Pesti Hírlap, 1897. november (19. évfolyam, 303-331. szám)

1897-11-02 / 303. szám

1897. november 2. PESTI HÍRLAP ár- Mommsen levele. Most már teljes a zűrzavar odaát Bécsben. Aki ez őrült Babylonban még kiismeri magát, az maga is őrült. Mindenki elfeledte, miért kez­dődött az élet-halálharc a német nemzetiek részéről, senki se tudja már, mire törnek és hol fog mindez végződni. Nincs tárgyilagos szemlé­lője e küzdelemnek, érdekelve van benne csak­nem az egész Európa és nagyon közelről vagy­unk érdekelve benne mi is. A mai nap szenzációja Mommsen Tivadar­nak, a világhírű tudósnak, levele, mely a N. Fr. Pr. vasárnapi számában jelent meg és kitartásra buzdítja Ausztria németeit a szlavizmus ellen. Mommsen bátorítja Wolfot és Lec­ert az ob­­strukcióra! Ki hitte volna, hogy ezt valaha megérjük. Mommsen levelének fontosságát csak az éli föl észszel, aki im­eri e nagy embernek állását Németországban. A nyolcvanhatéves aggastyán a szabadelvűség egyik oszlopa, Richter Jenő pártjának egyik legnagyobb ékessége, a deutsch-freisinnig eszme legtekintélyesebb és talán a legbuzgóbb híve. Egyike ama mély tisz­teletre méltó alakoknak, kik negyvennyolcban az ifjú Németország szabadságharcának leglel­kesebb katonái voltak, kik az egyetemi ifjúság szívébe beoltották a francia forradalom vív­mányaiért való rajongást. Virchow, Curtius Ernő, a dicső emlékű Frigyes császár nevelője, Mommsen, mindhárman a berlini Frigyes Vil­­mos-egyetem díszei, mindhárman a szabad esz­méknek kipróbált hűséges bajvívói. Curtius el­hunyt, Virchow megbukott, csak a legöregebb köztük, az ősz pátriárcha, él még politikai életet, és szavait mindig megnyilatkozásnak tekintik, valahányszor — ma már mind gyérebben — megszólal. Körülvéve az egyetemen, a közélet­ben, a sajtóban hatalmas ellenségektől, soha meg nem hajolt, meg nem adta magát s függet­lensége biztos érzetében még a császár akara­tának sem rendelte alá politikai meggyőződéseit. S íme, ezt a Mommsent ma a német ki­sebbség oldalán látjuk Ausztria belpolitikájába avatkozva. Félrevezették az öreg embert? El­­vakították a messzeségben élő, Bécs viszonyai­ban járatlan politikust ? Szó sincs róla! Az öreg Mommsen tudatosan járt el, mi­kor buzdító levelét a Neue Freie Pressében köz­zétette. A német és szláv elem élet-halál küz­delmébe szólt bele a tudós tekintélyével, az agg tapasztalt bölcseségével, egy ifjú lelkes füzével. A német nemzeti eszmének nincs ki­tartóbb bajnoka a szabadelvű pártnál. Még a világszerte népszerűvé lett liberális elnevezést is németre fordította, hogy nevével és német­sége mellett tüntessen. Ez a német szellem és német érzés aggodalom és reménység váltakozó érzéseivel tekint arra az országra, mely nyelv­ben testvére. Meg van győződve róla, hogy e történetileg is visszásan fejlődött államban, melynek testén oly sok ellentétes törekvésű nemzetiség visszavonása rágódik, fog lefolyni a szlávság és németség világtusája. Attól függ, hogy ez államban melyik faj képes magához ragadni a hegemóniát, az egész jövő. A né­metség bizalommal tekint a Habsburgokra, ki­ket sokszázados múltjuk kötelez a németség hegemóniájának föntartására. De félelemmel látja, mint inog, ropog, sülyed a föld alatta, és a félelme elfeledtet vele mindent, még a sza­­badelvűséget is ; első és legfőbb ma a nemze­tiség. Csak ez magyarázhatja meg Mommsen le­velét , csak ez lehet nyitja annak, mert csatla­kozik a Märzjunge az antiszemiták, klerikáli­sok, reakcionáriusok táborához. Mommsen le­vele nemcsak az ő egyéniségénél fogva érdekes, hanem politikai súlyáért is. E levél azt jelenti: Mi, németek, pártkülönbség nélkül, vigyázunk rá­tok, óvatos gonddal kísérjük harcotokat, félve a bukást, remélve a diadalt. Ha már mi, szabad­elvűek, veletek vagyunk, mennyivel inkább azok a németek, kiket politikai nézetek különbségei­re választanak el tőletek! Ne feledjük el, hogy Németországban nem egy nagy politikus van, aki a magyaroknak nem tudja megbocsájtani a kiegyezést. Mikor hatvan­hatban a porosz fegyverek tönkretették, meg­alázták Ausztriát, könnyen be lehetett volna ol­vasztani a nagy német birodalomba, ha az al­kotmány visszaállításáért hálás magyarok új erőt és lelket nem öntenek a megtört Ausztriába. Ezt a németek nem feledték el nekünk; olya­noktól tudom, akik nem passzióból foglalkoznak politikával. A végzet úgy akarta, hogy ismét szembe­kerüljünk. A harc a németek részéről folyik el­lenünk, kik a németségnek Ausztriában már bölcseségből is támaszai és előmozdítói kell hogy legyünk. Az obstrukció szónokai élesen kelnek ki ellenünk és pártjukon van egész Németország. E rettentő válság fenyegetőbb, mint gondoljuk. Belekerültünk tudtunkon kívül és nem akad út, mely kivezetne belőle. A legközelebbi jövő meg­hozhatja a megoldást, de akad-e Nagy Sándor, akinek elég ereje és elszántsága legyen ketté­vágni a csomót? Se. * Kfi * Mommsen szózata, az osztrák-németekhez egész terjedelmében így hangzik: Tisztelt uram! Csak higgye el, hogy amint az osztrákok Né­metország felé tekintenek, úgy néznek a németek Ausztria felé és a mi szívünk is vérzik az ily hal­latlan . . . Igen, elváltunk önöktől és az elválasztó küzdelem kemény volt, de mégis bíztunk benne, hogy a súlyos körülmények közt létrejött hagyatéki osztozkodás után a fivérek békésen megférnek egy­mással és erősen összetartanak. Hogy Salzburg és Tirol alpesei ezentúl is az össz­nemzetei lesznek, hogy a Duna német marad, mint a Rajna, és Mozart és Grillparzer sírhelyei néme­tek maradnak, mint Schilleré és Goethéé, abban a leg­hevesebb tusák közt, nálunk hűvös északi németek­nél sem kételkedett senki, hiszen ez magától értetődő dolog volt. És reményünk teljesülni látszott. A nagy fordu­latok közt, amelyekre ma visszapillant egy aggastyán, sokat törtünk le a gyümölcsökből, amelyek rothadnak szüretelés előtt, de Németország és Ausztria össze­­tartozóságát sziklaerősen hittük biztosítva. És most a barbarizálás apostolai munkálkod­nak azon, hogy fél évezred német munkáját eltemes­sék műveletlenségük örvényébe. Ránk birodalmi németekre nézve kimondhatat­lan fájdalom, ha látjuk ennek a monarchiának a . . . . , a lajtháninneni ... a lajthántúli úgynevezett liberálisok tompaelm­éjűségét, ama katholikusok elférfiat­­lanodását, akik a rózsafüzért többre becsülik a hazánál, ha ezt néznünk kell és nem szabad meg sem kísérelnünk a segítséget. Ön tudja, hogy ezt nem tehetjük. Ausz­tria, amíg a német ragacs összetartja . . . nagy állam. Jövőjének kérdését nem Berlinben döntik el, az önök kezében van. Minden nagy államnak önma­gán kell segítenie . . . Mi nem működhetünk önökkel, csak együtt szenvedhetünk, bízunk az összes elnyomottak szilárd és egyértelmű kitartásában. Hogyan is lehet az, hogy ahol kockán forog minden, egy aránylag oly mellékes kérdés, aminő a szemiták helyzete az államban, ve­szélyezteti az egyetértést. Hogy adhatnak igazat német katholikusok azoknak, akik azt állítják, hogy katholi­­cizmus és hazafiság nem fér meg, hogy tagadhatják meg a nemzetüket, miként Péter a Megváltót ? Hogyan történhetik meg, hogy az osztrák birodalmi főváros, az ősi német császárváros, Bécs, ily bénán, néptele­­nül és becstelenül távolmarad a küzdelemtől ? Legye­tek egyek! Ez az első szó. És a második szó: Legyetek kemények. Okos­ság nem fér a csehek koponyájához, de az ütést az is megérti. Idétlen engedékenységgel sokat vétkeztek, sokat rontottak Ausztriában. Mindenre megy a játék, a bukás a megsemmisülés. A német osztrákok a tar­tományokból, amelyeket anyagilag és polgáriasodás tekintetében fölvirágoztattak, nem vándorolhatnak ki, mint a zsidók Oroszországból; aki enged, tudja meg, hogy vagy a gyermekeit, vagy legalább unokáit cse­­hekké teszi. Legyetek kemények! Ez a második szó. Mi történjék ebben a — nem mondom halál­tusában, de igenis ebben az élet-halálharcban, azt csak az mondhatja, aki az elfogadott, felelőséggel terhes és minden egyesre nézve veszélyes határoza­tok alatt együtt szenved. A parlamenti jog és a ház­szabályok jó fegyverek az oly ellenféllel szemben, aki tisztelni akar jogot és rendet, elégtelenek ott, ahol a jogot és rendet épen meg akarják törni. Tudtára kell hozni barátnak és ellenségnek felfelé épúgy, mint lefelé, hogy míg ez az erőszakolás tart, a német osztrák megszűnik .... lenni, és a pol­gári közösségből annyiban kiválik, amennyire ez, egyáltalán a lehetőség határai közt megtörténhetik. Becsülésünk és megvetésünk kíséri a veszélyes út minden lépését. (A kipontozott passzusokat a N. Fr. Presse a cenzúra miatt jónak látta kihagyni. A szerif?) Külpolitikai hírek. Űrlipi a szövetségekről. A bukott ex-vi­­lágvezetőknek az a betegségük, hogy mindazt, ami nélkülük jön létre, rossznak, veszedelmesnek tekin­tik s mellékesen fölcsapnak orákulumnak. Bismarck után most Crispi kezd leleplezésekbe bocsátkozni s nagy politikai eszmékkel debütálni. A »Tribunal is­merteti a cikket, mely legközelebb a londoni »Nine­teenth Century» címü lapban fog megjelenni Crispi­ tollából. E cikkben fölveti a kérdést, hogy minek le­hetnek a francia-orosz szövetség céljai ? És ha a cár-­ nak és Faurenak nincsenek titkos szándékaik vele, miért nem teszik közé a szövetségi szerződés szöve-' gét, amint ezt 1888-ban Németország és Ausztria-Ma­­gyarország cselekedtek ? Crispi tagadja Franciaoszágnak jogát, hogy Elzász-Lotharingia visszaadására spekulál­hasson. Mind a két tartomány nagyon jól találja ma­gát a német rezsim alatt. Az alatt, hogy Parisban boszúterveket szőnek s Strassburg szobrát koszorúk­kal aggatják körül, Strassburgban és Metzben a leg­nagyobb lelkesedéssel fogadják a német császárt. A régi hazába visszakebelezett tartományok lakossága nem mutat arra semmi kedvet, hogy újból elszakad-, jön Németországtól. Kárpótlásul kapott most Francia­­ország Elzász-Lotharingia visszahódítására egy öröm­mel fogadott szövetségest. De e vállalkozáshoz a cár bizonyára nem adta a beleegyezését minden viszont­szolgálat nélkül. A ki nem elégített dicsvágyon nyugvó kettős szövetség tehát okvetlenül háborúra kell hogy vezessen. Ezt a hármas­ szövetségről sohasem fogják mondhatni. Franciaország vissza akarja kapni elvesztett tartományait, Oroszország a nyújtandó segítség fejé­ben pedig Konstantinápoly birtokát követeli. Azt sem szabad feledni, mondja Crispi, hogy Oroszország már 1888-ban kész lett volna a háborúra, ha Olaszország kezdeményezésére az ügy barátságos után el nem in­téztetek, volna. Eddig Crispi, ki fölfogásával meglehetős ellen­tétben áll az eseményekkel s az azokból levonható következtetésekkel. Ilyen elfogult gon­do­kozás mellett nem lehet többé csodálkozni Crispi afrikai politiká­ján sem, mely Olaszországra nézve oly kínos kudarc­cal végződött. Görög torpedók. Tudvalevőleg az egész görög fegyveres kalandban semmi sem sült el. — Most kiderült, mint Athénból írják, hogy e részben még a torpedók is stílusban maradtak. Az összes torpedókból, melyekkel a torpedó-naszádok föl vol­tak szerelve, kifelejtődött a szétrobbantásra szükséges gyúanyag, így azután ártalmatlanabbak lettek, mint a tőke­halak, nagy gaudiumára annak a néhány török hadihajónak, melylyel a görög torpedók konfliktusba kerültek. Athénben természetesen nagy fölháborodás­­sal fogadták e komikus fölfedezést, és hogy Európa igen sokat ne nevethessen rajta, horogra csíptek két szerencsétlen tisztet, Rastopovlo és Anastazion urakat, hogy haditörvényszék elé állítsák mint bűnbakot. Sze­rű sorsukkal akarják a bohózatos eseményt komoly színben feltüntetni. A bolgár emigránsok kérdése végre meg­oldást nyert. Az Oroszországban élő 48 bolgár emi­gráns közül a bolgár kormány csak kilencet ismer el olyannak. Ezek amnesztiát kapnak s be fognak osz­tatni a bolgár hadseregbe, olyan rangban, melyet az orosz hadseregben viseltek. A többi harminckilencről a bolgár kormány mit sem akar tudni. Különben ez a kilenc is vizet zavar, mert a bolgár tisztek nem nagyon örülnek az egykori árulók pajtásságának.­­ De a kormány nem segíthetett a dolgon, miután az orosz hadsereg is vágyott szabadulni a bolgár kolle­gáktól. Rampolla bibornok államtitkárnak egy jegy­zékéről emlékeztek meg a lapok, melyet a nunciusok­­hoz intézett volna a Rudini-féle körlevél ügyében, amelyben a kerületek főnökeit utasítja, hogy a kleri­kális egyletekkel szemben minő magatartást tanúsít­sanak. A »Voce della Verd­a«, a Vatikán kedvelt lapja, a közzétett Rampolla-féle jegyzéket apokrifnek jelenti ki. A spanyol konzervatívok egyesülése. Az egykor hatalmas párt már évek előtt kettészakadt a Canovas- és Sien­a-családok ellenségeskedése miat. A párt jobb szárnyából sokan követték Silverát, ki nem akart tovább Canovas vezérkedése alatt maradni. Canovas halálával az újra-egyesülés lehetővé vált, aminek létesítésében Silveia barátai, a kamraelnök Pidala y-Mon, Azcarraga és Villaverde tábornokok egy­felől és Martinez Campos másfelől nagy érdemeket szereztek. Silveia lesz a pártvezér és egyelőre tá­mogatni fogja Lagasta kormányát a koloniális és nem­zetközi kérdésekben.

Next