Pesti Hírlap, 1897. augusztus (19. évfolyam, 211-241. szám)

1897-08-01 / 211. szám

1897. augusztus 1. PESTI HÍRLAP 3 És miután Bánffy Dezső báró miniszter­elnök is hozzájárult, a részletes tárgyalást hét­főre halasztották. Aztán megint visszaesett a parlament a 16. §. előtti korba. Amikor tudniillik az embe­rek jobb dolog hiányában quótáztak. Most Láng Lajosnak nyílt alkalma, hogy a rég feledett quóta-vacsorák témáját megelevenítse, mert tegnapelőtt őt Sima Ferem quóta-emelési törek­vésekkel s az ezzel egyenrangú hazaárulással vádolta. Láng Lajos e személyes kérdés keretében kifejtette az ő quóta-tanulmányainak célját és erősködött, hogy nincs szándékában a hazát el­árulni. Sima Ferenc a fölvilágosításokban nem nyugodott meg s ítélete megmásítását elhalasz­totta addigra, míg Láng Lajos munkája megje­lenik. (Ez tehát olyan könyv lesz, amit Sima Ferenc el fog olvasni.) A szeszkontingentálásra vonatkozó törvény egy évi meghosszabbításának javaslatát vették azután elő, amit Farbaky István előadó elfoga­dásra ajánlott. De ekkor megint bejött a terembe Polónyi Géza és hozzászólott a javaslathoz , természe­tesen nem volt hajlandó azt elfogadni. Látva azonban, hogy egyáltalán nem ügyelnek a be­szédére, megboszankodott s igy szólt: — Engedje meg a t. Ház, hogy kitérjek .. . Erre a levélolvasásból és ujságlapozgatás­ból fölocsudtak a képviselők és csodálkozva néztek Polónyira: — Hogyan ? Az autonómiai tizenkét pont előterjesztője, a hithű Polónyi, ki akar térni ? Másra nem is gondoltak e békés világ­ban. Polónyi azonban nem volt tréfás hangulat­ban és a szabadelvű párt tegnapi értekezletére tért ki. — Nini! — szóltak egymáshoz a képvi­selők — valóban nem olyan unalmas a világ, mint amilyennek látszik, hisz erről az értekez­letről lehet beszélni! Polónyi beszélt is és azt mondta, hogy nem szép dolog volt ott a klotürrel fenyege­tőzni, mert ha fenyegetőznek, akkor megint há­ború lesz. Vele szemben aztán Bánffy Dezső báró utalt arra, hogy a pártok belső dolgai nem ide­valók. Békítette Polónyit, de erélyesen meg­óvta a párt jogait, melyek szerint a rendsza­bályok szükség esetén való behozatala pro­­grammját is képezheti a pártnak. A jobboldal a miniszterelnök nyilatkozatát élénk helyeslésekkel fogadta, míg bal felöl zúgtak és egy percre ott a harci kedv föllángolt. A szabadelvű párt részén Kubinyi Géza (kire Polónyi hivatkozott) erélyesen védekezett a pártkörben mondott beszéde félremagyarázása ellen és az ellenzék is helyesléssel fogadta sza­vait. Azután pedig, hogy Polónyi ne üljön egye­dül az érdekesség szekerén, a többi pártok ré­széről Kossuth Ferenc, Szentiványi Árpád és Rakovszky István tiltakoztak a klotürrel való ijesztgetés ellen, de amellett voltak, hogy ha már béke van, hát legyen is béke. Bánffy báró ismételt megnyugtató szavai után a ház e kér­dés fölött napirendre tért. Polónyi pedig elége­detten ment haza, mert sikerült elérni a célját, hogy jelenlétének a ház naplójában nyoma ma­radjon. A szesztermelési javaslatot aztán, miután Kossuth Ferenc ez ellen kifogásokat tett és a kifogásokat Lukács László pénzügyminiszter el­oszlatta, a képviselőház általánosságban és rész­leteiben is elfogadta. Annyi haszna mégis volt a Polónyi által keltett kis élénkségnek, hogy a folyosó megkapta a beszélgetési témát. Egyfelől a szabadelvű pártban történtekhez fűztek kommentárokat, míg Kubinyi Géza hir­dette, hogy nincs ott semmi baj és Dajáry Géza erősködött, hogy épen a tegnapi fölszólalásokból látszik, hogy a párt nem egyszerűen mameluk­­párt, hanem ott a szabad meggyőződés ural­kodik. A másik oldalon Tisza Kálmán körül cso­portosultak a hívek és hallgatták a megjegyzé­seket, melyek szerint az ellenzék rekriminációja céltalan. — Hiszen — szólt Tisza Kálmán — az van mondva, hogyha a kényszerűség parancsolja, akkor pártoljuk, hogy szigorúbb rendszabályok legyenek. Kitől függ a kényszerűség előfordu­lása ? Egyedül az ellenzéktől. Ha az ellenzék nem csinál kényszerhelyzetet, nem lesz ok a rendszabályokra. Tehát hogy nagyobb vihar nem keletke­zett, az okos dolog volt. Ettől kezdve egy darabig még mindenki a kompromisszumról beszélgetett, úgy látszik, lé­nyegében nem nagyon rajongnak érte sehol és az egyezkedést nem értékelik nagyra. Csak épen kívántak valamit, de nem tudták, hogy mit. úgy vannak vele, mint Krajcsik Ferenc volt képviselő korában a Beöthy Aldzsitól meg­kívánt szelettel. Krajcsik Ferenc együtt vacsorázott a Kis pipában Beöthy Aldzsival s igy szólt egyszer a pincérhez: — Hozzon nekem olyan szeletet, mint amilyet Beöthy Aldzsinak szokott hozni. A pincér kihoz egy szeletet. Krajcsik azonban visszaküldi: — Ez nem olyan, hozzon másikat. — De épen olyan ! — Mondom, hogy nem olyan. Próbálják úgy vágni, mint azt. Talán tudnak vágni egy olyan szeletet. Másodszor is hozzák a szeletet. De má­sodszor is visszaküldi. — Ez se olyan. Beöthy ekkor odasúg a pincérnek:­­ — Hozza neki vissza azt a szeletet, amit először hozott, de — garnirung nélkül. A pincér úgy tett és Krajcsik ezzel meg volt elégedve, így szólva: — Most úgy látom, hogy épen olyan. Pedig épen ekk­or nem volt olyan, mert közben kiszáradt és ehetetlenné vált. Benn a teremben már az államvasutak beruházási kölcsönéről szóló javaslat fölött is (villámvonat gyorsaságával) átrobogtak. Tolnay Lajos előadása után Kossuth Ferenc és Jagics József kifogásai, Konk­oly- lehege Miklós támo­gató szavai és Dániel Ernő báró miniszter megnyugtató fölvilágosításai után a javaslatot úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadták. A ház is, a folyosó is üres lett s még­se volt három óra. Olay Lajos (egy vasúti tiszt­viselő elmozdítása miatt) Rakovszky István (az alsó-kubini pénzügy igazgatóság fegyelmi ügyei és a Rába szabályozási kölcsön miatt) interpel­lációikat is előterjesztették s még most se volt három óra. Az elnök egész hosszú listát olvasott föl arról, hogy (tekintettel a béke folytán villám­­erőre berendezett képviselőházi munkásságra) mi lesz a hétfői ülés napirendjén és még most is hiányzott a három órából húsz perc. Kénytelen volt tehát ennek az időnek el­engedésével az ülést bezárni. Pedig, amilyen vezetéke van a képviselő­­házi villamosnak, ez alatt a húsz perc alatt ta­lán a hétfői munkavonalat is bejárta volna. II. A képviselőház július 31-iki ülése. Elnök: Szilágyi Dezső. Jegyzők: Molnár Antal, Teleki Sándor gróf, Rakovszky István. A miniszterek közül jelen vannak : Bánffy Dezső b., Lukács László, Erdély Sándor, Dániel Ernő b., Perczel Dezső. Ülés kezdete délelőtt tíz órakor. A múlt ülés jegyzőkönyvének fölolvasása és hitelesítése után Gajári Ödön bemutatja a pénzügyi bizottság jelentését a budapesti angyalföldi m. kir. elmegyógy­intézetben emelendő új igazgatósági épületről szóló törvényjavaslatról. A jelentés kinyomatását és szétosztását a ház elrendeli. Következik a cukoradójavaslat általános elfoga­dása tárgyában a szavazás.­ ­ Először Lepsényi Miklós ama határozati javas­lata fölött szavaznak, mely a javaslat tárgyalásának elhalasztását indítványozza. Minthogy név szerinti sza­vazást kértek, ezt az elnök elrendeli. Szavazás után jelenti az elnök, hogy 453 iga­zolt képviselő közül az indítvány mellett szavazott 36, ellene 159, távol volt 257 s így az indítványt elvetették. A ház a többi határozati javaslatokat is elvetve, a törvényjavaslatot általánosságban elfogadta. Következik a részletes tárgyalás. Az 1 §-nál fölszólal Lukács László pénzügyminiszter: T. ház! Már a múlt alkalommal jeleztem, hogy a részletes tárgyalás rendjén egy pótlást szándékozunk javaslatba hozni, melynek célja az, hogy bizonyos fölmerült ag­gályok eloszlattassanak az­által, hogy kimondassák a törvényben, hogy amennyiben Ausztriában az 1896. XIX. t.-c.-nek megfelelő törvénynek hatálya a jövő évi július 31-ike előtt bármely okból megszűnnék, a mi törvényünk is elveszti érvényét, illetőleg az ország szabad rendelkezési joga e kérdésben visszaáll. E toldást vagyok bátor most javaslatba hozni. Minthogy azonban időközben az következett be,­ hogy a törvényjavaslatból kellő időben, augusztus 1-ig, nem lehet törvény, ennélfogva, hogy az állam­­kincstár indokolatlan megkárosodástól megóvassék, szükséges már most oly intézkedéseket tenni, hogy a jelenleg fönnálló 1896: XIX. t. c. hatályának lejárata összeessék az uj törvény hatályának kezde­tével, ami úgy érhető el, hogy kimondatik, hogy az uj törvény 1897. augusztus 1-én lép életbe. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Ezért szükséges azt az intézke­dést is fölvenni, hogy a kormány hatalmaztassék föl az iránt, hogy amennyiben augusztus 1-e és a most életbeléptetendő törvény életbelépte napja közti időben a cukorgyárakban vagy szabad raktárakban bizonyos mennyiségű cukor megadóztatás végett be­jelentetett, e cukormennyiség után a 2 frtos adó a 11 írton felül beszedhető legyen. (Mozgás a szélső­baloldalon.) Ennélfogva a törvényjavaslat 1. §-ának következő szövegezését bátorkodom javaslatba hozni; rendelte, mikor meteor­pályát írt elébe a földön. Legendaszerűen jött és tűnt el az emberek kö­zül. Amilyen rejtelem e lángész születése, olyan titokzatos maradt sírja is, ahova a segesvári síkon ismeretlen kezek, ismeretlen halottak közé földelték. A missziót teljesen betöltötte. Lángeszével oda állt a magyar nemzeti renaissance nagy prófétái közé és szólt e nemzet nyelvén oly hangokon, ahogy előtte soha senki más. Szólt a nemzethez, mint maga a teremtő géniusz, aki a nemzet lelkében lakik és életét táplálja, vágyait dajkálja, bűneit feddi vagy haraggal bünteti, eszményeit kijelöli, sorsát intézi. Szólt a magyar ész, a magyar szív szavával, annak egész eszmekörét, ennek minden hangnemét da­lokban kifejezve. És szólt azzal a művészi va­rázslattal, mely gondolatot és érzést átoltani, lelkeken velük áthatolni, sugárvetődését idegen világokra is kiterjeszteni képes. Tőle hallottuk először: a népünk őserejé­ben megnyilatkozó sensus hungaricust, az első hiteles szöveget a dalvilágokhoz, amiket ez ős­­erő a magyar zene melódiáiban kifejez­v e da­lok az ő nyakán Európa figyelmét megragadták,­­ ő lett a magyar érzület dalos tolmácsa, aki nemzetét mindenekkel összekapcsolni tudja, akit m­indenek megértenek. A korszakhoz, melyben élt, ez a költői pálya szükséges volt. Petőfi nélkül a 40-es évek s a következők is, lefolytak volna ugyan, de máskép. A nemzeti lendület e lendítő, szent há­borúja e tüzelő, kergető erőt nem nélkülözhette, s mi lett volna a nemzetből az epopoeja után, ha ez elnémult lantos hagyatékában nem ma­radnak ránk az elmúlt fény, dicsőség, erő, ami­ket dalai örökítettek meg és terjesztettek vi­lággá, hogy a magyar nemzet önérzete idegen köztudatból is visszasugározzék a nemzetre, míg fölötte gyászos és borong. Vátesz volt, Isten küldte és adta a ma­gyarnak. A gondviselés őrködő szeretete és isteni akarat rendelkezése nyilvánul a lángelmékben, akik egy nemzet szolgálatára születnek, hogy közéletét emeljék. Jaj a nemzetnek, melyet Is­ten a zseniktől meddőn hagy, nem engedve, hogy hozzá fölemeljék; és jaj a nemzetnek, melyhez Isten nem száll le, lángelmét küldvén neki. A magyarok Istenét dicsérje a hódolat, mely ma Petőfit a segesvári csatatéren, halála évnapján, ünnepelte. A vátesz ott csak alkotni szűnt meg, halhatatlanságának ez a nap minden időkre születésnapja lett. bp.

Next