Pesti Hírlap, 1896. március (18. évfolyam, 60-90. szám)

1896-03-01 / 60. szám

Budapest, 1896. XVII. évi 60. (6178.) szám. Előfizetési árak: Egész évre . . le­­írt — kr. Félévre. . . , , 7 „ — „ Negyedévre . . 3 , 80 , Egy hóra . ., 1 „ 20 m Egyes szám ára 4 kr.­­ Vidéken 6 kr. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap urán is. Vasárnap, március . Szerkesztőség:: Budapest, váci­ körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal, Budapest, váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. A Pesti Hírlap következő száma hétfőn — március 2-án — délben jelenik meg. Göthösség. Tréfás magyar szóbeszéd tartja, hogy olyik embernek egy esztendőben csak kétszer van náthája, de mindegyik eltart fél esztendeig. Ilyen náthái támadnak a magyar képvise­lőháznak, valahányszor az 1867-es kiegyezés vagy a vele kapcsolatos politikai és közgazda­­sági kérdések szóba kerülnek. Nem mondható ez valóságos betegségnek, az organizmusnak, ha gyöngíti is, alapjában véve nem árt, de mégis csak görhösség az, mely megzavarja az egészséges gondolkozást, a munkaképesség jó részét fölemészti, apró, kellemetlen lázakat okoz és föltartóztatja az élet rendes folyását. Egy ilyen makacs tavaszi államjogi göt­­dösségben szenved megint a képviselőház. Már megint öt nap óta egyebet nem tárgyal, mint Ausztriát, Bécset, az 1867-es alap értelmezését s ami már ezzel szokott járni. Bőséges nyálka­­elválasztás történik s utóvégre is kiderül, hogy nincs semmi baj, mindössze csak a drága, na­gyon drága idő veszett el, azonfelül pedig egy csomó alaptalan gyanú magvait vitte szét a szél. Tisza István mai okos és fölötte konciliáns beszédéből vonjuk le ezt a diagnózist. A par­lament e kiváló tagja, akit az ellenzék ismeret­len okokból a szabadelvű párt „harci kakasá­nak“ szeret tartani, oly meggyőző rövidséggel mutatta meg, hogy milyen kicsiségek s milyen tartalmatlan és minden alap nélküli gyanúsítga­­tások és szavakba való kapaszkodások fölött folyik ez a káros kiegyezési vita, hogy az embernek szinte átmenet nélkül ötlik eszébe a hasonlat. Apponyi Albert gr. egészen abból a né­zetből indult ki, ami a kormány kiindulási pontja volt a vámkiegyezés kérdésében. Lukács László pénzügyminiszter sem mondott lényegé­ben egyebet, mint ami a nemzeti párton sem esik kétség alá, hogy t. i. az 1867. XII. t. c. intenciója is az, hogy a vám- és kereskedelmi kiegyezés 10 évenkint lehetőleg létrejöjjön. Ab­ban pedig már épen minden párt és minden épeszű ember egyetért, hogy a szerződést föl­mondani és külön vámterületet berendezni mind a két államnak joga van. És ime a nagy egyetértésből maguk közt az államjogi alapon álló pártok közt is egy sor gyanúsítás, vékonyra húzott ellenmondás, akadémikus vita és határozati­ javaslatharc ke­letkezik. Hát van ennek értelme?! Valóban Apponyi úr. és a nemzeti párt okosabban tette volna, hamar az osztrákok kic­csinyes szatócs-fenyegetésére a választ szüksé­gesnek látta,­­­ ha ebben a kérdésben tünte­tőleg bejelenti a szigorú kritikát s egyebekben, mivel a tárgyalás adatai még úgy sem ismere­tesek, a kormányra bízza szigorú felelősség terhe alatt a stratégiát. Neki is tudnia kellett volna azt, amit nemcsak a tábornokok, de a tisztek is jól tudnak, hogy a harcoló hadsereg­nek gyöngítésére szolgál mindig, ha a stratégiai elrendezésbe vagy épen az ütközetek vezetésébe azok a csapatvezérek is beleavatkoznak, akik az egészet nem képesek átlátni helyzetüknél , fogva s akik a felelősségben elvégre sem osz­toznak a generalisszmussal. Horánszkynak és a többinek pedig tudnia kellene azt is, hogy a gyanúsítás, kivált ilyen kényes helyzetekben, a legszomorúbb aberrációk egyike, mint ahogyan már épen Magyarországon nagyon sok fájdalmas visszaemlékezések vannak ebben a tekintetben. Szinte nem is lehet csodálni, hogy ugyanaz a Tisza István, aki ma annyi igazságszeretettel mondta meg, hogy közte és Apponyi gróf közt az alapelv tekintetében egyetértés uralkodik, Lu­kács László pénzügyminiszter meggyanusítására temperamentuma hevével egyszerre kifakadt; talán csak nem teszik föl, hogy a pénzügymi­niszter azért a nyomorult miniszteri székért az ország érdekeit föláldozza! Ezt egy szégyelni való mű­sóhaj követte a szélső ellenzéken (a középellenzék csak gyanú­sított, de legalább ebben a nevetésben nem vett részt), a legnagyobb önmegfeledkezések egyike. Mindenki tudja, hogy a mostani pénzügyminisz­ter nagy betegségből származott gyöngélkedé­­sére s azonfelül elégtelen képességére hivat­kozva kétszer utasította vissza a pénzügyi tár­cát, s amikor azt, szinte fölkényszerítve elfo­gadta, csodálatos önfeláldozással, zajtalan mun­kával, igénytelenül és mintaszerű hazafisággal látta el nehéz tárcája tennivalóit; így látja el ma is. És ennek az államférfiúnak, akinek egész minisztersége csak kötelességekből, lemondásból és becsületes munkából áll, arra kell ébrednie, hogy egy napon egy félremagyarázott szóér­t az ország érdekeinek elárulásával gyanúsítják! Valóban az erkölcsi nyomorgás tanyája az a­­ miniszteri szék, amelyben ilyenek érik az em­bert. Tisza Istvánnak kemény szavai teljesen híven festették a valóságot; jól tette, hogy igy mondotta el gondolatát. A hétről. Végevárhatatlan Hosszú télen át Lestük márciusnak Szebb pitymallatát. Ibolya nyílását Rügyző fák alatt . . . S­im, hoz a vad, éles orkán Uj telet, havat. Héviz, csúnya rocs-pocs, Náthás zord idő, Rossz kedv a szivekben, Lábon sárcipő. Még ha ránk mosolyg is Öröm egy kevés, Azt is rút epébe mártja Gúnyos kétkedés. Magyarok királya Kedves hírt üzent: A nagy nemzet-ünnep Néki drága, szent, Vélünk abban egy lesz, Amint soha még — Oktalan dac visszakurjant, Hogy ez nem elégi Jöjjön el a tisztelt Házba a királyi Aznap az kegyes lesz És nem obstruál. Mit ér egy híján húsz Főherceg nekünk! . . . Magunk rontjuk bolond szóval Örömünnepünk. Magyar szájtól éri A magyart a kár. Szánk — a mi pusztítónk, A török-tatár. Becs is szid ma minket, De ne félj hazánk, Ezt kibírod, — ami megront: A­min balga szánk. De vigasztalás az, Szinte már sok is: Hozzánk szájasodtak Az osztrákok is. Ők is kurjogatnak, Zeng belé fülünk, De mi győzzük, ha csak ez kell S meg nem rémülünk. Hogy rablók vagyunk mi, Kvóta-tagadók, Szittya-huni betyárok Sőt csaló zsidók . . . Ez a bécsi zsanér Rajtunk ’mit se fog, Csak repülget a szelber­tnert Innen vissza sok. Ide s oda durva Zokszó hullva hull. S ezt kiegyezésnek Hívjuk magyarul! Hidegvér magyarság, Észszel kösd meg ezt! Ilyenen a mérgesebb fél Mindig rajta veszt. Most az osztrák fogna Dobbal verebet. Ne kövesd, ha nyelve Nagyon megered. Vén Tisza Cunctator Szintén erre int — S az öreg a szög fejére Koppint rendszerint. Biz’ a szög fejére — S ha „mégis hamis“ Az a német, annak Az ujjára is, De csak szépen csinján, így is illik az. Jobban fáj száz durva szónál Egy komoly, igaz. Bünül azt se redd föl Tüzes magyarom, Ha Lukács miniszter Nem dühöng nagyon. Csak legyen: kemény kéz S puha dikció. Alkuváskor hetyke szóban Nincs ám semmi jó ! Hagyjunk harci nagy szót Amíg egyezünk, Inkább szedjük össze Minden csepp eszünk, így nem győz jogunkon Osztrák durva szó — De, ha nem jutunk dűlőre: „Eb ura fakó ”! Koboz. A Pesti Hírlap jelen száma 32 oldal.

Next