Pesti Hírlap, 1898. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-01 / 1. szám

1898. január 1. PESTI HÍRLAP __________________________________3____ kormány pedig arra, hogy a jövő év folyamán másnak jegybank fölállítására engedélyt nem ad. Ezt a megállapodást, mint értesülünk, Lu­kács László pénzügyminiszter és a bank kor­mányzója tegnap írták alá. — A magyar kor­mány továbbá átiratilag értesítette az osztrák kabinetet arról, hogy a status quót és a viszo­nosságot a jövő év folyamán a maga részéről fen­tartja. További intézkedéseket a magyar kor­mány ez idő szerint nem tart szükségeseknek. Általános jellegű rendeletek kibocsátását pedig egyáltalán nem vette célba. A magyar hir­­lap holnapi száma teszi közzé azon egy évre (1898-ra) terjedő meg­­állapodást, mely a magyar kormány és az osztrák-magyar nemzeti bank közt a jelenlegi állapotot föntartja. Ami a vám- és kereskedelmi szerződésre vonatkozó rendelkezéseket illeti, a magyar kor­mány e részben csak külön intézkedéseket tesz saját hatáskörében s­ nem fog egy általános államjogi szükségrendeletet kibocsájtani. Amint hírlik, ezen intézkedések arra fognak szorítkozni, hogy a kormány a ki­. vámhiva­talokat a mai napig érvényes tarifa és eljárás föntartására utasítja, amivel a mostani állapot államjogi deklaráció nélkül jogszerűleg fönm­arad s a most obstrukció alatt levő provizórium-tör­vény meghozatala által a parlamenti jóváhagyást is meg fogja nyerni. A kényszerhelyzet ily módon való liqui­­dálása államjogi szempontból igen ügyeimre méltó, mivel ezúttal a magyar kormány Ma­gyarország önrendelkezése alapján jár el s el­járása az elintézés módját illetőleg egészen más, mint ahogyan az osztrák kormány eljárt. Nyilvánvaló, hogy a magyar kormány a »praece­­deost« kerüli. Ausztriában ugyanis már tegnap, dec. 30 án, aláírt­a a fejedelem egy császári rendeletűt, mely úgy a vám- és kereskedelmi szerződést, mint a bankügyet, e­x­ status quo alapján ren­dezi. (Mellesleg mo­tim, ez a dátum tökélete­sen megmagyarázza, miért tartotta Bánffy m­­iniszterelnök tegnap elkésettnek az obstruktív szélsőbaloldal kacérkodásait. Tegnap már a szükségállapot tényleg beállott.) Ezt a császári rendeletet a bécsi »Wiener Zeitung« ő felsége aláírásával s az egész osztrák minisztérium aláírásával közli. Lényeges tartalma a következő: 1. Az 1878. illetőleg az 1887. évi vám- és kereskedelmi szerződés rendelkezései az 1891., 1892. és 1897. évi módosításokkal együtt egész 1898. dec. 31-ig hatályban maradnak s ezen idő alatt a vám­jövedelmek az 1887. évi törvényben megjelölt célra (a közös költségekre) fordulatnak. 2. Hasonlóképen 1898. dec. 31-éig érvényben maradnak az osztrák-magyar bank privilégiumára vo­natkozó 1887., 1890. és 1892. évi törvények, a 80 milliós bankadósságra vonatkozó, törvényen alapuló megállapodásokkal együtt, illetőleg az osztrák pénzügy­­miniszter felhatalmaztatik, hogy a bankprivilegium meghosszabbításának megfelelőlőleg a bankkal to­vábbra is szerződhessék. A 3. szakasz szó szerint következő: «Mihelyest az 1898. év folyása alatt a Reichst­rathban képviselt királyságok és országok a magyar korona országaival az 1. és 2. szakaszban jelzett ügyekre nézve megegyeztek s az hatályba lépett, valamint abban az esetben is, ha ezen ügyekre vonatkozólag a magyar korona országaiban a jelenlegi állapot, avagy a kölcsönösség nem tartatik fönn változatlanul, az 1. és 2. szakaszban foglalt rendelkezések, másnemű szabályozás,föntartása mellett elvesztik érvényességüket.« Ez a rendelet az 1867. évi alkotmánytörvény 14­ §-a (Nothparagraf) alapján van kibocsátva és végrehajtásával az egész osztrák­ minisztérium van megbízva. Mi következik? A »Neue Freie Presse« értesülése szerint a ma­gyar kormány, arra határozta el magát, hogy nem lép a rendeletek útjára és tekintettel a helyzetre, amely­ből rövid idő alatt kibontakozhatik, egyszerűen nem tesz semmit. Az eljárás ezen metódusát a következőkre ala­pítják : A vámhivatalnokoknak megvannak a maguk utasításaik. Ezek mindaddig érvényben maradnak, míg a kormány valami ellenkezőt nem rendel. A határ vámhivatalnokok tehát a vámokat épúgy beszedik, mint eddig. Amennyiben nemzetközi viszonyok jönnek tekintetbe, úgy az autonóm vámtarista mint az idegen hatalmakkal kötött kereskedelmi szerződések továbbra is fönnálló törvényen alapulnak. Ha valamely vám­­hivatalnoknak skrupulusa támad, kételyével félebb­­valójához kell fordulnia, aki vagy szóbelileg, vagy instrukcióval utasítja, hogy mit kell tennie. Míg vala­mely esetleges panasz a vám visszafizetése végett a bírósághoz érkezik és a per az összes fórumokat megjárja, addig meghozzák a törvényt, melyet 1898 január elsejéig visszaható erővel ruháznak föl. Ezen viszonyokra nézve tehát általános rendeletről nem is szükséges gondoskodni. A kereskedelemügyi mi­niszter és a pénzügyminiszter saját hatáskörükben intézkedhetnek, ha valami kétség merülne föl. A bankügyekre vonatkozólag a következő föl­fogás jut érvényre: Az osztrák-magyar bank és a magyar kormány közt, természetesen a törvényhozás utólagos jóváhagyásának föntartásával, megállapodás jött létre, tekintettel a tárgyalás alatt lévő kiegyezési provizóriumra. A bankkal való megállapodás meghosz­­szabbítja a status quot és a kormány minden irányban biztosítja a bank privilégiumait. Ami a nyolcvan mil­liós adósságot illeti, a visszafizetés kötelezettsége ki­zárólag az osztrák kormányt terheli. Az osztrák-ma­­gyar bank jegyeinek fizetési érvényét úgy a valuta­szabályozási törvény, mint az érmeegyezmény elis­meri, az érmeszerződés pedig 1910-ig tart. Az osztrák­magyar bank e megállapodásban teljes jogbiztonságot talál. Rámutatnak e tekintetben egy precedensre. Az annak idején való osztrák nemzeti­ bank az 1867 é­ 1876-ig terjedő időszakban, mindaddig míg a szaba­dalmának törvénybe iktatását Széll Kálmán keresztül­vitte, tizenkét éven át csak a két kormány egyszerű megállapodása alapján funkcionált, anélkül, hogy a a viszony jogbiztosságát valaki kétségbe vonta volna. Ez a megállapodás az ismeretes vöslaui jegyzőkönyvbe volt foglalva, melyet Becke báró és Lónyay Menyhért írtak alá. Az obstrukció folytatása. Szélsőbaloldali körökből azt jelentik, hogy a pártnak obstrukciós csoportja az Ugron-töredékke még mindig szorosan együtt tart s nem is akar hallani az obstrukció gyors leszereléséről. Január 3-án vagy 4-én az obstrukció látható feje, Jusik Gyula is fölszólal s az Ugron-párt skartban volt szónokai is belépnek a vitába. Mint mond­ják, most már a külpolitikai kérdést is belevegyítik a vitába, am­i annak szélességét növeli s hitük szerint veszedelmességét is. Érdekes az a fölfogás is, hogy a szélsőbaloldali obstrukció még azzal sincs megelégedve, hogy a kormány szükségrendeletet nem is fog kibocsátani. Ők ugyanis arra számí­tottak, hogy Bánffy b. a szükségrendeletet, — amire az obstrukció rákényszerítette — ki fogja bocsátani s ezzel ürügyet kapnak egy szintén egészen osztrák mintára készült »vád alá helyezési«­ indítványra. Mivel azonban ez nem fog megtörténni s a kormány kényszerült rendelkezése pusztán a bank­kal való megállapodásra szorítkozik, az obstrukció hosszas folytatásával akarják kicsikarni a szükségbeli rendeletet s ezzel az ürügyet az obstrukció folytatá­sára és az okot, s úgy vélik sokan, — a képviselő­­ház föloszlatására, azt tudom, hogy jó emberek. Tudom pedig azért, mert én is jó ember voltam, mikor egyszer éle­temben postás voltam. Zavaros, háborús világ­ban, a messze Keleten, megszakadt a közleke­dés Kelet-Rumélia és Törökország­ között. Filip­­popoliból Konstantinápolyba jutni nagy és bo­nyodalmas vállalkozás volt. A módja az, hogy az ember nagy­ keservesen szoros katonai útle­velet szerez, és Filippopoliból a szárny vasúttal elmegy Jamboliba, a Balkán alá. Onnan pa­raszt szekéren tovább utazik, a Fekete-tenger egy kis kikötő városába Burgaszba (jó úton húsz óra, őszi sarokban kétszer annyi), és ab­ban a kis bolgár-görög fészekben sült halon él vagy négy napig, várván az orosz gőzöst, mely elviszi Várnába, ahonnan aztán a Lloyd­­hajóval lekerülhet Konstantinápolyba, azaz hogy a Bosporusba, mert ráadásul kolera is van és egy álló hétig kell vesztegelni Anadoli-Kavak előtt. A Jamboli felé vivő vasúton egymagam utaztam európai ember. Egy olasz kalauz jött nézni a jegyemet, és azt kérdezte tőlem : »Ugy­e ön Konstantinápolyba utazik ?« Azzal levette a sapkáját: »Uram, én jó cselekedetet kérek ön­től. A feleségem, a családom Konstantinápoly­ban van. Két hónapja nem hallottak rólam hírt; azt se tudják, élek-e, halok-e. Kérem, vi­gye el ezt a levelet a feleségemnek. Fontos, igen fontos dolgok vannak benne.« És kivett a kebeléből egy össze-visszagyűrt, rég megírt le­velet és ide adta nekem: »Die vi benedita.« És könnyes volt a szeme. Én megfogtam a le­velet, betettem a legkincsesebb zsebembe. S attól a pillanattól fogva azt vettem észre, hogy nem megy elég gyorsan a vonat. Addig is sar­kalt a kötelesség érzése, a mulasztás félelme, de most szerettem volna repülni. Mert hátha elérem még­­a holnaputáni orosz hajót és nye­rek négy napon. Abban a kis ruméliai mező­városban öreg este hurcoltattam elő a rendőr­séggel egy fuvarost és éjfélkor vágtam neki a zuhogó záporban feketélő ismeretlen sivatag­nak, a rossz ekhós szekéren. Most meg vágtas­son az az öt kis ló! És mikor a kerekekbe beleragadt a nehéz, szívós sár, a kabátomon át égetett az a levél, annak a szegény, ron­gyos konduktornak a levele. Rajta, rajta! És a sötét kietlenségben, a város napjaiban, a tengeren, a veszteglés alatt hosszú volt min­den órám, tízszer hosszabb, mint máskor. És mikor tizenhárom nap múlva kiszálltam a ga­­latai parton, nem törődtem semmivel, se a politikával, se a cökmókommal, hanem lóra ül­tem és vágtattam egy ismeretlen utcába, egy ismeretlen házhoz, egy ismeretlen asszony­hoz. Mert jó dolog ám a más levelét becsüle­tesen kézhez adni és jó embernek, jó postásnak lenni! A mi becsületes levélhordóink megérdemlik, hogy könnyítsünk nehéz munkájukon. Mindnyá­junkat boszantott a posta­igazgatóság rendelete, mely azt parancsolja, hogy a budapesti utcák elé oda kell írni a kerületet is. Tudja a Herkó páter, melyik száma VII. és melyik száma Vili. kerület a kerepesi útnak, és égessen meg engem­et a tűz, ha sejtem, micsoda római szám bigyesz­­tendő a mókus­ utca elé. Minek is bajlódtam vele, mikor a levélhordók lexikon­ fejében mindez megvan s mikor azt látom, hogy megkapok az utcám említése nélkül címzett leveleket, holott ezt a szerencsétlen nevet viseljük Budapesten vagy tizenöten, lakatosok, üvegesek, katonák, sőt egy méltóságos úr is, aki, ha jól emlékszem, a Kisfaludy-Társaság tagja. Mondom, én is károm­kodtam azon a rendeletén. De most már föl vagyok fegyverkezve jó térképekkel, utcalajstro­mokkal, minden ismerősöm lakását beírom Almanach Hachette-embe, és azt hiszem, derék dolgot cselekszem, mikor a pontos, világos, részletes címzéssel könnyítek a levélhordók munkáján. Arra is sokat gondolok, hogy a szegény munkásokat meg lehetne kímélni legkeservesebb fáradságuktól, a fölösleges, lábrontó lépcsőmá­szástól, ha követnénk az olasz szokást: a levél­hordó, ha csak egyszerű levelet, újságot, mit kell kézhez adnia, csöngessen föl a lakásba, a cseléd meg eresszen le zsinegen egy kosárkát. Kinek lenne ezen a réven kárvallása ? Azt hi­szem, még gyorsabb lehetne a szolgálat ama sok idővesztegetés nélkül így cselekszenek egész Itáliában, a nagy olasz csizmán végig, a szájá­tól a sarkáig, de sőt Szicíliáig, melyet a híres stivale szüntelenül fölrúgni készül. És a lalián postások minden nap megtakarítanak vagy egy Etna-magasságnyi mászkálást. A mieinkre is rá­férne egy-két lomnici csúcstól való szabadulás. Újév napján azonban csak hadd járják az ő meredek, hosszú lépcsőiket ezek a jó emberek, ha nincsen is egyéb számunkra a tarsolyukban a postáskönyvnél. Ez egyszer nemcsak hozni, hanem vinni akarnak; azt az egynéhány forintot, melyre az egész esztendőben remény­kedve számítanak. Borravaló. Én azt mondom, honorárium. Tóth Béla.

Next