Pesti Hírlap, 1898. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-23 / 82. szám

•is. PESTI HÍRLAP 16 1898. március­ 23. Körképek. (Válasz egy kiváncsinak.) Kérdés : „Mi a most divő panorámafestészetnek művészi be­cse, értéke és jelentősége ? Mi­lyen művészeti ágba tartozik ? Mi a jelentősége pl a festészet törté­netében ? Vajon becsesebb-e pl egy Munkácsy-, Böeklin-, Klinger-képv* Mielőtt e kérdésekkel komolyabban foglalkoz­nánk, hadd mondjam el a borbélyom esetét. Az udvari borbélyom ugyanis meggabalyodott. (Aggódással írom le a «borbély» szót, hátha rossz néven veszi és 24 órán belül elküldi hozzám a se­gédeit.) Szóval, a borbélyom meggabalyodott. Eltökélte magában, hogy ő körkép­festő lesz. Az ecsettel már úgyis régóta tud bánni és milyen élvezet lesz majd az ecsetet a szappanhab helyett festékbe mártogatni. .Azután meg­festett valamikor ő már igazi festékkel is, mikor a cégtábláját kijavítgatta. A festékkeres­kedők előzékeny emberek, úgy elkészítik ők a festé­kjét, hogy nem kell ahoz más, csak ecset és hajrá! — a festés magától megy. A borbélyom természetesen »A magyarok be­jövetele« című körképből merített ihletet; nagyon tettszett neki ez a kép, mely széles vonásokkal oly pompásan megörökíti a nagy történelmi mozzanatot. De neki még inkább tetszett a plasztikus előtér. Azok az égett gerendák és köleskásás edények milyen potoposak ! Nekem titkon bevallotta, hogy tulajdon­képen a plasztikus előtér lelkesíti annyira. Egy szép előtér és hozzá holmi festett valami — és kész a körkép. A körkép eszméje már régóta vajúdott fejében. Régebb ideje vettem észre, hogy el-elábrándozik. Ollóját bágyadtabban csattogtatta és ha véletlenségből a fülembe csípett, rögtön tisztába jöttem vele, hogy Ostyepka úr, a borbélyom, most az úgynevezett fel­sőbb régiókban kalandozik. Mikor a rózsaolajból annyit öntött a kobakomra, hogy még az orromra is alá­csepegett, megértettem, hogy az ő lelki szemei előtt a körkép lebeg s ő most olajjal fest, és mikor borot­válkozás közben bécsi kolbászszá akarta aprítani az államot, mindjárt tudtam, hogy Ostyepka körképe valami véres eseménynyel lesz összefüggésben. Egyszer a torkom komoly veszélyben forgott s kétségbeesve ugrottam föl. — Hallja maga Ostyepka, vagy borbély legyen vagy piktor, de hanefut, aki tovább is eltűri ezt a kaszaboltatást. A borbélyom, Ostyepka ur, mélabús tekintettel mért végig és igy szólt: — Sokszor ki van téve a borbély ugy­e a meg­aláztatásnak ? És a festő nincs kitéve a megalázta­tásnak . . . E mai napon méltóztassék tehát tudomá­sul venni, hogy Ostyepka leteszi kezéből a borotvát és ecsetet ragad. , Én részvéttel néztem reá, ő részvéttel nézett reám. Nem értettük meg egymást, de egy hónap múlva már körlevélben tudatta velem, hogy ütletét eladta s egyúttal meghívott az Ostyepka és Fuchs körképfes­­tők által festett panoráma bemutatójára. Szerintük e körkép „Budavár visszavételét 1848-ban“ — ábrázolta, „gyönyörű színekben és remek árnyalatokban.“ En­ ugyan azonnal észrevettem, hogy itt az évszám­ban némi hiba esett, de azzal vigasztalódtam, hogy a tartalom annál jobb lesz, bár Ostyepka gyors művészi pályafutása is aggasztott. Mindazonáltal elmentem, csakhogy egy nappal előbb. Mert az utolsó készülődés lázas izgatottsága mindig érdekes. Természetes, hogy az új körképet is a város­liget közelében állították föl, a művésznegyedben. Egyik üres telken máig messziről feltűnt a furcsa bódé, melyet léckerítés zárt el s e kerítésre az utolsó nemzeti színeket épen akkor mázolta buzgón Ostyepka úr. — Hogyan, tehát a körkép helyett .. . ? — A körkép ? . . . — dadogta Ostyepka za­varral —• . . . a körkép már elkészült. Gyönyörű! És a legnagyobb mértékben művészi ! Én festem kí­vülről, Fuchs barátom belülről. Beléptem a bódéba. Egy nagyobb, egyenesre feszített ponyva­vásznat láttam. Lehetett vagy húsz méter széles és­ hat méter magas. Budapest látképét ábrázolta a Gellérthegy oldaláról, a lártóhíddal és Mar­­githíddal, irgalmatlan rossz rajzzal és roppant sok füsttel, mely természetesen Budavárából szállt föl. Ez a füst persze minden alakot és ostromló hadat eltakart, mindössze egy élő­lény látszott: a plasztikus előteret képező verandán egy kalitkába zárt stiglic. Mi is e verandán álltunk, épen hárman fértünk be: a két körképfestő és én. Az ő szemük ragyogott és lázasan kérdezték : „Nos ? Remek ugye bár, százezer honvéd rohan a várfalnak“ .. . —■ Nem látom! — Eltakarja a füst ... És ott a várfokon Hentzi vezényli csapatait ! — Nem látom! — Eltakarja a füst. — Az a kitűnő füst! Fuchs úr, nem volt ön füstművész (alias kéményseprő) azelőtt? — szóltam gúnyosan. — Mert a füst remek ugyebár ? — kérdezte ő lázas lelkesedéssel. Hamar távoztam, igen hamar, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ez a körkép se kor, se kép, — csak mázolmány, ezek közt is a leggyarlóbbak egyike. A szereplési viszketeg egyik sajnálni való ki­növése, melyet legjobb volna egy szál gyufával mi­előbb megsemmisíteni. Ugyanaz a kórtünet, melyet egyik nagybecskereki cégen észleltem, hol J. G. iparos ezt írta a cégtáblájára: Többsége pótolja és azt se feledjük, hogy a körkép rengeteg formájával mégis csak százszorta inkább ki van téve a pusztulásnak s mindenképen alkalmatlan egy műsgyüjteménybe. Hogy a körképfestészetnek van-e története? Van, de rövid. Breysig danzigi építészeti festő találta föl s 1787-ben Parker Róbert ír festő készítette az elsőt: Edinburg látképét kicsiben. Később London­ban már 30 méter átmérőjű körképet festettek , Parisban is csakhamar divatba jött. Nálunk most van virágjában ez a művészke­­dés. A millenniumi fölbuzdulás hatása ez, úgy szól­nak hozzánk e vásznak, mint egy-egy lelkes szónok­lat .. . De azért ön jól teszi, ha a szobájába nem körképet állít be, hanem egy igénytelen, keretbe ra­kott vásznat. Ha igaz hangon beszél ez a vászon, ő a mi legjobb, leghűbb barátunk. Kézdi-Kovács László: Historien- und Zimmermaler. Nos, tisztelt kiváncsi uram, az ilyen festészet­nek nincs művészi becse, sem értéke, se jelentősége. Az a művészeti ág pedig, amelyhez sorozható­­ a kontárkodás művészete. De ha egy Neuville és Desaille, ha egy Feszty, Vágó, Spányi, Ujváry, Eisenhut, Márk vagy Styka odaáll a vászon elé és arra mesteri készültséggel megörökíti a történelem egy-egy magasztos pillanatát, a természet egy-egy remek részletét, — miért ne lehetne ez ép olyat­ művészi becsű alkotás, akár egy keretbe foglalt kép? A kérdés mindössze csak az : van-e az illető mesternek elég mondani­valója ahoz, hogy egy 120 méter hosszú és 15 méter magas vásznat be­népesítsen. Van-e elég aprópénze, hogy e rengeteg munka költségeit viselje? Mert a körképhez nemcsak festő kell, hanem külön palota, külön vászon és tö­méntelen festék ; az előtérre és sok mindenféle más mellékes dologra való kiadás is ezrekre rúg. Kétségtelen, hogy csak a nagyobb stylü művé­szek képesek művészi becsű körképet festeni. Magá­nak az ecsetkezelésnek szélesnek kell lenni, hogy a műalkotás friss, élethű hatását fokozza s a kompo­zíció egységes hatása mellett arról sem szabad meg­feledkezni, hogy a körkép minden részlete érdekelje a nézőt. A keretbe szánt festmények tulajdonképen csak annyit állítanak elénk, amennyit a nyugodtan szem­lélő egyszerre áttekinthet, vagyis amennyi a szem 90 fokú látterébe befér. A körkép azt a természetes panorámát utánozza, mely egy hegycsúcsról tárul elénk, ha ott körülfordulunk. Ha most festményünk tárgyát olyan sík felületen ábrázoljuk, melyet nagy át­mérőjű hengeralakban fölállíthatunk, kész a körkép. Manapság azonban előbb állítják föl a vásznat , csak azután festik be a kész vázlatok alapján, melye­ket az a két-három mester készít, kik ily rengeteg munkára vállalkoznak. Mindezekből világos, hogy ha egy ily körképet később szétvagdalnának az egyes daraboknak is len­ne értékük, bár sohasem akkora, mint egy keretbe szánt festménynek. Ennek is meg van a maga oka: a szétvágott darabból hiányzani fog a kompozíció egysége és technikailag annyira elnagy­ott lesz, hogy nem tudjuk úgy élvezni, mint a keretbe szánt fest­ményt, mely épen a közvetlenebb, mintegy négyszem­közt való érintkezést keresi a művész és a néző között. A művészet feladata tulajdonképen a gyönyör­ködtetés, a tudatos csalódásba riogatás, már most Munkácsy vagy Böckiin akár sík vásznon, akár kör­képen gyönyörködtethet bennünket, föltéve, hogy az utóbbira is van hajlandósága és vállalkozási kedve. Itt nagyobb ugyan a fizikai munka, de könnyebb is az illúzió­keltés, mivelhogy sokkal tágabb tér, sőt plasztikus előtér fölött is rendelkezhet. A keretbe szánt festményen a térszű­két a művészi megnyilatkozás ben­ Az asszonyújság. A Zola-per alatt s a tárgyalást megelőző iz­galmas időkben sokszor idézték, a párisi Fronde-ot, amely hol szenzációs híreket hozott, hol bátor szó­kimondással remekelt. Ez a Fronde újabb politikai napilap,­ amelyet asszonyok alakítottak, asszonyok szerkesztenek, imák, szednek, nyomtatnak. Csak az olvasói között vannak férfiak, még­pedig nagy szám­ban. Mert a Fronde érdekes újság, erős politikai és társadalmi küzdőfél. Aki azt hiszi, hogy a Fronde azért különös lap, mert asszonyok írják, csalódik. Nincs benne semmi édeskedő, érzékeny nőiesség, híján van a história kalandos szellemességének, olyan újság, mint a férfiak újságai, csak jórészüknél vala­mivel jobb. Mikor néhány hónappal ezelőtt megalakították, nem­ a különleges nőemancipációt, hanem a szabad szellemet írták zászlójára. Nem a női jogokért, ha­nem az emberi jogokért akar síkra szállani. Kezdet­ben nagyon is komoly, nagyon is pedáns volt. Azt mondták róla, hogy a «Temps alsószoknyában». Na­gyon alaposan írtak az asszonyok a politikai, nem­zetgazdasági, társadalmi kérdésekről, mintha csak azt akarták volna bizonyítani, hogy értenek úgy hozzájuk, mint a férfiak. És úgy is írtak, mintha férfiak vol­nának. Szinte kacérkodtak vele, hogy olyan a stílu­suk, mint a férfiaké. S egyszerre megszűnt az unalom és megválto­zott a komoly szárazság, mikor a Zola-ügy megkez­dődött. Wolff Tivadar, aki a Fronde asszonyait ismer­teti, azt mondja, hogy míg a férfiak gyáván elnémul­tak vagy meghajoltak, s a szomszédok ellenőrzésétől aggódtak, a Fronde asszonyai kitárták lobogójukat. Akár csak 1650-ben, a régi Fronde idejében, mikor, mint Michelet mondja, az asszonyok vitték a polgár­háborút, ők kormányoztak, intrikáltak, küzdöttek, a férfiak pedig utánuk csoszognak, vezetve, bátorítva, de csak a második és harmadik sorban. A Zola-ügy keltette izgalom bevitte a Fronde asszonyait a harc kellő közepébe. A Bradamante név­vel író nő sohasem írt azelőtt egyetlen sort sem, egyszerre úgy áll a francia közönség előtt, mint erős polemikus tehetség. Séverine asszony azelőtt édeskés, érzelgős kékharisnya volt. Egyszerre belekapott a lel­kébe a vad gyűlölség s ennek a tüzénél megacéloso­­dik a tehetsége. A nő fanatizmusával, s a férfi bátor­ságával gyűlöli Rochefort-t, s ez a gyűlölet első rangú publicistává avatta. Finom pennával, éles szatírával, heves frazeológiával kíméletlenül támad jobbra, balra. Wolff a minap fölkereste a rue Saint Georges­ban a Fronde szerkesztőségét s beszámol impressziói­ról. Csöndes kis paloták sorában áll kétemeletes háza. A kapus is nő, csinos, mosolygó, asszony, ő vezette föl az írót a szürke kárpitos szerkesztőségbe. A titkár, Marni kisasszony, a szellemes írónőnek fia­tal leánya, kalauzolja a vendéget a házban. Olyan ez a szerkesztőség, mint valami nagy leányszoba. Finom, karcsú angol-belga bútorok állanak minden szobában. Száz csecsebecse, cicoma, műtárgy szalonna díszíti az írószobákat. Virágok, bronzok, hímzések, képek a falakon s az asztalokon. A főszerkesztő szobája való­ságos bondol­, bájos kis szalon, amilyenben nagyúri asszonyok szoktak odahaza lenni. És mindenfelé finom illat, parfümök, virágok gyöngéd illata. A nyom­festék szagának tehát semmi nyoma.­­ A parlamenti tudósító, aki elegáns fiatal asz­­szony, épen akkor érkezett a kamarából, leül aszta-

Next