Pesti Hírlap, 1898. március (20. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-23 / 82. szám
•is. PESTI HÍRLAP 16 1898. március 23. Körképek. (Válasz egy kiváncsinak.) Kérdés : „Mi a most divő panorámafestészetnek művészi becse, értéke és jelentősége ? Milyen művészeti ágba tartozik ? Mi a jelentősége pl a festészet történetében ? Vajon becsesebb-e pl egy Munkácsy-, Böeklin-, Klinger-képv* Mielőtt e kérdésekkel komolyabban foglalkoznánk, hadd mondjam el a borbélyom esetét. Az udvari borbélyom ugyanis meggabalyodott. (Aggódással írom le a «borbély» szót, hátha rossz néven veszi és 24 órán belül elküldi hozzám a segédeit.) Szóval, a borbélyom meggabalyodott. Eltökélte magában, hogy ő körképfestő lesz. Az ecsettel már úgyis régóta tud bánni és milyen élvezet lesz majd az ecsetet a szappanhab helyett festékbe mártogatni. .Azután megfestett valamikor ő már igazi festékkel is, mikor a cégtábláját kijavítgatta. A festékkereskedők előzékeny emberek, úgy elkészítik ők a festékjét, hogy nem kell ahoz más, csak ecset és hajrá! — a festés magától megy. A borbélyom természetesen »A magyarok bejövetele« című körképből merített ihletet; nagyon tettszett neki ez a kép, mely széles vonásokkal oly pompásan megörökíti a nagy történelmi mozzanatot. De neki még inkább tetszett a plasztikus előtér. Azok az égett gerendák és köleskásás edények milyen potoposak ! Nekem titkon bevallotta, hogy tulajdonképen a plasztikus előtér lelkesíti annyira. Egy szép előtér és hozzá holmi festett valami — és kész a körkép. A körkép eszméje már régóta vajúdott fejében. Régebb ideje vettem észre, hogy el-elábrándozik. Ollóját bágyadtabban csattogtatta és ha véletlenségből a fülembe csípett, rögtön tisztába jöttem vele, hogy Ostyepka úr, a borbélyom, most az úgynevezett felsőbb régiókban kalandozik. Mikor a rózsaolajból annyit öntött a kobakomra, hogy még az orromra is alácsepegett, megértettem, hogy az ő lelki szemei előtt a körkép lebeg s ő most olajjal fest, és mikor borotválkozás közben bécsi kolbászszá akarta aprítani az államot, mindjárt tudtam, hogy Ostyepka körképe valami véres eseménynyel lesz összefüggésben. Egyszer a torkom komoly veszélyben forgott s kétségbeesve ugrottam föl. — Hallja maga Ostyepka, vagy borbély legyen vagy piktor, de hanefut, aki tovább is eltűri ezt a kaszaboltatást. A borbélyom, Ostyepka ur, mélabús tekintettel mért végig és igy szólt: — Sokszor ki van téve a borbély ugye a megaláztatásnak ? És a festő nincs kitéve a megaláztatásnak . . . E mai napon méltóztassék tehát tudomásul venni, hogy Ostyepka leteszi kezéből a borotvát és ecsetet ragad. , Én részvéttel néztem reá, ő részvéttel nézett reám. Nem értettük meg egymást, de egy hónap múlva már körlevélben tudatta velem, hogy ütletét eladta s egyúttal meghívott az Ostyepka és Fuchs körképfestők által festett panoráma bemutatójára. Szerintük e körkép „Budavár visszavételét 1848-ban“ — ábrázolta, „gyönyörű színekben és remek árnyalatokban.“ En ugyan azonnal észrevettem, hogy itt az évszámban némi hiba esett, de azzal vigasztalódtam, hogy a tartalom annál jobb lesz, bár Ostyepka gyors művészi pályafutása is aggasztott. Mindazonáltal elmentem, csakhogy egy nappal előbb. Mert az utolsó készülődés lázas izgatottsága mindig érdekes. Természetes, hogy az új körképet is a városliget közelében állították föl, a művésznegyedben. Egyik üres telken máig messziről feltűnt a furcsa bódé, melyet léckerítés zárt el s e kerítésre az utolsó nemzeti színeket épen akkor mázolta buzgón Ostyepka úr. — Hogyan, tehát a körkép helyett .. . ? — A körkép ? . . . — dadogta Ostyepka zavarral —• . . . a körkép már elkészült. Gyönyörű! És a legnagyobb mértékben művészi ! Én festem kívülről, Fuchs barátom belülről. Beléptem a bódéba. Egy nagyobb, egyenesre feszített ponyvavásznat láttam. Lehetett vagy húsz méter széles és hat méter magas. Budapest látképét ábrázolta a Gellérthegy oldaláról, a lártóhíddal és Margithíddal, irgalmatlan rossz rajzzal és roppant sok füsttel, mely természetesen Budavárából szállt föl. Ez a füst persze minden alakot és ostromló hadat eltakart, mindössze egy élőlény látszott: a plasztikus előteret képező verandán egy kalitkába zárt stiglic. Mi is e verandán álltunk, épen hárman fértünk be: a két körképfestő és én. Az ő szemük ragyogott és lázasan kérdezték : „Nos ? Remek ugye bár, százezer honvéd rohan a várfalnak“ .. . —■ Nem látom! — Eltakarja a füst ... És ott a várfokon Hentzi vezényli csapatait ! — Nem látom! — Eltakarja a füst. — Az a kitűnő füst! Fuchs úr, nem volt ön füstművész (alias kéményseprő) azelőtt? — szóltam gúnyosan. — Mert a füst remek ugyebár ? — kérdezte ő lázas lelkesedéssel. Hamar távoztam, igen hamar, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ez a körkép se kor, se kép, — csak mázolmány, ezek közt is a leggyarlóbbak egyike. A szereplési viszketeg egyik sajnálni való kinövése, melyet legjobb volna egy szál gyufával mielőbb megsemmisíteni. Ugyanaz a kórtünet, melyet egyik nagybecskereki cégen észleltem, hol J. G. iparos ezt írta a cégtáblájára: Többsége pótolja és azt se feledjük, hogy a körkép rengeteg formájával mégis csak százszorta inkább ki van téve a pusztulásnak s mindenképen alkalmatlan egy műsgyüjteménybe. Hogy a körképfestészetnek van-e története? Van, de rövid. Breysig danzigi építészeti festő találta föl s 1787-ben Parker Róbert ír festő készítette az elsőt: Edinburg látképét kicsiben. Később Londonban már 30 méter átmérőjű körképet festettek , Parisban is csakhamar divatba jött. Nálunk most van virágjában ez a művészkedés. A millenniumi fölbuzdulás hatása ez, úgy szólnak hozzánk e vásznak, mint egy-egy lelkes szónoklat .. . De azért ön jól teszi, ha a szobájába nem körképet állít be, hanem egy igénytelen, keretbe rakott vásznat. Ha igaz hangon beszél ez a vászon, ő a mi legjobb, leghűbb barátunk. Kézdi-Kovács László: Historien- und Zimmermaler. Nos, tisztelt kiváncsi uram, az ilyen festészetnek nincs művészi becse, sem értéke, se jelentősége. Az a művészeti ág pedig, amelyhez sorozható a kontárkodás művészete. De ha egy Neuville és Desaille, ha egy Feszty, Vágó, Spányi, Ujváry, Eisenhut, Márk vagy Styka odaáll a vászon elé és arra mesteri készültséggel megörökíti a történelem egy-egy magasztos pillanatát, a természet egy-egy remek részletét, — miért ne lehetne ez ép olyat művészi becsű alkotás, akár egy keretbe foglalt kép? A kérdés mindössze csak az : van-e az illető mesternek elég mondanivalója ahoz, hogy egy 120 méter hosszú és 15 méter magas vásznat benépesítsen. Van-e elég aprópénze, hogy e rengeteg munka költségeit viselje? Mert a körképhez nemcsak festő kell, hanem külön palota, külön vászon és töméntelen festék ; az előtérre és sok mindenféle más mellékes dologra való kiadás is ezrekre rúg. Kétségtelen, hogy csak a nagyobb stylü művészek képesek művészi becsű körképet festeni. Magának az ecsetkezelésnek szélesnek kell lenni, hogy a műalkotás friss, élethű hatását fokozza s a kompozíció egységes hatása mellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy a körkép minden részlete érdekelje a nézőt. A keretbe szánt festmények tulajdonképen csak annyit állítanak elénk, amennyit a nyugodtan szemlélő egyszerre áttekinthet, vagyis amennyi a szem 90 fokú látterébe befér. A körkép azt a természetes panorámát utánozza, mely egy hegycsúcsról tárul elénk, ha ott körülfordulunk. Ha most festményünk tárgyát olyan sík felületen ábrázoljuk, melyet nagy átmérőjű hengeralakban fölállíthatunk, kész a körkép. Manapság azonban előbb állítják föl a vásznat , csak azután festik be a kész vázlatok alapján, melyeket az a két-három mester készít, kik ily rengeteg munkára vállalkoznak. Mindezekből világos, hogy ha egy ily körképet később szétvagdalnának az egyes daraboknak is lenne értékük, bár sohasem akkora, mint egy keretbe szánt festménynek. Ennek is meg van a maga oka: a szétvágott darabból hiányzani fog a kompozíció egysége és technikailag annyira elnagyott lesz, hogy nem tudjuk úgy élvezni, mint a keretbe szánt festményt, mely épen a közvetlenebb, mintegy négyszemközt való érintkezést keresi a művész és a néző között. A művészet feladata tulajdonképen a gyönyörködtetés, a tudatos csalódásba riogatás, már most Munkácsy vagy Böckiin akár sík vásznon, akár körképen gyönyörködtethet bennünket, föltéve, hogy az utóbbira is van hajlandósága és vállalkozási kedve. Itt nagyobb ugyan a fizikai munka, de könnyebb is az illúziókeltés, mivelhogy sokkal tágabb tér, sőt plasztikus előtér fölött is rendelkezhet. A keretbe szánt festményen a térszűkét a művészi megnyilatkozás ben Az asszonyújság. A Zola-per alatt s a tárgyalást megelőző izgalmas időkben sokszor idézték, a párisi Fronde-ot, amely hol szenzációs híreket hozott, hol bátor szókimondással remekelt. Ez a Fronde újabb politikai napilap, amelyet asszonyok alakítottak, asszonyok szerkesztenek, imák, szednek, nyomtatnak. Csak az olvasói között vannak férfiak, mégpedig nagy számban. Mert a Fronde érdekes újság, erős politikai és társadalmi küzdőfél. Aki azt hiszi, hogy a Fronde azért különös lap, mert asszonyok írják, csalódik. Nincs benne semmi édeskedő, érzékeny nőiesség, híján van a história kalandos szellemességének, olyan újság, mint a férfiak újságai, csak jórészüknél valamivel jobb. Mikor néhány hónappal ezelőtt megalakították, nem a különleges nőemancipációt, hanem a szabad szellemet írták zászlójára. Nem a női jogokért, hanem az emberi jogokért akar síkra szállani. Kezdetben nagyon is komoly, nagyon is pedáns volt. Azt mondták róla, hogy a «Temps alsószoknyában». Nagyon alaposan írtak az asszonyok a politikai, nemzetgazdasági, társadalmi kérdésekről, mintha csak azt akarták volna bizonyítani, hogy értenek úgy hozzájuk, mint a férfiak. És úgy is írtak, mintha férfiak volnának. Szinte kacérkodtak vele, hogy olyan a stílusuk, mint a férfiaké. S egyszerre megszűnt az unalom és megváltozott a komoly szárazság, mikor a Zola-ügy megkezdődött. Wolff Tivadar, aki a Fronde asszonyait ismerteti, azt mondja, hogy míg a férfiak gyáván elnémultak vagy meghajoltak, s a szomszédok ellenőrzésétől aggódtak, a Fronde asszonyai kitárták lobogójukat. Akár csak 1650-ben, a régi Fronde idejében, mikor, mint Michelet mondja, az asszonyok vitték a polgárháborút, ők kormányoztak, intrikáltak, küzdöttek, a férfiak pedig utánuk csoszognak, vezetve, bátorítva, de csak a második és harmadik sorban. A Zola-ügy keltette izgalom bevitte a Fronde asszonyait a harc kellő közepébe. A Bradamante névvel író nő sohasem írt azelőtt egyetlen sort sem, egyszerre úgy áll a francia közönség előtt, mint erős polemikus tehetség. Séverine asszony azelőtt édeskés, érzelgős kékharisnya volt. Egyszerre belekapott a lelkébe a vad gyűlölség s ennek a tüzénél megacélosodik a tehetsége. A nő fanatizmusával, s a férfi bátorságával gyűlöli Rochefort-t, s ez a gyűlölet első rangú publicistává avatta. Finom pennával, éles szatírával, heves frazeológiával kíméletlenül támad jobbra, balra. Wolff a minap fölkereste a rue Saint Georgesban a Fronde szerkesztőségét s beszámol impresszióiról. Csöndes kis paloták sorában áll kétemeletes háza. A kapus is nő, csinos, mosolygó, asszony, ő vezette föl az írót a szürke kárpitos szerkesztőségbe. A titkár, Marni kisasszony, a szellemes írónőnek fiatal leánya, kalauzolja a vendéget a házban. Olyan ez a szerkesztőség, mint valami nagy leányszoba. Finom, karcsú angol-belga bútorok állanak minden szobában. Száz csecsebecse, cicoma, műtárgy szalonna díszíti az írószobákat. Virágok, bronzok, hímzések, képek a falakon s az asztalokon. A főszerkesztő szobája valóságos bondol, bájos kis szalon, amilyenben nagyúri asszonyok szoktak odahaza lenni. És mindenfelé finom illat, parfümök, virágok gyöngéd illata. A nyomfesték szagának tehát semmi nyoma. A parlamenti tudósító, aki elegáns fiatal aszszony, épen akkor érkezett a kamarából, leül aszta-