Pesti Hírlap, 1898. január (20. évfolyam, 1-31. szám)
1898-01-01 / 1. szám
1898. január 1. PESTI HÍRLAP __________________________________3____ kormány pedig arra, hogy a jövő év folyamán másnak jegybank fölállítására engedélyt nem ad. Ezt a megállapodást, mint értesülünk, Lukács László pénzügyminiszter és a bank kormányzója tegnap írták alá. — A magyar kormány továbbá átiratilag értesítette az osztrák kabinetet arról, hogy a status quót és a viszonosságot a jövő év folyamán a maga részéről fentartja. További intézkedéseket a magyar kormány ez idő szerint nem tart szükségeseknek. Általános jellegű rendeletek kibocsátását pedig egyáltalán nem vette célba. A magyar hirlap holnapi száma teszi közzé azon egy évre (1898-ra) terjedő megállapodást, mely a magyar kormány és az osztrák-magyar nemzeti bank közt a jelenlegi állapotot föntartja. Ami a vám- és kereskedelmi szerződésre vonatkozó rendelkezéseket illeti, a magyar kormány e részben csak külön intézkedéseket tesz saját hatáskörében s nem fog egy általános államjogi szükségrendeletet kibocsájtani. Amint hírlik, ezen intézkedések arra fognak szorítkozni, hogy a kormány a ki. vámhivatalokat a mai napig érvényes tarifa és eljárás föntartására utasítja, amivel a mostani állapot államjogi deklaráció nélkül jogszerűleg fönmarad s a most obstrukció alatt levő provizórium-törvény meghozatala által a parlamenti jóváhagyást is meg fogja nyerni. A kényszerhelyzet ily módon való liquidálása államjogi szempontból igen ügyeimre méltó, mivel ezúttal a magyar kormány Magyarország önrendelkezése alapján jár el s eljárása az elintézés módját illetőleg egészen más, mint ahogyan az osztrák kormány eljárt. Nyilvánvaló, hogy a magyar kormány a »praecedeost« kerüli. Ausztriában ugyanis már tegnap, dec. 30 án, aláírta a fejedelem egy császári rendeletűt, mely úgy a vám- és kereskedelmi szerződést, mint a bankügyet, ex status quo alapján rendezi. (Mellesleg motim, ez a dátum tökéletesen megmagyarázza, miért tartotta Bánffy miniszterelnök tegnap elkésettnek az obstruktív szélsőbaloldal kacérkodásait. Tegnap már a szükségállapot tényleg beállott.) Ezt a császári rendeletet a bécsi »Wiener Zeitung« ő felsége aláírásával s az egész osztrák minisztérium aláírásával közli. Lényeges tartalma a következő: 1. Az 1878. illetőleg az 1887. évi vám- és kereskedelmi szerződés rendelkezései az 1891., 1892. és 1897. évi módosításokkal együtt egész 1898. dec. 31-ig hatályban maradnak s ezen idő alatt a vámjövedelmek az 1887. évi törvényben megjelölt célra (a közös költségekre) fordulatnak. 2. Hasonlóképen 1898. dec. 31-éig érvényben maradnak az osztrák-magyar bank privilégiumára vonatkozó 1887., 1890. és 1892. évi törvények, a 80 milliós bankadósságra vonatkozó, törvényen alapuló megállapodásokkal együtt, illetőleg az osztrák pénzügyminiszter felhatalmaztatik, hogy a bankprivilegium meghosszabbításának megfelelőlőleg a bankkal továbbra is szerződhessék. A 3. szakasz szó szerint következő: «Mihelyest az 1898. év folyása alatt a Reichstrathban képviselt királyságok és országok a magyar korona országaival az 1. és 2. szakaszban jelzett ügyekre nézve megegyeztek s az hatályba lépett, valamint abban az esetben is, ha ezen ügyekre vonatkozólag a magyar korona országaiban a jelenlegi állapot, avagy a kölcsönösség nem tartatik fönn változatlanul, az 1. és 2. szakaszban foglalt rendelkezések, másnemű szabályozás,föntartása mellett elvesztik érvényességüket.« Ez a rendelet az 1867. évi alkotmánytörvény 14 §-a (Nothparagraf) alapján van kibocsátva és végrehajtásával az egész osztrák minisztérium van megbízva. Mi következik? A »Neue Freie Presse« értesülése szerint a magyar kormány, arra határozta el magát, hogy nem lép a rendeletek útjára és tekintettel a helyzetre, amelyből rövid idő alatt kibontakozhatik, egyszerűen nem tesz semmit. Az eljárás ezen metódusát a következőkre alapítják : A vámhivatalnokoknak megvannak a maguk utasításaik. Ezek mindaddig érvényben maradnak, míg a kormány valami ellenkezőt nem rendel. A határ vámhivatalnokok tehát a vámokat épúgy beszedik, mint eddig. Amennyiben nemzetközi viszonyok jönnek tekintetbe, úgy az autonóm vámtarista mint az idegen hatalmakkal kötött kereskedelmi szerződések továbbra is fönnálló törvényen alapulnak. Ha valamely vámhivatalnoknak skrupulusa támad, kételyével félebbvalójához kell fordulnia, aki vagy szóbelileg, vagy instrukcióval utasítja, hogy mit kell tennie. Míg valamely esetleges panasz a vám visszafizetése végett a bírósághoz érkezik és a per az összes fórumokat megjárja, addig meghozzák a törvényt, melyet 1898 január elsejéig visszaható erővel ruháznak föl. Ezen viszonyokra nézve tehát általános rendeletről nem is szükséges gondoskodni. A kereskedelemügyi miniszter és a pénzügyminiszter saját hatáskörükben intézkedhetnek, ha valami kétség merülne föl. A bankügyekre vonatkozólag a következő fölfogás jut érvényre: Az osztrák-magyar bank és a magyar kormány közt, természetesen a törvényhozás utólagos jóváhagyásának föntartásával, megállapodás jött létre, tekintettel a tárgyalás alatt lévő kiegyezési provizóriumra. A bankkal való megállapodás meghoszszabbítja a status quot és a kormány minden irányban biztosítja a bank privilégiumait. Ami a nyolcvan milliós adósságot illeti, a visszafizetés kötelezettsége kizárólag az osztrák kormányt terheli. Az osztrák-magyar bank jegyeinek fizetési érvényét úgy a valutaszabályozási törvény, mint az érmeegyezmény elismeri, az érmeszerződés pedig 1910-ig tart. Az osztrákmagyar bank e megállapodásban teljes jogbiztonságot talál. Rámutatnak e tekintetben egy precedensre. Az annak idején való osztrák nemzeti bank az 1867 é 1876-ig terjedő időszakban, mindaddig míg a szabadalmának törvénybe iktatását Széll Kálmán keresztülvitte, tizenkét éven át csak a két kormány egyszerű megállapodása alapján funkcionált, anélkül, hogy a a viszony jogbiztosságát valaki kétségbe vonta volna. Ez a megállapodás az ismeretes vöslaui jegyzőkönyvbe volt foglalva, melyet Becke báró és Lónyay Menyhért írtak alá. Az obstrukció folytatása. Szélsőbaloldali körökből azt jelentik, hogy a pártnak obstrukciós csoportja az Ugron-töredékke még mindig szorosan együtt tart s nem is akar hallani az obstrukció gyors leszereléséről. Január 3-án vagy 4-én az obstrukció látható feje, Jusik Gyula is fölszólal s az Ugron-párt skartban volt szónokai is belépnek a vitába. Mint mondják, most már a külpolitikai kérdést is belevegyítik a vitába, ami annak szélességét növeli s hitük szerint veszedelmességét is. Érdekes az a fölfogás is, hogy a szélsőbaloldali obstrukció még azzal sincs megelégedve, hogy a kormány szükségrendeletet nem is fog kibocsátani. Ők ugyanis arra számítottak, hogy Bánffy b. a szükségrendeletet, — amire az obstrukció rákényszerítette — ki fogja bocsátani s ezzel ürügyet kapnak egy szintén egészen osztrák mintára készült »vád alá helyezési« indítványra. Mivel azonban ez nem fog megtörténni s a kormány kényszerült rendelkezése pusztán a bankkal való megállapodásra szorítkozik, az obstrukció hosszas folytatásával akarják kicsikarni a szükségbeli rendeletet s ezzel az ürügyet az obstrukció folytatására és az okot, s úgy vélik sokan, — a képviselőház föloszlatására, azt tudom, hogy jó emberek. Tudom pedig azért, mert én is jó ember voltam, mikor egyszer életemben postás voltam. Zavaros, háborús világban, a messze Keleten, megszakadt a közlekedés Kelet-Rumélia és Törökország között. Filippopoliból Konstantinápolyba jutni nagy és bonyodalmas vállalkozás volt. A módja az, hogy az ember nagy keservesen szoros katonai útlevelet szerez, és Filippopoliból a szárny vasúttal elmegy Jamboliba, a Balkán alá. Onnan paraszt szekéren tovább utazik, a Fekete-tenger egy kis kikötő városába Burgaszba (jó úton húsz óra, őszi sarokban kétszer annyi), és abban a kis bolgár-görög fészekben sült halon él vagy négy napig, várván az orosz gőzöst, mely elviszi Várnába, ahonnan aztán a Lloydhajóval lekerülhet Konstantinápolyba, azaz hogy a Bosporusba, mert ráadásul kolera is van és egy álló hétig kell vesztegelni Anadoli-Kavak előtt. A Jamboli felé vivő vasúton egymagam utaztam európai ember. Egy olasz kalauz jött nézni a jegyemet, és azt kérdezte tőlem : »Ugye ön Konstantinápolyba utazik ?« Azzal levette a sapkáját: »Uram, én jó cselekedetet kérek öntől. A feleségem, a családom Konstantinápolyban van. Két hónapja nem hallottak rólam hírt; azt se tudják, élek-e, halok-e. Kérem, vigye el ezt a levelet a feleségemnek. Fontos, igen fontos dolgok vannak benne.« És kivett a kebeléből egy össze-visszagyűrt, rég megírt levelet és ide adta nekem: »Die vi benedita.« És könnyes volt a szeme. Én megfogtam a levelet, betettem a legkincsesebb zsebembe. S attól a pillanattól fogva azt vettem észre, hogy nem megy elég gyorsan a vonat. Addig is sarkalt a kötelesség érzése, a mulasztás félelme, de most szerettem volna repülni. Mert hátha elérem méga holnaputáni orosz hajót és nyerek négy napon. Abban a kis ruméliai mezővárosban öreg este hurcoltattam elő a rendőrséggel egy fuvarost és éjfélkor vágtam neki a zuhogó záporban feketélő ismeretlen sivatagnak, a rossz ekhós szekéren. Most meg vágtasson az az öt kis ló! És mikor a kerekekbe beleragadt a nehéz, szívós sár, a kabátomon át égetett az a levél, annak a szegény, rongyos konduktornak a levele. Rajta, rajta! És a sötét kietlenségben, a város napjaiban, a tengeren, a veszteglés alatt hosszú volt minden órám, tízszer hosszabb, mint máskor. És mikor tizenhárom nap múlva kiszálltam a galatai parton, nem törődtem semmivel, se a politikával, se a cökmókommal, hanem lóra ültem és vágtattam egy ismeretlen utcába, egy ismeretlen házhoz, egy ismeretlen asszonyhoz. Mert jó dolog ám a más levelét becsületesen kézhez adni és jó embernek, jó postásnak lenni! A mi becsületes levélhordóink megérdemlik, hogy könnyítsünk nehéz munkájukon. Mindnyájunkat boszantott a postaigazgatóság rendelete, mely azt parancsolja, hogy a budapesti utcák elé oda kell írni a kerületet is. Tudja a Herkó páter, melyik száma VII. és melyik száma Vili. kerület a kerepesi útnak, és égessen meg engemet a tűz, ha sejtem, micsoda római szám bigyesztendő a mókus utca elé. Minek is bajlódtam vele, mikor a levélhordók lexikon fejében mindez megvan s mikor azt látom, hogy megkapok az utcám említése nélkül címzett leveleket, holott ezt a szerencsétlen nevet viseljük Budapesten vagy tizenöten, lakatosok, üvegesek, katonák, sőt egy méltóságos úr is, aki, ha jól emlékszem, a Kisfaludy-Társaság tagja. Mondom, én is káromkodtam azon a rendeletén. De most már föl vagyok fegyverkezve jó térképekkel, utcalajstromokkal, minden ismerősöm lakását beírom Almanach Hachette-embe, és azt hiszem, derék dolgot cselekszem, mikor a pontos, világos, részletes címzéssel könnyítek a levélhordók munkáján. Arra is sokat gondolok, hogy a szegény munkásokat meg lehetne kímélni legkeservesebb fáradságuktól, a fölösleges, lábrontó lépcsőmászástól, ha követnénk az olasz szokást: a levélhordó, ha csak egyszerű levelet, újságot, mit kell kézhez adnia, csöngessen föl a lakásba, a cseléd meg eresszen le zsinegen egy kosárkát. Kinek lenne ezen a réven kárvallása ? Azt hiszem, még gyorsabb lehetne a szolgálat ama sok idővesztegetés nélkül így cselekszenek egész Itáliában, a nagy olasz csizmán végig, a szájától a sarkáig, de sőt Szicíliáig, melyet a híres stivale szüntelenül fölrúgni készül. És a lalián postások minden nap megtakarítanak vagy egy Etna-magasságnyi mászkálást. A mieinkre is ráférne egy-két lomnici csúcstól való szabadulás. Újév napján azonban csak hadd járják az ő meredek, hosszú lépcsőiket ezek a jó emberek, ha nincsen is egyéb számunkra a tarsolyukban a postáskönyvnél. Ez egyszer nemcsak hozni, hanem vinni akarnak; azt az egynéhány forintot, melyre az egész esztendőben reménykedve számítanak. Borravaló. Én azt mondom, honorárium. Tóth Béla.