Pesti Hírlap, 1896. szeptember (18. évfolyam, 240-269. szám)

1896-09-29 / 268. szám

k egy kicsit s egyre mondogatták: miért, nem csinál­­lunk mi is ilyet? Miért nem­ csinálták meg a románok a Vaska­put ? E sok milliónyi kiadás helyett végül mi is szi­­vesen megéljeneztük volna őket! * A zászlókérdést is nagyban vitatták. Miért nincs az ország határa zászlókkal jelezve, mint a ro­mánoknál ? Sőt még a román és szerb területeken is egyre magyar lobogókat kerestek. És az egyik sziklafal sok román zászlaja közt csakugyan ott volt egy nemzeti színű is, csakhogy olaszosan, keresztbe futó zöld, fehér, piros színekkel fölszegezve. Valami dákóromán atyafi bálája lehetett ez az interparlamentáris konferencia külön hajóján utazott olasz képviselők iránt.* Visszamehet a Kazánig eveztek föl a hajók s közben vigan folyt az áldomás. A pezsgőt ugyan olyan drága pénzért mérték, mint a mérget, de azért a jövő évezred végén elég sok pezsgős­üveget találhatnak a Duna fövényében azok, akik a mi nyomaink után kutatnak. Mekkora eltérés a római ereklyéktől a­­ pezs­­gós fiaskókig! De minden téren ekkora a haladás. Ott látni pld. két rozoga török vitorlás bárkát, még egy vedlett macska se látszik rajtuk, csak két piros rongyot libegtet árbocukon a szél. Mí­rezekhez képest csak egy dunai gőzös is! Ott terpeszkedik Ada-Kaleb, omladozó várfalai­val, élettelen keskeny sikátoraival s apró kertecskék közé rejtett tanyáival. Eredeti és poétikus, mint egy vadvirágokkal benőtt szemétdomb. De milyen főváros ehez képest Orsóvá is ! A kereskedelemben és világforgalomban is ilyen változást várnak a Vaskapu-csatornától a fan­taszták.* Mikor a három király hajója kikötött a parton, hogy ünnepi lakomára Herkulesfürdőbe ránduljanak, az indóház irányában egy hatalmas turul lebegett a magasban. Perceken át ott vesztegelt, kiterjesztett szárnyakkal, mozdulatlanul. Azután hirtelen átfordult Romániának, honnan egy nagy ivó szivárvány nyúlt át erre mifelénk. Akik hisznek a jelenségekben, e szimbólumok­ból azt magyarázták ki, hogy a magyar-román barátságot az égiek is akarják. A millennium kimagasló éve még ezt a meg­lepetést is meghozza, mint ahogy megérnünk en­gedte azt a rendkívüli örömet, hogy a jó Mehem­ed Elfendi Ada-Kaléhban millenniumi kávéháznak keresz­telte el az ő kávésbódéját, mely egyúttal borbélymű­­hely és fogászati műterem. Kézdi-Kovács László­ tette be érkezését október 13—14-ikére ismét a hor­vátországi Belovárm­egyéből, honban már eddig is ritka­ szép számban voltak a kiállítást megtekinteni. Az új csapatban, melyet a megye főispánja vezet, részt vesz 300 földmives, 300 iparos és 50 tanító. Október 17—18-án érkezik Reiszig Ede főispán ve­zetése mellett Vasmegye második monstre-kiránduló csoportja, mely hasonlóan az elsőhöz, ismét 1500 fő­ből áll. ________________________________ PESTI HÍRLAP 1896. szeptember 29 ................... .........— Kiállítási hírek: Bosnyákország a gyümölcskiálltáson. Az okt. 1-én megnyitó gyümölcs- és zöldség-kiállításon, mint általában az eddigi összes időleges kiállításokon, Bosnyákország és Hercegovina is részt fognak venni. A megszállott tartományok országos mintagazdaságai és magántermesztői gyümölcsöt, különösen szőlőt és különféle főzelékneműeket fognak kiállítani, közös kollekcióban, amelynek összeállítása és szakszerű el­rendezése bizonyosan épen olyan általános tetszésben fog részesülni, mint a többi eddigi időleges kiállítások alkalmával. Bosnyákország és Hercegovina részt fog venni, továbbá az okt. 18-ára elhalasztott baromfi­­kiállításon, amelyre különösen a prjedori állami ba­romfi-tenyésztő intézet erősen készül.­­ A kiállítás látogatása.­­Tegnap, vasárnap, 12,570 napijegyen fizető látogató nézte meg a ki­állítást.« Tömeges fölrándulások a kiállításra. Az ország különböző vidékeiről, ismzét több helyről jelen­tették be a kiállítás igazgatóságának tömeges fölrán­dulásokat, így holnap érkezik Kolozs megye három járásából: a bánffy­hunyadiból, nádasmentiből és Ör­­ményesiből 372 nemzetiségi földműves, okt.­­s 6-án pedig Sopron megyéből dr. Bán alispán vezetése alatt 1000 fűből álló csoport. Eleinte csak 500 főnyire ter­vezték ezt a csoportot, de a jelentkezések oly nagy számban érkeztek az alispáni hivatalhoz, hogy meg kellett kétszerezni a fölrándulók számát, noha még így is többen maradtak, akik szándékoztak jönni, de ’ ,ezul­id nem jönetnek. Iggy tekintélyes csoport jelen­ Aki Viktória királynőbe volt szerelmes. Mortimertől kezdve — aki némelyek állítása szerint azonban Schiller szomorújátékában élt csupán — mindenha akadtak halandók, akik fejedelmi höl­gyekbe merészkedtek beleszeretni. Eltekintve a trubadur-korszak limonádé­­zű lovag regényeitől, napjainkban is előfordultak ilyen esetek. Egyről a mi poéta laureatusunk, Jókai is megemlékezik és elmondja egy magyar gentry his­tóriáját, aki beleszeretett a hőslelkű nápolyi király­néba, beállt Ferenc király hadseregébe és védte Ga­­etát. Az ostromnál ellőtték a lábát, kórházba került és elért annyit, hogy koronás ideálja, a sebesülteket lővén látogatni, saját felséges kezével simogatta meg lázban égő homlokát. Schulze­r,Elbűvölt rózsa“ című költeményét ismeri mindenki, aki valaha egy német antológiát végiglapozott, de azt már nem mindenki tudja, hogy ez a poéta, aki egész életében csak ezt az egyetlen­egy verset írta, úgy beleszeretett valami kis duodec német fejedelemség hercegnőjébe, hogy belehalt sze­relmi bánatába. Mindezek a dolgok pedig eszembe jutottak ma, midőn egy csomó angol újságot böngésztem át, me­lyek mind telve voltak Viktória, az our gracious queen hatvan éves uralkodói jubileumával. Az angol királynő, aki ma valamennyi európai uralkodó doyennője, akkor midőn Nagybrittania trón­jára lépett, csodálatosan szép, viruló arcú, ábrándos szemű, selyemhajú lányka volt még. Úgyszólván, a gyermekszobából lépett a trónra ! Alig tudta mi az uralkodás s midőn a lord chancellor atyja halálát jelentette neki, a hercegnő összes programmját ebbe a három szóba foglalta: — Je serais bonne! Azt ígérte, hogy jó lesz és ezt hűségesen meg is tartotta. Az angolok rajongtak bájos, ifjú királynő­jükért és nem egy swellnek dobogott a szive hango­san, midőn a karcait, fiatal lány, mint ingó-rengő liliomszál hajlongva a nyeregben. Végig vágtatott a Hyde-park sárga porondos utáin. A legnyalkább, legszerelmesebb horse-guard tiszt is régen aluszsza már örök álmát, aki akkoriban bálványozta fiatal királynőjét és a földdel egyenlő már a Per­cival sírja, akit az ifjút uralkodónő iránti szerelme netecsak boldogtalanná, de hazátlan földön­futóvá is tett. Ki volt Percival? Hogy tudom én az ő szomo­­ruságos históriáját ? Hát sora van ennek, mint azt minálunk otthon mondják, abban a kis faluban az én szűkebb hazámban, amelyet úgy félig meddig ott­honának vall egy nálam sokkalta nagyobb ember is, a magyar tárcairodalom tulajdonképeni megteremtője, az én mélyen tisztelt atyamesterem, Agai Adolf. Or­vos volt ott az édes atyja, ott gyerekeskedett és­­ még személyesen is ismerte a szegény Percivalt, akinek én már csak a kegyetlenül elbozótosodott sírját láttam, mikor szép nyári estéken a nagymama, Kalk­áné gond­jaira bízva bennünket gyerekeket, kiküldött sétálni a Kurtasor végében fekvő, szép, árnyékos temetőbe. Percival szálas volt mint egy pálma, hajlékony akár a fiatal párduc, de amellett Szelíd és olyan áb­rándos szemű, mint akár Bertran de Born, a híres trubadúr. Tiszt volt a királynő hadseregében és úgy, mint akkor számtalan más társa, beleszeretett a bájos, fiatal Viktóriába. De még­sem úgy, mint a többi. Ez a szerelem nála idővel valóságos elementá­ris erővel lépett föl, mániává lett és égette, forralta minden csöpp vérét. Egész éjszakákon át nem faludt és egyre a történelmi könyveket bújva, kereste a pél­dákat, ahol fejedelmi nők közönséges halandókat emel­tek magukhoz. A fiatal tiszt őrjöngni kezdett ! Hiszen ha Erzsébet cárnőnek lehetett titkos férje Razumovszky Cyrill, ha II. Katalinnál Orloffot Potemkin, majd Zu­­bon Platon követte a kegyenc hivatalában, miért­­ne érhetné őt is ilyen boldogság! Csakhogy elfelejtette, hogy az orosz cárnők autokraták voltak, akiknek lépéseit figyelemmel kísérni nem meri alattvaló, s hogy Viktória a prűd és ál­szenteskedő brittek uralkodónője, akiknél a legkissebb szokatlan dolognál is készen van a fölháborodás, a shoking. Elfelejtette itt is, hogy a jó, házias Viktória már félig-féleddig jegyese Albert koburgi hercegnek, akit őszinte hajlamból választott és — különben is, Viktória királynő gyapjúharisnyákat kötött vőlegényé­­here, vajas kenyeret evett b­eája mellé, korán feküdt — és soha sem voltak regényes hajlamai. —­ Egy csókot kell tőle kapnom ? —■ mormolta egy napon Percival, komoran indulva a Hyde-park felé, és útközben mint egy jóravaló angol gentleman­hez illik, bizonyára Shakespeare híres monológját, a be or not to be-t szavalta. A sors néha szilaj jókedvében van, és az em­bernek legbolondabb óhajtását is teljesíti, Viktória királynő délceg szürke paripán, lobogó kék fátyolos kalapban épen akkor vágtatott el a rácsos körítés előtt, midőn Percival a parkba lépott. Egyszerre csak látja a tiszt, hogy Viktória ki­rálynő meglassítja lovát, int a mögötte ügető lovásznak, majd le is száll a nyeregből, a heveder lazult meg, valamit kellett rajta igazítani. Míg a lovász ezt végezte, a fiatal királynő ru­hája harcát kezébe fogva, egy szép, simahéjú platánfa felé igyekezett és intett udvarhölgyének is, hogy kö­­vesse, aki szintén leszállt lováról. Most vagy soha , gondolta Percival. Mint villám termelt a királynő előtt, izmos kar­jaival átfogta sugár derekát és egy csókot nyomott kívánatos, üde njakára. Az udvarhölgy félájultan sikoltozott, a lovász, elhagyva a gazdátlan paripákat, futott oda és a nyom­ban ott termő policemanek letartóztatták a vakmerő tisztet. — Őrülten szeretem, nem tehettem másként! — dadogta a katona és­ leborulva uralkodónője elött, arcán végigcsordult a könyv. A sajtó akkor még nagyon kezdetleges volt minálunk, el se hatott ide jóformán a hyde-parki csók hire, különben maguk az angol lapok is csak egy őrü­lt merénylőről emlékeztek és igen homályosan írtak az egész esetről. Percivalt csakhamar megfosz­tották tiszti rangjától és börtönbe akarták kélni. Viktória nem engedte. •— Végre is a szerelem nem bűn — mondta a bölcs királynő — elég falura az neki, hogy én ki­rálynő vagyok! Száműzte azonban Angliából és tudtára adatta, hogy lehetőleg messze menjeit és soha ne tegye többé oda be a lábát. És Percival elhagyta hazáját és el­ment egy messze messze országba, amelyet holt Szigetnek neveztek akkor Európában. A forradalmat megelőző szélcsend idején volt még ez. Eljutva Pestre, egy félreeső kis falucskában húzta meg magát, ahol nem járt se vasút, se hajó, és ahonnan ha levelet akart küldeni, hát a csirjés szekerekre bízta, akik szénát vittek a hetivásárra és továbbították kj levelét, meg könyvet, papírt gyt­­$$­­tak neki. Nagyon szerényen, nagyon csöndesen élt a sze­gény Perciva! itt és eleinte nem is igen tudott senki­vel beszélni a tudós doktor úron kívül, aki olvasni­­valókat is kölcsönözgetett neki. Ott lakott a hosszú ánglius, ahogy a parasztok nevezték, a hegyi Bereczky kúriája mögött, akit azért hittak hegyinek, mert dom­bon volt a háza, és hogy megkülönböztessék a másik Bereczkytől, aki a templom közelében lakott. A falu alatt volt egy kis erdő, abban egy sötét vizű tó, amely körül tavaszszal szép, sárga kacsa­­virágok, meg fehér kankalinok nyíltak, itt elüldögélt, elábrándozott órákig, aztán lassú léptekkel ismét visszasétált magányos szobájába, amelynek falát Vik­tória királynő arcképe díszítette. Ez a kép soha se volt virág nélkül és a hó­bortos Percival még tél idején is elsétált a Zlinszky György kertjébe, amely akkori időben legszebb kert volt messzeföldön és jónzóért meg pénzért ,­olcsakt egy kaméliát, vagy hónapos rózsát a kertésztől. Szép, deli legény volt még akkor, magyarul is megtanult később, akadt volna szerencséje , de min­den házassági ajánlatot visszautasított. — Aki egyszer királynőt csókolt, annak aa

Next