Pesti Hírlap, 1897. november (19. évfolyam, 303-331. szám)
1897-11-02 / 303. szám
1897. november 2. PESTI HÍRLAP ár- Mommsen levele. Most már teljes a zűrzavar odaát Bécsben. Aki ez őrült Babylonban még kiismeri magát, az maga is őrült. Mindenki elfeledte, miért kezdődött az élet-halálharc a német nemzetiek részéről, senki se tudja már, mire törnek és hol fog mindez végződni. Nincs tárgyilagos szemlélője e küzdelemnek, érdekelve van benne csaknem az egész Európa és nagyon közelről vagyunk érdekelve benne mi is. A mai nap szenzációja Mommsen Tivadarnak, a világhírű tudósnak, levele, mely a N. Fr. Pr. vasárnapi számában jelent meg és kitartásra buzdítja Ausztria németeit a szlavizmus ellen. Mommsen bátorítja Wolfot és Lecert az obstrukcióra! Ki hitte volna, hogy ezt valaha megérjük. Mommsen levelének fontosságát csak az éli föl észszel, aki imeri e nagy embernek állását Németországban. A nyolcvanhatéves aggastyán a szabadelvűség egyik oszlopa, Richter Jenő pártjának egyik legnagyobb ékessége, a deutsch-freisinnig eszme legtekintélyesebb és talán a legbuzgóbb híve. Egyike ama mély tiszteletre méltó alakoknak, kik negyvennyolcban az ifjú Németország szabadságharcának leglelkesebb katonái voltak, kik az egyetemi ifjúság szívébe beoltották a francia forradalom vívmányaiért való rajongást. Virchow, Curtius Ernő, a dicső emlékű Frigyes császár nevelője, Mommsen, mindhárman a berlini Frigyes Vilmos-egyetem díszei, mindhárman a szabad eszméknek kipróbált hűséges bajvívói. Curtius elhunyt, Virchow megbukott, csak a legöregebb köztük, az ősz pátriárcha, él még politikai életet, és szavait mindig megnyilatkozásnak tekintik, valahányszor — ma már mind gyérebben — megszólal. Körülvéve az egyetemen, a közéletben, a sajtóban hatalmas ellenségektől, soha meg nem hajolt, meg nem adta magát s függetlensége biztos érzetében még a császár akaratának sem rendelte alá politikai meggyőződéseit. S íme, ezt a Mommsent ma a német kisebbség oldalán látjuk Ausztria belpolitikájába avatkozva. Félrevezették az öreg embert? Elvakították a messzeségben élő, Bécs viszonyaiban járatlan politikust ? Szó sincs róla! Az öreg Mommsen tudatosan járt el, mikor buzdító levelét a Neue Freie Pressében közzétette. A német és szláv elem élet-halál küzdelmébe szólt bele a tudós tekintélyével, az agg tapasztalt bölcseségével, egy ifjú lelkes füzével. A német nemzeti eszmének nincs kitartóbb bajnoka a szabadelvű pártnál. Még a világszerte népszerűvé lett liberális elnevezést is németre fordította, hogy nevével és németsége mellett tüntessen. Ez a német szellem és német érzés aggodalom és reménység váltakozó érzéseivel tekint arra az országra, mely nyelvben testvére. Meg van győződve róla, hogy e történetileg is visszásan fejlődött államban, melynek testén oly sok ellentétes törekvésű nemzetiség visszavonása rágódik, fog lefolyni a szlávság és németség világtusája. Attól függ, hogy ez államban melyik faj képes magához ragadni a hegemóniát, az egész jövő. A németség bizalommal tekint a Habsburgokra, kiket sokszázados múltjuk kötelez a németség hegemóniájának föntartására. De félelemmel látja, mint inog, ropog, sülyed a föld alatta, és a félelme elfeledtet vele mindent, még a szabadelvűséget is ; első és legfőbb ma a nemzetiség. Csak ez magyarázhatja meg Mommsen levelét , csak ez lehet nyitja annak, mert csatlakozik a Märzjunge az antiszemiták, klerikálisok, reakcionáriusok táborához. Mommsen levele nemcsak az ő egyéniségénél fogva érdekes, hanem politikai súlyáért is. E levél azt jelenti: Mi, németek, pártkülönbség nélkül, vigyázunk rátok, óvatos gonddal kísérjük harcotokat, félve a bukást, remélve a diadalt. Ha már mi, szabadelvűek, veletek vagyunk, mennyivel inkább azok a németek, kiket politikai nézetek különbségeire választanak el tőletek! Ne feledjük el, hogy Németországban nem egy nagy politikus van, aki a magyaroknak nem tudja megbocsájtani a kiegyezést. Mikor hatvanhatban a porosz fegyverek tönkretették, megalázták Ausztriát, könnyen be lehetett volna olvasztani a nagy német birodalomba, ha az alkotmány visszaállításáért hálás magyarok új erőt és lelket nem öntenek a megtört Ausztriába. Ezt a németek nem feledték el nekünk; olyanoktól tudom, akik nem passzióból foglalkoznak politikával. A végzet úgy akarta, hogy ismét szembekerüljünk. A harc a németek részéről folyik ellenünk, kik a németségnek Ausztriában már bölcseségből is támaszai és előmozdítói kell hogy legyünk. Az obstrukció szónokai élesen kelnek ki ellenünk és pártjukon van egész Németország. E rettentő válság fenyegetőbb, mint gondoljuk. Belekerültünk tudtunkon kívül és nem akad út, mely kivezetne belőle. A legközelebbi jövő meghozhatja a megoldást, de akad-e Nagy Sándor, akinek elég ereje és elszántsága legyen kettévágni a csomót? Se. * Kfi * Mommsen szózata, az osztrák-németekhez egész terjedelmében így hangzik: Tisztelt uram! Csak higgye el, hogy amint az osztrákok Németország felé tekintenek, úgy néznek a németek Ausztria felé és a mi szívünk is vérzik az ily hallatlan . . . Igen, elváltunk önöktől és az elválasztó küzdelem kemény volt, de mégis bíztunk benne, hogy a súlyos körülmények közt létrejött hagyatéki osztozkodás után a fivérek békésen megférnek egymással és erősen összetartanak. Hogy Salzburg és Tirol alpesei ezentúl is az össznemzetei lesznek, hogy a Duna német marad, mint a Rajna, és Mozart és Grillparzer sírhelyei németek maradnak, mint Schilleré és Goethéé, abban a leghevesebb tusák közt, nálunk hűvös északi németeknél sem kételkedett senki, hiszen ez magától értetődő dolog volt. És reményünk teljesülni látszott. A nagy fordulatok közt, amelyekre ma visszapillant egy aggastyán, sokat törtünk le a gyümölcsökből, amelyek rothadnak szüretelés előtt, de Németország és Ausztria összetartozóságát sziklaerősen hittük biztosítva. És most a barbarizálás apostolai munkálkodnak azon, hogy fél évezred német munkáját eltemessék műveletlenségük örvényébe. Ránk birodalmi németekre nézve kimondhatatlan fájdalom, ha látjuk ennek a monarchiának a . . . . , a lajtháninneni ... a lajthántúli úgynevezett liberálisok tompaelméjűségét, ama katholikusok elférfiatlanodását, akik a rózsafüzért többre becsülik a hazánál, ha ezt néznünk kell és nem szabad meg sem kísérelnünk a segítséget. Ön tudja, hogy ezt nem tehetjük. Ausztria, amíg a német ragacs összetartja . . . nagy állam. Jövőjének kérdését nem Berlinben döntik el, az önök kezében van. Minden nagy államnak önmagán kell segítenie . . . Mi nem működhetünk önökkel, csak együtt szenvedhetünk, bízunk az összes elnyomottak szilárd és egyértelmű kitartásában. Hogyan is lehet az, hogy ahol kockán forog minden, egy aránylag oly mellékes kérdés, aminő a szemiták helyzete az államban, veszélyezteti az egyetértést. Hogy adhatnak igazat német katholikusok azoknak, akik azt állítják, hogy katholicizmus és hazafiság nem fér meg, hogy tagadhatják meg a nemzetüket, miként Péter a Megváltót ? Hogyan történhetik meg, hogy az osztrák birodalmi főváros, az ősi német császárváros, Bécs, ily bénán, néptelenül és becstelenül távolmarad a küzdelemtől ? Legyetek egyek! Ez az első szó. És a második szó: Legyetek kemények. Okosság nem fér a csehek koponyájához, de az ütést az is megérti. Idétlen engedékenységgel sokat vétkeztek, sokat rontottak Ausztriában. Mindenre megy a játék, a bukás a megsemmisülés. A német osztrákok a tartományokból, amelyeket anyagilag és polgáriasodás tekintetében fölvirágoztattak, nem vándorolhatnak ki, mint a zsidók Oroszországból; aki enged, tudja meg, hogy vagy a gyermekeit, vagy legalább unokáit csehekké teszi. Legyetek kemények! Ez a második szó. Mi történjék ebben a — nem mondom haláltusában, de igenis ebben az élet-halálharcban, azt csak az mondhatja, aki az elfogadott, felelőséggel terhes és minden egyesre nézve veszélyes határozatok alatt együtt szenved. A parlamenti jog és a házszabályok jó fegyverek az oly ellenféllel szemben, aki tisztelni akar jogot és rendet, elégtelenek ott, ahol a jogot és rendet épen meg akarják törni. Tudtára kell hozni barátnak és ellenségnek felfelé épúgy, mint lefelé, hogy míg ez az erőszakolás tart, a német osztrák megszűnik .... lenni, és a polgári közösségből annyiban kiválik, amennyire ez, egyáltalán a lehetőség határai közt megtörténhetik. Becsülésünk és megvetésünk kíséri a veszélyes út minden lépését. (A kipontozott passzusokat a N. Fr. Presse a cenzúra miatt jónak látta kihagyni. A szerif?) Külpolitikai hírek. Űrlipi a szövetségekről. A bukott ex-világvezetőknek az a betegségük, hogy mindazt, ami nélkülük jön létre, rossznak, veszedelmesnek tekintik s mellékesen fölcsapnak orákulumnak. Bismarck után most Crispi kezd leleplezésekbe bocsátkozni s nagy politikai eszmékkel debütálni. A »Tribunal ismerteti a cikket, mely legközelebb a londoni »Nineteenth Century» címü lapban fog megjelenni Crispi tollából. E cikkben fölveti a kérdést, hogy minek lehetnek a francia-orosz szövetség céljai ? És ha a cár- nak és Faurenak nincsenek titkos szándékaik vele, miért nem teszik közé a szövetségi szerződés szöve-' gét, amint ezt 1888-ban Németország és Ausztria-Magyarország cselekedtek ? Crispi tagadja Franciaoszágnak jogát, hogy Elzász-Lotharingia visszaadására spekulálhasson. Mind a két tartomány nagyon jól találja magát a német rezsim alatt. Az alatt, hogy Parisban boszúterveket szőnek s Strassburg szobrát koszorúkkal aggatják körül, Strassburgban és Metzben a legnagyobb lelkesedéssel fogadják a német császárt. A régi hazába visszakebelezett tartományok lakossága nem mutat arra semmi kedvet, hogy újból elszakad-, jön Németországtól. Kárpótlásul kapott most Franciaország Elzász-Lotharingia visszahódítására egy örömmel fogadott szövetségest. De e vállalkozáshoz a cár bizonyára nem adta a beleegyezését minden viszontszolgálat nélkül. A ki nem elégített dicsvágyon nyugvó kettős szövetség tehát okvetlenül háborúra kell hogy vezessen. Ezt a hármas szövetségről sohasem fogják mondhatni. Franciaország vissza akarja kapni elvesztett tartományait, Oroszország a nyújtandó segítség fejében pedig Konstantinápoly birtokát követeli. Azt sem szabad feledni, mondja Crispi, hogy Oroszország már 1888-ban kész lett volna a háborúra, ha Olaszország kezdeményezésére az ügy barátságos után el nem intéztetek, volna. Eddig Crispi, ki fölfogásával meglehetős ellentétben áll az eseményekkel s az azokból levonható következtetésekkel. Ilyen elfogult gondokozás mellett nem lehet többé csodálkozni Crispi afrikai politikáján sem, mely Olaszországra nézve oly kínos kudarccal végződött. Görög torpedók. Tudvalevőleg az egész görög fegyveres kalandban semmi sem sült el. — Most kiderült, mint Athénból írják, hogy e részben még a torpedók is stílusban maradtak. Az összes torpedókból, melyekkel a torpedó-naszádok föl voltak szerelve, kifelejtődött a szétrobbantásra szükséges gyúanyag, így azután ártalmatlanabbak lettek, mint a tőkehalak, nagy gaudiumára annak a néhány török hadihajónak, melylyel a görög torpedók konfliktusba kerültek. Athénben természetesen nagy fölháborodással fogadták e komikus fölfedezést, és hogy Európa igen sokat ne nevethessen rajta, horogra csíptek két szerencsétlen tisztet, Rastopovlo és Anastazion urakat, hogy haditörvényszék elé állítsák mint bűnbakot. Szerű sorsukkal akarják a bohózatos eseményt komoly színben feltüntetni. A bolgár emigránsok kérdése végre megoldást nyert. Az Oroszországban élő 48 bolgár emigráns közül a bolgár kormány csak kilencet ismer el olyannak. Ezek amnesztiát kapnak s be fognak osztatni a bolgár hadseregbe, olyan rangban, melyet az orosz hadseregben viseltek. A többi harminckilencről a bolgár kormány mit sem akar tudni. Különben ez a kilenc is vizet zavar, mert a bolgár tisztek nem nagyon örülnek az egykori árulók pajtásságának. De a kormány nem segíthetett a dolgon, miután az orosz hadsereg is vágyott szabadulni a bolgár kollegáktól. Rampolla bibornok államtitkárnak egy jegyzékéről emlékeztek meg a lapok, melyet a nunciusokhoz intézett volna a Rudini-féle körlevél ügyében, amelyben a kerületek főnökeit utasítja, hogy a klerikális egyletekkel szemben minő magatartást tanúsítsanak. A »Voce della Verda«, a Vatikán kedvelt lapja, a közzétett Rampolla-féle jegyzéket apokrifnek jelenti ki. A spanyol konzervatívok egyesülése. Az egykor hatalmas párt már évek előtt kettészakadt a Canovas- és Siena-családok ellenségeskedése miat. A párt jobb szárnyából sokan követték Silverát, ki nem akart tovább Canovas vezérkedése alatt maradni. Canovas halálával az újra-egyesülés lehetővé vált, aminek létesítésében Silveia barátai, a kamraelnök Pidala y-Mon, Azcarraga és Villaverde tábornokok egyfelől és Martinez Campos másfelől nagy érdemeket szereztek. Silveia lesz a pártvezér és egyelőre támogatni fogja Lagasta kormányát a koloniális és nemzetközi kérdésekben.