül, lelkiismeretes megszámlálás szerint, épen öten voltak jelen, de ezek is eleget véltek tenni elvtársi kötelességüknek, hogy épen jelen vannak, azonban figyelmüket, azaz hát látcsövüket inkább a karzat felé irányították, ahol egy fekete ruhás, fehér keztyűs, elragadó szépségű honleánynak udvarolt néhány honatya. Sima ennek dacára, szokott oktató, tanítói modorában beszélt, beszélt és beszélt, bökve ceruzájával a levegőt, mintha a belügyminisztert húzná nyársra és mintha sohasem volna szándéka befejezni. Nem rossz szónok. Folyékonyan szól, de rettenetesen fád, mert hosszadalmas. Amit tíz szóban el lehetne mondani, azt ő hosszu lére diluálja, addig, mig el nem reked. Mikor kezdte, Beöthy Ákos biztatta : — Csak nem simán, hanem élesen! (Ezen uraságoktól levetett élcet Beöthy több változatban használta már. Egyszer úgy , de csak simán ! Másszor: csak nem simán!) Sima pedig iparkodott a biztatásnak becsületére válni. Szemére vetette a belügyminiszternek, hogy az anyakönyvvezetésről szóló törvényt is kiforgatja, hogy ez elvesz kezei között, mert a községeket és törvényhatóságokat terheli meg az anyakönyvvezetés költségeivel, holott azokat az államnak kellene viselnie, a miniszter tehát ,,megcsalja a közvéleményt“, és itt nagyot bökött ceruzájával a miniszter felé, aki szerencséjére, elég távol ül tőle. Az elnök ezen kevésbbé parlamentáris kifejezésért rendreutasította. — Hát úgy értettem, hogy „félrevezette“. — javította ki magát a szónok. — Az egyik tizenkilenc, a másik egy hián húsz. — kiáltották a jobboldalról azok a kevesek, kik hallgatói voltak az épületes jelenetnek. Sima beszédének hegye pedig oda lyukadt ki, ahova rendesen, egy határozati javaslatba, mely nélkül képzelni sem lehet őt. Taktikája az, hogy még egyszer hallhassa magát egy záró beszédben, mert annyi bizonyos, hogy nagyon szerelmes a saját magába. Most is határozati javaslatot nyújtott be, hogy a miniszter terjeszszen elő pótköltségvetést. Utána Szacsvay Sándor szólt. Bizonyára okosat beszélt, mert a Szacsvayak mind okos, művelt emberek. Csakhogy egy szavát sem lehetett megérteni. A gyorsírói jegyzetekből tudjuk, hogy a vita tárgyát képező tétel irrealitásáról beszélt, amiért is el nem fogadta. Mégis különös, hogy egy és ugyanazon párton levő elvtársak, olyan eltérő nézeteket vallanak. Tegnap például, Nánássy Ödön, kinek szintén voltak kifogásai az anyakönyvvezetés ellen, a tételt „mint föltétlenül szükségest“ mégis megszavazta. Ma már Okolicsányi, Sima, Szacsvay nem szavazták meg. Holló Lajos következett erre, aki szintén a községek túlterheltetéséről szólt. A nemzeti párt részéről most Beöthy Ákos tartott egy, annak idején el nem mondott egyházpolitika-ellenes szónoklatot. Az ő pártja előre jövendölte, hogy így lesz. A tények, nekik adnak igazat és a nemezis is. A kormányférfiak, kik kezdeményezték az egyházpolitikai törvényeket, megbuktak; a felekezeti harc kitört ; az anyakönyvvezetés rossz; a néppárt megszületett . . . Remény ellenére a vitát itt bezárhatta az elnök és Bérczes Dezső miniszter szólhatott, aki mellőzve az ellene szótt inszinuációkat — melyekhez a „főispánok“ tételénél bő alkalma volt hozzászokni — tárgyi érvekkel iparkodott megcáfolni az előtte szólott képviselők vádjait. Nem való — mondotta — hogy a községi jegyzőket elvonja az anyakönyvvezetés egyéb teendőiktől, mert a községekben hetenként igen csekély számú bejegyzés fordul elő. Nem való az sem, hogy a községeket túlterheli kiadásokkal, mert egyszer mindenkorra ők csak a dologi kiadásokat fedezik. Eleintén szükségesek voltak kimerítő utasítások, de ha megerősödött az intézmény, hajlandó egyszerűsíteni. Okolicsányi határozati javaslatát maga is elfogadta, de a Simáét ellenzi, mert pótköltségvetésre nincs szükség. Sima Ferenc erre zárszavában azzal hizelgett magának, hogy ő még nagyon kíméletesen bánt a belügyminiszterrel, mert tulajdonképen vád alá helyezését kellett volna indítványozni, mivel a törvényt kijátszotta. A miniszter nem találta szükségesnek erre a hyperbolára felelni. A ház pedig elfogadta a tételt, az Okolicsányi László javaslatával, a Simáét azonban mellőzte. Most kezdődött a színházi vita, melyre néhány színész, énekes és néhány színházi habitue vetődött még a karzatra, de azért elég üres maradt. Kállay Lipót nyitotta meg, aki Szacsvayval versenyzett, ki tud halkabban beszélni. A magyar zene fejlesztéséről beszélt leginkább és az opera megmagyarosításáról. Bartók Lajos vette át erre a szót, aki igen érdekesen és humorosan beszélt, habár némi túlzással. Nopcsa Elek b. kormánybiztos közel hozzá foglalt helyet, de nem tartotta ki sokáig a maró kritikát, mert midőn a szónok az „úgynevezett“ kormánybiztosról kezdett szólni, odább retináit a jobboldalra, amit Bartók azzal konstatált, hogy : — A mélyen tisztelt kormánybiztos úr „távozási mozzanatokat“ végez. Bartók beszédének veleje, hogy eredeti darabok helyett frivol bohózatokat, „disznóságokat“ adnak. (Ezért rendreutasítást kapott az elnöktől) a nemzeti színház és opera nívója sülyed, úgy pénzügyi, mint művészi tekintetben, a magyar nemzeti irányt nem propagálják; az intendánsi állás fölösleges, mert az intendánsok a művezetésbe is belekotnyeleskednek. — Rosszabbak, mint a főispánok, kiáltotta közbe Remete Géza, zajos derültség között. Bartók Lajos végül határozati javaslatot adott be, hogy az intendánsi állást törüljék el, a színházakat pedig helyezzék át a vallás- és közoktatásügyi minisztérium hatáskörébe. A szónokot még a karzatról is megtapsolták, amit azonban az elnök nem vett észre. Nopcsa Elek báró, a nemzeti színház és opera kormánybiztosa, elég ügyesen védte magát egy hossszú beszédben. A kezdet ugyan nem volt szerencsés, mert azzal gyanúsította Bartókot, hogy azért szól ellene, mert darabjait nem adják elő annyiszor, ahányszor ő szeretné. Ez nagy reszenzust keltett Kun Miklósnál és Ugron Zoltánnál, akik mindketten elnöki rendreutasításban részesültek, sőt Kun Miklós közbeszólásánál az elnök haragosan asztalára csapva, kikérte magának a vele való feleselést. Midőn azonban Nopcsa tárgyi érveket hozott föl, megszűntek a közbeszólások. Fölolvasta a nemzeti színház utóbbi műsorozatát, melyből bizonyítani kívánta, hogy nem adtak bohózatot. Számszerűleg kimutatni iparkodott, hogy úgy a nemzeti színház, valamint az opera anyagi helyzete is javult. Ami pedig a magyarságot illeti, hát az a fő iparkodása, hogy ez irányban is célt érjen. A jobboldalon megéljenezték Nopcsát, aki a szokatlan és reá nézve fárasztó szónoki munka közben több pohár vízzel volt kénytelen torkát fölfrissíteni. "" Hogy kinek van igaza ? Bartóknak-e, vagy' Nopcsának ? Annak a megvizsgálására talán inkább fogadná el a ház egy parlamenti bizottság kiküldését, még a többség is, mert szép művésznőket, balerinákat és kóristanőket vallatni, az nem is olyan megvetendő foglalkozás . . . Holnap folytatják a színházi vitát. II. A képviselőház január hó 31-iki ülése. Elnök: Szilágyi Dezső, 10 órakor nyitja meg az ülést. Jegyzők: Josipovich Géza, Scheiber Ernő, Hévizy János. A kormány részéről jelen vannak: Bánffy Dezső báró miniszterelnök, Bérezd Dezső, Dániel Ernő, Darányi Ignác. Hitelesítik a múlt ülés jegyzőkönyvét. Következik a napirend: Az 1896. évi költségvetés tárgyalása. — A belügyminiszterimi tárcájának részletei. Az „anyakönyvvezetés“ tételénél folytatva szól. Okoltcsányi László: Elfogulatlan ítéletet akar mondani az uj intézményről. A múltban bizalmatlan volt ez intézmény iránt és ma sincs abban a helyzetben, hogy az anyakönyvvezetés népszerűsítésén dolgozzék, miután még csak odáig sincs ez újítás, hogy a régi anyakönyvvezetést jóságban akár csak meg is közelítse. Reparálni kell rajta folytonosan s a hivatalos lapnak állandó rovata van, melyben a lemondó anyakönyvvezetők helyébe újakat neveznek ki. A községeket ez az intézmény nagyon megterheli, miután a jegyzők el lévén foglalva anyakönyvvezetéssel, a község jegyzői teendők végzésére kénytelen második embert alkalmazni. Pedig a községek megterhelése a legigazságtalanabb, amit csak képzelni lehet. Beöthy Ákos: Az már igaz ! Okolicsányi László: A tételt nem szavazza meg, hanem a következő határozati javaslatot terjeszti be (Olvassa): „A képviselőház utasítja a belügyminisztert, hogy az 1867. évi állami költségvetés előterjesztésekor terjeszszen a ház elé részletes kimutatást arról, hogy az ország törvényhatósági és rendezett tanácscsal bíró városai, nagy és kisközségei egyenként az állami anyakönyvezetés személyi és dologi költségeihez milyen összeggel járulnak és hogy az állami anyakönyvvezetés életbeléptetése következtében az egyes községek tisztviselőinek minő szaporítása vált szükségessé.“ (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Hévizy János jegyző: Sima Ferenc! Beöthy Ákos: Ne simán, hanem élesen! Sima Ferenc: Szerencsétlenebbül még nem vezettek Magyarországon intézményt, mint az állami anyakönyvet, (Így van balfelől.) Tapintatlansággal és gondatlansággal vezetik azt. A kormány annak idején azt állította, hogy ez intézmény nem fog többe kerülni, mint 800.000 írtba, pedig sokkal többe kerül. A kormány tehát nem volt őszinte. Egyébként a belügyminiszter keze alatt minden törvény elvesz. (Igazi Úgy van a szélsőbalon.) Szabad volt-e ennél a törvénynél megcsalni magának az országnak közvéleményét, amely jóhiszeműleg liberális pecsét alatt volt behajtva, bekergetve, beűzve ezen törvénynek — hogy úgy mondja — látszólagos rokonszenvébe ? Elnök: (Csönget) A képviselő urat figyelmeztetem,,hogy a „megcsalás“ kifejezés használása inparlamentáris és ezért rendreutasítom. (Helyeslés jobbfelöl.) Sima Ferenc: Nagyon köszöni az igent. elnök úrnak a figyelmeztetését és rendreutasítása előtt tisztelettel meghajlik. A kifejezése bizonyára erős volt. Úgy kívánja értelmezni, hogy a belügyminiszter ezen törvénynek végrehajtásánál és alkalmazásánál félrevezette a parlamentet és félrevezette magát az ország közvéleményét. (Fölkiáltások jobbfelől: Hisz ez ugyanaz! Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Volt oly város, mely azt mondta a belügyminiszter fölhívására, hogy illeszszen be az anyakönyvvezetésre költséget évi budgetjébe, hogy egy krajcárt sem illeszt be. Vajay István: Nagyon helyesen! , Sima Ferenc: Mire a belügyminiszter rendes kinevezés útján töltötte be az anyakönyvvezetői állást. De nincsen minden községnek vagy városnak annyi bátorsága. A következő határozati javaslatot mussja be (olvassa): § 3