Pesti Hírlap, 1898. július (20. évfolyam, 180-210. szám)

1898-07-01 / 180. szám

■HP 1898. julius 1. PESTI HÍRLAP ________________________3_ ton kívül hozták Egerváry felebbezését a közgyűlés f­elé, amely elfogadta Máttyás indítványát. E szerint a­­ közgyűlés a vigadó bérlőjének az idei bérből 8000 frtot enged el, a következő évekre pedig 6000—6000 forintot. A tanács javaslatát csak kevesen szavaz­ták meg. Annyi bizonyos, és már többször mondtuk, na­gyon okos dolog a fővárossal szerződést kötni, mert­­ nincs a világon testület, amely kevésbbé védi a jus-­­­sát, mint épen a főváros, amelylyel szemben, akinek elég a protekciója, a szerződő fél nagyon lanyhán tel­jesítheti a kötelességét és igen sok kedvezményt ér­het el szerződés ellenére is. A zárszámadás. A zárszámadás felülvizsgálására kiküldött bi­zottság épenséggel nem találta a zárszámadást oly kedvezőnek, mint a főszámvevő és mindenféle kifo­gást emelt a kimutatásokkal szemben. A bizottság szerint az 1897. év nem záródott kedvező ered­­i­ménynyel. Szükségesnek tartja a bizottság a szám­viteli rendszer és a túlkiadások körül követett­­ eljárás revízióját. Különösen felhívja a bizottmány­­ figyelmét arra, hogy a vízvezetéki rendes kiadásoknál­­ a túlkiadás összege 140.338 frt 77 krt tesz ki, s ebből az ideiglenes személyzet illetményei címén összesen 23.234 frt 57 kr többletiadás merült fel amely a közgyűlésnek mindenesetre kellő időben bejelen­tendő lett volna. Ugyancsak a zárszámadásból kitűnt, hogy a vízvezetéki igazgatóság vízmérőórák beszerzésének mellőzésével ilyeneket bérel, anélkül, hogy erre vo­natkozólag a közgyűlés engedélye kikéretett volna. Nagy meglepetésre senki sem szólt ehez a tárgyhoz, amely­ pedig tízsiros falat­ lett volna a közgyűlés jeles szónokainak. Egyszerűen tudomásul vették a jelentést. A lipótvárosi elöljáróság. Az V. kerületi elöljáróság most bérházban van elhelyezve. Jövő évre lejár a bérleti szerződés és most fölmerült a terv, hogy a honvéd- és Szalay­­,utca sarkán elöljárósági épületet emeljenek. A telek, amelynek értéke 113.000 frt, a fővárosé, az építkezési költség 217.000 frt lenne. A közgyűlés elhatározta az épület létesítését. Színes szökőkút. A tanács a jogügyi bizottság véleménye alap­ján visszakövetelné a Ganz és társa cégtől a város­ligeti fontaine lumineuse ama alkatrészeit amelyeket a cég jogtalanul elvitetett. A közgyűlés elfogadta a tanács javaslatát, amely szerint a szökőkút szobor-­­ csoportozatát 3860 frt költséggel restaurálnák és a szökőkút mint színtelen szökőkút működnék. Fatelités: Rütgers Guidó örökösei is tudják, hogy a fő­várossal okos dolog szerződést kötni. Fatelitési gyár céljaira 1883-ban több mint 5000 négyszögölnyi két telket vett a fővárostól. A szerződésbe bevették, hogy a két telket vevő csakis fatelitési gyár és e gyár­hoz szükséges melléképületek felállítására használ­hatja, ellenkező esetben jogában áll a fővárosnak az eladott két telket tőle a vételár kamat nélküli vissza-­­ térítése mellett visszavenni és azokkal szabadon ren­delkezni.­­ Most Rutgers örökösei eladnák a telket a kő­olajipar részvénytársaságnak és e célból az illető­­ telekkönyvi korlátozás törlését kérik. És most kitűnt,­­ hogy a gyár üzemképtelen, hogy a gépeket két év előtt leszerelték stb. Eddig minderről nem tudtak semmit. A tanács az illető bizottságok véleménye alapjait megengedné a telekkönyvi korlátozás törlését, de csak úgy, ha a Rütgers cég pótlólag még élen­­kinti üiz­értot fizet. Ez ellen keményen kikelt Palotay Rezső. Sze­rinte az ügyet vissza kell adni a tanácsnak, hogy ez tegyen előterjesztést, vajon nem lehetne-e a tel­ket az eredeti vételáron visszaváltani, mert hiszen a Rütgers-cég nem tartotta meg a szerződést. Vasziljevics tanácsnok védte ugyan a tanács javaslatát, de a közgyűlés ezúttal nem volt kegyes hangulatban és Palotay indítványát fogadták el. Horgászat. Nálunk még kevéssé szeretik a franciák és an­golok kedvenc időtöltését, a horgászást. A Duna part­jain nem láthatók a horgászok tömegei, mint például Párisban a Szajna partjain. Most a tanács azt ajánlja a közgyűlésnek, hogy évi 2 forintért kaphasson hor­­gászási jogot akárki. Ezt el is fogadták A budavári plébános. A kerületi jelölések után előrelátható volt a mai választás eredménye. Hock Jánosnak sok volt a barátja, de nem volt elég a szavazata. Érezte min­denki, hogy Hock János qualitás tekintetében ugyan­csak túltesz vetélytársain, párját ritkító az ékesszólá­sa, büszkesége lehetne bármely főpapi stallumnak, dehát hiába, a mi napjainkban más szempontok ve­zérelnek. Vigasztalhatja Hock Jánost, hogy bukása való­sággal dicsőséges volt. A legnagyobb szenzációt kel­tette, amikor a teremben elterjedt a hír, hogy csak néhány szavazattal maradt kisebbségben. Tessék megondolni! A félhivatalos jelölés, a kerületi klikkek határozata ellenére meglepően sokan sorakoztak Hock mellé. Maga Hock János pártja sem remélt ily eredményt. Összesen beadtak 296 szavazatot. Ebből kapott dr Nemes Antal 146, Hock János 141, König Gusz­táv 9 szavazatot. Az eredmény kihirdetését éljenzéssel fogadták. A karzaton is éljenzett egy harsány hang. Láng György tanácsnok azonnal fölolvasta a »bemutatási okiratot.« Polonyi Géza fölhozza, hogy máskor »sze­mélyi« szavazásoknál golyókkal szoktak szavazni és ma cédulákkal szavaztak. Kérdi, hogy kinek rendel­kezésére történt az, hogy a régi szokást megváltoz­tatták. Márkus József főpolgármester arra utal, hogy az ügyrend mindkét szavazási módot megengedi. A mai közgyűlésre eredetileg több választás volt kitűzve és azért szövegezte a főjegyző a közgyűlés illető ha­tározatát úgy, hogy cédulákkal fognak szavazni. A központi választmányba való választás elmaradt ugyan, de azért a főpolgármesternek már nem volt jogában a golyókkal való szavazás elrendelése. Polónyi Géza ezt a magyarázatot tudomásul vette, de Hock hívei meg fogják támadni a választást. Arra hivatkoznak, hogy a szavazást már a kitűzött óra előtt kezdték meg. Persze ennél különb megsem­misítő okokat is kell találniok, ha boldogulni akarnak. Mindent összevéve azonban, olyan volt a mai szava­zás benyomása, hogy a legközelebbi alkalommal Hock János a diadal legalaposabb reményével indul­hat a harcba. És ha győzni fog, nem bánja meg sem az egy­ház, sem a főváros. A kegyuraság kiterjesztése. Arról van szó, hogy a főváros terjeszsze ki patronátusát a budapesten alakult gör. kath. egyház­­községre is. A kegyuraság körülbelül évi 5000 frt ki­adással járna. Kunváry Fülöp hozzá akart szólani az ügyhöz, de iszonyúan lehurrogták, és különösen hitsorsosai, — akik sem görögök, sem katholikusok —■ méltat­lankodtak. — Eláll! Eláll! Elfogadjuk! — kiáltották min­denfelől. A szónoklat bizony benrekedt Kunváry úrban és a tanács javaslatát egyhangúlag elfogadták.­ ­­­ A templom feketével bevont hajójában áll a ravatal égő fáklyák között. Végre a gyász­vendégek is elhelyezkedtek, a nők balról, a férfiak jobbról, panaszosan búgnak az orgona hangjai, tompán zeng az énekesek dala, majd a gyermekkar magas hangja csendül föl, mialatt magas üstökben sárgás lángok égnek, melyeknek ünnepélyes ragyogása egybeolvad a ceremónia fényével. — Faure nem fog énekelni ? — kérdi egyik képviselő a szomszédjától. — Ó, valószínűleg! — felel a szomszéd, aki volt rendőrfőnök és szép ember, s aki a nőkre a távolból is mosolyog. És mikor az énekes hangja fölcsendül, félhangosan hozzáteszi, mialatt fejével elragad­­tatással bólintgat: — Ah, milyen biztonság! milyen hangbőség! Az egész gyászoló gyülekezet el van ra­gadtatva. A nők halk mosolyával ajkaikon gon­dolnak az operai estékre. Ez a Faure igazán nagy tehetség ! Az elhúnyt egyik barátja elra­gadtatásában így szól: — Még sohasem énekelt jobban! . . . Kár, hogy Verteuil nem hallhatja többé, hisz olyan nagyra becsülte! — A lelkészek, mintegy húszan, fekete talárokban lépnek a ravatalhoz, latin imákat mormolnak és füstölő edényeiket lóbálják. Vé­gül a gyászvendégek maguk is elvonulnak a ravatal előtt, mire a templomból kivonulnak, de előbb kölcsönös kézszorongatással üdvözöl­ték egymást. Az istenháza félhomályából ki­lépve szinte vakítólag hat a ragyogó napfény. Remek júniusi nap van. Könnyű szálak libegnek a meleg levegőben s a templom előtti kis szabad hely körül való­ságos tolongás támad. Sokáig tart, míg a menet ismét rendben sorakozott. Aki nem akar benne továbbra is részt venni, most elpárolog. Mintegy kétszáz méter­­nyire, az utca végén már látható a halottas ko­csi lovainak tolldísze, mig a kis térség tele van fogatokkal. Hallatszik a toronyóra ütése s a lo­vak patkóinak csattogása a kövezeten. Aprán­­kint megtelnek a kocsik a hosszú sorban s a menet a temető felé közeledik. A kocsikon ülők egészen kellemesen érzik magukat s akár azt hihetnék, hogy lassan kint kiérnek a tavasztól pompázó ligetbe. S mivel a halottas kocsit már nem látják, nem is gondol­nak többé arra, hogy most a halottas menethez tartoznak s kedélyesen mulatoznak; a nők a nyári saisonról, a férfiak pedig teendőikről be­szélgetnek. — Ez idén megint Dieppebe megy, ked­vesem. — Azt hiszem, oda, de legfölebb csak augusztusban . . . Szombaton elutazunk birto­kunkra a Loire mellé. — Hát tudja, ő egy levelére bukkant s ennek következtében párbajoztak, — de a pár­baj nagyon enyhe lefolyású volt, mindössze csak megkarcolták egymást . . . Még az­nap este együtt vacsoráztam vele a klubban, sőt 25 aranyat el is nyertem. — Nemde, igazam volt? A részvényesek közgyűlése holnaputánra van egybehíva ? . . . Engem is be akarnak választani a felügyelő bi­zottságba, de én annyira el vagyok foglalva, hogy aligha fogadhatom el a választást. A menet már egy üvenuen halad, hol a fák hűs árnyékot adnak s a napsugarak vidá­man játszadoznak a gallyak között. Egyik meggondolatlan hölgy a kocsiajtó­ban kihajolván, kiált föl: — Nézze csak, milyen szép itt ? De épen ekkor ér a menet a Montpar­­nasse-temetőhöz. A beszélgetők elnémulnak s mást se hallani, mint a kerekek nyikorgását a fasor kavicsain. Egész végig kell hajtani az úton, mert a­­ Verteuil-grófi család sírboltja, ez a fehér már­ványból épült hatalmas kápolnaszerű épület, melyet gazdag szobordísz ékit, s a sor végén áll. A koporsót a kápolna bejáratánál leteszik s most kezdődnek a búcsúbeszédek. Négyet mondanak. A volt miniszter nagy vonásokban vázolja az elhúnyt politikai életét, s mint szerény lángészt állitja őt elénk, aki Franciaország megmentésére is hivatott lett volna, ha meg nem vet minden cselszövényt. Azután egyik volt barátja fényes erényeiről be­szél az elhúnytnak, akit most mindenki sirat. Erre egy ismeretlen úr is megragadja az alkalmat, hogy amaz ipartársulat nevében bú­csúzzon el, melynek Verteuil gróf díszelnöke volt. Végre egy apró emberke furcsa arcjáték­kal a normális és politikai tudományok akadé­miája nevében vett tőle búcsút. Ezalatt a gyászvendégek azzal foglalkoz­nak, hogy a szomszédos sírok föliratait olvas­gatják a márványlapokról. Aki néha a szónokra is hallgat, egyes szavakat megérthet. Egy idősebb férfiú, aki összeszorított aj­kakkal figyelt oda, épen e szavakat hallja: » . . . minden nemes szívbeli tulajdonság, nagy­lelkűség és jóság, az igazán nemes karak­ter . . .« és a fejét rázza hozzá, mialatt így mormog: — Igen, igen, én jól ismertem őt, párját ritkító lump volt! Az utolsó szavak is elhangzanak. Mikor már a pap is beszentelte a koporsót, eltávoz­nak a gyászvendégek s a temető e félreeső részében csak a sírásók maradnak vissza, hogy a koporsót a sírboltba ereszszék. Tompán hor­­zsolódnak a kötelek, a koporsó deszkái ropog­nak. Verteuil gróf megtért őseihez. A grófné heverőszékén még meg se moz­dult. Még mindig az öve rojtjaival játszik s a szoba mennyezetére tekingetve, tovább fűzi álmait, melyek finom puha orcáit pirosra festik.

Next